Van egy - szintén demenciában szenvedő - hölgy ügyfelem, aki nagyon-nagyon szeret. Jó, több is van, de rajta látszik nap mint nap, hogy kinyílik felém, mesél érdekes dolgokat magáról, a gyerekkoráról, az életéről. Negyedórákat szoktam nála tölteni, igaz, azt naponta többször is. A szobája olyan, mint egy rózsaszín lányszoba: mindenhol csipkés párnák, takarók, plüssállatok, az óriási fésülködőasztalon óriási tükör, rózsaszín hajkefe, minden, ami egy ilyen helyre dukál. A fő helyen, a középső ablakban egy Cliff Richard kép áll. Nagyon szereti őt, ezért rakta ki a képet. Más a családja képét teszi ki, gondolom, ez a tinik posztereit helyettesíti, akik nagy rajongói egy-egy énekesnek, színésznek. Fura minden nap látni Cliff Richardot, bár én is szeretem őt, azért mégsem bámulnám a képét nap mint nap, ha nem muszáj - mármint a saját házamban.
Minden alkalommal megemlíti, hogy decemberben 84 éves lesz, és én minden alkalommal elmondom, hogy én pedig 37 leszek szintén ugyanabban a hónapban. Ezen újra és újra meglepődik, és mindig újra és újra megtárgyaljuk, hogy milyen jó is decemberi gyereknek lenni...
Kérdezte pár napja, hogy megyek-e haza karácsonykor. Mondtam, sajnos nem, mert borzasztó drágák a repülőjegyek abban a szezonban. Illusztrálásként mondtam, hogy amúgy, átlagosan 30 font egy jegy Magyarországra, de karácsonykor eléri a 300 fontot is, vagyis az egekbe szökik az ár, hiszen aki menni akar haza az ünnepekre, az meg fogja venni aranyáron is. Ennyiben maradtunk. Ma este megkérdezte tőlem, hogy ha adna nekem 300 fontot, akkor haza tudnék menni karácsonykor? Hihetetlenül édes, aranyos volt, ahogy nézett rám a nagy szemeivel, tényleg azt gondolva, hogy ez a megoldás. Természetesen nem fogadhatok el semmit, sem pénzt, sem ajándékot, csokoládét (mindegyik megvesztegetési kísérletre volt már példa), és nem is fogadok. Főleg nem ennyit. Annyira abszurd volt ez az ajánlat, hogy nem tudtam, elsírjam magam a gesztuson, vagy csak szimplán meghatódjak, esetleg megmosolyogjam az ajánlatát. Egy néni, aki kétnaponta mutogatja nekem a "tegnap" vett bőrtáskát, emlékszik a nevemre, hogy honnan jöttem, és hogy mennyire hiányzik nekem a falum (na jó, városom), a barátaim, a szüleim. Tényleg könnyeket csalt a szemembe. Annyira segíteni akar, annyira jó szándékú a szentem, amely ritka nemcsak ebben az országban, de összességében bárhol a világon.
És sajnos annyira nem értik meg, hogy nem azért vagyok kedves, nem azért vágom le a körmüket extra időben, húzok ágyneműt, amikor nincs benne az előírt feladatokban, vállalom őket el a szabadnapomon, teszek meg szívességet, mert plusz pénzt, ajándékot, bármit várok érte. Hanem csak úgy. Mert ezzel egy kicsit hozzá tudok tenni az életükhöz, mert nekem is jólesik, hogy örülnek. Nem. Nem vagyok Teréz anya (bár ma az egyik ügyfelem Florence Nightingale-hez hasonlított), se szent, és nem a legjobb ápoló, gondozó vagyok. De igyekszem a tőlem telhetőt megtenni, még ha ez csak egy ágyneműhúzásban merül is ki. Igaz, nem mindig van kedvem velük beszélgetni, egyáltalán odamenni, olyan is van, hogy kényszeredetten ülöm (dolgozom) végig az előírt időt, de próbálok úgy viselkedni, hogy érezzék, abban a pillanatban ők a világ közepe. Talán még egyszer utoljára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése