Hiába van logisztikai diplomám (is), sajna még mindig kevés vagyok a család, a munka, háztartás, a szabadidő közti egyensúly fenntartására. Nem panaszkodásképpen mondom, én választottam, csak sajnos mindenkinek van olyan dolog az életében, amire kevesebb ideje jut. Nos, nálam az utóbbi időben a szabadidő, és ezen belül a blog jutott ehhez a hálátlan szerephez.
Ebben a bejegyzésben a családi hobbikról ejtek néhány szót.
Kezdjük az iskolai különórákkal. Timi és Kata minden csütörtökön zeneórára jár. A héten volt az első óra, kb. tízen-tizenketten vannak, főleg dobszerűségen gyakorolnak, ez egyelőre hat hétig tart. Katának minden hétfőn művészeti klub van, ahol mindenféle kézműves-foglalkozáson vesznek részt. Mivel közel a karácsony, ezért az ünnepekre készülnek, kézzel készített kártyákat, ajándékokat gyártanak. Persze, ez sajnos azzal jár, hogy egy órával később tudok csak menni értük, vagyis később tudok menni dolgozni is.
(Csak mellékszálként fűzöm be, hogy ezentúl később is tudok menni dolgozni reggelente, ugyanis Bandi új állást kapott Londonban, korábban megy, később jön, így a reggeli gyerekelvitel is rám hárul hétfőtől, megszűnnek részemről a hajnali munkakezdések.)
Timi újra lovagol. Valamelyik alapítványnak volt egy sportmegszerettető akciója, amelynek keretében belül olimpiai sportágakat lehetett kipróbálni öthetes turnusban, nagyon-nagyon olcsón. Timi természetesen a lovaglást választotta, így már három héten túl vagyunk. Hogy mi lesz az öt hét után, azt még nem tudom, mert egyrészt a város másik felén van, ezzel a szerda délutánom teljes egészében kiesik (munka szempontjából), valamint a jelenlegi 2 font/óra akciós ár helyett majd 24-30 font/óra árat kell fizetni...
(Elnézést kérek a videón a beledumálásomért, csak a szám nagy, én még életemben nem ültem lovon, és azt hiszem, soha nem is fogok...)
Dóri megint - még mindig - táncol. És próbál. És csak próbál. Majdnem minden nap, későn jár haza, nem nagyon lehet itthon találkozni vele. A Jézus Krisztus Szupersztárt adják elő három hét múlva, nagyon lelkes. Ott leszek az előadáson, és fogok képeket készíteni. Az új gépemmel. Merthogy én megvettem álmaim fényképezőgépét. Egy Canon 600D-t. Már régóta fájt rá a fogam, és annyit dolgoztam (dolgoztunk) az utóbbi időben, hogy megérdemeltnek tekintettem ezt. Igaz, most pár hónapig zsíroskenyéren tengődök majd (na jó, ez enyhe túlzás), de nagyon örülök, hogy sikerült megvennem. Persze, a zuram most nagyon utál érte, de majd csak találok módot rá, hogy kiengeszteljem...
Ami ennél hangosabb, zajosabb hobbi, az a nagyoké. Mindketten gitározni tanulnak. Az úgy kezdődött, hogy Dóri kitalálta (vagy Gergő előbb, ebből a mai napig vita van), hogy gitárt szeretne. Bandinak volt régen egy kollégája, Roland, aki nagy gitárvirtuóz, ért a szakmai dolgokhoz, és egész véletlenül itt laknak nem olyan messze, Birminghamben. Kellemest a hasznossal, meghívtuk őket egy vasárnapi ebédre, elhozta a gitárját, és tesztelte Dórit, vajon tehetséges-e, érdemes-e beleruházni egy gitárt a lányba (vagy fordítva...). Nos, az ítélet: igen. Érdemes. Tehetséges, jól áll a kezében a gitár, okosan, ügyesen viszonyul hozzá. Következésképpen Dóri kapott a születésnapjára egy elektroakusztikus gitárt. Rolcsi pedig - egyelőre ingyen - skype-oktatja a lányomat. Illetve most már a fiamat is. Ugyanis Gergő elhatározta, hogy márpedig neki gitár kell mindenáron, így a zsebpénzéből és tőlünk kölcsönkért pénzből vett magának egy elektromos gitárt. Azóta felváltva gitároznak, illetve csak próbálkoznak. De az agyamra mennek, és az a gyanúm, hogy Rolcsiéra is... Ezért gondolom, hogy előbb-utóbb benyújtja a számlát. Amúgy ő a hibás mindenért. Azt mondta, ha a gyerek gitárt szeretne, tessék neki megvenni. Tessék, megvettük. Remélem, gitárművészek lesznek, és öregkorunkban eltartanak majd bennünket...
És végül essen szó egy régi hobbimról, amihez sajnos már egy ideje nem jutok hozzá. A keresztszemes hímzés. Pár hónapja ugyan elkezdtem egy görög tájat ábrázoló képet (megjegyzem, elég nagy fába vágtam a fejszémet), de már jó pár hete egy öltést nem csináltam rajta. Igaz, ezt nem is aidára, hanem vászonra csinálom, ehhez kellett szemüveget csináltatnom, ekkor jöttem rá, hogy közelre romlott a látásom. Most már van szemüvegem, csak időm nincs. Egy-két régebbi, apróbb varrásom így néz ki:
Ugyan nincs időm sem varrni, sem fényképezni, az információgyűjtésről nem mondtam le. Két-három fotósújság jár (ebből egy célzottan Photoshopos), két keresztszemes újságra fizettem elő, és nem tudok ellenállni egy-egy alkalmi kiadványnak sem. Minden létező rejtvényt megfejtek bennük, ha már egyszer elolvasom, néha nyerek is rajtuk. Legutóbb egy komplett Zweigart csomagot kaptam, többféle színű és méretű anyagot, és két kis mintafüzetet (nem kevés értékben). A cél persze az, hogy előbb-utóbb foglalkozzam is ezekkel, de ilyenkor mindig eszembe jut anyu, aki az ágyneműtartóban gyűjtögette a kötőfonalakat, a kötőkönyveit, -füzeteit, mondván, ha nyugdíjas lesz, majd lesz ideje kötni. Még jó pár éve van a nyugdíjig, de szerintem már sem a fonalak, sem a könyvek nincsenek meg...
(Utóirat: édesanyám felhívott, hogy igenis megvannak a fonalai, kötőtűi és kötőkönyvei... és ha majd nyugdíjas lesz, igenis kötni fog...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése