Otthon voltam. 4 éjszakát, majdnem 5 napot. Nagyon-nagyon féltem a repüléstől, de igyekeztem magam szuggerálni, hogy minden rendben lesz... Persze odafelé vihar volt, dobált a gép, pokolian kivoltam. Sajnos azzal a félelemmel, amit érzek, nem lehet mit kezdeni. Ez egyenértékű a hullámvasúton való féléssel (tudom, mert ültem már rajta), vagy amikor egy nagyobb lejtőn megy le az autó, motor, és az embernek a gyomra felszalad a torkába. Nos, pont ezt érzem én is. A felszállással, leszállással nincs bajom, de fent, amikor picit is mozdul a gép, rögtön fut a gombóc (bocs a képzavarért...).
De leszálltam épségben, még csak le sem ittam magam a gépen (előtte sem). Györgyi, apu felesége várt a reptéren, Üllőn kezdtem a látogatást, ahol megpróbáltam apuék gépére felküzdeni egy skype-ot, webkamerát, de kétórai küzdelem után feladtam. Innen apuhoz mentünk be a kórházba, sajnos már pár napja bent volt. Küzd az agyi érszűkülettel, úgy néz ki, decemberben megműtik, beültetnek neki valami tágító csövet, amely segíti az áramlást. Szerencsére pénteken kiengedték, így hétfőn még kijött a reptérre elbúcsúzni tőlem.
Estére Györgyi kivitt anyuhoz, ahol rögtön betoltam egy óriási tányér brassóit, majd egy tál kocsonyát. Levegőt nem kaptam, úgy teleettem magam, ugyanis aznap akkor ettem először. Györgyi kínált ebédet, de akkor még nem éreztem magam éhesnek, de estére nagyon kiéheztem, és nem bírtam betelni anyu finom főztjével.
Péntek reggel lementem Czimerékhez, venni finom házikolbászt. De előtte elmentem Erzsiékhez, a "régi" munkahelyemre, ahol megleptek egy csak nekem csináltatott majdnem egyméteres kolbásszal, mindjárt néggyel. Ennek ellenére úgy gondoltam, kolbászból soha nem elég, vettem még Czimeréknél három pár kolbászt. Ja, és el ne felejtsem, hogy Györgyi a rengeteg édesség mellett (szaloncukor, marcipános csoki, pillecukor, Ziegler-ostyák) vett nekem két pár csabai kolbászt is. Úgyhogy elmondhatom, nálunk még a kerítés is kolbászból van...
A reggeli bevásárlás után (CBA-ban pudingporok, fűszerek) nekiindultam Győrnek, ahol Norberttal, egykori csoporttársammal és az ő barátjával, Gáborral találkoztam. Gábort személyesen nem ismertem, de leveleztünk már e-mailen, facebookon, beszéltünk többször telefonon, de csak most láttuk először szemtől szemben egymást. Én úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást (ami igaz is), hármasban töltöttük az egész délutánt, végigsétáltunk (többször is) Győr belvárosában, láttam Szent László hermáját, Apor Vilmos sírját (szégyenszemre nem is tudtam, hogy ezek Győrben vannak), kajáltunk egy jó kis étteremben (újfent teleettem magam...). Másnap Szabcsival (szintén csoporttárs, de ami fontosabb: barátnő) és Norberttal feljöttünk Biára, és az egész napot sétával töltöttük. Felmentünk a Viaduktra, céltalanul kóboroltunk Biatorbágy utcáin, megnéztük a régi házunkat, majd késő délután anyunál kicsíptük magunkat az esti bulira, és anyu bevitt minket Vandához (szintén csoporttárs), ahonnan együtt mentünk taxival a belvárosba a szórakozóhelyre (na jó, kocsmába).
Itt szeretném újra megköszönni mindenkinek, aki gondolt rám, felhívott, jelentkezett, de főleg eljött, hogy lásson engem, a többieket és együtt bulizhassunk a régi idők emlékére (az előzőeken kívül): Anitának, aki lefoglalta a helyet, és mindig az elsők között reagál, ha buliról, alkoholról van szó, Heninek, aki ugyan szinte soha nem iszik - most sem, de így legalább volt épkézláb ember, aki hazavitt -, mégis fergetegesen jó kedve van és az átragad másokra is, Gábornak, akit az egyik legnormáltalanabb embernek tartok (van ilyen szó egyáltalán?) és épp ezért az egyik legjobb barátom, akivel a legsűrűbben levelezek és beszélek, Nórának, aki mindig a legnagyobb meglepetés, mert soha nem szól, hogy jön, és aztán egyszer csak ott van, de sajnos ugyanígy el is szokott tűnni, Attilának és Kálcinak, akik mellett három évig ültem a suliban, de azóta mintha köd nyelte volna őket el, Móninak, aki az utóbbi időben kimaradt a bulikból, de ide hál Istennek eljött és Robinak, Gábor barátjának, hogy képes volt elviselni ezt a társaságot... Ha valakit esetleg mégis kihagytam (nagyon remélem, hogy nem), akkor azt légyszi tudjátok be a 4-5 mézesnek és a 14-15 martininek, amit némi sör és egyéb alkohol mellé leküzdöttem a szervezetembe (ja és persze szóljatok, hogy javítsam a listát!).
