Év végi helyzetjelentés

Próbáltam összerakni, hol is tartok a beszámolókkal, és elhűlve láttam, hogy sok-sok információ hiányzik, ezeket most igyekszem pótolni.

Dóri
Lassan három hónapja dolgozik egy lutoni könyvelőirodában, könyvelőgyakornokként. Továbbra is jár heti 1 napot suliba (ahol könyvelést tanul), 4 nap pedig dolgozik, a hétvégéje szabad. Gyakornokként a minimálbér felét kapja (ez a törvényi minimum), illetve azt hiszem, pár pennivel többet, és ha így folytatja, emelni is fogják. Nagyon szereti a munkáját, de borzasztóan elfárad estére, mire hazaesik. 40 perc sétányira van a munkahelye, sajnos nem működik oda a tömegközlekedés, reggel 9.30-ra megy, délután 5-kor végez, ügyes, szeretik őt, reméli, sokáig fog itt dolgozni.
Betöltötte a 18. életévét, így legálisan ihatott Adammel egy pubban, amire nagyon büszke volt. Nemrég ünnepelték az egyéves évfordulójukat, megadták a módját (étterem, taxi, ünnepi vacsora stb.). Sajnos kevesebb idejük jut egymásra, hiszen mindketten dolgoznak, de igyekeznek összeegyeztetni a szabadidejüket. Mivel Dóri elmúlt 18, már nem járhat velünk a szabadidőközpontba a családi csomag keretében (nem mintha lenne rá ideje), saját jogon pedig 51 fontot kellene fizetnie, amit sem ő, sem én nem akarunk kifizetni. Így egyelőre a sport hanyagolva van, de nem aggódik, sétál eleget minden reggel és délután.

Együtt ünnepeltük Dóri 18. és anyu 60. születésnapját, közös ajándékot kaptak: jövő júniusban két hétre Mexikóba utaznak, egy igazi karib-tengeri luxusnyaralásra. Innen utaznak Londonból, már vágják a centiket, kapják az oltásokat, gyűjtik a költőpénzt…

Dóri megajándékozta magát egy tetoválással a szülinapjára, a hátán van 7 kismadár sziluettje, hetünket jelképezve. Saját maga fizette, tőlem „csak” engedélyt kért.

Itt még gyógyulófélben

Gergő

Végül Gergő is olyan suliba jelentkezett, mint Dóri, vagyis gyakornoki képzésre. Ő webdesignt, programozást, és hasonló, ki nem mondható dolgokat tanul. A beosztása más, egy hét iskola, egy hét munka, januártól pedig teljes állás. Egész eddig keresgettek neki állás után, így a munkaheteken itthon volt, csak iskolába járt. A héten hívták fel, hogy a múlt heti egyik interjúja sikerült, december 16-ától felvették egy lutoni céghez gyakornoknak, szintén a minimálbér feléért. Kb. 10 perc séta, az időbeosztás hasonló Dóriéhoz.
Nekünk ez annyiból lesz anyagilag könnyebb, hogy mindketten fizetik a saját útiköltségüket (suliba), nem kell zsebpénzt adni (ruhára, mozira, nasira), valamint saját maguknak kell fizetni a tévé- és telefon-előfizetésüket. Ami ezen felül marad, megtarthatják, továbbra is „ingyen” lakhatnak velünk, nem kell hozzájárulni a háztartáshoz, de cserébe nem is kérhetnek tőlünk pénzt. Előfordult már, hogy Dórit megkértük, hazafelé hozzon kenyeret, mert elfogyott, és nem kérte el az árát, de tegnap például önként hozott csokit a húgainak.
Gergő jövő hónapban tölti a 17.-et, így mindketten kaphatnak jogosítványt. Próbáljuk őket ösztönözni, hogy mielőbb tegyék le a vizsgákat, saját példánkból tudjuk, milyen jó, ha valakinek korán van jogosítványa és gyakorlata persze. Kocsit ígérni nem tudunk, de erről majd beszélünk akkor, ha már van jogosítványuk.

Timi
Úgy tűnik, Timinek sikerül kisebb-nagyobb zökkenőkkel beilleszkednie. Szereti az iskolát, vannak barátai, de még mindig ácsingózik a régiek után. Szeptemberben indult a házkapitány-választáson, saját kortesbeszédet írt és adott elő, meg is választották. Az iskolában négy ház van, két-két kapitány minden házban. Nem tudom, mi alapján választják ki, hogy ki melyik ház tagja, mert még osztályon belül is változó. Timi és Kata is a Stockwood house tagja.

A tagok pontokat gyűjtenek a legapróbb dolgokért, pl. minden héten hoznak haza hírlevelet, ha levágom az alján lévő egycentis részt és visszaküldöm, miszerint elolvastam, kapnak egy pontot. Vagy például minden pénteken van közös könyvolvasás Katának (többnyire egymagam vagyok szülőként, néha-néha van még egy anyuka), azért is pont jár. A hazahozott, elolvasott könyvért is kapnak pontokat. Személyenként és házanként is jár oklevél minden mérföldkőnél. Timi ma kapta meg az első 100 pontjáért járó oklevelet, Kata a múlt héten.

Timi sportkapitány is, bár igazából nem tudom pontosan, ezek a címek milyen feladatokkal járnak. Reggel mindig korábban megy, segít pakolni, rendezkedni, ezt a részét nagyon élvezi. Felelősségteljesnek érzi magát, azt hiszem, ez nagyon jó dolog. Sportol is, részt vesz az iskolai edzéseken: foci, netball, benchball. Iskolán kívül most csak street dance-ra jár.

Még októberben elmentünk egy válogatásra, egy színitanoda a dunstable-i színházban helyi musicalt csinál a High School Musicalből. Énekelnie, táncolnia és olvasnia kellett, két hét múlva jött a papír, hogy felvették, játszhat a darabban (kis szerep, de akkor is), jövő héten kezdődnek a próbák, február végén és március elején lesz előadásuk.

Kata
Katám csendes és szorgalmas, mint mindig. Kivéve amikor veszekednek Timivel vagy/és éppen hisztizik. Az év eleji szülőin mondta az osztályfőnöke, hogy igazi kis irányító, nem szégyenlős, bár csendes, valószínűleg ott éli ki magát, mert itthon Timi nem hagyja.
Októberben a hónap tanulója volt, a tanuláshoz való érett és pozitív hozzáállásáért.

Szeptemberben megint volt egy elhúzódó köhögéses időszaka (sajnos az asztmája miatt ez szinte törvényszerű), és megint gond van a hallásával. Csináltak az iskolában vizsgálatot, nem kellett elmenni a kórházba vele, azt mondták, nem olyan vészes (amúgy is javulást vettem észre), pár hét múlva újra megvizsgálják. Ezen sajnos nem tudok segíteni sem sapkával, sem meleg sóval, teljesen fájdalommentes, csak zavaró, hogy nem hall rendesen. Illetve ez csak engem zavar, őt nem igazán…

Lencsi
Sokfogú Lencsi még mindig energiabomba, bár mondjuk miért épp ő lenne kivétel. Fáradhatatlan a játékban, szaladgálásban, de még mindig elkerített része van a nappaliban. Vagy inkább nekünk van maradék rész, hiszen övé a nagyobb. Szinte mindent ért, de beszélni nem akaródzik neki, pedig már 16 hónapos. Dóri ennyi idősen már komplett szavakat mondott, sőt többet is egymás után, Gergő viszont kétéves koráig csak mutogatott és hümmögött (akárcsak Léna). Ebből is látszik, hogy minden gyerek fejlődése különböző, különben is addig örüljek, amíg csak négy beszél folyamatosan, nem öt.

Mit csinálnánk a babzsák nélkül?

Mivel apája vitte el az egyéves vizsgálatra, rájöttek, hogy ő szemüveges (ezt azért elég hamar észrevették, nem?), csináltak Lencsinél is szemvizsgálatot. Nem találtak semmit, de jövő héten el kell vinni pupillatágítós vizsgálatra is, a biztonság kedvéért.

A bőre még mindig csúnya, az ekcémája nem javul, inkább rohamokban rosszabbodik. Párhetente járok vele orvoshoz, mindig más krémet kapunk, mindig kikérdeznek újra mindenről, de sajnos nem segít semmi. Vakaródzik, ahol csak éri, kaparja magát, van, amikor csupa seb az egész gyerek. Csak remélni tudom, hogy ahogy Kata, ő is kinövi majd ezt, bár Katánál ez csak hároméves kora körül jött elő, és nem emlékszem, hogy ennyire csúnya lett volna.

Amúgy pedig készülünk a karácsonyra, gyújtjuk a gyertyákat, eszik az adventi csokikat, cukrokat, tegnap feltettünk pár égősort, hogy ne tűnjünk ki nagyon a tömegből, legyen a mi házunk is kivilágítva.
Szerintem már csak az ünnepek után jelentkezem újabb blogbejegyzéssel, addig esélyem sem lesz időt szakítani rá, hacsak nem csókol homlokon a múzsa és valamelyik éjjel gépet nem ragadok. De inkább nem ígérek semmit, az a biztos…

Tanulás és munka, hogy is csinálom?

Egyre nehezebben. Hiába látszik úgy kívülről, hogy én vagyok a szuperanyu, mindig valamivel hátrébb vagyok, mint szeretném. Igaz, túl sok dolgot akarok/muszáj csinálnom egyszerre, és ezen nem segíthet semmi, csak ha a nap minimum 40 órából állna (plusz az éjszaka).
Mióta elkezdtem heti három éjszakás szerződéssel dolgozni, nem volt olyan hét, hogy minimum 4 éjszakát ne dolgoztam volna, de volt, amikor hatot is. Reggel hazajövök, Bandi elviszi Katát a suliba, addig még félálomban őrzöm Lencsit, majd 9-kor elmegyek aludni. Ha minden jól megy (és a postás, futár, ügynök csengője, Lencsi sírása sem ébreszt fel), akkor 3-ig alszok, vagyis 6 órát. Ez nem sok, de ennyi minimum kell, hogy képes legyek újra menni este dolgozni. Ha nem megyek aznap estére megint, akkor 2-3 órát alszom, a többit pedig éjszaka, de ezzel is óvatosan kell bánni, mert Lencsi rászokott a rendszertelen alvásra, van, hogy éjfélig nem akar aludni, pedig nyűgös, álmos, és a késői ágybamenés ellenére hajnalban kel. Vagyis akkor alszom, amikor cseppnyi esélyem van rá. Viszont a gyerkőcök délután jönnek szépen sorba haza, éhesen, szomjasan, nekik prezentálni kell valamit…
A háromfogásos kajákról ilyenkor le kell mondaniuk. Ezeken a napokon az egyszerűbbek kerülnek sorra, tükörtojás, tejbegríz, főtt virsli, tészta, mirelit sült krumpli, húsfalatok stb. Amikor nem alszom, nem dolgozom, akkor főzök rendesen, sőt, sütit is viszonylag sűrűn sütök. Emellett próbálom ellátni a háztartást, szinte mindennap mosok, teregetek, leszedem a ruhákat, elpakolom őket (vagy odaadom a gyerkőcöknek, osszák el, pakolják el). Amikor több éjszakát dolgozom, akkor hiába alszom, folyamatosan fáradtnak és nyomottnak érzem magam, főleg, hogy sötét van, hideg van, ezek így együttesen nem tesznek jót a lelkiállapotomnak. Kicsit depis is vagyok, amiben mint említettem, a munkám is szerepet játszik, mármint az, hogy látom az időseket az ő nyomorult állapotukban, hogy mivé lesznek az egykor fiatal szép nők és fess férfiak, sőt, hárman meghaltak, mióta ott dolgozom. Az egyik bácsit az én műszakomnak (vagyis kettőnknek) kellett átadni a temetkezési vállalkozónak, nem szép látvány, hiába láttam már halott embert.
Azért dolgozom/dolgoztam ilyen sokat, mert kevesen vagyunk, muszáj volt túlórát vállalni. Karácsony előtt a túlóráért extrát fizetnek, amúgy ugyanannyi pénz jár érte. És persze a pénz nagy úr. Most vettek fel újakat, de mennek is el, tehát sajnos nem leszünk előrébb. A kollegiális légkör még mindig pocsék, a feketéknek még mindig útban vagyok, bepanaszoltak, megaláztak az otthon vezetője előtt, de ezeken igyekszem túllépni. A vezető, a műszakvezetők is tudják, hogy a többiek milyenek, de amíg nem érkezik konkrét, megalapozott panasz ellenük, nem tudnak, nem is akarnak tenni semmit. Nálam pedig még nem telt be a pohár, ráadásul ketten elmennek közülük, talán jobb lesz a helyzet. A beosztásomat véglegesítették viszonylag hamar, de nem voltam vele elégedett. A 12 alkalomból (heti 3 éjszaka ugye, 4 hét, 2 hetes váltással csinálják, ez mindenkinél így van, vagyis pontosan ki tudom számolni, hogy pl. jövő húsvétkor fogok-e dolgozni) 6 alkalom lent, 6 fent, ez eddig még rendben is lenne. De az, hogy 11-szer vagyok a feketékkel, már nem annyira. Ebből nyolcszor azzal, akivel a legkevésbé jövök ki. Ha jó napja van, még beszélgetni is hajlandó velem, bár igyekszik nem érteni az angolomat (amelyre egyébként is panaszt tett), amivel semmi gond nincs, megértetem magam a lakókkal, a vezetőséggel, a szomszédommal, és én is egyre elégedettebb vagyok vele, szóval tehet egy szívességet. Minden második hétvégén kell dolgozni, és arra a hétvégére tettek be, ahol én vagyok az egyetlen fehér, holott a másik hétvégén üres hely van, úgy kell rá embert vadászni.
Kérvényeztem a beosztásom megváltoztatását, írásban és szóban, de sajnos valahogy kimaradtam. Újra kértem, megígérték, mindent megpróbálnak, nos, harmadik hónapja nem képesek kicserélni. Múlt héten újra kértem, szóban és írásban, újabb ígéretet kaptam, hogy mivel december a változások hónapja (kilépés, új emberek), januártól istenbizony új beosztásom lesz. Csak azért nem vertem asztalt, mert a mostani beosztásommal nem dolgozom karácsonykor, csak újévkor, és nagyon jól tudom, úgyis szükségük lesz rám, hiszen ebben az országban divat a hirtelen jött betegség, nem kell orvosi igazolás, vagyis ha éppen vásárolni támad kedvük, berúgnak vagy akár másnaposak (igen, a nők), csak egy telefon és otthon maradhatnak. Ha pedig túlórát vállalok, én is le tudom mondani azokat a napokat, amikor nem akarok a „kedves” kollégákkal dolgozni, a pénzem pedig így is meglesz.
Azért is fontos, hogy átrendezzék a napjaimat, mert Bandi új munkahelyre ment, ahol nem biztos, hogy annyi napot maradhat itthon, amennyit én szeretnék. Ugyanúgy Londonban dolgozik, de a munka érdekesebb, többet fizetnek és különben is már utálta a régit. Ha nem tud itthon maradni, hogy aludhassak, nem fogok tudni dolgozni menni vagy nem azokon a napokon. Kíváncsi leszek, mi válik valóra a sok ígéretből.
Az otthont már jól ismerem, a betegeket is, a kezdeti pánikolós hangulatom már a múlté. Képes vagyok önállóan, egyedül is dolgozni, többször is dolgoztam ügynökségi emberrel, amikor senkit nem tudtak beosztani, mert mindenki „beteg” volt. Az ügynökség emberei sokkal többet kapnak, mint mi, viszont nem mindig van munkájuk. Lehet, hogy egy héten húsz helyre is hívják őket, lehet, hogy három hétig sehova. Őket sem irigylem, szinte mindig új hely, új emberek, idejük sincs megszokni. A szerencsések közé tartozik az, akit többször hívnak ugyanoda és már otthonosan mozog az adott helyen.
Időnként belenézek az álláskeresős oldalakba, elküldök pár önéletrajzot, de eddig nem jártam sikerrel. Lehet, a nagy áttöréssel megvárom, míg Léna iskolába megy, de addig biztos nem fogok ezen a helyen maradni, hacsak nem történnek radikális változások, és olyanokkal dolgozhatom, akik a) szeretik a munkájukat, b) értenek hozzá, c) nem hatalommániás kisfőnökök, d) értelmesek vagy legalább jószándékúak. Vagy túl sokat akarok?
A körmös suliban pár elméleti és gyakorlati vizsgán már túl vagyok, az eredményeket csak részben tudom, amit tudok, azok sikerültek. A héten most először nem voltam suliban, mert annyira fáradt voltam, hogy egyszerűen képtelen lettem volna koncentrálni akár a vizsgára, akár az órára. Többoldalas házi feladatokat kell készítenünk mindezek mellett, amely teljesen lefárasztja az agyamat. Elöntenek a jegyzetek, papírok, nemcsak a suli miatt, hanem általában, a gyerekek, karácsony, mit felejtek el, mit kell még venni, megvan-e minden ajándék, mit főzök holnap, jövő héten, karácsonykor stb. Január közepén kezdem a műkörmös részét a dolognak, a manikűr, pedikűr, luxuskezelések addigra befejeződnek. És hogy ne unatkozzak, beiratkoztam ugyanoda egy gyantázó tanfolyamra is, ami kedden lesz. Így majd két nap járhatok iskolába… Ezek után nem panaszkodhatom, hogy nincs időm semmire, ha ilyen hülye vagyok.

