Fárasztó a munkám. Piszkosul. Könnyebbnek, lazábbnak gondoltam ezt az egészet. Jackie megkérdezte, azt kaptam-e, amit vártam. Sokkal többet. És mást. Múlt héten szerdán még azt írtam, igyekszem belejönni, nem is volt olyan szörnyű napom stb.
A pénteki napom kitett magáért. Rögtön reggel infarktust kaptam, amikor megláttam, hogy Ellen azonos azzal az Ellennel, aki az ír hölgy... Nagyon koncentrálnom kellett, hogy bármit is értsek abból, amit mond. Precíz, vagy inkább kukacos nőnek mondanám. Nem volt mindegy, melyik szivaccsal mosom a hátát, a lábát, hat- vagy hétféle törölközőt használt, az ágyon lévő csipkéket szigorú rendbe sorolta (bár szerintem azok már félelmükben maguktól mozogtak helyesen), és amikor kért valamit, és hatodszorra sem értettem, akkor bosszankodott. Nem is kicsit. Csak hat ügyfelem volt pénteken, mégis kimerültem. Szellemileg mindenképp, de akkor éreztem először, hogy fizikailag is. Hajolgatni, mosdatni, lábat krémezni, cipőt felsegíteni, aztán kocsiba be, kocsiból ki, megerőltető.
A hétvége pedig egyenesen rémálom volt. Annyira sokan voltak, ez volt az első igazán kemény napom, hogy tényleg csak azon igyekeztem, mindenki túlélje a hétvégét. Új arcok, új címek, új tennivalók, vagy régi ügyfelek új időpontban, amikor már mást kell csinálni (nem pizsamából rendes ruhába öltöztetni, hiszen délután van), több helyen késtem, volt, ahol korán voltam, mert felcseréltem, de végül mindenhonnan úgy távoztam, hogy az ügyfél elégedett volt, mosolygott, és nagyon-nagyon hálálkodott azért, amit érte tettem.
Az eheti beosztásom a következőképpen alakult (volna): hétfőn délelőtt és délután, kedden délelőtt, szerdán délelőtt és délután, csütörtökön délelőtt, pénteken délelőtt, hétvége szabad. Ehhez képest szerdán cseréltem Jackie-vel, más útvonalat csináltam, csütörtökre behívtak délutánra, vasárnapra pedig könyörögtek, hogy vállaljam el a délelőttöt. Elvállaltam. Ma péntek van, tehát pár napon már túl vagyok. Új arcokon, új helyszíneken, új tennivalókon, vagy régi ügyfelek új időpontjain. Kezdek kiismerni pár embert (van, akihez naponta négyszer is megyek), mit hogy szeret, hány cukorral issza a teát, milyen színű törölköző a mániája, mit szeret mikor enni, melyik a kedvenc zoknija stb.
Erre megjön ma a jövő heti beosztásom. Újfent új nevekkel, új helyszínekkel, nem is kevéssel... és persze új időpontokkal. Azt gondolom, ezeknek az idős, gyakran szellemileg leépült embereknek szükségük van az állandóságra. Hogy ismerős arcot lássanak, minél többször. Volt olyan, aki először nem akart beengedni, pár alkalom után pedig már állt az ajtóban és várt, hogy mikor érkezem. Szinte alig van olyan jövő héten, aki ezen a héten is volt. Nem nagyon értem, mi alapján tervezik az útvonalamat.
Sok hiányossága van a tervnek. Van olyan, ahol a szomszédos utcába eljutáshoz 15 perc időm van, van, ahol ugyanabban a házban lakóhoz való eljutáshoz 30 percem, de a város két végén lévő pont között 0 percem van eljutni egyik címről a másikra. Ha valaki megbetegszik (mármint ügyfél), akkor ott luk marad a tervben, és vagy hazajövök, vagy ülök a kocsiban 10-40 percet.
A teendők tényleg nagyon változatosak, a betegek is. Van, aki "csak" idős, nehezen tud egyedül öltözni, mosdani. Van, akinek fogalma sincs, milyen nap van, nem is érdekli, a lényeg, hogy beadjuk a gyógyszerét, enni-inni adjunk neki, pelenkát cseréljünk. Van, aki igazából csak a biztonság kedvéért kér minket, nehogy baja essen, amíg főz, fürdik, bármit csinál. Mellesleg beszélgetni is szeretne. Ez utóbbi még mindig elég nehezen megy nekem, de van olyan, akinek már egész jól értem a beszédét, és kellemesen el tudunk beszélgetni. Nem hittem volna, hogy valaha idáig eljutok. Bár még mindig görcsben van a gyomrom, ha új emberrel találkozom, ha nem értek valamit, ha vissza kell kérdeznem, de legalább a többi dolog egész jól megy (még ha néha el is felejtek ezt-azt...).
Van két MS-es (multiplex sclerosis) beteg is. Az egyik kezdeti stádiumú, a másik szinte végstádiumú. Míg az előbbivel jókat lehet beszélgetni, nevetgélni - ugyan daruval emeljük a székről az ágyba, hogy tisztába tegyük, a hangulata többnyire vidám, szórakoztató hölgy -, addig a másik hölgynek csak fájdalmat okozunk. A teste nagy része teljesen le van merevedve, mintha botoxolva lenne, nehezen tud nyelni, gyomorszondája van, fáj minden érintés. Ehhez képest naponta kétszer megyünk hozzá, lemosdatjuk, átöltöztetjük, tisztába tesszük. Iszonyatos kínjai vannak, ahogy mozgatjuk, ahogy forgatjuk, szegény csak sír, artikulátlan hangokat ad ki. Nem beszélve arról, hogy az állandó fekvéstől fekélyei, felfekvései lettek, tegnap kórházba vitték, mert az egyik fekély elérte a csontot. Ugyan a kórházból kiengedték már, de sok remény nincs arra, hogy javuljon az állapota. És ő még csak nem is idős, 50 éves.
Sajnos, az ilyen betegeket érzelmileg nagyon nehezen viselem. Ezért nem dolgozom kórházban, ezért nem vagyok nővér, ezért nem megyek el segítőnek egy hospice házba. Mert nem bírom látni a szenvedést. A demens betegek legalább nem tudnak róla, nem emlékeznek rá, hogy mi bajuk van, betegek-e, ők nem szenvednek, csak a körülöttük lévők. Nincs gondom a benti vécé kiürítésével, a tisztába rakással, a katéterzacskó ürítésével, a mosdatással, a különböző fekélyek, felfekvések bekenésével, mindaddig, amíg nem látom, hogy a másik szenved. Piszkosul megvisel, hogy tehetetlen vagyok, és a jelenlétem nem segít neki. Hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt (sajnos ez elég kevés), nem tudjuk enyhíteni a szenvedését.
Jackie-t kérdeztem, lehetséges lenne-e, hogy "leadjam" ezt a beteget, de azt mondta, hogy mivel ő szerdától már elmegy, én veszem át a helyét, és mivel ő az egyik főgondozó, muszáj lesz helyt állnom... Majd meglátjuk. Egyelőre kitartok, és próbálok a többi nehézségre koncentrálni.
Múlt héten a két fél és két egész nap alatt majdnem 80 kilométert vezettem, a városon belül, és 19 és fél órát dolgoztam összesen. Utazás nélkül. Jövő hétre több mint 32 óra az előirányzott terv, napi átlag 15 ügyféllel. A reggeli ügyfél 7-kor szeretne engem, az esti nem korábban, mint 7. Nem tudok mindenkinek megfelelni, mert vagy órákat ülök a kocsiban, vagy minden alkalommal hazajövök fél-egy óra hosszára, ráadásul fáradt vagyok, nem pihenem ki magam rendesen, és fizikailag is kimerülök. A szellemi tevékenységről (mindenre figyelni, kódokat, címeket, neveket, beosztásokat, időpontokat és mindenkinek a saját személyes dolgait megjegyezni) nem is beszélve.
Nem rosszabb ez a munka sem, mint bármelyik másik, ide is gyakorlás kell, hogy kellő rutinnal és gyorsasággal tudjam csinálni. De hogy őszinte legyek, minden alkalommal visszasírom a főnököt, a régi munkámat, és azt kérdezem magamtól (teakészítés vagy fenéktörlés közben): mi a fenét keresek én itt?
Hosszú távon biztos, hogy nem akarom ezt csinálni, igyekszem mellette tanulni, okosodni (mind angolból, mind programokból, még a helyi újságnál is bepróbálkoztam gyakornoki állásra), hogy előre léphessek. Nem beszélve arról, hogy a család nagyon nehezen viseli, hogy anya nincs itthon. Mióta megszülettek (immár lassan 16 éve), mindig ott voltam velük, hiszen igyekeztem úgy dolgozni, hogy amikor ők otthon vannak, akkor én is (még ha éjszaka kényszerültem is dolgozni). Ez most először változott meg, hiszen ha reggel kell mennem, akkor Bandi viszi őket iskolába, amikor indulok, ők még alszanak, ha pedig délután, akkor épphogy hazaérnek, már indulok is, és csak lefekvésre érek haza. És akkor az egész napos hétvégi munkát még nem is említettem.
No mindegy, kipanaszkodtam magam, reméljük, lesz ez még jobb is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése