Dóri

Mivel már megint nagyon sok elmaradást kell pótolnom, ezért módszert váltok. Nem időrendben, nem témák szerint, hanem személyek szerint osztom fel a következő pár bejegyzést.
Lehet, kicsit hosszúak lesznek, de össze lesz szedve, kivel mi történt az elmúlt pár hétben, hónapban.
Hol is kezdjem… Dóri ebben az évben végzett a secondary schoolban, azaz a felső évfolyamon, amely félig átmenet a gimnáziumba. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mert otthon ilyen nincs. Már írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy többféle oktatási szint van, a kicsik (mármint az enyémek) primary schoolba járnak, 4 éves kortól 12 éves korig, vagyis receptiontől 6. osztályig, majd secondary school következik 7.-től 11.-ig. Itt választhatnak. A legtöbb secondary schoolnak van kétéves képzése, úgynevezett sixth form, itt választott tárgyakra specializálódnak, valahol átmenet a gimnázium és a szakközépiskola között. Aki egyetemre megy, annak innen ez mindenképp jobb ugródeszka. Elmehet másik iskolába is sixth formra, ha úgy gondolja, ezt nem szereti, nem ilyen tantárgyakat akar tanulni, mindenhol más a követelmény, más a beosztás, más a tananyag, ez - bizonyos kereteken belül - szabadon választható. Ezen felül vannak a college-ok, ahol szintén kétéves képzések vannak, de ott tényleg specializálódnak, az inkább átmenet a szakközépiskola és a szakmunkásképző között. Vagyis a legtöbb college szakmát ad: fodrász, kozmetikus, szakács, ács, lakberendező, de ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetnek az elméleti oktatásra is. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, még arra is van mód, hogy valaki college-ban tanul egy évet, aztán sixth formba megy, illetve egy vagy két év sixth form után a college-t választja…
Nos, Dóri ezek közül a középsőt választotta, vagyis sixth formban tanul tovább, de másik iskolában. Az igazság az, hogy az, ahova eddig járt (és Gergő is jár még egy évig), nem tartozik a legelitebb, legjobb iskolák közé, sőt… Most kezd fejlődni, de igencsak rossz hírű iskola volt. Itt nagyon szeretnek mindent osztályozni, mérni, tesztekkel alátámasztani, és bizony az Astley Cooper School nem szerepelt valami fényesen az utóbbi években sehol. Amikor ideköltöztünk, nem nagyon volt választásunk, a legközelebbi iskolát céloztuk meg, és ez volt az.
Még tavaly, az iskolaév kezdetén elmentünk nyílt napokat nézegetni, hogy hol tudna Dóri továbbtanulni és mit. Fogalma sincs, mi akar lenni, de azt tudja, mit szeretne tanulni és mit nem. Matekot mindenképp akar, valamint artot, azaz művészetet. Sok iskola honlapját átböngésztük, ismerősöktől véleményeket kértünk, végül úgy döntöttünk, megcélozzuk a Hemel Schoolt, amely sokféle mércével mérve is a megye (járás, körzet) egyik legjobb iskolája. Elmentünk a nyílt napra, végighallgattuk, hova lehet eljutni innen és mik az elvárások. Nos, elvárások vannak. Ahhoz, hogy Dóri ott matekot tudjon tanulni, sőt, emelt szintű matekot (ez a normál matekon felül plusz óraszámban ajánlott leendő matematikusoknak, tudósoknak, mérnököknek…), maximális érettségi eredmény kell, vagyis A* (A star, azaz A csillag). Itt G-től osztályoznak egészen A*-ig, illetve kaphat az ember U-t, azaz értékelhetetlent is. Ebbe jobban nem megyek bele, mert annyira túlbonyolítják, hogy csoda, ha ők maguk megértik.
Be kellett adni előzetes jelentkezést, annak reményében, hogy a várható elvárásokat teljesíti a tanuló. Ezt meg kellett erősíteni a mostani iskola évfolyamfelelős tanárának aláírásával, miszerint ő is úgy gondolja, az elvárás a tanuló által teljesíthető. Ezután interjúra hívták be Dórit, ahova Bandival mi is elmentünk. A lányzó elvarázsolta az interjúztatókat, az eszével, a lehengerlő modorával, és nem utolsósorban az angoljával. Nehezen hitték el, hogy két éve még egy árva szót sem tudott angolul, és a semmiből kommunikációképes, szinte tökéletes angolt fejlesztett ki. Már csak az eredmény váratott magára, azaz a matek érettségi. Amely, mondanom sem kell, sikerült. A*-ra, azaz az elérhető legmagasabb eredményt kapta, az iskolában osztozva ezzel egy másik tanulóval. 

Ezzel bekerült a Hemel Schoolba szeptembertől. Elmondhatatlanul büszkék vagyunk rá, ezt mondanom sem kell. 

Két hete nyílt napok voltak ott, ahol meg kellett jelennie, bemutatták a leendő tanárainak, az osztálytársainak, körbevezették a termeken, az épületen, mindent elmondtak, amit lehetett. Itthonról busszal fog lejárni a városközpontba (busszal 10 perc, gyalog kb. 30-35), onnan pedig pár perc gyalog az iskolába. Amilyen ideges volt az első nyílt nap reggelén, most olyan nyugodtan (illetve izgatottan) várja az első napot, hogy mehessen, tanulhasson. Rengeteg elkészítenivaló feladatot kaptak nyárra, azzal még el lesz foglalva a sok nyaralás mellett.
A matek, emelt szintű matek és art mellé felvette a számítástechnikát is (ICT), de ezzel igazán nincs kibékülve. Indul a textil nevű tárgy is, amit szeretett volna eredetileg felvenni, de akkor még nem indították, azt javasolták, üljön be az első héten ICT-re, ha nem tetszik neki, lecserélheti a textilre. Majd meglátjuk, mi hogy tetszik neki, nekem édesmindegy, mit tanul, amíg élvezettel teszi…
Még egy kis szelet az iskolából. Idén is volt táncos-zenés-énekes bemutató, szinte az összes évfolyamnak, osztálynak. Dóri is részt vett több előadásban is. Felkértek „hivatalos” fotósnak, vagyis inkább félig hivatalosnak. Az osztályfőnök kért meg, hogy menjek el fotózni, cserébe ingyen bemehettem. Az elrendezés, a világosítás most is átlagon aluli volt, amit tudtam, kihoztam belőle, Dóriékról sajnos nem sok jó képet tudtam csinálni, pedig két nap is elmentem, hogy legyen elég fotó… Íme néhány: 

Volt egy másik esemény, amire Dóri sokkal jobban készült, vagy inkább jobban várta, izgult, mint a táncshow. Ez pedig az évzáró bál volt, amit itt promnak hívnak. Jellemzésében leginkább az amerikai filmekből ismert bálhoz tudnám hasonlítani. Ki limuzinnal, ki fehér lóval, ki gyalog érkezik, báli ruhát vesz, kölcsönöz, profi fotós fotózza őket különböző beállításokban (azért azokon a fotókon néhol több kivetnivalót találtam, mint a sajátjaimon…), vagyis igazi báli hangulat van. Nincsenek szülők, rokonok, csak a tanulók vannak, illetve az alsóbb évfolyamosok odamehetnek megnézni, hogy is néznek ki a nagyok, amikor nem egyenruha van rajtuk. A bál maga csak pár órás, utána afterpartykat rendeznek szerte a városban, szabadtéren (ezt idén elmosta az eső, bármily meglepő) és házaknál. Íme pár fotó Dóriról, még a bál előtt (a ruhát, cipőt, táskát vettük, a haj Petra érdeme, a sminket és a fotókat én csináltam). 

Ha már szórakozás, említődjön meg, hogy mit is csinál a nagylány, amikor épp nem tanul és nem itthon fárasztja édes jó anyukáját. Azon kívül, hogy itthon tesz-vesz, segít nekem, Csillagkaput nézünk együtt (most éppen fut két adón is különböző évad, és mindketten nagy rajongók vagyunk), többnyire sétálgatnak valamelyik barátnőjével a városban, esetleg itt alszik egyik-másik osztálytársa, évfolyamtársa. Moziba havonta egyszer biztos eljutnak, de már volt koncerten is Londonban (számomra teljesen ismeretlen tiniegyüttes, a Never Shout Never koncertjén voltak többedmagával). Sőt, házibuliban, illetve ottalvós lánypartyban is részt vett, az egyik ilyen örökre emlékezetes marad a számára, ugyanis olyan másnaposan jött haza reggel (hoztuk haza), hogy míg él, nem felejti el. Nem ivott sokat, sem összevissza, de mivel az első alkalom volt, hogy egy pohár bornál (vagy bármi egyébnél) többet ivott, borzasztóan megviselte. A lányok elmeséléséből tudjuk, hogy éjjel a vécéülőkét átkarolva, paplannal beburkolózva aludt, fotó is van róla, de azt 20 évre titkosították. Így marad a városi legenda, és a fogadalom, hogy soha többet…

Ma két éve...

2010. július 9-én érkeztünk meg ide.  Pontosan oda, ahol most vagyunk. Ebbe az országba, ebbe a városba, ebbe a házba. Amelyet, azt hiszem, teljesen belaktunk. Mármint nem az országot, de legalább a házat...
Mit is mondhatnék? Itt sincs kolbászból a kerítés, ugyanúgy küzdünk nehézségekkel, anyagiakkal, lelkiekkel, fizikaiakkal, mint otthon. Persze, sok szempontból biztos jobb vagy rosszabb, de mindenképp más.
Ez alatt a két év alatt sokmindenről beszámoltam, és tervezem folytatni, írni a blogot tovább. Remélem, sok hasznos dolgot is írtam, aki ismer, annak biztos öröm volt olvasni rólunk, aki pedig csak most, így ismert meg, talán jobban megért ez alapján.
Szeretünk itt lakni. A gyerekek már nem akarnak visszamenni, beilleszkedtek, itt vannak barátaik, el sem tudják képzelni, hogy otthon lakjanak újra. Lehet, később minden változni fog, felnőtt fejjel már másképp gondolkodik az ember. De egyelőre maradunk. Itt, ebben az országban, talán ebben a városban, de mindenképpen másik házban „ünnepeljük” majd a négyéves évfordulót. Nemsokára heten leszünk, a kicsik nőnek, nem fogunk elférni. Keresnünk kell egy nagyobb, jobb elosztású házat. De majd úgyis beszámolok erről, ha eljön az ideje...