Angol tanfolyam - international evening

Szombat estére hirdették meg az angol tanfolyam helyszínén az International eveninget. Ahogy Angela, az angol tanárnő elmesélte, a központ összes tanulóját meghívják, családostul ráadásul, és mindenki hozza a saját országa ételeit. Jól hangzott, bár fogalmam sem volt, mit főzzek erre az alkalomra. A gulyásleves, paprikáskrumpli nem tűnt túl jó ötletnek, valami "kézzelfoghatóbbat" akartam vinni. Kicsi fiam méteres javaslatát (teljesen önző érdek miatt) elvetettem, ugyanígy a palacsinta és a fánk sem nyert. Már azon gondolkodtam, el sem megyünk, mert nem tudok mit vinni, amikor kipattant az isteni szikra: mákos guba. Ugyan itt kiflit nem kapni, de vékony bagettből tudtam csinálni, és sikerült megmentenem a család elől, időben befóliáztam...
Este 6-kor kezdődött az este, egészen 8-ig, a végéig maradtunk. Nagyon sokféle nemzet volt ott, de sajnos sokan nem jöttek el. Az én csoportomból csak Alice, a kínai hölgy volt ott, aki már vagy 20 éve él Angliában. De Angela, a férje, Andrew (ők új-zélandiak), Hannah, a másik angol tanárnő ott volt, így legalább volt, akit ismertem. Többen voltak olyan bátrak, odajöttek, beszédbe elegyedtek velünk, Gergő és Dóri is egész jól elboldogult az alapkérdésekkel és -válaszokkal. A kicsik játszottak a játszósarokban, színeztek, rohangáltak az asztalok között.

Az ételek elég vegyesek voltak: görög saláta, joghurt, yorkshire puding, lengyel kolbász, különböző indiai rizsek (édes, csípős, savanyú, illetve ezek együtt), volt olyan étel, amelynél nem jöttünk rá a külsejéből, hogy vajon mi lehet benne, ezeket inkább nem kóstoltuk meg.

Bandi a mákos gubán kívül nem is evett meg semmit. Timi üres uborkát, paradicsomot és persze sütit evett. Kata próbált ezt-azt kóstolni, de ő is inkább a mákos guba mellett döntött. Dóri, Gergő és én elég sok mindent kipróbáltunk, de sokat a tányéron hagytunk, egyszerűen nem ízlett vagy kifejezetten ehetetlen volt. Bandi azt mondta a chow chow nevű ételre, hogy az tuti csaucsau, és kutyából van, ő abból nem kér... Valóban érdekes nevű ételek voltak, de a nevüknél a kinézetük volt még érdekesebb.

Meglepően sok országból járnak ebbe a központba angolra, kaptunk egy tesztet, zászlók voltak egymás alatt, hozzá kellett párosítani az országokat. A magyar zászlót sajnos lefelejtették, ezért többször is bocsánatot kértek, és először kaptunk az édességből is emiatt...
A következő országok zászlajai szerepeltek: Nepál, Nigéria, Ghána, India, Sri Lanka, Dánia, USA, Dél-Afrikai Köztársaság, Jamaica, Brazília, Új-Zéland, Egyiptom, Irán, Elefántcsontpart, Lengyelország, Pakisztán, Marokkó, Kína, Banglades, Dél-Korea, Anglia, Skócia, Algéria és Guadeloupe - ez utóbbiról fogalmam sem volt, hogy mi és hol van... 6 hibát vétettünk, de azt hiszem, ezzel magasan a legjobbak voltunk.
Angelának nagyon tetszettek a gyerekeink, főleg Kata, aki le sem szállt róla. Szó szerint. Ugyanis Angela elkövette azt a hibát, hogy a hátára vette és így hurcolta körbe-körbe a teremben, amit aztán Kata követelt újra és újra. Angela azt mondta, olyan tüneményes a lányom, hogy hazaviszi. Katának fordítottam, aki bőszen bólogatott erre. Majd amikor közöltem, hogy csak vicceltünk, elkezdett sírni, zokogni, és teljesen vigasztalhatatlan lett, hogy ő nem kell Angelának, pedig ő hazamenne vele... Tényleg tünemény volt.
Mivel nem tudtam előre, hogy milyen evőeszközök lesznek, vittünk magunkkal süteményesvillákat, de mint kiderült, ezekre nem volt szükség. Így Dóri bedugta a kabátja zsebébe, és a többiekével együtt a fogasra akasztotta. Amikor indultunk haza, erről elfeledkezett, lekapta a kabátját, és az összes villa csörömpölve a földre esett. Persze mindenki minket bámult, amint lopjuk a villákat, mi meg csak idétlenül vihogtunk, félig zavarban, félig a saját hülyeségünkön röhögve...
Nagyon jól éreztük magunkat, kellemes este volt. Egy adag mákos guba megmaradt, hazahoztuk és másnap reggel megettük a maradékot. Sajnos hétfőn nem voltam angolon (beteg lettem), így nem tudom, vajon jól kibeszéltek-e a többiek, és Angela és Hannah vajon miket mesélhetett. De majd jövő hétfőn megtudom, remélem, addigra végre meggyógyulok...

Home visitor course - utoljára

Abbahagytam. Úgy döntöttem, nem csinálom tovább az önkéntes tanfolyamot. Sok ez nekem. Nyelvileg, megérteni mindazt, amit ott előadnak, és később a családokat is. De ami ennél is nyomasztóbb számomra, hogy belegondoltam az egyik legutóbbi előadáson, hogy az angol nők többsége hogy él. Sokgyerekes családban, erőszakos, alkoholista férjjel, minimális pénzből, a gyermekek koszosan, elhanyagoltan járnak óvodába, iskolába, ha egyáltalán járnak. És menjek egy ilyen helyre "osztani az észt" külföldi létemre. Hogy jövök én ahhoz, hogy beleszóljak az életükbe, tanácsokat adjak, játsszam a megértő segítőt?
Nem beszélve arról, hogy kaptunk egy statisztikát, amelyben többek között ilyen adatok vannak (UK természetesen):
- négyből egy nőt az életében ér családon belüli erőszak
- minden percben jelentenek egy családon belüli erőszakot
- átlagosan két nőt gyilkol meg hetente jelenlegi vagy expartnere
- átlagosan 35 erőszak történik, mielőtt kihívják a rendőrséget
És most csak a bejelentett esetekről beszélek. Próbáltak kioktatni minket, mit tegyünk, ha veszélyben érezzük magunkat valamelyik családnál, ha úgy gondoljuk, hogy akár a feleséget, a gyermeket, vagy akár a férjet esetleg erőszak éri (akár lelki terror, fizikai erőszak, szexuális erőszak, zaklatás, pénzügyi terror stb.), mit tudunk tenni, kinek kell jelenteni, hogyan viselkedjünk, hogy ne essen bántódásunk... Na, azt hiszem, itt gondoltam át alaposan, tényleg akarom-e ezt az egészet. Nem. Segíteni szeretnék az embereken, de nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő mód rá. Részint folyamatosan attól félnék, hogy én is veszélybe kerülök, ami előfordult már az önkéntesek jó pár éve alatt, részint szörnyen tehetetlennek érezném magam, ha gyermeket látnék veszélyeztetve, a szívem szakadna meg... Ez nem nekem való.
Írtam egy e-mailt Samnek, a koordinátornak, aki azóta sem válaszolt. Lehet, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb módja a búcsúnak, de nem volt pofám odamenni az utolsó alkalomra (amelyen búcsúünneplés, közös kajálás stb. volt betervezve), és ott közölni mindenkivel, hogy befejeztem. Így ez az önkéntes munka nem fog majd egyszer jól mutatni az önéletrajzomban, de ami ennél számomra sokkal fontosabb, szereztem egy barátot, Francest (akit mellesleg eltanácsoltak ettől az önkéntes munkától, lévén szociális munkás volt régen, és "túlképzett"), akivel továbbra is tartom a kapcsolatot. Már ennyit profitáltam belőle - mindamellett természetesen, hogy sokat segített az angol megértésében a tanfolyam, és olyan kifejezéseket tanultam meg, amelyekre sehol máshol nem lett volna lehetőségem.
Az önkéntes munka iránti vágyamat nem adtam fel, de ha jól belegondolok, olyan helyet kéne keresnem, ahol később esetleg pénzért dolgozhatnék, például egy újság szerkesztőségében gyakornokként - végül is ezért végeztem el a főiskolát...

Anita és a vívás

Anita, a Katánál lévő magyar tanár végzett a Yewtree-ben. Az a kisfiú, akihez "kirendelték", problémásabb, mint hitték, így hozzá már nem kell kijárnia, más iskolába ment tovább dolgozni. Ő olyan tanár, tanársegítő, aki mindig helyettesít valahol, ha valamelyik gyerek külön gondoskodásra szorul, akkor őt hívják, küldik.
Anita elhívott minket, hogy nézzünk a hemeli sportcentrumban egy vívóedzést, az edző - Lajos - magyar. Eljött értünk - Dóri, Gergő és én mentünk - szombat délután. Már régóta meg akartam nézni a sportcentrumot, mert olvastam, hogy ott van uszoda, squashpálya, amelyek minket érdekelhetnének. Hogy őszinte legyek, a vívóedzés nem nyerte el egyikünk tetszését sem, kicsit szervezetlennek tűnt, a kicsik (6-8 évesek lehettek) összevissza csapkodtak a kardokkal, a földet ütögették, nem nagyon akartak dolgozni, inkább unatkoztak. Anitának meg is mondtam, hogy ne haragudjon, bármilyen jó barátja is Lajos, nekem ez az edzés nem tetszett. A végén az edző is megkérdezte, hogy jövünk-e jövő héten, de mondtuk, hogy nem, ez nem nekünk való. De legalább láttunk élőben vívókardot és felpróbálhattunk egy vívóálarcot is.
Szegény Anita próbálkozik, hogy többet találkozzunk, de hétvégén abszolút el voltunk havazva (szó szerint és átvitt értelemben is), ma Dóri beteg lett, én is pocsékul vagyok, még angolon sem voltam, és nálunk a délutánok egyébként is zűrösek. Az ő kislánya, Lili néha este 11-ig is fent van, nálunk a kicsik 8-kor ágyba mennek. És ugye van a vacsora, az esti fürdetés, a készülődés, néha úgy érzem, mintha folyamatosan csak leráznám szegényt, pedig egész egyszerűen annyi elmaradásom van, hogy úgy tűnik, ezek miatt örökké fogok élni...

A barátok: Frances és a Horváth család

Francesszel két hete pénteken elmentünk csavarogni. Előtte pár nappal voltam nála, kávéztunk, beszélgettünk, majd kértem tőle segítséget, pontosabban könyveket a természetgyógyászati cikkek írásához. Rögtön kipakolta a fél könyvesszekrényét, sok témában még több könyve van (talpreflexológiától kezdve az aromaterápián át, a jógától kezdve a hipnoterápián keresztül a gyógyító ételekig fel sem tudnám sorolni). Mindenből válogattam néhányat, hogy hazahozom elolvasni, de még kipakolni sem volt időm azóta.
Mostanában úgy érzem, soha nincs elég időm. Semmire. Igaz, elég gyakran nyomott a hangulatom, talán a rossz idő, talán mióta hazajöttem, újra hiányoznak a régiek, az otthoniak, de van, hogy csak ihletem nincs valamit csinálni. Abban az 5-5 és fél órában, ami az iskolaidő alatt rendelkezésemre áll, jó esetben megfőzök, elmosogatok, esetleg kimosok és kiteregetek egy adag ruhát. Ezzel el is ment a nap. Van, hogy az e-mailekhez is csak délután jutok, pedig már reggel bekapcsolom a gépet, hogy hátha...
Mégis úgy döntöttem, hogy egy nap "kikapcsolódás" rám fér, vagyis egy kis csavargás, shoppingolás egy jó baráttal. Francesnek van extra kedvezménykártyája a St. Alban's-i Sainsbury's-be, és ha már ott voltunk, benéztünk a New Lookba, a Nextbe, a Monsunba is. Az óriási Marks & Spencert most kihagytuk, mert már untuk mindketten a sétálgatást. Sok pénzt nem költöttünk, ellenben felpróbáltunk pár méregdrága kabátot, csizmát (12 centis sarokkal), idétlenkedtünk, mint két gyagyás tinédzser, csoda, hogy sehonnan nem dobtak ki bennünket. Pár nappal később egy tálca kókuszgolyóval háláltam meg neki ezt a napot...
26-án pénteken vendégeink voltak. Gyuri, exfőni bátyja és az ő fia, Gergő ugrottak be egy rövid időre. Gergő nyár elején már volt nálunk, most ketten jöttek, mentek Gyuri legnagyobb fiához, Zsombiékhoz Coventrybe. Kimentünk reggel értük Lutonba, elvittük Bandit dolgozni, utána jöttünk haza. Dóri és Gergő is itthon volt (aznap nem volt suli), és mivel rég nem látott ismerősök jöttek, egész nap be nem állt a szájuk. Gergő (nem az enyém) meg is jegyezte, hogy ha ezt tudta volna, kétszer meggondolja, hogy jönnek-e, és ha a következő egy évben véletlenül erre akarna járni, feltétlenül emlékeztessem arra, hogy van néhány iszonyúan cserfes gyerekem...
Elugrottunk egy rövid sétára a Marlowesra, és délután kivittem őket az állomásra a Coventrybe induló vonathoz. Hoztak túrórudit és krémtúrót, cserébe kaptak ebédet. Jó volt látni őket, ha minden hónapban jönne valaki Magyarországról, lehet, nem is lenne honvágyam...

Függönyök

Készen lettem az összes függönnyel.

A mi függönyünk

Este is csillog...

Itt-ott hibádzik, van, amelyiket feljebb kell varrnom, mert van, ahol a sötétítőfüggöny alól kilógó fényáteresztő függöny jól mutat, de van, ahol nem. Dóri fényáteresztő függönye sok lett, illetve rendeltem belőle 5 métert, gondoltam, mindkét végén beszegem, tökéletes lesz a 2,40-es ablakra. Beszegtem, felvarrtam rá a tetejére a behúzószalagot, és amikor Bandi fel akarta tenni, sokallta. Lemértük, több mint 6 méter varrás után. Ehhez viszont kevés akasztót tett fel. Mivel este 9-kor már nem akarta leszedni a karnist, feltette így, de jövő hétvégén megszépítjük még jobban a lakást.

Dóri gyönyörűsége, a fényáteresztője ugyanolyan, mint a miénk.

Gergőét nehéz lefényképezni, a szoba kicsinysége miatt, ráadásul, ha fényes nappal van és süt a nap, akkor semmit nem látni a világoskék függönyből, ha meg nagyon sötét van, akkor azért nem fényképezhető. Élőben nagyon szép, és még ő is elégedett vele.

Itt-ott már látszanak az ablakokon a karácsonyi díszítések, elővettük a dobozokat, és néhány ablakra, ajtóra már feltettük a matricákat, ablak- és ajtódíszeket. Meggyújtottuk az első gyertyát az adventi koszorún, lassan elkezdünk készülődni a karácsonyra.

A kicsik szobája

Kata - anya pici csillaga

Amikor Kata kicsi volt, mindig azt játszottuk, hogy megkérdeztem, mije vagy anyának, amire a válasz ez volt: anya pici csijjaga... talán még most is emlékezne rá, ha megkérdezném.
Most igazi kiscsillag volt, múlt héten ő volt a hét egyik csillaga az iskolában. Minden pénteken kapunk hírlevelet, amelyben a hét eseményeit sorolják fel, a következő héten várható rendezvényeket, melyik osztályban hiányzott a legkevesebb tanuló (vagyis melyik osztály nyerte a heti részvételi versenyt), és kik a hét kiemelkedő tanulói, vagyis stars of the week.

 Minden péntek reggel összegyűlnek a tornateremben (de lehet, hogy előadó), és felolvassák, ki miért lett a hét sztárja. Most én is ott voltam, így hallottam, láttam, amikor Katát kihívták, átadták neki a papírcsillagot, amelyen a neve volt, elmondták, hogy ő volt a legügyesebb a héten számolásban, a számok összeadásában, és egyáltalán a számok témakörben, majd kirakhatta a csillagját az egyik falon lévő óriás képre, ahol egy hétig maradhat, a következő péntekig. Ezután minden kihívott leült a tömeggel szemben egy székre, és amikor mindenkit felolvastak és felrakta a csillagot, óriási tapsot kaptak. Nagyon-nagyon büszke voltam anya - már nem is olyan kicsi - csillagára...

Timi és a lovak, no és Mr. Garnham

Lómániás kislányom az elmúlt hetekben többnyire jól viselkedett, így kitaláltam, hogy keresek neki a környéken egy lovasiskolát, járjon el lovagolni. Illetve először nézzük meg, próbálja ki, ugyan már ült lovon többször is, de mérjük fel a terepet. Nem túl messze találtam egy lovasiskolát, írtam nekik e-mailen, válaszoltak is, hogy bármikor mehetünk a hét hét napján, amikor nekünk jó. El is mentünk 21-én vasárnap megnézni, ahol ott a helyszínen közölték, hogy nem úgy van az, előre le kell foglalni a dátumot. Ezt írhatták volna, mert akkor mindjárt foglaltam volna egy időpontot. Timi eléggé csalódott volt, de ott helyben kértünk csütörtök (25-e) délutánra egy időpontot. 20 perc 12 font. Nem olcsó, de legalább iszonyú drága. De azt hiszem, ha végre Timit sikerülne rávenni arra, hogy jó kislány legyen - cserébe megérdemli a lovaglást, hiszen ez a legfőbb dolog, ami őt érdekli. Folyamatosan olvassa a lovaskönyveit, tisztában van a lófajtákkal, a szerszámokkal, a ló orrának mintáival, nagyon sok mindennel, már csak a tényleges lovaglás hiányzik.
Számolta vissza az órákat, már hétfőn kikészítette, milyen ruhában megy lovagolni, nem is tudott másról beszélni. Csütörtök délelőtt telefonáltak a lovasiskolából, hogy elromlott a világítás a pályán, és mivel délután már sötét van, tegyük át az időpontot máskorra. Szombat 10 órát beszéltünk meg. Timit vigaszajándékkal kellett kárpótolnom, amit összekötöttünk Kata névnapi ajándékával, egyszerűen bementünk a Tescóba, és választhattak bármit - mindketten egy újságot választottak, a hozzá járó ajándékkal együtt.
Szombat reggelre leesett a hó.

Nem sok, mint a képeken is látszik, nem is tartott sokáig, de arra pont elég volt, hogy a lovakat ne engedjék ki, mert megcsúsznak. Így - ha már odamentünk - Timi félórán keresztül lovakat kefélt, szerszámok neveit tanulta, és megtanulta feltenni a lóra a nyerget (pónira), rátenni a zablát, kengyelt, mindent - ezeket többször is. Amikor eljöttünk, és realizálódott benne, hogy megint nem ülhet lóra, elsírta magát. Vigasztalhatatlan volt. Szerdán megyünk újra - aznap ugyanis a kicsiknek nincs iskola -, nagyon remélem, vagy nem esik a hó és tud lovagolni, vagy akkora hó esik, hogy kárpótlásul ló nagyságú hóembert tudunk majd építeni.
Korábban már írtam, hogy Mr. Garnham elmegy. Ma kiderült, hogy holnap van utoljára. Miss Alderman, aki helyette lett volna, az ország más részén kapott munkát, így egyelőre az igazgatóhelyettes, Mr. Burnage veszi át a harmadikosokat. Meglepő volt, hogy Mr. Garnham ilyen váratlanul megy el, és erről csak ma kaptunk értesítést, nem tudom, mi állhat a háttérben, de nagyon sajnálom. Timi nagyon megszerette őt, de valamennyire vigasztal, hogy Mr. Burnage nem teljesen ismeretlen számukra, sok időt tölt minden osztályban, így Timi őt is ismeri, sőt, szereti is. Remélem, Timit nem viseli meg annyira a változás, hogy megint elkezdődjenek (vagy felerősödjenek) a magatartásproblémák, mert a lovaglást semmiképp nem akarom elvenni tőle...

Dóri: tánc, mozi, karácsonyi vásár

Még hogy Dóri nem illeszkedett be, és szegény magányos...
24-én szerdán Dóri részt vett egy táncmeghallgatáson (válogatáson), erről kaptak előtte egy szórólapot. Aztán csütörtökön is részt vett egyen, egy másikon :) Az osztályfőnöke meg is lepődött, hogy Dóri is ott van. Azt mondja a lányzó, voltak nála jobbak (hát ezért tanult 6 évig táncolni?), de ő elégedett volt magával. Be kellett tanulniuk rövid idő alatt egy koreográfiát, és azt kellett bemutatni. Először egyesével, aztán csoportokban újra behívták őket. Az eredményt még csak most várjuk, de mivel Dóri ma reggelre beteg lett, majd csak hétvégén fogja megtudni - hacsak valamelyik osztálytársa nem szól neki. (Mivel én sem tudok kilábalni a betegségemből, sőt, egyre rosszabb lett, mindketten elmentünk ma a háziorvoshoz, kaptunk antibiotikumot, csúnya torokgyulladásunk van.)
Szerdán este karácsonyi vásárt szerveztek (a táncválogatás után) az iskolai nagy előadóban (ahol a fogadóóra is volt). Saját készítésű ékszerek, sütemények, karácsonyfadíszek, gyertyák, párnák, használt játékok - nehéz felsorolni, mi mindenre költhette el az ember a pénzét... Végül a lányoknak vettem egy-egy bolerószerű lapockamelegítőt, vagy mit. Először azt hittem, hogy karmelegítő, de felvilágosítottak, hogy az a kötött cső bebújós és boleróként funkcionál. Találtam képet a neten, így talán érthetőbb, miről is beszélek:

Pénteken, 26-án Dóriéknak nem volt suli. Estére megbeszélte Keannával, a barátnőjével (aki azt a szívhez szóló levelet írta neki az elején, és azóta is segíti őt), hogy moziba mennek. Ez elég komoly szervezést igényelt. Este fél hatra kimentem Dórival a buszállomásra, felvettük Bandit, majd Keannát, elvittük őket a város másik végén lévő moziba (ahol megnézték a legújabb Harry Pottert), majd este 9-re Bandi Dóriért ment, Keannáért is jöttek. Nem tudom, miről beszélgettek, tudtak-e egyáltalán beszélgetni, Dóri értette-e a filmet, de azt tudom, hogy nagyon jól érezte magát és boldogan, de fáradtan jött este haza. Úgy gondolom, attól, hogy órákon ül és figyel, még nem feltétlenül magányos és zárkózott. Sőt, egyre több embert ismer, facebookon nem győzöm olvasni a különböző kommenteket (az öccsénél úgyszintén), amelyből egyre kevesebbet értek, én már túl öreg vagyok az angol szlenghez...

Dóri és a suli - na meg Gergő

Kezdem az egyszerűbbel, Gergővel. Vele semmi újság nincs, nagyon szépen próbál beilleszkedni, bár van, amikor dühöngve jön haza, mert annyi hülye gyerek között kell tölteni a napját. Ma például valaki jéggolyóval szemen dobta, természetesen senki nem vállalta, csúnyán feldagadt a szeme. Gyakran túlmennek az idétlenkedésen, furcsa, hogy pont Gergőt zavarja az, ha az órán nem tud figyelni és a többiek "rosszalkodnak". Azt hiszem, kezd beérni, komolyodni, viszont az angol fiúk (gyerekek) szellemi színvonala sokkal alacsonyabb Gergőénél, az eszükről már nem is beszélek. Nem fényezni akarom a fiamat, de részben a magyar oktatási rendszernek, részben az itthoni nevelésnek köszönhetően klasszisokkal jobb az osztálytársainál. Észben, hozzáállásban, viselkedésben, szinte mindenben. Ezzel nem általánosítok, és minden alkalommal hangsúlyozom, hogy nem akarok sztereotipizálni sem, egyszerűen azt mondom, írom, amit látok, tapasztalok.
Gergőnek félévkor kell választania, hogy milyen diploma irányában szeretne továbbtanulni, vagyis milyen tárgyakat szeretne tanulni 10.-ben, amit most Dóri tanul. Erről lesz 30-án, kedden este egy tájékoztató a város másik felében lévő iskolában, majd egy külön bejegyzésben beszámolok arról, milyen okos dolgokat meséltek...
Dórinak fogadóóra volt 22-én, hétfőn. A nagy előadóban kiültek a tanárok kis asztalkákhoz, névtáblákkal, a szülők pedig - előre kért időpont alapján - egyik tanártól a másikhoz ültek. Hét tanárhoz kért Dóri nekünk időpontot: első az angoltanár volt, Miss Kitter. Mosolygós, kedves fekete hölgy, nagyon segítőkész. Mint mindegyik tanár, ő is dicsérte Dóri hozzáállását, szorgalmát, elmondta, hogy látja, Dóri mennyit dolgozik, milyen erőfeszítéseket tesz, hogy sikerüljön felzárkóznia. De szerinte - és a többiek szerint is - Dóri nehezen tud beilleszkedni, nincsenek barátai, csak ül egymagában és dolgozik. Ami nem baj, de jobb lenne, ha a többiekkel együtt csinálna mindent.
Ugyanezeket mondta a matematikatanár, Mr. Daddow is, aki külsejében, gesztusaiban, hangjában, kiejtésében is Mr. Beanhez (Rowan Atkinson) hasonlít, és így elég nehéz volt vele komoly dolgokról beszélni. Azt mondta, Dóri a többiek előtt jár, egyetlen témakört kivéve, az átlagolás, módusz, medián stb. részt, ezt otthon szerintem jó pár évvel később tanuljuk, én a főiskolán statisztikából tanultam... Minden tanártól megkérdeztük, hogy tudnánk még jobban segíteni Dórinak, de ők is érdeklődtek ez iránt, illetve kérték, ha bármi problémánk van, vagy Dórinak, szóljunk, mert csak úgy tudnak segíteni.
Mrs. Suthar, a médiatanárnő volt a következő. Ő volt az egyetlen, aki nagyobb aktivitást vár Dóritól, ő még abban sem biztos, a lány érti-e egyáltalán a feladatot. Mivel nem csinálja, nem tudja, hogy nem akarja, nem érti, vagy van valamilyen problémája esetleg. Megbeszéltük, hogy minden feladatnál, kérdésnél Dóri okosan bólogat, ha érti, tudja, akarja, és kérdez, ha nem. Remélem, így is lesz.
Miss Elkins, az osztályfőnök és tánctanár volt az, akinek a beszédét legkevésbé értettük (Dóri sem szokta). Ő is azt hiszi, hogy Dórinak beilleszkedési problémái vannak, mert mindig egyedül látja őt. Látná szegényt akkor, amikor leül, hogy egyedül ebédeljen, és percek alatt két-három osztálynyi tömeg gyűlik köré, hogy ne legyen egyedül, legyen társasága...
Miss Bowen, a science (tudomány) tanár kifejezetten lassan és érthetően, artikuláltan beszélt, mint kiderült, évekig élt Törökországban, pontosan átlátja a nyelvi nehézségeket. Megmutatta Dóri dolgozatát (beadott anyagát), amelyet az elemekről, atomokról írt, rajzokkal, ábrákkal, magyarázatokkal, el voltam hűlve tőle. Ugyanannyi ideje volt rá, mint a többieknek, de neki fordítani is kellett, nemcsak gondolkozni és írni. Nagyon megdicsérte őt, klasszisokkal jobb volt, mint a többieké, még ha az angol fordítás nem is mindig volt tökéletes. Szerinte Dóri nagyon tehetséges, szorgalmas, még sokra viszi.
A művészeti tanárnő, Miss Middleton volt az egyik, aki kevesellte Dóri angol nyelvtudását, de mondtuk, hogy nem tudjuk jobban felgyorsítani a folyamatot, türelmesebbnek kell lennie, ez van. De felhívtam a figyelmét, hogy nagyon sok szó a művészetben idegen nyelvekből átvett a magyarban is, így előfordulhat, hogy könnyebb lesz Dórinak megérteni az egészet, mint gondolná. De ha nem, majd lerajzolja, kifaragja, elvégre a művészet nyelv nélkül is érthető...
A egyetlen kevésbé szimpatikus tanárnő L. Sippitt, az egészségügyi és szociális gondozás tanár volt. Ő nagyon hiányolta a nyelvtudást, és hogy Dóri az egyik alkalommal nem csinált semmit órán. Megmutatta a feladatot, Dóri pedig mondta, hogy azt sem érti, hogy mit is kellett pontosan csinálni, ezért nem csinált semmit. És olyan morcosan nézett rá a tanárnő, hogy nem akart segítséget kérni. Maga a feladat is elég nehéz volt, megadott szövegben volt néhány kiemelt szó, azokat kellett megmagyarázni. És ha magát a feladatot sem érti, a szavakkal sincs tisztában, elég nehezen tudta volna megmagyarázni azokat. Elkértük a szöveget, itthon nekiállt gyakorolni, értelmezni. Kicsit neheztelek a tanárnőre, hogy pár hét iskolába járás után ilyet kér Dóritól is, hiszen pontosan tudja, hogy az angolja még elég minimális, és szótárral a hóna alatt közlekedik. Ha az angoloknak komplett feladat az, hogy pár szót elmagyarázzanak, ne várja el egy idegen nyelvűtől ugyanezt. Majd pár éve múlva, akkor nyugodtan...
A végén Mrs. Cansickkel beszéltünk, kértem tőle, hogy Dóri pár könyvét engedjék hazahozni, az órai és beadott munkáit fénymásolják le, küldjék haza, otthon szeretnék kielemezni, átbeszélni, mi az, amit jól csinált, mi az, amit nem, hiszen van olyan, amit beadott, de halvány fogalma sem volt arról, hogy jó-e. És azt, hogy jó irányba halad-e, csak akkor tudhatjuk meg, ha az eddigieket átbeszéljük. Megígérte, hogy hamarosan küldi. Remélem, gyorsabban, mint ahogy a beiratkozást intézte...

Otthon, édes otthon...

Otthon voltam. 4 éjszakát, majdnem 5 napot. Nagyon-nagyon féltem a repüléstől, de igyekeztem magam szuggerálni, hogy minden rendben lesz... Persze odafelé vihar volt, dobált a gép, pokolian kivoltam. Sajnos azzal a félelemmel, amit érzek, nem lehet mit kezdeni. Ez egyenértékű a hullámvasúton való féléssel (tudom, mert ültem már rajta), vagy amikor egy nagyobb lejtőn megy le az autó, motor, és az embernek a gyomra felszalad a torkába. Nos, pont ezt érzem én is. A felszállással, leszállással nincs bajom, de fent, amikor picit is mozdul a gép, rögtön fut a gombóc (bocs a képzavarért...).
De leszálltam épségben, még csak le sem ittam magam a gépen (előtte sem). Györgyi, apu felesége várt a reptéren, Üllőn kezdtem a látogatást, ahol megpróbáltam apuék gépére felküzdeni egy skype-ot, webkamerát, de kétórai küzdelem után feladtam. Innen apuhoz mentünk be a kórházba, sajnos már pár napja bent volt. Küzd az agyi érszűkülettel, úgy néz ki, decemberben megműtik, beültetnek neki valami tágító csövet, amely segíti az áramlást. Szerencsére pénteken kiengedték, így hétfőn még kijött a reptérre elbúcsúzni tőlem.
Estére Györgyi kivitt anyuhoz, ahol rögtön betoltam egy óriási tányér brassóit, majd egy tál kocsonyát. Levegőt nem kaptam, úgy teleettem magam, ugyanis aznap akkor ettem először. Györgyi kínált ebédet, de akkor még nem éreztem magam éhesnek, de estére nagyon kiéheztem, és nem bírtam betelni anyu finom főztjével.
Péntek reggel lementem Czimerékhez, venni finom házikolbászt. De előtte elmentem Erzsiékhez, a "régi" munkahelyemre, ahol megleptek egy csak nekem csináltatott majdnem egyméteres kolbásszal, mindjárt néggyel. Ennek ellenére úgy gondoltam, kolbászból soha nem elég, vettem még Czimeréknél három pár kolbászt. Ja, és el ne felejtsem, hogy Györgyi a rengeteg édesség mellett (szaloncukor, marcipános csoki, pillecukor, Ziegler-ostyák) vett nekem két pár csabai kolbászt is. Úgyhogy elmondhatom, nálunk még a kerítés is kolbászból van...
A reggeli bevásárlás után (CBA-ban pudingporok, fűszerek) nekiindultam Győrnek, ahol Norberttal, egykori csoporttársammal és az ő barátjával, Gáborral találkoztam. Gábort személyesen nem ismertem, de leveleztünk már e-mailen, facebookon, beszéltünk többször telefonon, de csak most láttuk először szemtől szemben egymást. Én úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást (ami igaz is), hármasban töltöttük az egész délutánt, végigsétáltunk (többször is) Győr belvárosában, láttam Szent László hermáját, Apor Vilmos sírját (szégyenszemre nem is tudtam, hogy ezek Győrben vannak), kajáltunk egy jó kis étteremben (újfent teleettem magam...). Másnap Szabcsival (szintén csoporttárs, de ami fontosabb: barátnő) és Norberttal feljöttünk Biára, és az egész napot sétával töltöttük. Felmentünk a Viaduktra, céltalanul kóboroltunk Biatorbágy utcáin, megnéztük a régi házunkat, majd késő délután anyunál kicsíptük magunkat az esti bulira, és anyu bevitt minket Vandához (szintén csoporttárs), ahonnan együtt mentünk taxival a belvárosba a szórakozóhelyre (na jó, kocsmába).
Itt szeretném újra megköszönni mindenkinek, aki gondolt rám, felhívott, jelentkezett, de főleg eljött, hogy lásson engem, a többieket és együtt bulizhassunk a régi idők emlékére (az előzőeken kívül): Anitának, aki lefoglalta a helyet, és mindig az elsők között reagál, ha buliról, alkoholról van szó, Heninek, aki ugyan szinte soha nem iszik - most sem, de így legalább volt épkézláb ember, aki hazavitt -, mégis fergetegesen jó kedve van és az átragad másokra is, Gábornak, akit az egyik legnormáltalanabb embernek tartok (van ilyen szó egyáltalán?) és épp ezért az egyik legjobb barátom, akivel a legsűrűbben levelezek és beszélek, Nórának, aki mindig a legnagyobb meglepetés, mert soha nem szól, hogy jön, és aztán egyszer csak ott van, de sajnos ugyanígy el is szokott tűnni, Attilának és Kálcinak, akik mellett három évig ültem a suliban, de azóta mintha köd nyelte volna őket el, Móninak, aki az utóbbi időben kimaradt a bulikból, de ide hál Istennek eljött és Robinak, Gábor barátjának, hogy képes volt elviselni ezt a társaságot... Ha valakit esetleg mégis kihagytam (nagyon remélem, hogy nem), akkor azt légyszi tudjátok be a 4-5 mézesnek és a 14-15 martininek, amit némi sör és egyéb alkohol mellé leküzdöttem a szervezetembe (ja és persze szóljatok, hogy javítsam a listát!).
Képek az estéről "sajnos" nem készültek.
Heni hajnalban hazavitt, jól voltam (volt, aki szerint viszont szétestem), de néhány óra alvás után arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, fulladok, torkom bedagadva, ömlik a könnyem, folyik az orrom, rögtön meghalok. Először arra az arckrémre gyanakodtam, amit sminklemosó helyett használtam lefekvés előtt, és amire rá van írva, hogy kerüljük vele a szemet, mert allergén anyagot tartalmaz. De délutánra felment a lázam, és még rosszabbul lettem. Ezen csak kicsit enyhített Erzsiéknél a pálinka... Ebédre voltam hivatalos a volt munkahelyemre, bár alig bírtam lábra állni. Imre meg is jegyezte, hogy amikor pénteken benéztem hozzájuk, csinos voltam, illatos, szabályosan bellibbentem, most meg farmer-póló összeállítás van rajtam, csapzott vagyok, sminktelen, vagyis úgy néztem ki, ahogy éreztem magam. Ennek ellenére jól éreztem magam, mintha el sem jöttem volna onnan (ugyanezt éreztem egyébként az egész magyarországi ottlétem alatt). Óriási meglepetést kaptam tőlük (a kolbászon kívül...): előtte pár nappal volt Ferencziéknek egy könyvbemutatója, ahova sajnos nem tudtam elmenni (mint ahogy a koncertre sem a szombati buli miatt), Imrééket kértem meg, hogy ha mennek, kérek egy példányt én is A rackák világa című könyvből és cd-ből. Megvették nekem, mi több, dedikáltatták is, így most ez van az én könyvemben Ferenczi Györgytől és a Rackajamtől: Krisztának sok szeretettel, hogy ne felejtse el a magyar muzsikát! Teljesen meghatódtam, hogy mikre nem gondolnak. Azt hiszem, ez volt az egyik oka annak, hogy nem akartam őket otthagyni...
Ha már ott voltam ebédelni, "természetesen" megkorrektúráztam az aktuális Krónikát, hogy tényleg otthon érezzem magam.
Délután anyuékhoz kijött a férjem öccse és a felesége, aki 8 és fél hónapos terhes, illetve immár csak volt. Ma délután kaptam a hírt, hogy ma reggel megszületett kisfiúk, Dávid, így ezúton is gratulálok nekik!
Miután elmentek, csak arra volt erőm, hogy elvánszorogjak az ágyig. Aludni nem sokat aludtam, nem kaptam levegőt, teletömtem magam gyógyszerekkel, de vagy a másnapi repülőúttól való félsz, vagy a betegség okozta, de pocsék éjszakám volt. Anyu másnap reggel segített beletömni a bőröndbe a mintegy 5 kiló hurkát, 6 kiló pulyka- és libanyakat, pulyka- és libazúzát, a rengeteg kolbászt, krémtúrót, túró rudit. Mivel sajnos nem fért volna be minden, feláldoztam a cipőimet és néhány, a kolbászoknál kevésbé fontosabb dolgot, azokat a jövő héten jövő ismerősünk hozza ki - mert szépen megkértem.
Mire összeraktuk a bőröndöt, megérkezett értem Klaudia, akit Gábor révén ismertem meg (ezért - is - egy életre hálás leszek neki), ő vitt ki a reptérre. Sajnos csak annyi idő jutott nekünk, amíg kiértünk a reptérre, ahol apu várt már. Sima beszállás után sima utam volt, a repülőn egy aranyos nő és a lánya mellé ültem, és bár el voltam foglalva a haldoklásommal, sokat beszélgettünk. Ez, és a sima, szélmentes út elérte, hogy már majdnem nem féltem...
Bandi várt a reptéren, mentünk egyenesen a kicsikért, és onnantól olyan érzésem volt, mintha soha el sem mentem volna innen. Nem tudom, mikor jutok, jutunk legközelebb haza, de ez a kettős otthon-érzés kicsit fura. Otthon úgy éreztem, nem tudom elhagyni újra az ottmaradt családtagjaimat, a barátaimat, de amikor hazaértem, úgy éreztem, nem tudnám itthagyni újra a gyerekeket, akik még soha ennyire nem vártak haza...

Ezúton kérek mindenkitől bocsánatot, akihez nem jutottam el, akivel nem tudtam találkozni, akit fel sem hívtam, hogy megyek haza, ígérem mindenkinek, hogy jövőre mindent bepótolunk!

Anita és az open classroom

Kedd reggel, amikor vittem Katát a suliba, feltűnt, hogy több teaching assistant (tanársegéd-szerű) is van az osztályban. Akkor kerülnek oda, ha valakinek speciális igénye van (hallássérült, autista, nem beszéli a nyelvet stb.). Az egyik hölgy odajött hozzám, és azt mondta: szia! Hirtelen nem voltam képben, hogy mi is van pontosan. Mint kiderült, Anita várhatóan az év végéig segédkezik az egyik kisfiú mellett, és teljesen véletlen - Kata szempontjából -, hogy magyar. Így Katának van segítsége, ha valamit nem tud elmesélni, bár, hogy őszinte legyek, Kata kezdte megszokni az angol beszédet, de így most egész nap Anitán lóg, hiszen vele tud beszélgetni. De Anita nem miatta van ott, és Katának sem segít, ha csak magyarul akar megszólalni. Gondolom, megszokják egymást, és Kata visszailleszkedik a többiek közé, hagyja Anitát majd dolgozni.
Ma, szerdán nyílt délután volt (open classroom), a szülők bemehettek megnézni, gyermekük hogy tanul számolni, különböző játékokkal, saját kezűleg gyártott segédeszközökkel gyakorolhatták (gyakorolhattuk) a számolást, összeadást. Nagyon ügyesek voltak a gyerekek, a szokásosnál több szülő vett részt ezen az alkalmon (volt már hasonló, olvasás témakörben). Kata húszig el tud számolni angolul, az összeadás (maga a mondat) még nehezen megy neki, de hihetetlenül sok szót megért, ki tudja magát fejezni, és sokszor kijavítja a kiejtésemet. Ő még abban a korban van, amikor még nem beszél tisztán, kicsit raccsol, kicsit selypít, nem ejti tisztán a hangokat, vagyis tökéletesen megfelel az angol nyelv kívánalmainak. Ilyenkor eszembe jut, hogy szegény Timi, három évig járt logopédushoz, hogy pörgősen tudja ejteni az "r" betűt, szépen mondja az "sz" betűt, és mire megy itt vele...

Dóri tavaszi gyakorlata

November 9-én, kedden este szülőire voltunk hivatalosak Dóri iskolájába. Az egész 10. évfolyam ott volt, szülőstől, gyerekestül. A tanulók tavasszal gyakorlati oktatáson vesznek részt, ez olyasmi, mint nálunk a nyári gyakorlat szakmunkásképzőben vagy szakközépiskolában. Kaptunk erről tájékoztatást, majd mindenkinek kiosztottak egy felhasználónevet és egy jelszót, amellyel otthon be tud lépni a megfelelő honlapra, és ott választani a gyakorlati helyek közül.
Több iskolának vannak fent gyakorlati helyei, különböző cégekkel (építőipar, szépségipar, bankszektor). Mivel Dórit ugye elsősorban a média érdekli (második helyen a képzőművészet áll), ezért ilyet kerestünk neki. Minimum hármat, maximum hatot lehetett bejelölni. Első helyen egy nem túl közeli városkában (ugyanis megyeszintű a dolog) találtunk egy céget, amely analóg és digitális filmekkel (vágás, előhívás stb.) foglalkozik. A következő kettő két külön városban lévő képzőművészeti műhely. A maradék három egyéb kisegítő munka (fodrászüzletben stb.). November végén kezdik el elosztani a helyeket, de szóltak, elképzelhető, hogy nem mindenki azt kapja, amit szeretne. A tavaszi gyakorlat március közepén lesz, egy hétig tart majd. Remélem (és Dóri is), addigra már magára szed annyi angol tudást, amennyivel elboldogul.
Dóri nagyon igyekszik, lelkes, szereti a sulit. Minden nap van valami sikerélménye, de igazából Gergőnek is. Gergő egyre jobban főz, ma isteni "pudingot" hozott haza, aminek ugyan köze nem volt a pudinghoz, de nagyon-nagyon finom volt. Minden héten egyszer főzésórán főznek egy speciális angol kaját, amit - ha jól sikerül - itthon megismétel. Így hetek óta minden héten egyszer pizzát eszünk... Amit Gergő saját kezűleg gyúr kelt tésztából, főzött paradicsomszószt használ, fűszerez stb.
Dóriék nem főznek, őt a focicsapatba választották be. Kicsit deja vu érzésem van, anno Dóri Bián szintén focizott, míg Gergő bábművészeti tanszakra járt. Valahogy kicsit keveredésnek érzem, de ha ők jól érzik magukat ebben a szerepkörben, hát áldásom rájuk.

Végre egy kis siker

A hét eleje, illetve nagy része elég eseménytelenül telt. Szerdán Kata megkapta az oltást, amelyet a magyarországi hatéveskori oltással ellentétben itt nem a vállba adnak, hanem a combba, mindjárt kettőt, egyet a bal, egyet a jobb combba. Szerencsére nem fájt neki, nem sírt, gyorsan túl lettünk rajta.
Csütörtökön kilyukadt az autó bal hátsó kereke. Teljesen lapos lett, megpróbáltam felfújni, de csak úgy süvített ki a lukon a levegő. Vagyis végleg tönkrement. Gondoltuk, semmi vész, veszünk egy másikat, kicseréljük. DE. Eddig a két elsővel mindig gond volt, eresztettek, kétnaponta fújattuk a benzinkúton, így célszerű mindjárt mind a négyet cserélni - persze aranyárban. Ráadásul a négy csavarból három normál kerékcsavar, amit a hagyományos csavarkulccsal ki lehet tekerni, a negyedik pedig minden autónál speciális, és majdnem minden autónál más is, ezekhez gyártanak külön fejet, amit rá kell tenni a csavarkulcsra, és így kicsavarni. Nos, ez nekünk nem volt meg. Lehet utánrendelni, de ennek kódja van, amit persze szintén nem tudunk. Van olyan cég, amely a tulaj kifejezett kérésére vállalja a kerék leszedését, és új feltételét - de ez már iszonyú drága. Majdnem annyi lett volna a négy kerék, mint maga az autó volt. Lehetőségként felmerült, hogy kifizetjük a kerékcserét, és akkor a négy kerék többet ér majd, mint az autó, vagy veszünk egy másikat.
A helyzetet megkönnyítette, hogy az államtól végre valahára kaptunk némi pénzt (nem a családi pótlékot még), sok-sok hónap után először. Gondoltuk, veszünk részletre egy jobb, újabb autót, és mindjárt olyat, amelybe mind a hatan beleférünk. Eddig, ha menni akartunk valahova, vagy nem mentünk, vagy Szabolcsékat megkértük, jöjjenek ők is, és a két autóba befértünk mindannyian. Kiderült, hogy nem olyan egyszerű "hitelt" kapni. Ugyan itt nincs hosszas elbírálás, beadandó papírok, igazából semmi, egész egyszerűen diszkrimináció van. A jogosítványunk (mindkettőnké) újfajta, érvényes az Európai Unióban, így itt is. Kérhetnénk UK-jogosítványt, egész egyszerűen be kell menni a postára, kitölteni egy nyomtatványt, befizetni x összeget (nem is sokat), és pár napon-héten belül megkapja az ember lánya a jogosítványt. Nem kötik semmilyen vizsgához, feltételhez, de pénzkidobásnak tartjuk, hisz a sajátunkkal is vezethetünk. Ennek ellenére az egyik ok, amiért nem adják részletre az autót, az az, hogy nem UK-jogosítványunk van, hanem "csak uniós". Okként mondták még többek között (más cégnél), hogy nem vagyunk elég régóta itt, sem az országban, sem a városban, sem Bandi a munkahelyen, vagyis elutasításra okot bőven tudnak mondani, valószínűleg egész egyszerűen külföldiek vagyunk, és mint ilyenek, nem megbízhatóak.
De végül csak találtunk megoldást, és autóhoz jutottunk. Íme, a gyönyörűség:

Szabolcsék annak idején, a költözéskor a házzal együtt vettek több dolgot is, amit a tulaj otthagyott. Aztán némelyikről kiderült, hogy mégsincs szükségük rá, kérdezték, esetleg nekünk kell-e. Egészen pontosan egy galériaágyról és egy tévéről van szó. A galériaágy Gergőnek tökéletes, az oldalában szekrény, alatta íróasztal, fiókokkal, polcokkal, pont passzol a szobájába, ráadásul az ő ágya még a költözés előtt tönkrement, így már régóta gondolkodtunk egy ágycserébe. A tévét igazából nem akartuk, de kiderült, hogy beépített dvd és videó van benne, ráadásul egy fali tévétartó állvánnyal együtt adják, mégis megvettük. A kicsiknek így Bandi ma felfúrta a falra a tévét, és nincs felesleges állvány, dvd, nem tudnak semmit nyomogatni, egyre szépül a szobájuk. Az elmúlt időszakban vettünk itt-ott polcos, könyves, fiókos szekrényeket, lassan már egész lakásformája lesz a háznak, a szobáknak, fogynak a kartondobozok, szép lassan minden a helyére kerül.
Ha minden jól megy, egy-két hét múlva függönyöket is beszerzünk (végre találtam), szépen megvarrom mindent, felrakom, és akkor sikerül végre otthonossá varázsolni a házat (az adott kereteken belül persze).
Sokan tudják, de van, aki még nem: csütörtökön utazom haza 5 napra (4,5). Kimondhatatlanul örülök neki, csak a repülőút ne lenne... Napok óta repülős rémálmaim vannak, pedig nagyon igyekszem nem a repülésre gondolni, hanem az otthonlétre. Azt hittem, ez a sok nap elég lesz mindenkit végiglátogatni, elbeszélgetni barátokkal, rokonokkal, bulizni stb., de akárhogy számolgattam, nem jut mindenkire időm. Sok olyan ember lesz, akit nem fogok tudni meglátogatni, és nem rangsorolás alapján megyek el senkihez. Próbálom beosztani az időt, és csak lazítani, nem görcsölni azon, kit, mikor és miért nem látogatok meg. Így MOST kérek elnézést mindenkitől, akivel most nem fogok találkozni, tavaszra, nyárra tervezek, tervezünk egy újabb utazást, akkor bepótolom mindazt, amit most elmulasztok. Feltéve, ha még egyszer az életben repülőre ülök...

Health visitor és könyvtár

Még tanév elején ki kellett töltenem az iskolában mindkét kisebb lánynak egészségügyi papírokat. Itt az iskolai első oltást a gyerekek 4-5 éves koruk között kapják meg, hiszen akkor mennek iskolába. Otthon viszont csak 6 éves korban, tehát Kata nincs ellátva a megfelelő oltással. Ezért bejelöltem, hogy ezzel kapcsolatban vegyék fel velem a kapcsolatot az egészségügyi szolgálattól. Kaptam is nemrég egy levelet, felhívtam a védőnői szolgálatot, ahol megbeszéltem velük, hogy csütörtökön (28-án) elmegyek oda Katával. Nagyvonalakban elmondtam, miről is van szó, mondták, szeretettel várnak bennünket.
Csütörtökön időre megjelentünk, kicsit furcsa a gyerekklinikának nevezett épület, nem lehet csak úgy bejutni, csak belülről nyitható váróterem van, a recepción engedik be oda az embert, ha már bejelentkezett. Nemsokára odajött az egyik védőnő (gondolom), áthívott minket a védőnői helyiségbe. Ahol több védőnő is volt, több szülő és gyermekek is (picikék). Mindenki keresztbe-kasul mászkált, vetkőztették a kisbabákat, méregették, furcsa volt, hogy nem egy szülő egy védőnő párosítás van, mint otthon. Mikor elmondtam, hogy miért jöttem, kicsit furán néztek rám, részint, mert ekkora gyerekkel már nem kell járni védőnőhöz, részint, mert nem ők adják be az oltóanyagot, hanem a háziorvosnál lévő nurse. Kicsit morcos lettem, hisz előre telefonon megbeszéltem velük ezt. Ahol azt is elmondták, hogy kapok majd egy "vörös könyvet", itteni gyerekgondozási kiskönyvet, hogy legyen nekem, pontosabban Katának olyan.

Nos, ezt sem akarták odaadni, mert már nagy a Kata, nemsokára öt lesz, és főleg a születéskori adatok, látogatások fontosak. Nem hagytam magam, kiharcoltam egy ilyen könyvet neki (ha már megígértem), megmérettem a súlyát és a magasságát, így hamar megkaptam, hogy túlsúlyos a gyerek. Ezután átmentünk a háziorvoshoz, ahol kértem időpontot, 3-án megyünk délután oltásra, kíváncsi leszek...
Ma délelőtt voltam a helyi könyvtárban. Belépőkártyám (tagságim) már volt, hiszen online igényeltem még régebben, de még sosem voltam ott. Egy régi munkatársam megkért, hogy írjak rendszeresen cikket a természetgyógyászattal foglalkozó honlapjukra, ehhez viszont bele kéne ásnom magam a témába, bővítenem kéne az ismereteimet, főleg, hogy nem általánosságban kellene erről írnom, hanem kifejezetten az angliai jellemzőkre kíváncsiak (hogyan kúrálják magukat az angolok otthon, milyen gyógymódok vannak stb.). Odamentem a recepciós hölgyhöz, aki nagyon készséges volt, gépen megkereste, hogy melyik könyvek érdekelhetnek engem, majd odavezetett a polchoz. Tizenkét könyvet vehetek ki egyszerre, de ennyit képtelen lennék elolvasni és kielemezni három hét alatt, így most ötöt vettem ki. Fogtam a kezembe a könyveket és mentem hozzá, hogy akkor ezeket kérem. Az automatához irányított, ahol némi segítségre szorultam.

Még nem láttam ilyet (kőkorszakban éltem eddig): egy bankautomatához hasonló szerkezethez léptünk, érintőképernyős, alul lukkal (polcszerűség). A polcra kellett helyeznem a könyveket, ahol a szerkezet rádiófrekvenciás azonosítóval (RFID) letapogatta a könyveket (van bennük ehhez megfelelő címke beleragasztva), és fél percen belül kiírta a képernyőre az öt könyv címét, íróját, azonosítóját. Leolvastattam a kártyámat, majd kértem, hogy nyomtassa ki az ellenőrző szelvényt (mint egy parkolásnál), és máris a kezemben volt egy blokk nagyságú lista a tagszámommal, a könyvek címével, a visszahozatali határidővel. Ha visszaviszem a könyveket, odamegyek az automatához, odarakom a könyveket, megnyomom a return gombot, ugyanígy beolvassa, nyugtázza, majd a könyveket odatehetem a mellette lévő könyvespolcra, és mehetek is. Még csak beköszönnöm sem kell. Bámulatos, mire képes a korszerű technika...

Anyuék, London Eye, Halloween

Hétfőn reggel megjöttek anyuék. Mivel nem fért el kézipoggyászban a kb. 38 kilónyi élelmiszer, amit hoztak, így külön feladtak egy bőröndöt (amit hazafelé majdnem üresen vittek vissza). Hoztak mindent, mi szem-szájnak ingere: igazi biai Czimer-kolbászt, párizsit, töpörtyűt, túró rudit, túrót, krémtúrót, tésztákat, sóskát, zellerlevelet, csupa olyan dolgot, amit itt nem kapni. Hétfőn szép idő volt, sétáltunk egy nagyot a belvárosban és a közeli parkban. Anyu nem tudott betelni a sok zölddel és a mókusokkal.

 

Hétfő este ünnepeltük anyu és Dóri közös szülinapját. Anyunak fényképezőgépet vettünk, amit mindjárt be is üzemelt, és nem győzött vele újabb mókusokat fényképezni... Egy tortát csináltam, anyunak, de közösen ünnepeltek. Dóri ajándékba jegyeket kért még régebben a London Eye-ra, ahova barátnőjével, Timivel szeretett volna elmenni. Mivel egyedül nem akartuk őket elengedni Londonba, így lebeszéltem őket róla. Viszont kitaláltuk, hogy Bandi elmehetne velük szombaton, ő is szívesen felülne az óriáskerékre. Így Dóri három jegyet kapott születésnapjára ajándékba.

Dóri anyuéktól kapott felsőjében, kezében a jegyekkel

Kedden pocsék időnk volt, beültünk a kocsiba, megmutattam a gyerkőcök iskoláit, aztán elmentünk vásárolni az egyik nagyobb szupermarketbe. Szerdán délelőtt volt még szép idő, így Bandi elvitte őket a város másik nagyon szép parkjába (amit ismerünk), mielőtt hazautaztak. Borzasztó hamar elrepült ez a két és fél nap.
Bandi kivitte anyuékat szerdán napközben a repülőtérre, és amelyik géppel anyuék mentek, azzal jött Timi, Dóri legjobb barátnője, volt osztálytársnője. Így aznap este újra ünnepeltünk, új tortával.
Átjöttek Szabolcsék is, felköszöntötték ők is Dórit.
A lányok csütörtökön és pénteken is csavarogtak, vásárolgattak a városban. Szombaton pedig mentek Londonba. Nagyon élvezték mindhárman az egész délutánt, vettek maguknak (és nekünk is) I love London-os pólót, valamint rengeteg fényképet készítettek.

Vasárnap délelőtt a lányok shoppingoltak (újfent), a délután pedig a tökfaragásé volt, mivel este halloweent ünnepeltünk. Mindannyian beöltöztünk, az összes gyerek Timivel kibővülve este 6 körül elkezdte járni az utcákat, cukrokat gyűjtve. Sikerélményük volt, becsöngettek sok helyre, "Trick or treat" fenyegetés után mindenhol csokit, cukrot kaptak. Miután hazajöttek, hozzánk is többen becsöngettek, mi is jól teletömtük a gyerekeket édességgel, ami maradt, annak nagyját pedig még este megettük. Minden gyereket, aki hozzánk jött, tisztes távolból felnőtt kísért, itt nem divat egyedül elengedni a kisebbeket még nappal sem.

Vasárnap napközben megérkezett a másik élelmiszer-szállítmány is, az Ízek otthonról cégtől rendeltem sok olyan dolgot, amit anyuék nem tudtak volna elhozni (hűtést igénylő árukat, folyadékot, többek között finom tokaji borokat és fütyülős mézes pálinkát...), az áraik korrektek, csak ajánlani tudom őket.
Ma reggel Bandi elvitte Timit a reptérre, a gyerekek mentek iskolába, én pedig egész nap sétáltam a városban. Voltam angolon, ahol hárman képviseltük a külföldi tanulókat, így nem vettünk új leckét, hanem beszélgettünk, nyelvtani kérdésekről és magánéletről egyaránt. Előtte beültem a könyvtárba, de erről egy másik bejegyzésben, mert tématúlcsordulással találtam magam szemben már így is...