Pár napja ugyanazon ügyfelekhez megyek, ugyanazon időpontban, ugyanazon útvonalon. Ugyanazt kérdezem meg tőlük, ugyanarról beszélgetünk - bár ugye ez egy demenciában szenvedő beteggel nem nehéz -, ugyanazt eszik, ugyanazt kérik minden áldott nap. Kicsit déjà vu érzésem van. Vagy inkább emlékeztet egy filmre, Bill Murray játszotta a főszerepét, Groundhog day volt az angol címe, Idétlen időkig a magyar.
Néha nem tudom, hogy ma már voltam itt, vagy az még tegnap volt... Főleg, hogy van olyan ügyfél, akihez egy nap többször is megyek, több napon át. Ugyanazok a mozdulatok (ez vajon tegnap volt vagy ma van?), nyitom az ajtót, belépek, köszönök, és úristen... tegnap is ugyanezt csináltam, megnézem a naplót, tegnap ugyanebben az időpontban írtam bele. Nagyon furcsa érzés újraélni az előző napot (vagy a következőt?).
Ma volt egy olyan ügyfelem, akinél még sosem voltam, ez volt az egyetlen változás a napirendemben. Meg is viselt... Nálam két évvel fiatalabb, vagyis 35 éves (így könnyen kiszámolható, hogy elmúltam már 20), vak. Négy éve vakult meg a bal szemére, egy éve a jobb szemére. Igyekeztem nem túl udvariatlannak és szemtelennek tűnni, de muszáj volt megkérdeznem, mit történt. Csak annyit mondott, hogy elvesztette a látását. Az okot nem tudom, nem találtam a naplóban sem. A lány légiutaskísérő volt előtte. A mozgása is nagyon nehézkes, olyan, mintha részleges izomsorvadása (is) lenne. Bekísértem a zuhanyzóig, a kezébe adtam mindent, amikor kijött, ráadtam a köntösét, majd visszafeküdt az ágyba. Elsírta magát, ekkor kérdeztem rá, hogy mi is történt. Azt mondta, némely napokon rosszabb, némely napokon könnyebb elviselni az életet. Ma nehezebb volt. Próbáltam vigasztalni (meg kell tanulnom pár angol kifejezést erre is), de nem igazán tudtam mit mondani. Amikor eljöttem, a szokásos see you tomorrow (viszlát holnap) kifejezéssel köszöntem el, amire ő is így válaszolt. Csak később jöttem rá, hogy a viszlát egy vak embernél nem biztos, hogy szerencsés elköszönés...
Belegondoltam, mitől fosztódnék meg, ha megvakulnék. Csak pár dologra gondoltam hirtelen, mielőtt bepánikoltam volna... Nem tudnék vezetni. Szeretek olvasni, tévézni. Nem beszélve a számítógépről. Hiszen most is épp itt ülök. Keresztszemes hímzés. Tájfutás. Nem látnám a gyerekeimet. Fotózás. A színek, a fények, a hangulatok, mindent elveszített a lány. Talán szerencsésebb, ha valaki vaknak születik, és nem tudja, mi az, amit soha többet nem láthat. Hányszor mondjuk, hogy beleivódik a retinába, vagyis örök életére emlékezni fog rá. Ez igazi értelmet nyer akkor, amikor ez a lány már csak az emlékeiből táplálkozik, vagyis soha többet nem fog látni, de míg él, nem felejti el azt, amit az elmúlt évek alatt látott.
Egyetlen remény élteti. Volt egy nagybátyja, akinek hasonló betegsége volt, elvesztette mindkét szemére a látását pár évre, majd visszanyerte, és élete végig élt boldogan - látóként.
Az utóbbi napokban egyébként is sokat gondolkoztam a nagy végtelen univerzumban létező icipici életemről. Kedvenc Johnom fényképeket mutogatott pár nappal ezelőtt nekem. Tíz, húsz, sok évvel ezelőttieket. A feleségéről, a gyerekeiről, saját magáról. Amikor katona volt, amikor a fiai katonák voltak, amikor nősültek stb. És láttam azt a megtört, 80 feletti bácsit - akit naponta többször teszek tisztába, sikálom őt, enni adok neki, gyógyszert adok neki - aki valaha ugyanúgy fiatal volt, élt, szeretett, szerették. Most ott ül, a gyerekei nem laknak messze tőle, mégis folyamatosan hívogatni kell a családot, hogy nincs elég ennivaló a lakásban, egyedül, magányosan. A felesége meghalt rég, a gyerekek néha-néha látogatják, és rá van utalva idegen emberekre naponta többször is. Mivé lesz az a csodás, gyönyörű, békés élete... Nem csak nála, másoknál is látom a falon a fotókat, jé ez vagy az így nézett ki 20 évvel ezelőtt. Meg nem ismerném. Megöregedtek, lebetegedtek, azt sem tudják, hogy hívják őket. Lehet, őket nem is zavarja, hiszen nem is fogják fel ésszel az egészet (kivéve aki fizikailag van leépülve, de a szelleme ép). De látni mindezt... Néha úgy érzem, kicsit belehalok minden egyes alkalommal, hogy nem tudok segíteni rajtuk. Nem tudom visszahozni azt a kort, amelyben boldogok voltak, egészségesek, életerősek. De legalább most, itt, igyekszem nekik megadni azt, amivel teljesebb, méltóságteljesebben élhetnek, még ha az csak egy tiszta pelenka is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése