Én, az árnyék

Hívott a care worker, név szerint Jackie. Úgy tűnik, vele beszéltem már korábban is, csak én nem tudtam, hogy ő az, aki... Vasárnap hívott, hogy tudnék-e hétfőn akkor menni vele. Hát persze, hogy tudok, hiszen erre várok március óta. Hétfőn reggel 8.50-kor felvett a szomszédos utcában, és irány a munka. Egyelőre önállóan ezt nem tudom csinálni, most éppen a betanítás, megfigyelés, árnyékolás (angolul ezt komolyan shadowing-nak hívják) folyik, amikoris én árnyékként követem őt mindenhova. Jackie 22 éve care worker, idős, beteg emberekkel foglalkozik - még hat hétig. Azután átmegy egy olyan részlegre, ahol nem beteg emberekkel fog foglalkozni, illetve nem ebben az értelemben. Kórház, betegség, baleset utáni felépülési időszakban fog segíteni, tehát gyógyulófélben lévő betegeket fog ellátni. Fix idős szerződéssel dolgozik, heti 21 órában, kéthetes váltásban. Ezért ez a hét így alakul: hétfőn reggel 3 óra, délután 3 óra, kedden szintén, szerdán csak délelőtt 3 óra, csütörtök és péntek szabad, szombat délután, vasárnap pedig egész nap. Én is igazodok hozzá, tehát én is vagyok szabad, illetve dolgozom a héten.

Első nap reggelén, tükörben pózolós...

Az első ügyfél után azt gondoltam, hazajövök. Idegen volt minden. Nem értettem Jackie beszédét, nem értettem a férfi beszédét, nem tudtam, mit kell csinálni, hogyan csináljam, mit mondjak, mikor szólaljak meg és egyáltalán: mit keresek én itt? Azóta Jackie többször elnézést kért az akcentusa miatt. Született hemeli, de pokoli rosszul és csúnyán beszél, mint az angolok, sőt a britek többsége. Elmondta, ő a skótokat, íreket egyáltalán nem érti, telefonon meg sem próbál velük értekezni. De van olyan angol, akivel ő is háromszor elismételteti, amit mond, mert képtelen értelmezni. Nem beszélve arról, hogy az idős, beteg angolok többsége értelmetlen szavakat, mondatokat mormol a bajsza alatt, vagy pedig nem is akar igazán mondani semmit, nem is hozzánk beszél. Többször elmondta, hogy nagyon jó az angolom, sőt, a harmadik helyszíntől már így mutatott be: ez itt Krisztina, új ápoló, Magyarországról jött, kiváló az angolja. Ennek ellenére a hétfői délelőtti három óra után azt gondoltam: nem, ezt nem akarom. Soha nem fogok tudni megtanulni annyira, hogy megértsem őket, nem igazán tudok megszólalni sem, mi lesz, ha egyedül kell mindezt csinálnom?
Jackie fejből tud mindent: címeket, neveket, ajtó- és kulcskódokat, gyógyszeradagolást, ápolási terveket, milyen sorrendben, kihez és miért kell menni. Ami neki 20 perc, az nekem eleinte valószínűleg egy óra lesz. És közel sem biztos, hogy azokhoz (is) fogok járni, ahova most járunk. Tehát lehet, hogy minden és mindenki új lesz, és bizony magamra leszek utalva, senki nem fog segíteni... Amennyire ez ijesztő, annyira bátorító is. Hiszen hogyan lehetne másképp jól megtanulni mindent, mint bedobva a mélyvízbe? Türelem, gyakorlás. Elég csak a gyerekeimre nézni, akiket úgy raktam be egy angol iskolába, hogy egyetlen (!) szót sem beszéltek angolul. Sajnos türelemnek mindig is híján voltam, és emiatt sokszor nekikeseredem. A napok jól és rosszabbul telnek, de néha óránként változik a véleményem erről az egészről.
És most lássuk a részleteket! Mit és hogyan is kell csinálnom?
Az első férfibeteg Mr. V. Mint szinte mindegyik beteg, ő is demenciában szenved. Elmondtam, hogy Magyarországról jöttem, másnap ugyan emlékezett rám, de megkérdezte, hogy svájci vagyok-e. Őt fel kell kelteni - kulcsunk nincs egyetlen házhoz sem, a falon, ajtón kódos kulcstartó van, onnan kell kivenni -, kiüríteni az éjszakai katéterzacskót, kikisérni a fürdőbe, segíteni lemosdani, illetve részben lemosni, megtörölgetni, majd segíteni felöltözni, lekísérni a földszintre a nappaliba, odaadni neki a gyógyszereit, nyakába tenni a vészjelzőgombos nyakláncot, reggelit készíteni, kezébe adni és otthagyni. Mindezeket felírni az ápolási tervbe. Így néznek ki a biztonsági kódos kulcstartók:

A kód beütése után ki lehet nyitni, és lám, ott van benne a kulcs, amivel ki lehet nyitni az ajtót. Ha esetleg otthonba kell menni, akkor plusz még az otthon bejárati ajtajának a kódját is tudni kell. Persze sehova nem írhatom fel, hiszen ha elvesztem, ellopják, akkor bárki bejuthat rajtam kívül oda, és ez az én felelősségem.
Amit kifelejtettem, az a rögzítés. Hogy megérkeztem és hogy eltávoztam. Szinte az összes ügyfélnek van vezetékes telefonja. Az ápoló belép a lakásba, elkéri a telefont, beüt egy borzasztóan hosszú számjegyű kódot, amely rögzíti a központban, hogy megérkeztünk. Elmenetel előtt ugyanezt meg kell tenni, ezzel kilépünk. De ezt is kézzel be kell írni az ápolási tervbe, mármint hogy mettől meddig voltunk az adott helyen.
Mr. V-hez hétfőn, kedden és szerdán is mentünk, szerdán már egész kedélyesen elbeszélgettem vele, és szinte mindent egyedül csináltam, persze a tudat, hogy Jackie áll a hátam mögött (vagy legalábbis kiabál a földszintről, hogy minden rendben van-e), biztató volt.
Voltunk olyan férfinél, aki Hemelen belül egy zsidó "negyedben" lévő házban lakik, eddig nem is tudtam, hogy ilyen is van itt. Olyan helyeken jártam, amelyekre egyébként sosem jutnék el vagy be. Sok olyan ügyfél van, aki nagyon is önellátó, de biztonságot ad neki, ha egy ápoló áll mellette, amíg fürdik, amíg öltözik, vagy egyszerűen csak pár percet beszélget vele. A legtöbb ügyfélhez több ápoló is jár ki - naponta. Ez igénytől, betegségtől függően változó. Az ápolást úgynevezett ápolási díjból finanszírozza az állam vagy az önkormányzat. Kevesen vannak, akik a saját pénzükből (vagy a családéból) megengedhetik ezt maguknak.
Volt olyan hölgy, Mrs. K., akihez épp fürdésre mentünk. Ő önállóan csinál mindent, annak ellenére, hogy tolókocsival közlekedik, a kádba hidraulikus emelőszerkezettel helyezi be magát (vagy mi kezeljük a gombokat).

Olyan modern eszközökkel vannak felszerelve ezek az emberek, amelyeket szerintem még néhány magyarországi magánkórházban sem találunk meg. Minden, de tényleg minden adott ahhoz, hogy valakit az állapotának megfelelően elláthassunk vagy elláthassa magát. Mrs. K. megkérdezte, most először látok-e olyan nőt, akinek nincs egyetlen melle sem, ugyanis az övét rák miatt leoperálták. Az egyiket 42 éves korában, a másikat két éve, 88 évesen. A szemén látszott, hogy hályogos, tehát valószínűleg nem lát túl jól (esetleg cukorbeteg, erre utalhatnak esetleg az amputált lábujjai is), a mellkasa teljesen eldeformálódott a műtétek miatt. Érdekes módon hord melltartót, amelyben szilikonbetétek vannak (a deformitás miatt különböző méretűek). Ezeket mind elmesélte, megmutatta, teljesen természetesen és vidáman viselkedett, így én sem éreztem magam feszélyezve, bűbájos idős hölgynek tartom őt, remélem, hozzá visszajárhatok majd.
Voltunk olyan hölgynél, aki ottlétünk 20 perce alatt legalább négyszer kérdezte meg ugyanazokat a dolgokat, engem Suzanna-nak hívott, teljesen következetesen.
Az egyik hölgynél másfél órát töltöttünk, lehúztuk az ágyat, összeszedtük a szennyes ruhát, bevittük a folyóson lévő mosodába, betettük gyorsmosásra, addig kitakarítottuk a szobákat, konyhát, fürdőszobát, majd átettük a ruhákat a szárítóba, felhúztunk tiszta ágyneműt, megreggeliztettük, kiszedtük a ruhákat, elpakoltunk, és hipp-hopp, már végeztünk is.
Volt olyan hölgy, akinél kétszer is voltunk (délután 4-kor és este 7-kor), ott tényleg csak megfigyeltem. Jött egy másik ápoló hölgy is, és Jackie-vel ketten átpelenkázták a hölgyet, hidraulikus emelőágya volt, láttam ott emelőkaros darut, tolószéket, járókeretet, tényleg mindent.
Az egyik hely nem Hemelen belül van, ez kb. 15 perc kocsiút. Jackie nem vállal Hemelen kívüli utakat, hiszen bár a megtett kilométereket benzinpénzben fizetik, az időt sajnos nem. Ennél a hölgynél évekig volt, mármint évekig járt ebben a körzetben, akkor még élt több idős ember is a környéken, de ők már elhunytak, csak ez az egy hölgy maradt. Nála félórát voltunk, fürdetés, öltöztetés, ágyhúzás, némi beszélgetés - ennyi volt, amit tudtunk tenni érte. Ő szellemileg teljesen ép, csak nehezen mozog és bizonytalanul.
Tegnap a délelőttöt egy mentálisan sérült férfinál zártuk. Neki be kellett vásárolni, elmentünk hozzá, elhoztuk a listát, átmentünk a majdnem szemközti Sainsbury's-ba, visszavittük, elszámoltunk és ennyi - lett volna. Amitől mégis emlékezetes marad, az maga a férfi és a lakás. Jackie előre szólt, hogy ne mutassam, ha sokkot kapok a látványtól, nehogy agresszívvá tegyem esetleg a férfit... Már a folyosón érezni lehetett az áporodott "hamutartószagot". A lakás sötét és koszos volt. A férfi is. Minden ablak becsukva, (fekete) függönyök behúzva, valószínűleg évek óta nem volt az ajtón kívül. Egyetlen polc sem volt a lakásban, minden a földön. A ruhák, az élelmiszerek, több hamutartó (tele és üresen is), cigisdobozok és öngyújtók mindenfelé. A szag és a kosz is elviselhetetlen volt. A férfi fura volt (amellett hogy ápolatlan, koszos és büdös). Hosszú, őszes zsíros haja volt, nagyon hosszú koromfekete, hegyesre reszelt körme, amelyet folyamatosan az arca előtt tartott, motyogott lehajtott fejjel, és emiatt görbe volt a háta. Olyan koboldszerű volt, bár a koromsötétben nem is igazán láttam. A ruha- és mindenféle kupacok között ösvények voltak, hogy lehessen közlekedni a lakásban. Félelmetes volt... Jackie azt mondta, nem sok ilyen ügyfél van, ne idegeskedjek, és ilyen helyre csak a nagyon tapasztalt ápolókat küldik ki.
Ma és holnap pihenek (persze idézőjelben), és szombat délután irány a munka. Addig még igyekszem néhány kifejezést átnézni, felkészülni, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Rá vagyok kényszerítve a kommunikációra, hallás és beszéd szempontjából egyaránt. Ja, és igen, írnom is kell, hiszen ki kell töltenem az ápolási terveket, amelyek - a legtöbb helyen - semmilyen rendszert és rendezettséget nem ismernek, a lapok összevissza vannak benne, félig kitöltve, vagy már hely sincs benne, de új lap sincs, egyszóval, még az ápolási tervek is tipikusan angolok...
Jövő héten másik ápolóval fogok "árnyékolni", de hogy kivel és mikor, az valószínűleg csak vasárnap este fog kiderülni. Jackie eléggé kiakadt, amikor megtudta, hogy semmilyen papírral nem láttak el, ő sem tudja sehol rögzíteni, hogy én vele vagyok, Jane, a koordinátorunk, menedzserünk, pótanyánk semmilyen instrukcióval nem látott el engem. Sőt, még soha nem is beszéltünk. Még mindig nem tudom, hány órát fogok dolgozni, melyik körzetben, mikor lesz listám nevekről, címekről, kódokról, teendőkről, mikor kapok telefonszámokat, hogy ha baj van, fel tudjak valakit hívni, és egyáltalán, mi is lesz velem. Ugye, nem kell megint emlegetnem az angol hozzáállást?...