Kiesett két tömés a fogamból. Az egyiknél rágóztam, a másik csak úgy. Mivel fogytam pár kilót, lehet, az arcom is összeesett, az ínyem meglazult, nem tudom. De tátongott két nagyon-nagyon nagy lyuk a fogaimon. (Oké, több is van, van lukas fogam, van cserére váró tömésem, de ezek most sürgős beavatkozást igénylő lyukak voltak.)
Bejelentkeztem a fogorvoshoz. Nem tudom, mi rosszabb, a repülés vagy a fogorvos. Soha nem szerettem, talán mert sosem találtam igazán jó fogorvost. Igaz, annyira nem is kerestem. A terhességeim alatt kötelességtudóan elmentem, megcsináltattam a lyukas fogaimat, húzni soha nem kellett, fájni soha nem fájt a fogam, ezen túlmenően miért is mentem volna olyan helyre, ahol a számban turkálnak vakító lámpafénynél... Tinédzserként javasoltak fogszabályozót, ahhoz ki kellett volna húzni 4 fogamat, lehet, innen datálódik a fogorvosok iránti ellenszenvem.
Megvolt az időpontom, odamentem, fiatal indiai-szerű doktor bácsi fogadott, kedvesek voltak, türelmesek, én meg pokoli ideges, kis híján el is ájultam. Pedig csak állapotfelmértek. Csak a két fogam tömését kértem (a többi ráér később...), megröntgeneztek mindkét oldalról, előírták a töméseket, fogkőleszedést (ez benne van az árban), valamint a vizsgálat maga együtt 45 font volt. Ezt előre kellett fizetni, rákövetkező hétre kaptam a tömésekhez időpontot.
Még idegesebben mentem oda, sohatöbbetnemjövökide érzéssel. Beültem a székbe, kaptam injekciót, szinte semmit nem éreztem, a doki bácsi nagyon finoman adta be, több helyre is szúrt, de tényleg alig volt kellemetlen. Ezután kicsit furán éreztem magam. Olyan volt, mintha be lennék rúgva vagy kábítószerezve. Petra figyelmeztetett, hogy valaki vigyen oda, ne üljek utána autóba, mert az érzéstelenítő nagyon erős. Nos, valóban. A lépcsőn már alig tudtam lejönni, az egész arcom-fejem fájt - mitől ne fájt volna, 45 percet fúrtak, véstek, tömködtek a kipeckelt számban -, szédültem, azt sem tudtam, milyen nap van, hol vagyok. Nagy nehezen megkerestem a kocsit, igyekeztem senkit nem elütni az ötperces hazaúton. Egyre pocsékabbul voltam, szédültem, alig bírtam kiszállni az autóból. A nagyok és a kicsik már itthon voltak, értük nem kellett elmenni. Felmásztam a lépcsőn - négykézláb -, szóltam a nagyoknak, hogy muszáj lefeküdnöm kicsit, mert nagyon rosszul vagyok, és bebújtam az ágyba úgy, ruhástól, ahogy voltam. Némi emlékképem van arról, hogy Bandi hazajött, pár artikulátlan hangcsomót sikerült kiadnom, melyben tájékoztattam, hogy nagyon rosszul vagyok, ne haragudjon, valamint egyszer felébredtem, átöltöztem pizsamába és elmentem vécére. A következő emlékem az, hogy reggel felébredtem. Kicsit jobban. Majdnem 13 óra alvás után. Annyira kiütött az akármi, amit kaptam, hogy életem leghosszabb alvását produkáltam. Igyekeztem összeszedni magam, és elindítani a napot, szép lassan sikerült is életet lehelnem magamba és elvinni a kicsiket iskolába, elmenni dolgozni stb.
Hathavonta kell járni vizsgálatra, ellenőrzésre a fogorvoshoz, az ár csak így érvényes. Küldenek emlékeztetőt, hogy az ember el ne felejtsen megjelenni a kötelező féléves vizsgálaton. Remélem, az lesz a következő alkalom, hogy fogorvost látok. Ha esetleg mégis előbb kell mennem, sőt, injekciót akarnak adni, mindenképp tiltakozni fogok a kábítószerre való rászoktatás ellen... De azt hiszem, még mindig a repülés a rosszabb, vagy legalábbis hosszabb ideig tart. No mindegy, egyiket sem szándékozom sűrűn csinálni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése