Dóri Franciaországban nyaral

Dórit Sarah nevű barátnője, pontosabban a szülei meghívták magukkal jövő nyáron Franciaországba. Minden nyáron pár hetet ott töltenek, minden évben elvisznek magukkal valakit, jövőre Dóri megy velük. A szülők írtak nekünk egy levelet, melyben szépen megkérnek, engedjük el Dórit velük, elküldték az apartman kinyomtatott képét, adait, a honlapról letöltött szövegeket, mindent. Megkértek, menjünk át valamelyik este meginni egy italt, hogy megbeszélhessük a dolgot.
Rávaló héten át is mentünk hárman, Bandi, Dóri és én. Így megismertük Baxteréket. Nagyon kedvesek, aranyosak, udvariasak voltak, de furán éreztem magam náluk, nem igazán tudtam, miről illene beszélgetni. Elmondták részletesebben az út részleteit, hova, mikor és miért mennek. Úgy tűnt, Dórit nagyon szeretik, jól kijönnek vele, elég sokat van náluk. Tudom, illene viszonozni a meghívást, de valahogy nem érzem magam elég bátornak ahhoz, hogy idehívjam őket. Örülök, hogy a lányaink barátkoznak, de valahogy nem akarok feszengeni egy angol házaspár társaságában a saját házamban. Pedig egyik közös ismerősünk azt mondja, nagyon kedves emberek, ők sokszor összejárnak. Lehet, pár év múlva már én is így fogom gondolni, de egyelőre megelégszem a távbarátsággal...

Adventi naptár

Bár már a felénél járunk, csak most jutottam el odáig, hogy beszámoljak róla. Idén is csináltam adventi naptárt. Kettőt is. Petra barátnőmmel beszélgettünk, és szóba jött az adventi naptár, hogy milyet szeretnék idén csinálni. Elmondta, hogy neki még sosem volt. Házi készítésű? Nem, semmilyen. Gondoltam, meglepem eggyel.
A miénket a tavalyelőttihöz hasonlóra csináltam, egy óriási kartonra felragasztottam csomagolópapírt, arra ezüst és arany színű apró csipeszeket, műanyag poharakra ragasztottam különböző színű szalagokat és lakkfilccel ráírtam a számokat. Már csak meg kellett tölteni...

Petráé vécépapírgurigákból készült, mindegyiket körberagasztottam csomagolópapírral, ráírtam lakkfilccel a számokat, felragasztottam őket egy hosszú kartoncsíkra, krepp-papírba töltöttem a belevalókat. Ja, és apróságként mindegyikbe raktam egy karácsonyi idézetet. Talán ez volt a legnehezebb része, 24 darab nem túl csöpögős, nem morbid humoros pársorost találni...

Barátok és barátnők

Timi legjobb barátnője, Aimee már volt nálunk többször. És egyszer itt is aludt. Ez nagy szó, ezt külön meg kell tervezni, szervezni, kitalálni minden apró részletet, két héttel előtte összepakolni, új fogkefét, új pizsamát vetetni stb. Nagyon helyes, szolid kislány, az egy évvel idősebb bátyjával és a nagyszüleivel él, az anyukája valahol messze dolgozik, őt csak nagyon ritkán szokta látni. Katával hármasban óriási partit tudnak csapni, mosolygós, bár nem túl bőbeszédű lányzó. Szó nélkül megette az elétett tejbegrízt, bár szegénynek fogalma sem lehetett róla, hogy mit eszik, nem kérdezte meg, de látta, hogy mindenki eszi, mérgező biztos nem lehet, így ő is evett. Nem finnyázott, nem beszélt ebéd közben, sőt, addig el sem kezdett enni, amíg mindenki le nem ült és nem fogott kanalat. Azt hiszem, megtartjuk őt...
Katának is van játszópajtása. Tudtam már régóta, hogy Louie-val jó barátságban vannak, de hogy ennyire. Egyik nap Louie anyukája odajött hozzám, hogy mit szólnék, ha pár nap múlva Kata átmenne hozzájuk "teázni". Nem ám játszani, vagy csak úgy, teázni... Igyekeztem nem hangosan mosolyogni, de furán hangzott, hogy két ötéves együtt teázik. És valóban. Katát elvitték iskola után, érte mentem két óra múlva, játszottak és teáztak. Angolosan, tejjel, ahogy illik. Gondoltam, illik viszonozni a meghívást, ezért következő héten én is meghívtam Louie-t hozzánk teázni. Teát ugyan nem kapott (el is felejtettük), de uzsonnát igen. Katával jót játszottak, majd jött érte a nővére és hazavitte. Nagyon szótlan, szégyenlős kisfiú, két szót nem lehetett kihúzni belőle. Szegénykém gondolom, eléggé zavarban volt az én hangos gyerekeimtől, nemhogy még velem beszélgessen. Mindenesetre jól érezte magát, Kata kérte, hívjuk meg többször.
Dóri barátnői jönnek-mennek nálunk, és Dóri is jön-megy náluk. Nem sokat találkozom vele, mindig "lóg" valahol. Ha meg itthon van, megjelennek a barátnői, bevonulnak a szobájába, néha nem is látom őket, azt sem tudom, ki van itt. Gergő egyiknek sem örül túlságosan, mert ha itt vannak, Dóri rögtön átváltozik idétlen tinédzserré, ha meg nincs itthon, akkor az a baj, hogy örökké csavarog, nem segít semmit, Gergőre hárul minden... Neki sajnos nem igazán vannak barátai, annak ellenére, hogy örökké a Facebookon lóg. Ő soha nem megy sehova, és bosszantja, hogy Dóri igen. Remélem, előbb-utóbb ő is talál magának pár igazi, élő, személyesen beszélgető barátot.

Fogorvos - tudtam, hogy nem szeretem...

Kiesett két tömés a fogamból. Az egyiknél rágóztam, a másik csak úgy. Mivel fogytam pár kilót, lehet, az arcom is összeesett, az ínyem meglazult, nem tudom. De tátongott két nagyon-nagyon nagy lyuk a fogaimon. (Oké, több is van, van lukas fogam, van cserére váró tömésem, de ezek most sürgős beavatkozást igénylő lyukak voltak.)
Bejelentkeztem a fogorvoshoz. Nem tudom, mi rosszabb, a repülés vagy a fogorvos. Soha nem szerettem, talán mert sosem találtam igazán jó fogorvost. Igaz, annyira nem is kerestem. A terhességeim alatt kötelességtudóan elmentem, megcsináltattam a lyukas fogaimat, húzni soha nem kellett, fájni soha nem fájt a fogam, ezen túlmenően miért is mentem volna olyan helyre, ahol a számban turkálnak vakító lámpafénynél... Tinédzserként javasoltak fogszabályozót, ahhoz ki kellett volna húzni 4 fogamat, lehet, innen datálódik a fogorvosok iránti ellenszenvem.
Megvolt az időpontom, odamentem, fiatal indiai-szerű doktor bácsi fogadott, kedvesek voltak, türelmesek, én meg pokoli ideges, kis híján el is ájultam. Pedig csak állapotfelmértek. Csak a két fogam tömését kértem (a többi ráér később...), megröntgeneztek mindkét oldalról, előírták a töméseket, fogkőleszedést (ez benne van az árban), valamint a vizsgálat maga együtt 45 font volt. Ezt előre kellett fizetni, rákövetkező hétre kaptam a tömésekhez időpontot.
Még idegesebben mentem oda, sohatöbbetnemjövökide érzéssel. Beültem a székbe, kaptam injekciót, szinte semmit nem éreztem, a doki bácsi nagyon finoman adta be, több helyre is szúrt, de tényleg alig volt kellemetlen. Ezután kicsit furán éreztem magam. Olyan volt, mintha be lennék rúgva vagy kábítószerezve. Petra figyelmeztetett, hogy valaki vigyen oda, ne üljek utána autóba, mert az érzéstelenítő nagyon erős. Nos, valóban. A lépcsőn már alig tudtam lejönni, az egész arcom-fejem fájt - mitől ne fájt volna, 45 percet fúrtak, véstek, tömködtek a kipeckelt számban -, szédültem, azt sem tudtam, milyen nap van, hol vagyok. Nagy nehezen megkerestem a kocsit, igyekeztem senkit nem elütni az ötperces hazaúton. Egyre pocsékabbul voltam, szédültem, alig bírtam kiszállni az autóból. A nagyok és a kicsik már itthon voltak, értük nem kellett elmenni. Felmásztam a lépcsőn - négykézláb -, szóltam a nagyoknak, hogy muszáj lefeküdnöm kicsit, mert nagyon rosszul vagyok, és bebújtam az ágyba úgy, ruhástól, ahogy voltam. Némi emlékképem van arról, hogy Bandi hazajött, pár artikulátlan hangcsomót sikerült kiadnom, melyben tájékoztattam, hogy nagyon rosszul vagyok, ne haragudjon, valamint egyszer felébredtem, átöltöztem pizsamába és elmentem vécére. A következő emlékem az, hogy reggel felébredtem. Kicsit jobban. Majdnem 13 óra alvás után. Annyira kiütött az akármi, amit kaptam, hogy életem leghosszabb alvását produkáltam. Igyekeztem összeszedni magam, és elindítani a napot, szép lassan sikerült is életet lehelnem magamba és elvinni a kicsiket iskolába, elmenni dolgozni stb.
Hathavonta kell járni vizsgálatra, ellenőrzésre a fogorvoshoz, az ár csak így érvényes. Küldenek emlékeztetőt, hogy az ember el ne felejtsen megjelenni a kötelező féléves vizsgálaton. Remélem, az lesz a következő alkalom, hogy fogorvost látok. Ha esetleg mégis előbb kell mennem, sőt, injekciót akarnak adni, mindenképp tiltakozni fogok a kábítószerre való rászoktatás ellen... De azt hiszem, még mindig a repülés a rosszabb, vagy legalábbis hosszabb ideig tart. No mindegy, egyiket sem szándékozom sűrűn csinálni...

A gyerekeim húga

Legalábbis kettőnek. Dórinak és Gergőnek húga született, Izabella. Ex-férjem újra apa lett, erre barátnőjével hosszú évek óta készültek, vágytak, most jött össze. A nagyoknak felemás érzésük van, hiszen de jó, van egy testvérük, kicsi baba, hurrá, de még nem látták, és az esély arra, hogy sűrűn lássák, erősen konvergál a nullához... Vagyis nem tudnak felszabadultan örülni neki, hiszen igazából nincs is minek. Persze, annak örülnek, hogy az apjuk boldog, már amennyire ezt meg tudják ítélni 2000 kilométer távolságból.
Kicsit aggódnak is, hogy ezután még jobban el lesznek hanyagolva, bár sajnos azt hiszem, ezt már nemigen lehet tovább fokozni... Amikor otthon voltak két és fél hetet, az apjuk a második hét végén tudott egy szabad ebédnyi időt rájuk szakítani, holott három utcára voltak egymástól. Nemhogy nem ment ki eléjük a reptérre (ne adj isten meglátogatná őket itt), de még annyi ideje sem volt, hogy átszaladjon hozzájuk, vagy odahívja őket fél óra hosszára.
Nem akarok panaszkodni, hosszan sorolhatnám ex-férjem gyerekeimmel kapcsolatos fura viszonyának leírását, de inkább remélni merem, hogy harmadik csemetéjével minden másképp - szerencsésebben, jobban - alakul. Kívánom nekik a legjobbakat.

Jézus Krisztus Szupersztár

Dóriék idén is készültek egy előadással, amelyet nem versenyen, hanem "házon belül" mutattak be. Szeptember óta próbáltak, szinte minden délután, hétvégén, néha még napközben, órák alatt vagy ebédszünetben is. Nos, ehhez képest... A táncosok többsége remekül táncolt, néhányan énekelni is tudtak, de sajnos volt köztük annyira szörnyű is, hogy kínszenvedés volt végighallgatni. Nemcsak a tehetségesek kerültek be a csapatba, hanem aki lelkes volt, az is. Bár némely lány/fiú arcán még a lelkesedés sem tükröződött, olyan unott arccal álltak a színpadon, mintha kínoznák őket...

Képek a Jézus Krisztus Szupersztár musical-előadásról

November 21-én, 22-én és 23-án adták elő a musicalt, amely negyedóra szünettel 2 órát tartott. Mi szerdán, az utolsó napon voltunk, Petra is eljött megnézni. A jegyekért 6 fontot kellett fizetni. Sajnos az eredeti Webber-művet nem láttam, és pontosan nem is tudom, hogy kéne kinézni az igazi musicalnek, de ez a feldolgozás érdekes volt. Júdás és Kalafás fekete volt, Pilátes nő, Júdás öngyilkos lett a végén, Heródes palotájában tánckar lépett fel stb., mondom, mindezt úgy furcsállom, hogy nem láttam az eredetit, és nem is tudom, vajon ezek a részek hogy viszonyulnak hozzá. Júdás sajnos nem igazán tudott énekelni, pedig a fiú piszok jó táncos, tavaly láttam őt többször is táncolni, kár volt ezzel elrontani az imidzsét... Jézus és Mária Magdolna hangja szenzációs volt, jól is játszottak, ők vitték a hátukon a darabot. A táncosok összképét rontotta, hogy nem mindenki tudott táncolni, sokan sokfélét csináltak, kicsit zavaros volt az egész. Persze elfogultan meg kellett állapítanom, hogy az én lányom továbbra is jól táncol...

Idén is volt Halloween

Igaz, már lassan egy hónapja, de valamiért nem jutottam el addig, hogy leírjam... Sajnos aznap dolgoztam, így csak amikor beestem este 7-kor, akkor tudtak elmenni a kicsik-nagyok cukorkát gyűjteni. Dórinak jöttek a barátnői, Gergő viszont nem volt hajlandó részt venni a "cirkuszban". Mint ahogy Bandi sem. Én viszont felöltöztem annak rendje, s módja szerint. Rengeteg édességet gyűjtöttek be, az időjárás is kedvezett, sem eső, sem igazán hideg nem volt. Timi fájlalta, hogy az iskolában idén nem rendeztek elő-halloweeni partit, így nem tudta megmutatni, milyen új ruhája van. Mivel a tavalyi helyett vettem nekik új ruhát, és magamnak is. Egyedül Dóri vette fel ugyanazt a ruhát.

Gergő és Dóri faragott tököt, egész jókat, mint a képeken is látszik. Dóri csinálta a "hagyományosat", Gergő pedig Szilvesztert, a macskát. A lakást is feldíszítettük, de sajnos idén jóval kevesebb gyerek jött cukorkáért, mint tavaly...

Hobbi hobbi hátán...

Nemrég felhívták a figyelmemet, hogy lassan egy hónapja nem írok a blogomba... Ennek oka egyrészt a munkám, amely jelentős erőimet köti le. Másik oka az egyéb. Amikor van egy kis szünetem, szabadnapom, mindig közbejön valami, ami miatt a blog háttérbe szorul.
Hiába van logisztikai diplomám (is), sajna még mindig kevés vagyok a család, a munka, háztartás, a szabadidő közti egyensúly fenntartására. Nem panaszkodásképpen mondom, én választottam, csak sajnos mindenkinek van olyan dolog az életében, amire kevesebb ideje jut. Nos, nálam az utóbbi időben a szabadidő, és ezen belül a blog jutott ehhez a hálátlan szerephez.
Ebben a bejegyzésben a családi hobbikról ejtek néhány szót.
Kezdjük az iskolai különórákkal. Timi és Kata minden csütörtökön zeneórára jár. A héten volt az első óra, kb. tízen-tizenketten vannak, főleg dobszerűségen gyakorolnak, ez egyelőre hat hétig tart. Katának minden hétfőn művészeti klub van, ahol mindenféle kézműves-foglalkozáson vesznek részt. Mivel közel a karácsony, ezért az ünnepekre készülnek, kézzel készített kártyákat, ajándékokat gyártanak. Persze, ez sajnos azzal jár, hogy egy órával később tudok csak menni értük, vagyis később tudok menni dolgozni is.
(Csak mellékszálként fűzöm be, hogy ezentúl később is tudok menni dolgozni reggelente, ugyanis Bandi új állást kapott Londonban, korábban megy, később jön, így a reggeli gyerekelvitel is rám hárul hétfőtől, megszűnnek részemről a hajnali munkakezdések.)
Timi újra lovagol. Valamelyik alapítványnak volt egy sportmegszerettető akciója, amelynek keretében belül olimpiai sportágakat lehetett kipróbálni öthetes turnusban, nagyon-nagyon olcsón. Timi természetesen a lovaglást választotta, így már három héten túl vagyunk. Hogy mi lesz az öt hét után, azt még nem tudom, mert egyrészt a város másik felén van, ezzel a szerda délutánom teljes egészében kiesik (munka szempontjából), valamint a jelenlegi 2 font/óra akciós ár helyett majd 24-30 font/óra árat kell fizetni...
(Elnézést kérek a videón a beledumálásomért, csak a szám nagy, én még életemben nem ültem lovon, és azt hiszem, soha nem is fogok...)

Dóri megint - még mindig - táncol. És próbál. És csak próbál. Majdnem minden nap, későn jár haza, nem nagyon lehet itthon találkozni vele. A Jézus Krisztus Szupersztárt adják elő három hét múlva, nagyon lelkes. Ott leszek az előadáson, és fogok képeket készíteni. Az új gépemmel. Merthogy én megvettem álmaim fényképezőgépét. Egy Canon 600D-t. Már régóta fájt rá a fogam, és annyit dolgoztam (dolgoztunk) az utóbbi időben, hogy megérdemeltnek tekintettem ezt. Igaz, most pár hónapig zsíroskenyéren tengődök majd (na jó, ez enyhe túlzás), de nagyon örülök, hogy sikerült megvennem. Persze, a zuram most nagyon utál érte, de majd csak találok módot rá, hogy kiengeszteljem...
Ami ennél hangosabb, zajosabb hobbi, az a nagyoké. Mindketten gitározni tanulnak. Az úgy kezdődött, hogy Dóri kitalálta (vagy Gergő előbb, ebből a mai napig vita van), hogy gitárt szeretne. Bandinak volt régen egy kollégája, Roland, aki nagy gitárvirtuóz, ért a szakmai dolgokhoz, és egész véletlenül itt laknak nem olyan messze, Birminghamben. Kellemest a hasznossal, meghívtuk őket egy vasárnapi ebédre, elhozta a gitárját, és tesztelte Dórit, vajon tehetséges-e, érdemes-e beleruházni egy gitárt a lányba (vagy fordítva...). Nos, az ítélet: igen. Érdemes. Tehetséges, jól áll a kezében a gitár, okosan, ügyesen viszonyul hozzá. Következésképpen Dóri kapott a születésnapjára egy elektroakusztikus gitárt. Rolcsi pedig - egyelőre ingyen - skype-oktatja a lányomat. Illetve most már a fiamat is. Ugyanis Gergő elhatározta, hogy márpedig neki gitár kell mindenáron, így a zsebpénzéből és tőlünk kölcsönkért pénzből vett magának egy elektromos gitárt. Azóta felváltva gitároznak, illetve csak próbálkoznak. De az agyamra mennek, és az a gyanúm, hogy Rolcsiéra is... Ezért gondolom, hogy előbb-utóbb benyújtja a számlát. Amúgy ő a hibás mindenért. Azt mondta, ha a gyerek gitárt szeretne, tessék neki megvenni. Tessék, megvettük. Remélem, gitárművészek lesznek, és öregkorunkban eltartanak majd bennünket...

És végül essen szó egy régi hobbimról, amihez sajnos már egy ideje nem jutok hozzá. A keresztszemes hímzés. Pár hónapja ugyan elkezdtem egy görög tájat ábrázoló képet (megjegyzem, elég nagy fába vágtam a fejszémet), de már jó pár hete egy öltést nem csináltam rajta. Igaz, ezt nem is aidára, hanem vászonra csinálom, ehhez kellett szemüveget csináltatnom, ekkor jöttem rá, hogy közelre romlott a látásom. Most már van szemüvegem, csak időm nincs. Egy-két régebbi, apróbb varrásom így néz ki:

Ugyan nincs időm sem varrni, sem fényképezni, az információgyűjtésről nem mondtam le. Két-három fotósújság jár (ebből egy célzottan Photoshopos), két keresztszemes újságra fizettem elő, és nem tudok ellenállni egy-egy alkalmi kiadványnak sem. Minden létező rejtvényt megfejtek bennük, ha már egyszer elolvasom, néha nyerek is rajtuk. Legutóbb egy komplett Zweigart csomagot kaptam, többféle színű és méretű anyagot, és két kis mintafüzetet (nem kevés értékben). A cél persze az, hogy előbb-utóbb foglalkozzam is ezekkel, de ilyenkor mindig eszembe jut anyu, aki az ágyneműtartóban gyűjtögette a kötőfonalakat, a kötőkönyveit, -füzeteit, mondván, ha nyugdíjas lesz, majd lesz ideje kötni. Még jó pár éve van a nyugdíjig, de szerintem már sem a fonalak, sem a könyvek nincsenek meg...

(Utóirat: édesanyám felhívott, hogy igenis megvannak a fonalai, kötőtűi és kötőkönyvei... és ha majd nyugdíjas lesz, igenis kötni fog...)

London, kukoricalabirintus, Keyne-O

Még mindig (vagy már megint) tájfutás...
Londonban negyedszerre rendezték meg a városi tájfutó bajnokságot, idén több mint 1000 résztvevővel. Ezen Bandival, a két naggyal, Petrával és a barátjával, Niyi-vel részt vettünk. Nem végeztünk az élmezőnyben, de azért sikerült megelőznünk pár embert. Már önmagában egy ekkora verseny, ráadásul bent a belvárosban, nagyon nagy élmény volt.
Fényképeket én nem tudtam csinálni (kicsit fura lett volna futni a géppel...), tudtommal rólunk sem készült kép, de magáról a versenyről, a versenyzőkről itt lehet látni pár képet, csak hogy át tudjátok érezni a verseny hangulatát, helyszínét.
City of London race
...még több kép
Minden hónapban egy vasárnapon elmegyünk Milton Keynesbe, egy kb. 50 percnyire levő városba futni. Ott szervezték meg a Keyne-O fedőnevű versenysorozatot, amely 9 különböző helyszínen történő futásból áll. A legelsőn még márciusban nem vettünk részt, azóta mindig mentünk (hol ketten, hárman, vagy mind a négyen, sőt, volt, hogy a kicsiket is vittük). Ez alól a másik kivétel a mai nap, mert az utóbbi időben úgy elfáradtam fizikailag, szellemileg, úgy elmaradtam minden itthoni dolgommal, hogy azt mondtam, ma sehova (persze azért fallabdázni csak elmentünk...). Ezen a versenysorozaton, ha három futást teljesítesz, kapsz egy ingyen futást, vagyis a következő versenyen nem kell nevezési díjat fizetned. Ha ötöt teljesítesz, kapsz egy oklevelet, ezt már ketten megkaptuk Bandival.

Ha hetet teljesítesz, akkor érmet kapsz, és ha mind a kilencet, akkor trófeát, azaz kupát. A kilenc már az elején eleve kiesett, de a hét még összejöhet, hiszen már csak egy van hátra novemberben, azzal meglehet a hetedik teljesített futás, ha megyünk.

Múlt hétvégén utaztuk eddig talán a legtöbbet egy tájfutó versenyért (leszámítva az olaszországi Velencét).
Wistow-ban voltunk, ahol minden évben kukoricából útvesztőket "építenek", minden évben más formátumot. Volt már oroszlán, dinoszaurusz, pillangó stb. Idén méhecskét építettek, és ebbe a kukoricalabirintusba helyezték bele a futóversenyt. Pontosabban versenyeket, ugyanis négyet csináltak. Egy mikroversenyt, ezt a kukoricás mellett építették meg hálóból, oszlopokkal, egy közepes versenyt, ezt már az útvesztőben, ezek után jött a napi nagy verseny, és este - fejlámpával felszerelkezve, töksötétben - a végső verseny. Ide mindannyian mentünk, és Petra is jött velünk.

A kicsiket "kicsaptuk" a mezőre, amíg futottunk, amúgy egy egész napot töltöttünk ott, sétálva, játszva, étkezve stb. Elmondhatatlan élmény volt, még soha egyikünk sem futott útvesztőben. Nehéz is volt, sokan nem fejezték be a versenyt, sokan rontottak, ez tényleg komoly kihívás volt. Utolsók itt sem lettünk, igaz, elsők sem... De itt a helyezés vagy nem helyezés semmit sem rontott a verseny(ek) élvezeti értékén. Hazafelé az összes (koszos) gyerekünk eldőlt az autóban, így végre újra csend volt körülöttünk. Hazafelé kitettük Petrát, aznap sem őt, sem minket nem kellett altatni.

Reading challenge - díjátadás

Egyik előző bejegyzésemben említettem a nyári olvasási kihívást (felhívást), mely szerint a nyári szünet alatt el kell olvasni 6 (!) darab könyvet, és ezért a gyermek oklevélben, éremben részesül. Nos, megvolt a díjátadás, ahol minden gyerek kezébe nyomtak egy darab oklevelet és egy darab medált (szalag nélkül). Magán az átadáson nem lehetett fényképezni, így csak utána tudtam őket lefotózni a díjjal.

Tányérzsonglőrök

Ugyan nem könyvtári dolog, de ez is elismerés, és emiatt nem akarok külön bejegyzést írni. Timiék osztályában tavaly év végén volt egy kezdeményezés, A-Life címmel. Ez is ösztönzéses program volt, de nem a szellem erősítésére, hanem a fizikai részhez volt köze. Ha minimum 14 napig minden nap csinált a gyermek valamilyen mozgást itthon (hazafelé az iskolából, odafelé az iskolába, vagyis a lényeg, hogy tanidőn kívül), és a szülő ezt aláírással igazolta, akkor ezt oklevéllel jutalmazták. Íme:

Vanda és Vankó

Újabb két barátot láthattam vendégül a nyár folyamán, ősz elején. Vanda 10 napot töltött nálunk (nem csak nálunk, egy másik barátjánál Londonban felváltva), Vankó (azaz Gábor) 3 és felet.
Vandával Londonba nem jutottam el, de ezt ügyesen megoldotta egyedül is, kezébe vette a várostérképet, a metróvonalas térképet is, és nekiindult a nagyvilágnak, azaz a fővárosnak. Így a helyi nevezetességekre korlátoztuk kirándulásainkat, eljutottunk a tengerhez is, illetve Bandi és a gyerekeim kezeire bíztam drága barátosnémat.
Fotók a kirándulásokról itt láthatók:

Élményfotók

Gáborral belesűrítettük három napba az összes megnéznivalót, így egy egész napot Londonban töltöttünk. A "kötelező" turistalátványosságokon kívül főleg csatangoltunk a városban, beültünk egy étterembe is (mióta itt élek, először), Hemelben pedig csaptunk egy görbe estét, végigjártunk pár pubot (na jó, kocsmát), és amíg inni bírtunk (és járni), kóstoltuk a különféle söröket. A cél az volt, hogy a létező összes sört (csapolt, angol) megkóstoljuk és pontozzuk őket. Meg kellett állapítsuk, hogy egyik sör rosszabb, mint a másik... Adammel, az angoltanárommal konzultáltam később, azt mondta, nemcsak Hemelt, hanem néhány környező várost is alaposan tanulmányozni kellett volna, vannak azért finom angol sörök. De hát jövőre is van nyár, sör is lesz, és remélhetőleg a barátaimat sem kell majd nélkülöznöm...

Cliff Richard és a 300 font

Van egy - szintén demenciában szenvedő - hölgy ügyfelem, aki nagyon-nagyon szeret. Jó, több is van, de rajta látszik nap mint nap, hogy kinyílik felém, mesél érdekes dolgokat magáról, a gyerekkoráról, az életéről. Negyedórákat szoktam nála tölteni, igaz, azt naponta többször is. A szobája olyan, mint egy rózsaszín lányszoba: mindenhol csipkés párnák, takarók, plüssállatok, az óriási fésülködőasztalon óriási tükör, rózsaszín hajkefe, minden, ami egy ilyen helyre dukál. A fő helyen, a középső ablakban egy Cliff Richard kép áll. Nagyon szereti őt, ezért rakta ki a képet. Más a családja képét teszi ki, gondolom, ez a tinik posztereit helyettesíti, akik nagy rajongói egy-egy énekesnek, színésznek. Fura minden nap látni Cliff Richardot, bár én is szeretem őt, azért mégsem bámulnám a képét nap mint nap, ha nem muszáj - mármint a saját házamban.
Minden alkalommal megemlíti, hogy decemberben 84 éves lesz, és én minden alkalommal elmondom, hogy én pedig 37 leszek szintén ugyanabban a hónapban. Ezen újra és újra meglepődik, és mindig újra és újra megtárgyaljuk, hogy milyen jó is decemberi gyereknek lenni...
Kérdezte pár napja, hogy megyek-e haza karácsonykor. Mondtam, sajnos nem, mert borzasztó drágák a repülőjegyek abban a szezonban. Illusztrálásként mondtam, hogy amúgy, átlagosan 30 font egy jegy Magyarországra, de karácsonykor eléri a 300 fontot is, vagyis az egekbe szökik az ár, hiszen aki menni akar haza az ünnepekre, az meg fogja venni aranyáron is. Ennyiben maradtunk. Ma este megkérdezte tőlem, hogy ha adna nekem 300 fontot, akkor haza tudnék menni karácsonykor? Hihetetlenül édes, aranyos volt, ahogy nézett rám a nagy szemeivel, tényleg azt gondolva, hogy ez a megoldás. Természetesen nem fogadhatok el semmit, sem pénzt, sem ajándékot, csokoládét (mindegyik megvesztegetési kísérletre volt már példa), és nem is fogadok. Főleg nem ennyit. Annyira abszurd volt ez az ajánlat, hogy nem tudtam, elsírjam magam a gesztuson, vagy csak szimplán meghatódjak, esetleg megmosolyogjam az ajánlatát. Egy néni, aki kétnaponta mutogatja nekem a "tegnap" vett bőrtáskát, emlékszik a nevemre, hogy honnan jöttem, és hogy mennyire hiányzik nekem a falum (na jó, városom), a barátaim, a szüleim. Tényleg könnyeket csalt a szemembe. Annyira segíteni akar, annyira jó szándékú a szentem, amely ritka nemcsak ebben az országban, de összességében bárhol a világon.
És sajnos annyira nem értik meg, hogy nem azért vagyok kedves, nem azért vágom le a körmüket extra időben, húzok ágyneműt, amikor nincs benne az előírt feladatokban, vállalom őket el a szabadnapomon, teszek meg szívességet, mert plusz pénzt, ajándékot, bármit várok érte. Hanem csak úgy. Mert ezzel egy kicsit hozzá tudok tenni az életükhöz, mert nekem is jólesik, hogy örülnek. Nem. Nem vagyok Teréz anya (bár ma az egyik ügyfelem Florence Nightingale-hez hasonlított), se szent, és nem a legjobb ápoló, gondozó vagyok. De igyekszem a tőlem telhetőt megtenni, még ha ez csak egy ágyneműhúzásban merül is ki. Igaz, nem mindig van kedvem velük beszélgetni, egyáltalán odamenni, olyan is van, hogy kényszeredetten ülöm (dolgozom) végig az előírt időt, de próbálok úgy viselkedni, hogy érezzék, abban a pillanatban ők a világ közepe. Talán még egyszer utoljára...

Groundhog day avagy déjà vu

Pár napja ugyanazon ügyfelekhez megyek, ugyanazon időpontban, ugyanazon útvonalon. Ugyanazt kérdezem meg tőlük, ugyanarról beszélgetünk - bár ugye ez egy demenciában szenvedő beteggel nem nehéz -, ugyanazt eszik, ugyanazt kérik minden áldott nap. Kicsit déjà vu érzésem van. Vagy inkább emlékeztet egy filmre, Bill Murray játszotta a főszerepét, Groundhog day volt az angol címe, Idétlen időkig a magyar.
Néha nem tudom, hogy ma már voltam itt, vagy az még tegnap volt... Főleg, hogy van olyan ügyfél, akihez egy nap többször is megyek, több napon át. Ugyanazok a mozdulatok (ez vajon tegnap volt vagy ma van?), nyitom az ajtót, belépek, köszönök, és úristen... tegnap is ugyanezt csináltam, megnézem a naplót, tegnap ugyanebben az időpontban írtam bele. Nagyon furcsa érzés újraélni az előző napot (vagy a következőt?).
Ma volt egy olyan ügyfelem, akinél még sosem voltam, ez volt az egyetlen változás a napirendemben. Meg is viselt... Nálam két évvel fiatalabb, vagyis 35 éves (így könnyen kiszámolható, hogy elmúltam már 20), vak. Négy éve vakult meg a bal szemére, egy éve a jobb szemére. Igyekeztem nem túl udvariatlannak és szemtelennek tűnni, de muszáj volt megkérdeznem, mit történt. Csak annyit mondott, hogy elvesztette a látását. Az okot nem tudom, nem találtam a naplóban sem. A lány légiutaskísérő volt előtte. A mozgása is nagyon nehézkes, olyan, mintha részleges izomsorvadása (is) lenne. Bekísértem a zuhanyzóig, a kezébe adtam mindent, amikor kijött, ráadtam a köntösét, majd visszafeküdt az ágyba. Elsírta magát, ekkor kérdeztem rá, hogy mi is történt. Azt mondta, némely napokon rosszabb, némely napokon könnyebb elviselni az életet. Ma nehezebb volt. Próbáltam vigasztalni (meg kell tanulnom pár angol kifejezést erre is), de nem igazán tudtam mit mondani. Amikor eljöttem, a szokásos see you tomorrow (viszlát holnap) kifejezéssel köszöntem el, amire ő is így válaszolt. Csak később jöttem rá, hogy a viszlát egy vak embernél nem biztos, hogy szerencsés elköszönés...
Belegondoltam, mitől fosztódnék meg, ha megvakulnék. Csak pár dologra gondoltam hirtelen, mielőtt bepánikoltam volna... Nem tudnék vezetni. Szeretek olvasni, tévézni. Nem beszélve a számítógépről. Hiszen most is épp itt ülök. Keresztszemes hímzés. Tájfutás. Nem látnám a gyerekeimet. Fotózás. A színek, a fények, a hangulatok, mindent elveszített a lány. Talán szerencsésebb, ha valaki vaknak születik, és nem tudja, mi az, amit soha többet nem láthat. Hányszor mondjuk, hogy beleivódik a retinába, vagyis örök életére emlékezni fog rá. Ez igazi értelmet nyer akkor, amikor ez a lány már csak az emlékeiből táplálkozik, vagyis soha többet nem fog látni, de míg él, nem felejti el azt, amit az elmúlt évek alatt látott.
Egyetlen remény élteti. Volt egy nagybátyja, akinek hasonló betegsége volt, elvesztette mindkét szemére a látását pár évre, majd visszanyerte, és élete végig élt boldogan - látóként.
Az utóbbi napokban egyébként is sokat gondolkoztam a nagy végtelen univerzumban létező icipici életemről. Kedvenc Johnom fényképeket mutogatott pár nappal ezelőtt nekem. Tíz, húsz, sok évvel ezelőttieket. A feleségéről, a gyerekeiről, saját magáról. Amikor katona volt, amikor a fiai katonák voltak, amikor nősültek stb. És láttam azt a megtört, 80 feletti bácsit - akit naponta többször teszek tisztába, sikálom őt, enni adok neki, gyógyszert adok neki - aki valaha ugyanúgy fiatal volt, élt, szeretett, szerették. Most ott ül, a gyerekei nem laknak messze tőle, mégis folyamatosan hívogatni kell a családot, hogy nincs elég ennivaló a lakásban, egyedül, magányosan. A felesége meghalt rég, a gyerekek néha-néha látogatják, és rá van utalva idegen emberekre naponta többször is. Mivé lesz az a csodás, gyönyörű, békés élete... Nem csak nála, másoknál is látom a falon a fotókat, jé ez vagy az így nézett ki 20 évvel ezelőtt. Meg nem ismerném. Megöregedtek, lebetegedtek, azt sem tudják, hogy hívják őket. Lehet, őket nem is zavarja, hiszen nem is fogják fel ésszel az egészet (kivéve aki fizikailag van leépülve, de a szelleme ép). De látni mindezt... Néha úgy érzem, kicsit belehalok minden egyes alkalommal, hogy nem tudok segíteni rajtuk. Nem tudom visszahozni azt a kort, amelyben boldogok voltak, egészségesek, életerősek. De legalább most, itt, igyekszem nekik megadni azt, amivel teljesebb, méltóságteljesebben élhetnek, még ha az csak egy tiszta pelenka is...

Jó dolgok és árnyoldalak

Gondolom, nem csak az én munkámnak vannak jó és rossz oldalai. Néha egyik oldalra billen a mérleg nyelve, néha a másikra. Egyik héten keveset dolgozom, másik héten percnyi szusszanásom sincs. Egyik nap aranyos betegeim vannak, másik nap a hisztisekkel kell foglalkoznom.
Letelt a három hónap próbaidőm (ezzel senki nem foglalkozott, nem mondta, csak láttam a szerződésemben, hogy ilyenem is van), hihetetlen, hogy már vagy még csak három hónapja csinálom. A napi munka alapján éveknek tűnik, de mintha csak tegnap lett volna az első nap. Amikor 19 ügyfélhez kell menni egy nap, tudom "rutinból", hogy merre kell mennem, ki ki után jön, tudom az ajtókódjukat, hogy hol találom a papírokat, hogy szeretik a kávét vagy a teát, milyen szendvicset kérnek, mit szeretnének ebédre, melyik fiókban vannak a kanalak, kér-e cukrot a müzlire, milyen tejjel issza a teát, mindezek pár héttel ezelőtt még nagyon távolinak tűntek. Néha annyira automatikusan csinálom ezeket, hogy amikor eljövök, belémvillan: úristen, vajon mindent megcsináltam, nem felejtettem el semmit? Mint amikor vezetek, és 2-3 falun átmegyek anélkül, hogy emlékeznék rá, hogy ott voltam, mégis hazaértem...
Ez a jó része a dolognak. Elég sok új betegem van minden héten, de már nem görcsölök annyira, hogy vajon mi lesz, mit szól hozzám, igyekszem mindenkihez kedves lenni, akinél működik, működik, akinél nem, annál sajnos hiába is próbálkozom bármivel. Vannak kedvenceim. Akikhez szívesebben megyek, jobban szót értek velük, ők is jobban kedvelnek. A visszajelzések alapján mindenki nagyon szeret engem, sőt, olyan is van, aki ragaszkodik ahhoz, hogy minél többször menjek hozzá. Van olyan idős hölgy, akivel nagyon sokáig tudunk beszélgetni mindenféle témáról, előfordult, hogy már rég kijelentkeztem (telefonon), és még mindig ott ültem, és csak mesélt, mesélt, én pedig élvezettel hallgattam.
Persze a legkedvesebb ügyfél is morcos tud lenni (hát még az amúgy is hisztis fajta), ha sokat kések, ha nagyon korán megyek. Sajnos ilyenek az iroda hibájából nap mint nap előfordulnak. Tegnap be kellett ugranom egy helyre egy másik care worker helyett (aki beteg lett), így több mint egy órát csúsztam minden következő betegnél. Az egyikhez a szokásos 8 óra körüli időpont helyett fél 10 után estem be. Nagyon el volt keseredve, ugyanis felhívta a központot, hogy aznap kivételesen korai időpontot (még korábbit) kérjen, mert temetésre kell mennie. Ezek nagyon kellemetlenek tudnak lenni, és hiába nem az én hibám, nehéz elmagyarázni, és rossz, hogy folyamatos bocsánatkéréssel telik el a nap.
Pár hete volt egy megbeszélés, ahova az összes care worker hivatalos volt. Jó, ha az állomány negyede megjelent. De még így is megismertem legalább pár arcot, érdekes tanulmány volt. A legtöbb care worker idősebb nálam (pedig rádöbbentem, én sem vagyok már túl fiatal), nyugdíjközeli korosztály lehet. Teljesen vegyesek, némelyek szimpatikusak, némelyek nem. Volt olyan nő is, aki mintha címlapfotóról került volna közénk, nem igazán éreztem odavalónak. Persze, mindenkinek szíve-joga eldönteni, mivel foglalkozik, csak valahogy olyan furcsa volt.
Végre hozzájutottam az első fizetésemhez. Érdekes módon számolják a fizetési turnusokat. Ugyan hó utolsó napján kapjuk kézhez a pénzt, mégsem elsejétől 31-ig van az elszámolás. Ráadásul egy havi csúszással fizetnek. Ami azt jelenti, hogy augusztus 31-én kaptam fizetést, amely a június 27-től július 24-ig tartó négyhetes időszakot tartalmazta. Amit szeptember 30-án kapok kézhez, abban a július 25-től augusztus 21-ig tartó négyhetes időtartam lesz benne. Kicsit fura ez az elosztás, de ez azt jelenti, hogy amennyiben kilépek (kirúgnak stb.), még egy hónapig kapok fizetést...
Megvolt az első, rendkívüli, nem mindennapi élményem is. Van egy idős hölgy, akihez naponta háromszor megyünk, reggel, délben, délután. A néni többnyire alszik a szobában, felkeltjük, enni adunk neki, beszélgetünk vele egy keveset, 15 perc adott minderre, majd magára hagyjuk. A néni demenciában szenved, illetve azt hiszem, ő nem szenved, csak mindenki más ettől. Pár hete én voltam a déli care worker, odamentem, felkeltettem, melegítettem neki ebédet, csináltam teát, kiültettem a nappaliba, majd elköszöntem tőle. Amikor a délutános ment, a néni panaszkodott, hogy egy fiatalember rátámadt, benyomta az ajtót, és behatolt a lakásba. Kihívták a rendőrséget, a mentőket, a nénit ideiglenes otthonba vitték, és megkezdték a nyomozást. Kezdték ezt azzal, hogy mindazokat, akik aznap ott járták, behívták kihallgatásra. Engem is. A vér megfagyott bennem, amikor a helyi rendőrségtől telefonált egy hölgy, hogy be tudnék-e menni másnap kihallgatásra. Azt sem tudtam, miről van szó, kivel mi történt. Kérdezte, hogy kérek-e tolmácsot, de nemet mondtam.
Másnap az első megdöbbenés akkor ért, amikor láttam, hogy kézzel írják a jegyzőkönyvet... nem voltam sokszor rendőrségen, de én azt hittem, ilyen elavult módszereket már sehol nem alkalmaznak. Kiderült, az sem biztos, hogy a nénit egyáltalán megtámadták, hiszen a lakásból semmit nem vittek el, nincsenek sem a lakáson, sem a nénin kül- vagy belsérelmi nyomok, vagyis a néni állításán kívül semmi nem igazolja, hogy járt volna ott bárki. Ennek ellenére a nyomozást le kell folytatniuk. Két órán át tartott a kihallgatás, a hölgy 5 oldalt körmölt tele, a legapróbb részleteket is kikérdezte. Próbáltam emlékezni, de amikor egy nap 16-20 helyre kell menni, és egy emberhez néha többször is naponta, képtelenség észben tartani, hogy vajon abban a 15 percben fehér blúz volt-e rajta vagy kék, egy vagy két kenyeret evett-e meg, kávét vagy teát kért stb.
A kihallgatás végén ujjlenyomatot és DNS-mintát vettek tőlem, mint a filmekben. Muszáj, hogy el tudják különíteni az én mintáimat a lakásban talált esetleges más mintáktól. De ha az ügyet lezárják, ezeket a mintákat megsemmisítik, mert csak és kizárólag ehhez használhatják fel. Tehát ha legközelebb tanúskodnom kell egy másik ügyben, újra vehetnek majd mintát. Furcsa volt, hogy az ujjlenyomatot nem szkennerrel, hanem hagyományos festékes módszerrel vettek. Amikor rákérdeztem, azt válaszolták, hogy a szkennert csak a gyanúsítottaknál használnak, a tanúknál festéket alkalmaznak - micsoda diszkrimináció, a gyanúsítottat nem kenik össze, csak a tanút...
Ettől az egy esettől eltekintve a napok átlagosan zajlanak, néha szebben süt a nap, néha jobb a kedvem, néha az ügyfelek is kedvesebbek, máskor pedig esik az eső, mindenki rosszkedvű, hisztis, beleértve engem is. Bármennyire is sokat dolgozom, ha heti egy szabadnapom van, akkor sem tudom a 40 órát ledolgozni egy héten. Amikor reggel 7-kor kezdek hétvégén és este 20.30-kor végzek, van napközben kb. 4 órányi szünetem, de az elszámolt óráim száma csak 7-7,5 óra, a többi az utazással megy el, amit sajnos nem számolnak el, csak a benzinbe szállnak be valamennyivel. Tehát ha minden nap dolgoznék, kora reggeltől késő estig, napközben kb. két óra szünettel (amikor a kicsiket elhozom az iskolából), szabadnap nélkül, de hétvégén is, akkor talán elérném a heti 40 órás munkahetet. Vagyis nehezen tudom meghatározni, hogy részmunkaidőben, teljes munkaidőben dolgozom, vagy csak úgy... Maradjunk annyiban, hogy sokat dolgozom, néha úgy érzem, összeesem a fáradtságtól, néha pedig teljesen kipihentnek érzem magam, a sokórás futkosás ellenére is.
Mindent összevetve, lehetne rosszabb, de jobb is. A továbbiakban részletesen csak akkor fogok beszámolni a munkámról, ha valami érdekfeszítő történik, vagy esetleg kirúgnak, másik munkahelyre megyek stb. De mivel elég sok időmet elveszi a munka, amúgy is kevesebbet írok a blogba, egyelőre kedves olvasók, ezzel kell beérnetek...

Sorry, sorry, sorry

Elnézést kérek minden "rajongómtól", elhavazódtam. Holnap, munkaszüneti napon is dolgozom, a beosztásom a nyári táborok miatt eléggé összevissza, ha éppen van egy kis időm, azt az itthoniakkal töltöm, nem blogírással. Most Vanda vendégeskedik nálunk, már összegyűlt egy-két bejegyzésre való anyag, de idővel még mindig híján vagyok...
Vagyis, előkészületben némi munkahelyi beszámoló és a nyár utolsó napjainak eltöltése. Addig türelem...

Könyvtári élmények

Még az iskolaév vége előtt kaptunk papírt arról, hogy nyáron a könyvtárban olvasási nemistudommi lesz. Nem verseny, angolul challange, azaz kihívás, felhívás, de nem tudok erre jó magyar szót.
Itt olvasható felhívás a holnapon, ahol online játékokat is játszhatnak, és minden részletesen le van írva. Itt láthatók képek arról, hogyan készülnek a könyvtárosok, az írók, a nyomdászok, mindenki erre az eseményre, nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerekeket visszavezessék a számítógép elől a könyvekhez, a mesékhez, az olvasás szeretetéhez.
A kihívás lényege, hogy 6 könyvet el kell olvasni a nyári szünet alatt, ezeket el kell mesélni a könyvtáros néninek/bácsinak, aki ad matricát, egy hologramos kártyán beikszeli, hogy hányadik könyvet mesélte el neki a gyermek, és ha megvan mind a hat, akkor egy külön ünnepség keretén belül kapnak oklevelet és medált. Nálunk ez a hat könyv nem igazán okozott gondot, hiszen minden héten megyünk a könyvtárba, és a maximálisan kihozható 12 könyvvel távozunk minden alkalommal (fejenként). Az elmesélés sem okozott különösebb fennakadást, hiszen mindkét apróság folyékonyan karattyol angolul, mesélni, kábítani meg bármelyik nyelven képesek... A héten összejött a 6 matrica, pipa (heti két könyvet meséltek el, ebben egyeztünk meg), és megkaptuk a meghívót az ünnepségre. Több időpont közül lehetett választani, gondolom, sok gyermek vesz/vett ebben részt, szeptember 30-át választottam, egy esti időpontot, amikorra remélhetőleg apa is hazaér.
Ha meglesz az ünneplés, készülnek fényképet, írom majd a beszámolót. Addig is olvasunk, rendületlenül, tartjuk továbbra is a heti 12 könyvet. Ja, miután Dóri és én is veszünk ki könyveket, Gergő is rávette magát, eljött velünk, beiratkozott, és már EGY egész darab könyvet ki is vett... Büszke vagyok rá, mert ez tőle tényleg nagy teljesítmény.

Táborok, utazások

Azzal, hogy véget ért az iskolai év, egyenesen következik, hogy nyári szünet van. Igen ám, de ha a szülők dolgoznak, mi legyen a gyerekekkel? Amíg a nagyok itthon voltak, őt vigyáztak a két kicsire, de hétfőn hazautaztak két hétre. És amúgy is. Mégsem ülhetnek az aprók itthon 6 hétig, amikor vakációóóóóóóó van...

A szünet első hetében itthon volt mindenki (hétfőn, kedden a kicsiknek még suli volt), a második héten Timi tánctáborba ment. Ugyanoda, ahova a tavaszi szünetben is. Ez csak három nap volt, kedd-szerda-csütörtök, de legalább egy kis kikapcsolódás, és a nagyoknak is egyszerűbb volt egy gyerekre vigyázni, mint kettőre.

Következő héten Kata ment ugyanabba a tánctáborba, szintén három napra. Azt nem tudom, hogy mit tanultak ott, mit is csináltak egész nap, de nagyon jól érezték magukat. Egyik reggel, amikor Katát vittem, éppen wii-ztek, Kata is beállt közéjük, erről csináltam egy kis videót (ő a jobb oldali szöszi).

Ezen a héten mindketten sporttáborban vannak, ugyanannak a cégnek a szervezésében. Öt napot most és öt napot jövő héten (utána már a nagyok vigyáznak remélhetőleg újra rájuk). Reggel 9-re viszem őket és délután 3-ra megyek értük. Mindez sajnos nem olcsó, de legalább borzasztó drága... A beosztásomat kérésemre ehhez igazították, így most összevissza dolgozom, de legalább velük tudok lenni, amikor itthon vannak, és tudom őket vinni-hozni. Szendvicset, innivalót csomagolok nekik, minimális zsebpénzt is kapnak, lehet venni innivalót, chipset, gyümölcsöt, édességet. Élvezik, de sajnos még így sem fáradnak ki eléggé, mert este 9-kor, fél 10-kor még csacsognak a szobájukban. Egész nap ugrálnak (ugrálóvár), fociznak, kidobósoznak, és még ki tudja, mit "sportolnak". A lényeg, hogy jó helyen vannak, vigyáznak rájuk és örömmel mennek.

A nagyok két hétig lebzselnek otthon, anyunál. Mennek ide-oda, apáméknál is töltenek pár napot. Timi (nagytimi), Dóri barátnője idejött "Dóri elé" múlt hét csütörtökön, és együtt mentek hárman vissza hétfő reggel. Mikor megkérdezte, mit hozzon, azt feleltem, Bandinak pár darab Vadász-szeletet, mert azt otthon is ritkán kapni, itt meg nem is ismerik. Megkaptuk... a fele nem fért fel súlyhatár miatt a repülőre, azt a nagyok hozzák hazafelé, plusz hozott Sport-csokit (megmentettem magamnak hármat belőle, azt dugdosom a szekrényben), de azt már nem volt időm lefotózni, mindet felfalták...

Sikeres évzárás

A kicsiknek is véget ért hivatalosan a tanév. Hétfőn délután Kata tanára szólt, hogy másnap reggel lesz a heti (és egyben utolsó) gyűlés, ahol Kata kap oklevelet, ezért szeretnék, ha részt vennék. Miután hazaértünk, hívtak a suliból, hogy Timi díjazásban részesül, ezért mindenképp fontos, hogy ott legyek. Szerencsém volt, az egyik ügyfelet lemondták, így volt egy szabad órám pont akkor (ami kellett is, mivel az ígért 15 perc helyett 45 perc volt).
Nagyon sok kategóriában nagyon sok díjat, oklevelet, könyvet adtak át. Nem tudom, Timi miért kapott könyvet, és ő sem tudja. Valószínűleg elmondták, de mivel egyben jó nyári szünetet is kívántak, valamint búcsúztattak tanárokat, fényképezni is próbáltam közben, nem igazán tudtam követni, hogy mikor, kit, miért szólítanak ki. A többségük jó magaviseletért (Timi biztos nem), jó tanulmányi eredményért, az elért célokért kapott díjat.

Kata is kapott könyvet, ő sem tudja, hogy miért...

A díjeső végén osztották ki pár gyermeknek azt a díjat, amely az egész éves hiányzás nélküli iskolalátogatásért jár. Timi is kapott ilyet, bár emlékeim szerint mintha hiányzott volna 1-2 napot, de lehet, hogy az szünet volt, hétvége, vagy Katára emlékszem csak. Ez annyira nagy szó, hogy valaki egész évben egyetlen napot sem hiányzik, hogy a szülőket is jutalmazzák (hatalmas csokor virággal), a gyermek oklevelet kap, valamint egy 10 fontos vásárlási utalványt is. Összesen talán 6 vagy 7 ilyen gyermek (és szülő) állt kint a színpadon.

Tegnap gyorsan le is vásároltuk az utalványt, Timi választotta ki, mi pedig hozzáraktunk egy keveset, így kapott egy újabb Barbie-t, valamint egy fésülhető babafejet, ezeket Katával közösen használhatják.
Mr. Burnage is kapott egy kis ajándékot, mivel elhagyja az iskolát. Timi nagyon szomorú emiatt, de remélem, az új tanár is beválik szeptembertől.

Timi megkapta a főzőklubos oklevelét is.

Dóri is megkapta az utolsó oklevelet, ez az, amelyet az osztály ítélt meg neki.

És ha már oklevelek, ma megjött postán az én "bizonyítványom" is, amely tanúsítja, hogy ezek szerint sikeres volt a vizsgám, átmentem. Pontszámokat nem tudok, de a lényeg, hogy megvan. Jöhet a következő szint...

Önmagam árnyéka...

Fárasztó a munkám. Piszkosul. Könnyebbnek, lazábbnak gondoltam ezt az egészet. Jackie megkérdezte, azt kaptam-e, amit vártam. Sokkal többet. És mást. Múlt héten szerdán még azt írtam, igyekszem belejönni, nem is volt olyan szörnyű napom stb.
A pénteki napom kitett magáért. Rögtön reggel infarktust kaptam, amikor megláttam, hogy Ellen azonos azzal az Ellennel, aki az ír hölgy... Nagyon koncentrálnom kellett, hogy bármit is értsek abból, amit mond. Precíz, vagy inkább kukacos nőnek mondanám. Nem volt mindegy, melyik szivaccsal mosom a hátát, a lábát, hat- vagy hétféle törölközőt használt, az ágyon lévő csipkéket szigorú rendbe sorolta (bár szerintem azok már félelmükben maguktól mozogtak helyesen), és amikor kért valamit, és hatodszorra sem értettem, akkor bosszankodott. Nem is kicsit. Csak hat ügyfelem volt pénteken, mégis kimerültem. Szellemileg mindenképp, de akkor éreztem először, hogy fizikailag is. Hajolgatni, mosdatni, lábat krémezni, cipőt felsegíteni, aztán kocsiba be, kocsiból ki, megerőltető.
A hétvége pedig egyenesen rémálom volt. Annyira sokan voltak, ez volt az első igazán kemény napom, hogy tényleg csak azon igyekeztem, mindenki túlélje a hétvégét. Új arcok, új címek, új tennivalók, vagy régi ügyfelek új időpontban, amikor már mást kell csinálni (nem pizsamából rendes ruhába öltöztetni, hiszen délután van), több helyen késtem, volt, ahol korán voltam, mert felcseréltem, de végül mindenhonnan úgy távoztam, hogy az ügyfél elégedett volt, mosolygott, és nagyon-nagyon hálálkodott azért, amit érte tettem.
Az eheti beosztásom a következőképpen alakult (volna): hétfőn délelőtt és délután, kedden délelőtt, szerdán délelőtt és délután, csütörtökön délelőtt, pénteken délelőtt, hétvége szabad. Ehhez képest szerdán cseréltem Jackie-vel, más útvonalat csináltam, csütörtökre behívtak délutánra, vasárnapra pedig könyörögtek, hogy vállaljam el a délelőttöt. Elvállaltam. Ma péntek van, tehát pár napon már túl vagyok. Új arcokon, új helyszíneken, új tennivalókon, vagy régi ügyfelek új időpontjain. Kezdek kiismerni pár embert (van, akihez naponta négyszer is megyek), mit hogy szeret, hány cukorral issza a teát, milyen színű törölköző a mániája, mit szeret mikor enni, melyik a kedvenc zoknija stb.
Erre megjön ma a jövő heti beosztásom. Újfent új nevekkel, új helyszínekkel, nem is kevéssel... és persze új időpontokkal. Azt gondolom, ezeknek az idős, gyakran szellemileg leépült embereknek szükségük van az állandóságra. Hogy ismerős arcot lássanak, minél többször. Volt olyan, aki először nem akart beengedni, pár alkalom után pedig már állt az ajtóban és várt, hogy mikor érkezem. Szinte alig van olyan jövő héten, aki ezen a héten is volt. Nem nagyon értem, mi alapján tervezik az útvonalamat.
Sok hiányossága van a tervnek. Van olyan, ahol a szomszédos utcába eljutáshoz 15 perc időm van, van, ahol ugyanabban a házban lakóhoz való eljutáshoz 30 percem, de a város két végén lévő pont között 0 percem van eljutni egyik címről a másikra. Ha valaki megbetegszik (mármint ügyfél), akkor ott luk marad a tervben, és vagy hazajövök, vagy ülök a kocsiban 10-40 percet.
A teendők tényleg nagyon változatosak, a betegek is. Van, aki "csak" idős, nehezen tud egyedül öltözni, mosdani. Van, akinek fogalma sincs, milyen nap van, nem is érdekli, a lényeg, hogy beadjuk a gyógyszerét, enni-inni adjunk neki, pelenkát cseréljünk. Van, aki igazából csak a biztonság kedvéért kér minket, nehogy baja essen, amíg főz, fürdik, bármit csinál. Mellesleg beszélgetni is szeretne. Ez utóbbi még mindig elég nehezen megy nekem, de van olyan, akinek már egész jól értem a beszédét, és kellemesen el tudunk beszélgetni. Nem hittem volna, hogy valaha idáig eljutok. Bár még mindig görcsben van a gyomrom, ha új emberrel találkozom, ha nem értek valamit, ha vissza kell kérdeznem, de legalább a többi dolog egész jól megy (még ha néha el is felejtek ezt-azt...).
Van két MS-es (multiplex sclerosis) beteg is. Az egyik kezdeti stádiumú, a másik szinte végstádiumú. Míg az előbbivel jókat lehet beszélgetni, nevetgélni - ugyan daruval emeljük a székről az ágyba, hogy tisztába tegyük, a hangulata többnyire vidám, szórakoztató hölgy -, addig a másik hölgynek csak fájdalmat okozunk. A teste nagy része teljesen le van merevedve, mintha botoxolva lenne, nehezen tud nyelni, gyomorszondája van, fáj minden érintés. Ehhez képest naponta kétszer megyünk hozzá, lemosdatjuk, átöltöztetjük, tisztába tesszük. Iszonyatos kínjai vannak, ahogy mozgatjuk, ahogy forgatjuk, szegény csak sír, artikulátlan hangokat ad ki. Nem beszélve arról, hogy az állandó fekvéstől fekélyei, felfekvései lettek, tegnap kórházba vitték, mert az egyik fekély elérte a csontot. Ugyan a kórházból kiengedték már, de sok remény nincs arra, hogy javuljon az állapota. És ő még csak nem is idős, 50 éves.
Sajnos, az ilyen betegeket érzelmileg nagyon nehezen viselem. Ezért nem dolgozom kórházban, ezért nem vagyok nővér, ezért nem megyek el segítőnek egy hospice házba. Mert nem bírom látni a szenvedést. A demens betegek legalább nem tudnak róla, nem emlékeznek rá, hogy mi bajuk van, betegek-e, ők nem szenvednek, csak a körülöttük lévők. Nincs gondom a benti vécé kiürítésével, a tisztába rakással, a katéterzacskó ürítésével, a mosdatással, a különböző fekélyek, felfekvések bekenésével, mindaddig, amíg nem látom, hogy a másik szenved. Piszkosul megvisel, hogy tehetetlen vagyok, és a jelenlétem nem segít neki. Hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt (sajnos ez elég kevés), nem tudjuk enyhíteni a szenvedését.
Jackie-t kérdeztem, lehetséges lenne-e, hogy "leadjam" ezt a beteget, de azt mondta, hogy mivel ő szerdától már elmegy, én veszem át a helyét, és mivel ő az egyik főgondozó, muszáj lesz helyt állnom... Majd meglátjuk. Egyelőre kitartok, és próbálok a többi nehézségre koncentrálni.
Múlt héten a két fél és két egész nap alatt majdnem 80 kilométert vezettem, a városon belül, és 19 és fél órát dolgoztam összesen. Utazás nélkül. Jövő hétre több mint 32 óra az előirányzott terv, napi átlag 15 ügyféllel. A reggeli ügyfél 7-kor szeretne engem, az esti nem korábban, mint 7. Nem tudok mindenkinek megfelelni, mert vagy órákat ülök a kocsiban, vagy minden alkalommal hazajövök fél-egy óra hosszára, ráadásul fáradt vagyok, nem pihenem ki magam rendesen, és fizikailag is kimerülök. A szellemi tevékenységről (mindenre figyelni, kódokat, címeket, neveket, beosztásokat, időpontokat és mindenkinek a saját személyes dolgait megjegyezni) nem is beszélve.
Nem rosszabb ez a munka sem, mint bármelyik másik, ide is gyakorlás kell, hogy kellő rutinnal és gyorsasággal tudjam csinálni. De hogy őszinte legyek, minden alkalommal visszasírom a főnököt, a régi munkámat, és azt kérdezem magamtól (teakészítés vagy fenéktörlés közben): mi a fenét keresek én itt?
Hosszú távon biztos, hogy nem akarom ezt csinálni, igyekszem mellette tanulni, okosodni (mind angolból, mind programokból, még a helyi újságnál is bepróbálkoztam gyakornoki állásra), hogy előre léphessek. Nem beszélve arról, hogy a család nagyon nehezen viseli, hogy anya nincs itthon. Mióta megszülettek (immár lassan 16 éve), mindig ott voltam velük, hiszen igyekeztem úgy dolgozni, hogy amikor ők otthon vannak, akkor én is (még ha éjszaka kényszerültem is dolgozni). Ez most először változott meg, hiszen ha reggel kell mennem, akkor Bandi viszi őket iskolába, amikor indulok, ők még alszanak, ha pedig délután, akkor épphogy hazaérnek, már indulok is, és csak lefekvésre érek haza. És akkor az egész napos hétvégi munkát még nem is említettem.
No mindegy, kipanaszkodtam magam, reméljük, lesz ez még jobb is...

(Majdnem) vége az iskolának

Dóri és Gergő számára véget ért ez az év. Ma mentek utoljára iskolába. A kicsiknek még hétfőn és kedden van tanítás, és ekkor nekik is elkezdődik a nyári szünet.
A nagyok megkapták az éves értékelésüket (school report), amelyet terjedelme miatt nem írok le alaposan. Minden tantárgyból mindketten külön-külön értékelést kaptak, komplett kis füzetecskét hoztak haza (A/5-ös füzet, kb. 20-25 oldal). A lényege, hogy úgy tűnik, sikerült beilleszkedniük, és mindketten igen magas értékeléseket kaptak, nagyon sok dicséretet, elismerő szót, valamint további sikereket kívánnak nekik a következő évre. Kaptak számszerű értékelést is (3C-től 7A-ig), van, amiből közepes szintet értek el, de matekból például továbbra is mindketten (magasan) vezető tanulók. Egész év során lehetett gyűjteni úgynevezett meriteket, ezek a pontok jártak szorgalomért, jó magatartásért, nem hiányzásért stb. Most, utolsó héten ezeket le lehetett vásárolni, Gergő tombolákat vett (amivel nem nyert), Dóri pedig rajzeszközöket (pasztellkrétát, festéket, különböző ceruzákat, vásznat stb.), ebből mondjuk látszik, hogy Dórinak magasan több pontja volt...
Gergő valamikor év közben Art champion lett (az évfolyam legjobb rajzolója), és amellett, hogy kitették a nevét a folyóson levő listára, kaptak ajándékot is, egy utazást a British Museumba. Ennél többet erről nem tudok, egész napos kirándulás volt, annyit mesélt, hogy jó volt. Sok mindent megnéztek, ami az ez évi témákhoz kapcsolódik, néhol érdekes volt, néhol unalmas.

Mindketten kaptak okleveleket, Dóri megkapta a tanárnő kedvence oklevelet, valamint elnyerte az évfolyam legaranyosabb, legkedvesebb, legmosolygósabb tanulója díját, amelyet a többiek szavaztak meg neki. Hatalmas csokor virágot kapott, öleléseket, puszikat és dicsérő, elismerő szavakat. Kaptak tárgyakból is oklevelet, Dóri trófeát és érmet is. Gergő pedig hazahozta a saját készítésű "vizsgamunkáját" fatechnika tantárgyból...

Timi csillagát utólag lefényképeztem a folyosón, ha már nem lehettem ott.

A kicsik partival ünneplik az év végét (Katának sonkás szendvicseket kellett bevinni tegnap, Timinek hétfőn nasit kell vinni), a nagyok vidámparki kirándulással. Gergőék kedden Chessingtonban voltak, Dóriék tegnap a Thorpe parkban. Hihetetlen, mikre ültek fel, mindenféle fejjel lefelé gyorsan közlekedő, vizes járműt kipróbáltak, Dóri nyert egy tigrist is, kosárlabda-dobással. Ő Simon (szájmon), a buszon külön ülést kapott, Dóri kicsit nehezen fért be vele az ajtón...

Timinek véget ért a cheerleading is (pompon-lány edzés), egy rövid bemutatóval kedveskedtek a szülőknek:

És megtörtént a csoda...

Elkezdtem dolgozni. Ahogy ígérték - érhetnek még meglepetések -, pénteken megérkezett a papírhalom. Az összes kitöltendő nyomtatvány, elszámolás, útiterv, időbeosztás. Mindent megkaptam.
E heti beosztásom igen érdekes: hétfőn délelőtt dolgozom (6 helyszín), pénteken délelőtt (6 helyszín), szombaton egész nap (18 helyszín) és vasárnap is egész nap (15 helyszín). Hétvégén van olyan ügyfél, ahova négyszer is megyek, különböző időpontokban.
A hétfő délelőttöm jól telt, reggel 7.10-kor kezdtem, Bandi vitte gyalog a kicsiket suliba. 10.30 után nem sokkal itthon voltam, és 12-kor kellett még visszamennem egy nénihez. Fárasztó volt a reggeli műszak. Azon kívül, hogy iszonyatosan féltem, mit rontok el, mit felejtek el, mit értek meg és mit nem, hogyan tudom magam kifejezni, még azon is aggódtam, hogy odataláljak, jó ajtón menjek be, udvarias legyek stb. És persze az első napi drukk is megvolt. Túléltem, és az ügyfelek is... A délelőtti munka többségében abból áll, hogy felkeltjük az ügyfelet, ha van, leválasztjuk a katéterzacskót, kiürítjük, kikísérjük a klienst a fürdőszobába, segítünk lemosdani, fürdeni, zuhanyozni (embere válogatja), megtörölgetjük, különböző helyeken különböző krémekkel bekenjük, visszakísérjük a hálóba, segítünk felöltözni (ruhát választani), megcsináljuk az ágyat, elpakoljuk a szennyes ruhát, kidobjuk a szemetet, ki is visszük a szemetet az udvari nagy kukába, reggelit csinálunk (müzli, zabkása, keksz, pirítós, tojás stb.), teát főzünk, friss vizet adunk a gyógyszerhez (erre külön nagyon kell figyelni, hogy bevegyék a gyógyszert, van, ahol szemcseppet is kell adni), elmosogatunk, majd minderről listát írunk az ápolási tervbe, vagyis mindent rögzítünk. Ha kért enni, azt is, ha nem kért enni, azt is - tényleg mindent. És ha lehet, mindezt maximum félórán belül. Volt olyan ügyfél, ahol 50 perc alatt végeztem, mert szegény nagyon lassan tud mozogni, kerülgetni kell őt a kicsi fürdőszobában, nem megy ez még olyan gyorsan. Hétfőn nem úsztam el senkivel, de kicsit tartok a hétvégétől, ahol elég szoros és hosszú időbeosztásom lesz.
Két dolgot felejtettem el, ami utólag a kocsiban jutott eszembe: az egyik néninél nem húztam el a hálóban a függönyt, az egyik bácsit pedig elfelejtettem deóval befújni fürdés után. Úgy gondolom, ez nem vészes, ennél nagyobbat soha ne hibázzak.
Az angollal igazából nem volt gondom, valahogy sokkal jobban ment, mint vártam. Az ügyfelek is próbáltak velem kommunikálni, és én is próbáltam minél több értelmes angol mondatot kipréselni magamból. Lehet, eddig azért tűnt "nehezebbnek", mert Jackie ott állt a hátam mögött, és tudtam, hogy számíthatok rá, bármi van. Most, hogy egyedül vagyok, vagy megértem, vagy megkérdezem ötször, de muszáj tudnom, mit szeretnének, és azt is muszáj elmondanom, én mit szeretnék... Persze, könnyítés volt, hogy csak olyanoknál voltam, akiknél már többször jártam, illetve ők szépen, tisztán (az angol átlaghoz képest) beszéltek. Hétvégén lesz olyan, akinél még nem voltam, illetve olyan is, akihez nem szívesen megyek, mert utál mindenkit, főleg a külföldieket, de olyan is van, aki egyszerűen csak hisztis, ha valamit egy centivel arrébb tesz le az ember, mint ahogy ő gondolja. Olyan is van, akinek egy szavát sem értettem eddig, és valószínűleg hétvégén sem fogom. Pénteken megjön majd a jövő heti beosztásom, és remélem, ezután a normális rend szerint kétheti körforgás lesz, vagyis ugyan minden héten jön a beosztás, de ugyanaz lesz, mint a két héttel ezelőtti. Persze apró változások mindig lesznek (sajnos kórházba kerülnek ügyfelek, meghalnak, felmondják a szerződést stb.), de legalább tudok némileg előre tervezni.
Bár eddig akárhányszor erre számítottam, mindig csalódnom kellett, mert valahogy nem erről híresek az angolok. Hétfőn este is csörgött a telefonom, hogy lenne valaki Hemelben, akihez el kéne menni, de nemet mondtam. Új vagyok, az első napom volt, délelőtt dolgoztam, Hemel elég nagy, nem volt kedvem átutazni az egész városon egy olyan emberhez, akit lehet, nem is ismerek. Sok lett volna a jóból első nap.
Az is lehet, hogy ha belejövök, még több embert, még több helyszínt kapok. Lehet, ez csak a beetetés időszaka... Ha beválok, többet dolgozhatok, persze több pénzért. Elvileg július utolsó napján kapom meg az első fizetésemet, nagyon kíváncsi leszek rá, mit és hogyan számolnak (még az árnyékolásért járó pénzt összegét sem tudom), érdemes-e hajtanom, vagy átállok angol üzemmódra, és csak annyit dolgozom, hogy jogosult legyek járulékokra... igazából csak annyit szeretnék dolgozni, amennyi még nem megy a család rovására. Milliomos sajnos ebből így sem, úgy sem leszek, de legalább érzem, hogy hasznos vagyok a társadalom, a család, az ország, és főleg saját magam számára.

Fotózás - ahogy én képzelem

Pár hete, amikor valamelyik gyermeket szülinapi parti kapcsán el kellett vinni egy-két várossal arrébb, láttam egy érdekes fát, kopasz ágakkal, háttérben viharos felhőkkel, előtte zöldellő bokrokkal - ez mindenképp fotótéma. Ugyanazon az útvonalon van egy autópálya-híd is, ahonnan szintén jó képeket lehet csinálni az alatta elmenő autókról. És ha még mindez nem lenne elég, van egy kis templom útközben, vagy inkább minikápolna, amely úgy néz ki, mintha fehérre festett kartonpapírral lenne bevonva (hasonló a garázslemezhez, trapézlemezhez, de nem az). Igazán kiemelkedik falu főutcáján.
Tegnap, volt egy kis időm, gondoltam, végre nem esik az eső, nem szikrázik a nap (bár ez nem túl gyakori itt), itt az idő, irány fényképezni. Gép, pótaksi, állvány, derítő, minden be a kocsiba, 2-3 órát szántam erre az egészre. Ennél rövidebb idő alatt megúsztam...
A templom környékén (a hatutcás falu főutcáján) tereprendezés folyt, le voltak zárva különböző útszakaszok, sehol nem lehetett megállni (épeszű távolságon belül). És mivel szép nagy autók el is takarták a templom egy részét, értelme se lett volna bárhonnan is visszagyalogolni állvánnyal a hátamon. Mentem tovább a fához. Amely amennyire jól mutatott akkor és ott a viharos felhős háttérrel, annyira silánynak tűnt most, egyszerű, szürke, fátyolos időben. Próbáltam különböző irányokból képeket csinálni (kikerülve villanyoszlopot, autópálya-korlátot, arrajáró gyalogosokat, autósokat), de sajna egyik sem olyan lett, mint amilyet megálmodtam.
A fa és a ló
Átmentem a túloldalra, ahol egy ló ácsorgott, őt lefényképeztem, ha már ott voltam...
Elsétáltam az autópálya-hídra, hogy kitaláljam, mit és honnan lenne érdemes fotózni. Letámasztottam az állványt, ekkor csörgött a telefonom - először. A kicsik sulijából hívtak, hogy Timit eltalálta egy baseball-labda, jegelik az arcát, jól van, de jó lenne, ha vetnék rá egy pillantást. Csináltam pár fotójegyzetet (by főni), és megállapítottam, hogy ide éjszaka vissza kell jönnöm valamikor fényeket fotózni, nappal pedig hoznom kell a hegesztőüveget, mert különben kiégnek a képeim...
Visszajöttem Hemelbe, megnéztem Timit a suliban, akinek addigra már felére apadt az arca (a szeme alatti csontot találták el), jól volt, megvigasztaltam, majd otthagytam. Gondoltam, leugrok a városba vásárolni, esetleg fotótéma után kutatni, hiszen a felszerelés még a kocsiban volt. Ekkor hívott Gergő, aki itthon hagyta a tornacuccát, és kérte, vigyem el a suliba MOST, mert épp szünet van. Hazaszáguldottam, kocsiba dobtam a cuccát, elviharzottam a sulihoz, majd most már úgyis minden mindegy alapon lementem a városba - vásárolni. Ebédnek valót, ugyanis kifutottam a fotózásra szánt időből.
De nem adom fel. Szerepel a tervek között az esti autópálya, az éjszakai reptér (fel- és leszállások), a pillangóvilág és a rózsakert újra, és nem adtam még fel a fa és a templom fényképezését sem...

Angol vs. magyar

Egyre többet beszélünk itthon angolul. Néha fenn sem akadunk, ha valamelyikünk angolul kérdez vagy válaszol. A kicsik meg eléggé rászoktak erre, és az igazság az, meg is tudom őket érteni. Egész nap angolul beszélnek, angolt hallgatnak, előbb jut eszükbe egy-egy szó, mondat angolul, mint magyarul. Ezt azóta értem meg jobban, mióta én is így vagyok. Vasárnap, amikor szinte tényleg egész nap Jackie-vel voltam (persze az egész hét után), az ebédnél meg akartam Timit kérdezni, kér-e ketchupot, és angolul ugrott be a kérdés. Kicsit meg is ijedtem.
Sokszor kapom magam azon, hogy angolul próbálom megfogalmazni, mit is akarok mondani esetleg itthon, amikor elmesélem a napomat... Attól nem félek, hogy elfelejtek magyarul, esetleg akcentusom lesz, mert erre nincs esély, de Katánál ez a lehetőség is fennáll. Ő már nem tudja kimondani az r betűt, nem tudja pörgetni, igaz, szüksége sincs rá. Van, amikor eszébe sem jut a magyar szó, egyre többször kérdezi meg, ezt vagy azt hogy mondják magyarul - eddig ez fordítva volt.
A héten hozott haza egy baleseti jelentést (szinte minden nap hoz valamelyikük haza egyet, hihetetlen mennyiségű adminisztrációval szembesülök - itt is), és elmesélte, mi történt: én beütöttem az ő headjébe az én nose-omat...
De a csúcs még mindig az, amikor szólt szombat reggel az apjának, hogy keljen fel, mert lassan kész a reggeli: Daddy, quick, quick, because your sandwich is "sül"...

Még mindig árnyék

És még mindig Jackie-vel. A szombat délutánt és a vasárnap egész napot együtt töltöttük. A vasárnap szörnyű volt, reggel korán kezdtünk, pár óra munka után egy óra szünet, aztán megint pár óra munka, megint szünet és aztán végig este fél 8-ig. Vasárnap este felhívta Jane-t, hogy ugyan már mi is lesz velem hétfőn reggel. Mivel még mindig nem tudott mondani semmit, "jobb" híján Jackie-vel maradtam, mondván, kedden megy be a központba, mert aznap szabadnapos, utánanéz, hogy mi is legyen, kivel legyek, melyik területen. És majd hív. Jackie kedden szabadnapos volt, így én is. Előre szóltam, hogy ma, azaz csütörtökön nem tudok dolgozni, mert vizsgázom, délelőtt pedig a Yewtree-ba szeptemberben érkező új tanárokkal lesz kávés reggeli megbeszélés.
Nos, kedd este hívott Jackie, hogy vajon hívott-e Jane. Micsoda meglepetés: nem hívott. Így szerda reggel is maradt Jackie, mondta, hogy az utolsó délelőtti ügyfelünk egy day centerben van, ahol Jane is ott lesz, találkozhatok vele személyesen. A day center egy közösségi ház-szerűség, ahol az idősek és/vagy betegek összejönnek egy-egy napra, a központ autói körbejárnak a városban, összeszedik az aznapi embereket, kapnak enni, gondoskodnak róluk, tevékenységeket szerveznek nekik (kártyázás, bingózás stb.), beszélgethetnek másokkal stb. Mindezért persze fizetni kell, nem is keveset. Sok ilyen központ van Hemelben, nem tudom, a többi hogy néz ki, de ez, ahol voltunk, nagyon komolyan felszerelt. Igazából azért mentünk, mert elkészült egy új "fürdőszoba", emelődaruval, mozgássérült vécével, zuhanyrésszel, korlátokkal, és azt kellett tesztelni. Julie és Jackie (miért kell mindenki J-s névvel ellátni...) végezte a tesztelést az egyik ügyféllel (rögtön rájöttek egy csomó hiányosságra, hibára), Jane volt a megfigyelő, aki egy halom jegyzetet készített erről. Én meg voltam az árnyék. Szegény embert (persze, hogy Johnnak hívják) nem irigyeltem, négy nő bámulta, ahogy ült ott meztelenül...
Jane persze kérdezett egy csomó hülyeséget tőlem (elvégeztem-e a tréninget stb.), fogalma sem volt, hova fogok menni és mikor (pár napja már az a terv, hogy maradok azon a területen, ahol most vagyok), kaptam tőle 3 doboz latex-kesztyűt, és azt ígérte, a papírok pénteken reggel postán érkeznek. Kivéve az árnyékolási papírt, mert azt meg kellett volna kapnom a koordinátortól. Mondtam neki, hogy elég ideges vagyok, félek (Jackie egész nap látta rajtam, meg is jegyezte), lehet, nem állok készen arra, hogy hétfőn már egyedül kezdjek. Ó, ne izguljak, jó leszek, ő tudja, bízik bennem stb. Hát, még hátravan a holnapi napom, akkor is ráérek eldönteni, pánikoljak-e tovább vagy ugorjak bele hétfőn reggel ebbe az egészbe.
Miután végeztünk a központban, hazajöttem, átöltöztem, és bementem a koordinátorhoz a városba azért a nyomorult papírért. Egy órát vártam rá, mert előbb ebédelt (elszaladtam addig kávézni), mire visszamentem, már voltak nála. Jaj, elfelejtettem odaadni a papírt? IGEN, ezt is elfelejtette. Papírral a kezemben mentem délután Jackie-vel dolgozni, és csak remélni tudom, a pénteki posta tényleg meghoz mindent, amire szükségem van.
Holnap (péntek) reggel Sammel leszek (végre nem J betűs), akivel olyan ügyfélhez (is) megyek, ahova hétfőn egyedül kell majd mennem. Ja, és persze be- és kilépő kódot még nem kapok, mert időbe telik, mire a központi rendszerben beállítják, hogy ha én telefonon be- és kijelentkezem, rögzüljön... Időbe. Eléggé tele a hócipőm ezzel az adminisztrációs lustasággal, a lazasággal, a tehetetlenséggel. Kód helyett papírokat kapok, amit minden egyes ügyfélnél ki kell töltenem, mindenkinél újat. Az ott töltött 30 percből 25 perc papírmunkával megy el, az ügyféllel meg csak kapkodunk, siettetjük, pedig idős, beteg emberekről van szó. Az egész néha olyan lélektelennek tűnik. Tudom, egy kórházban, egy otthonban még ennyire sem foglalkoznak az emberrel, de akkor is borzasztó látni, hogy az a szegény ember még beszélgetne, még mondaná, de nekünk futni kell, mert ma még 8-9 ügyfél van hátra...
Megkérdeztem Jackie-t, miért kell nekünk este 7-kor ágyba dugnunk minden ügyfelet, miért nem lehet később. Elmondta, régen volt reggeli műszak, ebédes és estés időszak, de mióta teaidős (tea-time) részt is beiktattak, ha az ember 4-kor kezd, nem tudja este 10-11-ig csinálni. Mondtam, talán másnak kéne csinálni a teaidőt és másnak az estét, így mindenki jól járna. Sajnos kevés az ember, ez nem megoldható. Így akár tetszik, akár nem, 7 után nem sokkal be kell fejezni a munkát. Nincs esti, éjszakai pótlék, hiszen nincs ekkor már műszak sem.
Ja igen, és még mindig nem tudom, mikor leszek, hol leszek, kihez kell mennem, hány órát kell dolgoznom, de remélhetőleg a holnap reggeli postával érkező papírokból minden kiderül (amúgy tényleg mindenki hetente kapja meg az útvonaltervet péntek reggel, a következő hétre), nem felejtenek ki a címlistából...