Képek az estéről "sajnos" nem készültek.
Heni hajnalban hazavitt, jól voltam (volt, aki szerint viszont szétestem), de néhány óra alvás után arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, fulladok, torkom bedagadva, ömlik a könnyem, folyik az orrom, rögtön meghalok. Először arra az arckrémre gyanakodtam, amit sminklemosó helyett használtam lefekvés előtt, és amire rá van írva, hogy kerüljük vele a szemet, mert allergén anyagot tartalmaz. De délutánra felment a lázam, és még rosszabbul lettem. Ezen csak kicsit enyhített Erzsiéknél a pálinka... Ebédre voltam hivatalos a volt munkahelyemre, bár alig bírtam lábra állni. Imre meg is jegyezte, hogy amikor pénteken benéztem hozzájuk, csinos voltam, illatos, szabályosan bellibbentem, most meg farmer-póló összeállítás van rajtam, csapzott vagyok, sminktelen, vagyis úgy néztem ki, ahogy éreztem magam. Ennek ellenére jól éreztem magam, mintha el sem jöttem volna onnan (ugyanezt éreztem egyébként az egész magyarországi ottlétem alatt). Óriási meglepetést kaptam tőlük (a kolbászon kívül...): előtte pár nappal volt Ferencziéknek egy könyvbemutatója, ahova sajnos nem tudtam elmenni (mint ahogy a koncertre sem a szombati buli miatt), Imrééket kértem meg, hogy ha mennek, kérek egy példányt én is A rackák világa című könyvből és cd-ből. Megvették nekem, mi több, dedikáltatták is, így most ez van az én könyvemben Ferenczi Györgytől és a Rackajamtől: Krisztának sok szeretettel, hogy ne felejtse el a magyar muzsikát! Teljesen meghatódtam, hogy mikre nem gondolnak. Azt hiszem, ez volt az egyik oka annak, hogy nem akartam őket otthagyni...
Ha már ott voltam ebédelni, "természetesen" megkorrektúráztam az aktuális Krónikát, hogy tényleg otthon érezzem magam.
Délután anyuékhoz kijött a férjem öccse és a felesége, aki 8 és fél hónapos terhes, illetve immár csak volt. Ma délután kaptam a hírt, hogy ma reggel megszületett kisfiúk, Dávid, így ezúton is gratulálok nekik!
Miután elmentek, csak arra volt erőm, hogy elvánszorogjak az ágyig. Aludni nem sokat aludtam, nem kaptam levegőt, teletömtem magam gyógyszerekkel, de vagy a másnapi repülőúttól való félsz, vagy a betegség okozta, de pocsék éjszakám volt. Anyu másnap reggel segített beletömni a bőröndbe a mintegy 5 kiló hurkát, 6 kiló pulyka- és libanyakat, pulyka- és libazúzát, a rengeteg kolbászt, krémtúrót, túró rudit. Mivel sajnos nem fért volna be minden, feláldoztam a cipőimet és néhány, a kolbászoknál kevésbé fontosabb dolgot, azokat a jövő héten jövő ismerősünk hozza ki - mert szépen megkértem.
Mire összeraktuk a bőröndöt, megérkezett értem Klaudia, akit Gábor révén ismertem meg (ezért - is - egy életre hálás leszek neki), ő vitt ki a reptérre. Sajnos csak annyi idő jutott nekünk, amíg kiértünk a reptérre, ahol apu várt már. Sima beszállás után sima utam volt, a repülőn egy aranyos nő és a lánya mellé ültem, és bár el voltam foglalva a haldoklásommal, sokat beszélgettünk. Ez, és a sima, szélmentes út elérte, hogy már majdnem nem féltem...
Bandi várt a reptéren, mentünk egyenesen a kicsikért, és onnantól olyan érzésem volt, mintha soha el sem mentem volna innen. Nem tudom, mikor jutok, jutunk legközelebb haza, de ez a kettős otthon-érzés kicsit fura. Otthon úgy éreztem, nem tudom elhagyni újra az ottmaradt családtagjaimat, a barátaimat, de amikor hazaértem, úgy éreztem, nem tudnám itthagyni újra a gyerekeket, akik még soha ennyire nem vártak haza...
Ezúton kérek mindenkitől bocsánatot, akihez nem jutottam el, akivel nem tudtam találkozni, akit fel sem hívtam, hogy megyek haza, ígérem mindenkinek, hogy jövőre mindent bepótolunk!
