Mint már korábban említettem, előző négy gyermekem császármetszéssel született, így ez sem lehetett másként, előre tervezett műtétről volt szó végig. Mivel már négyen túlvoltam, nagyjából tudtam, mire számítsak, leszámítva azt, hogy ez egy másik ország, másik rendszer, másik kórház, másik orvos stb. A kiírt időpont előtt (július 30.) pontosan egy héttel el kellett mennünk egy előzetes műtéti megbeszélésre, hogy utoljára felmérjék az állapotomat, minden - még fennmaradó - kérdésemre válaszoljanak. Először egy szülész-nőgyógyász íratott alá velem mindenféle beleegyező papírokat. Nem vizsgált meg, rám sem nézett, a szobájában egy íróasztalon kívül nem is volt más… Szóltam, hogy kicsit lassult a baba mozgása, mondta, keressem fel a megfelelő osztályt ehhez, ahol majd megnéznek. Utána a midwife vett tőlem vért és MRSA-teszthez váladékot.
Ezután jött a számomra legfontosabb rész, az altatóorvossal való beszélgetés. A két legnagyobbnál még altattak, annak idején a MÁV-kórházban még nem volt divat, illetve elfogadott a spinális (gerinc) érzéstelenítés. Timinél próbálkoztak először a gerincembe adott érzéstelenítéssel, de voltak már előtte fenntartásaim. Tinikoromban arcbénulásom volt, ekkor lumbáltak (gerinccsapolás), illetve csak próbáltak. Négyszer. Negyedszerre sikerült. Ellenségemnek sem kívánom sem az érzést, sem az utóhatásokat, az egész élményt. Egy barátnőm mesélte, hogy neki nemrég csináltak, és egészen kibírható volt. Lehet, csak az akkori kőkorszaki módszerek voltak mások, vagy a kórház, a hozzá nem értés, nem tudom, mindenesetre a gerincembe való szurkálás volt a legutolsó, amit szerettem volna.
Visszatérve Timire, beadták az érzéstelenítést, lefektettek, bekentek fertőtlenítőszerrel, amelyre panaszkodtam, hogy hideg… Nem szabadott volna éreznem, hamar realizálták, hogy nem hatott az érzéstelenítés, ezért elaltattak. Katánál hiába kértem, könyörögtem az altatásért, Magyarországon csak sürgős esetben végeznek altatást, amúgy csak és kizárólag gerincérzéstelenítést. Bele kellett törődnöm, bár sejthető volt az idegességem, amikor elkezdték a hátamat birizgálni. Ezúttal hatott. A műtét alatt végig remegtem (részint az idegesség, részint - mint elmondták - az idegek, hiszen az alsó részem „béna”, ilyenkor fentebb erősebb lehet a rángás), hányingerem volt, leesett a vérnyomásom stb. Az altatóorvos igyekezett nyugtatni, fogta a kezem, mindig mondta, most mi történik. Megmutatták a babát pár másodpercre, de úgy gondolom, ezért a pár másodpercért nem éri meg ébren lenni… Sok embert hallottam, akinek semmilyen gondot nem okozott a műtét alatt ébren lenni, de be kell látnom, én nem tartozom közéjük.
Így már előre rettegtem, hogy megint ébren kell lennem, ráadásul most kicsit hosszabb ideig, hiszen minden egyes műtét tovább tart (óvatosabban kell összevarrni a sok réteget, esetleges komplikációk stb.), és ezúttal hozzájött még egy apró műtéti adalék is, a sterilizálás. Amely csak kb. további 10 perc, de így már szépen összejön kb. egy óra, igaz, Bandi végig mellettem lehetett volna a műtőben. Sajnos elvettem tőle ezt az élményt.
Ebben az országban lehetőség van kérni az altatást. Még különösebben magyarázkodnom sem kellett, egyszerűen elmondtam, hogy rossz tapasztalatom volt, szeretném kérni az altatást. Ennyi.
Ezután elmentünk a megfelelő osztályra (a lassult mozgás miatt), ahol kb. egy órán keresztül figyelték a magzat szívhangját, mozgását, megmérték a vérnyomásomat, itt mindent rendben találtak.
Visszatérve Timire, beadták az érzéstelenítést, lefektettek, bekentek fertőtlenítőszerrel, amelyre panaszkodtam, hogy hideg… Nem szabadott volna éreznem, hamar realizálták, hogy nem hatott az érzéstelenítés, ezért elaltattak. Katánál hiába kértem, könyörögtem az altatásért, Magyarországon csak sürgős esetben végeznek altatást, amúgy csak és kizárólag gerincérzéstelenítést. Bele kellett törődnöm, bár sejthető volt az idegességem, amikor elkezdték a hátamat birizgálni. Ezúttal hatott. A műtét alatt végig remegtem (részint az idegesség, részint - mint elmondták - az idegek, hiszen az alsó részem „béna”, ilyenkor fentebb erősebb lehet a rángás), hányingerem volt, leesett a vérnyomásom stb. Az altatóorvos igyekezett nyugtatni, fogta a kezem, mindig mondta, most mi történik. Megmutatták a babát pár másodpercre, de úgy gondolom, ezért a pár másodpercért nem éri meg ébren lenni… Sok embert hallottam, akinek semmilyen gondot nem okozott a műtét alatt ébren lenni, de be kell látnom, én nem tartozom közéjük.
Így már előre rettegtem, hogy megint ébren kell lennem, ráadásul most kicsit hosszabb ideig, hiszen minden egyes műtét tovább tart (óvatosabban kell összevarrni a sok réteget, esetleges komplikációk stb.), és ezúttal hozzájött még egy apró műtéti adalék is, a sterilizálás. Amely csak kb. további 10 perc, de így már szépen összejön kb. egy óra, igaz, Bandi végig mellettem lehetett volna a műtőben. Sajnos elvettem tőle ezt az élményt.
Ebben az országban lehetőség van kérni az altatást. Még különösebben magyarázkodnom sem kellett, egyszerűen elmondtam, hogy rossz tapasztalatom volt, szeretném kérni az altatást. Ennyi.
Ezután elmentünk a megfelelő osztályra (a lassult mozgás miatt), ahol kb. egy órán keresztül figyelték a magzat szívhangját, mozgását, megmérték a vérnyomásomat, itt mindent rendben találtak.
Eljött július 30. Előző este 10 órakor kellett bevennem egy gyomorsavcsökkentő tablettát, valamint reggel 7-kor még egyet. Ezután rögtön hívnom kellett a kórházat, hogy mikorra mehetek be, jött-e közbe sürgős eset stb. Azt mondták, máris indulhatok, 8-ra ott a helyem. Bandit sosem láttam még ilyen gyorsan öltözni, összepakolni, indulni. Az osztályon rögtön az őrzőben kaptam helyet (recovery room), ahol átöltöztem, mindenki jött, megnézett, altatóorvos elmondta, mi fog történni, kaptam egy csodaszép zöld térdig érő kompressziós zoknit a trombózis megelőzésére, és ezután már csak várni kellett. Első voltam aznap, így kb. 9 óra felé besétáltattak (!) a műtőbe. Bekötötték a kézfejembe az infúziót (még ma is fáj a helye) és katétert tettek fel (aki ezt kitalálta…). Ezután már csak arra emlékszem, hogy Bandi ül mellettem és kérdezgetem, minden rendben van-e, egészséges gyerekünk van-e, tényleg lány, velem minden rendben van-e stb. Az arcomon oxigénmaszk volt, a kezemben az infúzió, a másik kezemen szaturációt és vérnyomást mértek, szóval eléggé nehézkesen tudtam mozgatni magam. Borzasztó szomjas voltam, egyfolytában inni kértem. A vérnyomásom és a pulzusom nagyon magas volt (érdekes, világéletemben alacsony volt a vérnyomásom, biztos öregszem…), ezért folyamatosan mérték. Az altatóorvos bejött, szólt, hogy nem volt egyszerű intubálni, ezért ha legközelebb bárki műteni fog, jelezzem előre. Bandi mesélte is, hogy a folyosón várt, amikor kirohant az orvos másik orvosért kiabálva, a szívrohamot hozva az én drága férjemre.
Talán 2-3 órát voltunk ezen az osztályon (mindhárman együtt), amikor levittek a normál kórtermes osztályra. Ja igen, mindez a Watford General Hospitalban történt. Itt Bandi velünk volt még egy kicsit, aztán hazament, hiszen itthon négy másik gyerekünk várta. Léna végig velem volt, az otthoni kórházzal ellentétben itt nem lehet „leadni” a gyereket, ha pl. fürödni mész. Négyágyas szobában voltam, egészen az ablak mellett, de ez sem segített azon, hogy nagyon meleg volt a teremben. Iszonyatosan izzadtam, koszosnak, büdösnek éreztem magam, majd meghaltam egy zuhanyért. Ezt mondtam is a nővérnek (akit itt is a változatosság kedvéért midwife-nak hívnak), aki azt mondta, este 9-kor vehetik ki a katétert, akkor megfürödhetek. Addig csak feküdtem, pihentem, Léna sokáig a hasamon volt, próbáltam szoptatni, jöttek, segítettek, mentek, mindig rám nézett valaki. Mind a négy ágy külön elfüggönyözhető volt (magánszféra), de akkora jövés-menés volt, hogy aludni, igazán pihenni nem lehetett. Este valóban kivették a katétert, segítettek felkelni, majd becsuktak a fürdőbe, mondván, ha segítség kell, húzzam meg a vészmadzagot… Kicsit meglepődtem, mert otthon egy vagy két nővér segített, hogy a lábamon tudjak maradni. Azon viszont még jobban meglepődtem, hogy képes voltam egyedül zuhanyozni, törölközni, egyáltalán járni. Igaz, volt bennem fájdalomcsillapító rendesen, amelyet a kórházi tartózkodás alatt végig adtak, sőt, még itthonra is.
Akinek „normál” szülése van, az pár óra után hazamehet, rosszabb esetben másnap, a császárosoknak minimum 48 órát kell bent tölteniük. Léna hétfőn reggel született, szerdán délben jöttünk haza, tehát megvolt a 48 óra. A kötésemet kedden kicserélték, mert hétfőn a zuhannyal eláztattam, kaptam tisztát, amelyet szerdán itthon levehettem.
A kórházban folyamatosan jöttek a mindenféle szakemberek, vizsgáltak engem és Lénát is: gyerekorvos, hallásteszt, Bounty-csomagos hölgy (termékminták stb.), szoptatási szakember, és természetesen a midwife-ok. Egész éjjel égett a lámpa, meleg is volt, nem voltak túl ideálisak a körülmények, de ezt a 48 órát azért túl lehetett élni.
Kedvesek voltak, szolgálatkészek, messze felülmúlta minden várakozásomat az egész kórházi procedúra. Amennyire végig féltem a terhesség alatt az egésztől, annyira csalódtam benne - kellemesen. Persze itt is voltak apróbb kellemetlenségek, félreértések, de összességében az egész élmény inkább volt kellemes, mint szörnyű.
Itthon vagyunk, egészségesek vagyunk, ahogy időm engedi, beszámolok majd az azóta történtekről is, csak szép lassan…