Itthoni gyakorlás, Petra keze

Dóri körmei

Ráadásul mióta itt vagyok, két online tanfolyamot is elvégeztem, két különböző college képzését (Egyenlőség és sokszínűség, Ügyfélszolgálat), amelyek ugyanolyan értékűek, mintha bejártam volna. Ennek a cégnek van egy új képzése, a Munka az egészségügyi szektorban, és mivel úgyis itt dolgozom, gondoltam, beiratkozom erre is. Éppen dolgozom az első vizsgámhoz szükséges 20 oldalas beadandón… Emellett a lutoni könyvtárnak vannak ingyenes online kurzusai, oklevél nélkül, de apró vizsgákkal, saját szórakoztatásra. Igazolást adnak, hogy elvégeztem, de nem is ez a fontos, inkább csak érdekelnek, meg miért is ne tanulhatnék új dolgokat. Rengeteg ilyen kurzus van, különböző hosszúságú, egyelőre négyre iratkoztam be, olyanokra például, mint szappankészítés otthon vagy Photoshop Elements, illetve jóga.

Apropó jóga. A túlórák miatt elhanyagoltam a sportot, ez és a rendszertelen étkezés megint elrontotta az amúgy csodás alakomat, ideje újra futócipőt ragadni és elmenni edzeni… És amikor a fentiek közül egyiket sem csinálom, akkor képeket készítek az online fotósuli (ahova jó pár hónapja feliratkoztam) legújabb havi feladatához, ahonnan eddig 4 arany, 2 ezüst és 1 bronz oklevelet kaptam. Megadott témáról, megadott feltételekkel, paraméterekkel kell képet készíteni, feltölteni, amelyet szakmai zsűri értékel. Tapasztalatszerzésnek nagyon jó, néha még élvezem is, amikor nem a határidő előtt két nappal jut eszembe, hogy ezt sem csináltam még meg…
Talán most már látszik, hogy a blog írásától milyen feladatok szólítanak el. Események vannak, bár most már ritkán kiemelkedők, a mindennapi angliai élet leírásán már nagyon rég túlléptem (bár biztos tudnék még könyvnyi anyagot összerakni), az ihletem is néha erre jár, már csak a kedv az, amire szükség van. Mint például ma. Süt a nap, bár hideg van, nem megyek dolgozni, iskolába sem, főztem, mostam (igaz, még teregetni kell), jön a karácsony, a Télapó is járt erre, ilyenkor világot tudnék váltani. De most megyek, megpuszilgatom az én kicsi világom egyik legfontosabbját, a legkisebbemet…

Tanulni soha nem késő…

Úgy döntöttem, nem tudok tanulás nélkül élni, muszáj valamit valahol tanulni. Szerettem volna egyetemre menni, de erről hamar letettem. Megnéztem a helyi egyetem honlapját, nekik van grafikusi képzésük, mindent megtaláltam, csak árat nem. Felhívtam őket, megkérdeztem, mégis mennyit kóstál ebben az országban egy képzés. Aztán majdnem hanyatt estem. A levelező képzés ezen a szakon évi 9000 fontba kerül, öt évig tart, vagyis összesen 45 000 font. Ennyi pénzt akkor sem fizetnék ki, ha lenne. De mivel nincs, ez a kérdés fel sem vetődött… Igazából csak azért akartam tanulni azt, amit évekig csináltam, hogy legyen róla papírom, megtanuljam azt a részét, ami csak elmélet, és hogy képben legyek a legújabb programokkal, trendekkel. (Az egyetemi, illetve a grafikusi „álmaimat” még nem adtam fel, csak tovább kell keresgélnem…)
Sok minden érdekel, fotózás, varrás, számítástechnika, masszázs, manikűr-pedikűr, ezekre mind vannak rövidebb-hosszabb, olcsóbb-drágább képzések. Az utolsót választottam, egy körmös képzést, ahol manikűrt, pedikűrt, körömépítést, ilyesmiket lehet tanulni. A tanfolyam minden héten szerdán este van, 30 hétig tart. Ez sem olcsó, de töredéke egy egyetemi díjnak. Egymáson gyakorolunk minden órán, plusz otthon is a családon is muszáj lesz. Alig várom, hogy lássam az uramat festett lábkörmökkel és manikűrözött műkörmös kézzel. A vizsgára is vinnem kell öt embert, akinek megcsinálom kezét-lábát, vagyis úgy tűnik, a sok száraz elméleti dolog mellett tényleg tanulok is valami érdemlegest.

Ha másra nem, hát arra jó lesz, hogy életemben először normálisan tudjam manikűrözni a kezemet és kifesteni a körmeimet…

Új munkahely

Egy korábbi bejegyzésben már meséltem arról, mennyire elegem lett az előző munkahelyemből, a főnökségből, ezért felmondtam. Akkor elmentem egy másik céghez interjúra, ahol mindenféle papírok aláírása után egyszerűen eltűntek. Gyanítom, ez nem a cégre jellemző, inkább az ügyintézőre, ügynökre, akivel az interjú volt. Nagysokára válaszolt csak emailben, miszerint egy nyílt napon annyi embert felvettek, hogy már nincs rám szükség. Nem volt kedvem akadékoskodni (esetleg akár perelni is), ezért csak finoman (hozzám képest finoman) megírtam a véleményemet, azóta sem hallottam róla többet.
Így új állás után kellett néznem, és egészen véletlenül bukkantam egy másikra. A gyerekekkel ládát keresni voltunk a közeli faluban, amikor hazafelé megláttam egy útszéli táblát, miszerint ott nyílt nap van egy idősek otthonában, amelyet a Bupa tart kézben. A Bupa az egyik legnagyobb egészségügyi szolgáltató az országban, magán-egészségpénztár, otthonokat üzemeltet, házi gondozást, hospice-t vállalnak, vagyis elég széles körű és nagy cég. Hazaérve megnéztem a honlapjukat, és ugyan arra a nyílt napra nem mentem el, de kiderült, hogy a közelben (kb. 15 mérföldes körzetben) legalább 8 idősek otthona van, ha már ott voltam a honlapon mindegyikbe jelentkeztem, gondozónak, konyhai kisegítőnek stb. Másnap hívtak Dunstable-ből, hogy menjek be interjúra, ez 15 percnyire van tőlünk. Az otthon vezetőjével volt megbeszélés, aki az interjú végén fel is vett. Újra végig kellett csinálnom egy tréninget, mert hiába ültem végig 5 napot az előző munkahelyemen pár hónapja, amikor visszamentem dolgozni Léna után, azt itt nem fogadták el.

Itt dolgozom

Éjszakás gondozónak vettek fel, mert arra jutottam, hogy talán éjszaka kevésbé hiányol a család, így ha éjjel dolgozom, jobb lesz. Persze még soha nem voltam sehol éjszakás, de egyszer ezt is ki kell próbálni. Este fél 10-től reggel fél 8-ig dolgozom, heti három éjszakát (vagy többet, ha valaki beteget jelent), azaz heti 30 órás a szerződésem. Nagyon hosszú a 10 óra, meg kell mondanom. De mivel még az elején tartok, ennél akár még jobb is lehet.

Az otthonról:
Az épület kétszintes, felül vannak az elbutulásban szenvedő (Alzheimer stb.) betegek, lent pedig azok, akik „csak” idősek és betegek, de sajnos köztük is van, akinek a szellemi épségéért nem mernék kezességet vállalni. A két szint két-két szárnyra van osztva, nappal a gondozók szárnyakra vannak beosztva, viszonylag sokan (azt hiszem, 4 gondozó egy szárnyon, vagyis 16 gondozó az épületben, plusz a vezető gondozók, menedzserek stb.). Éjszaka lent és fent is 2-2 gondozó van, azaz összesen négyen vagyunk az egész épületben, személyzet rajtunk kívül nincs. Szintenként kb. 30 beteg van, ez mindig változik, kórházba kerülnek, meghalnak, újak jönnek, de általában tartják ezt a számot. Mind a négy gondozó kap egy csipogót (személyhívót), minden szobában be van kötve a nővérhívó. Általában a lentiek használják, a fentiek valószínűleg nem tudják, mi az, vagy elfelejtik, mire is való. Van belső és külső kert is, konyha, mosoda, szintenként két étkező, egy társalgó, szépen berendezett.
A gondozókról:
Két nappalos műszakot csináltam végig, hogy megismerjem az otthont, a munkát és pár gondozót. A nappalosok csak nappal dolgoznak, az éjszakások csak éjjel. Akivel nappal voltam együtt, azok aranyosak, kedvesek, szeretik a betegeket. Akikkel éjszaka vagyok… nos, róluk ez nem igazán mondható el. Korai még határozott véleményt mondani, de azt hiszem, utálok mindenkit és rasszista is vagyok. Öt fekete, két lengyel gondozó van, én vagyok a nyolcadik. Ennyien látjuk el az egész hetet, mind a két szinten, azt hiszem, ez nagyon kevés, de egyelőre ezt kell szeretni. A két lengyel nő közül az egyik iszonyatosan rasszista, egész éjjel szidta a feketéket, a lustaságuk, a beképzeltségük, a felsőbbrendű viselkedésük miatt, és sajnos igaza van. Nem általánosságban, én csak azokról tudok beszélni, akik ott dolgoznak. Fent hordják az orrukat, elvárják, hogy mindent a másik csináljon meg, de amikor reggel át kell adni a váltást, természetesen ők mondják el, mennyi mindent csináltunk az éjjel, főleg ők. Nem vagyok nagyra magammal, de azt hiszem, az egész éjjeles csapat IQ-ja kevesebb, mint az enyém, ez sajnos butasággal és rosszindulattal is párosul. Persze nem egyformán, vannak köztük jobbak, de pokoli nehéz ilyen emberekkel együtt dolgozni. Azt gondolják, százszor különbek nálam, pedig olyan hülyeségeket csinálnak, hogy a hajam az égnek áll. Van, aki 11 (!) éve ott van, utálja is a munkáját rendesen, lehülyézi a betegeket, csapkod, rémálmomban sem kívánnék magamnak ilyen gondozókat. Az egyik fekete nő valamelyik este meg akart téríteni. Megkérdezte, melyik templomba járok, és elhűlt annak hallatán, hogy sehova. Amikor bevallottam, hogy Jézus Krisztusban sem hiszek, sokkot kapott. Én szegény, szerencsétlen, akinek az élete nem teljes, nem is lehet, de ha másnap együtt imádkozunk, akkor talán még menthető vagyok. Azt hittem, sikítva rohanok el, főleg, amikor (valószínűleg a lelkem megmentéséért) elővette a Bibliáját és elkezdett belőle zsolozsmázni, énekelni, dúdolni, akármit csinálni. Egy ideig próbáltam érvelni amellett, hogy jogom van nem hinni, ahogy neki is joga van hinni, nem kéne egymásra erőltetnünk a nézeteinket. Nem értette, hogy tudok így élni, és látszott rajta, szívén viseli az én nyomorult életemet. Valószínűleg ezt elmondhatta a többieknek is, mert másnap már csúnyán néztek rám, kizártak a beszélgetésből, sőt, egészen véletlenül a kávésbögrémet is eldugták…
A beosztásom még nem végleges, egyelőre összevissza dolgozom, de pár hét, hónap után be fog állni rendszeresre, fix napokra. Persze ezt mindig felülírja egy betegség, nyaralás, szabadság, de az állandó napjaim akkor is meglesznek. Ha kibírom addig.
A betegekről:
Az, hogy melyik szinten dolgozom, teljesen véletlenszerű (legalábbis nem jöttem még rá, hogy mitől függ, lehet, ki kivel akar és hol dolgozni, biztos lehet nyalizni érte), így már mindkét szinten voltam többször is. Lent nagyon forgalmas, a betegek folyamatosan nyomják a gombot, pisilniük kell, kényelmetlen a párna, fáj valamijük vagy csak unatkoznak. A lenti műszak zárja a kapukat, ajtókat mindenhol, végzi a mosodai munkát. Mindkét szinten terítünk mindkét ebédlőben,kitakarítjuk azokat, a székeket, asztalokat lefertőtlenítjük. Vannak olyan betegek, akik bezárkóznak, önellátóak, nem kell őket éjszaka zavargatni, van, akihez akkor megyünk, ha kéri, és van, aki nem tudja ellátni magát. Tisztába tesszük, betakargatjuk, ruhát cserélünk rajta. Lent egy, fent három olyan beteg van, akit forgatni kell a felfekvések miatt, a legsúlyosabbat ebből óránként. Mondanom sem kell, hogy jó, ha négyóránként meg van fordítva, de a papíron persze nem ez szerepel. Időnk lenne rá bőven, de mint említettem, a lustaság nagy úr…
A fenti szint úgy néz ki, mint a bolondokháza (bár nem voltam ott, de arra hasonlíthat). Többen nem alszanak, hanem csak céltalanul járnak körbe-körbe a folyosón, ki ruhában, ki pizsamában, ki fél zokniban, ki félmeztelenül, ki meztelenül. Az egész szint körbejárható, ennek köszönhető, hogy ha kijövök egy szobából, ebédlőből, vécéből, tutira rossz irányba indulok el. Előbb-utóbb persze körbeérek, csak időt vesztek és a lábam is lejárom. Nagyon lassan kezdem megtanulni, ki hol van, merre kell menni, hiába nyugtatott a menedzserem, hogy baromi ügyes vagyok, csak jókat hall rólam, az én maximalizmusommal nem engedhetem meg, hogy 2 nap után ne tudjam 60 embernek a nevét, helyét, valamint az épület teljes alaprajzát…
Vannak agresszív betegek is, velük óvatosnak kell lenni, van, akihez szólni sem szabad, ha olyan napja van. Ki kell kerülni a folyosón, majd leül valahova és ott alszik. Sokszor előfordul, hogy befekszenek egymás ágyába, ezért vannak ajtók, amelyeket zárni kell (a szolgálati szobákon, konyhán stb. kívül is). Volt olyan, hogy jött egy bácsi, mert nem találja a szobáját. Szegénykém jó szobába akart menni, de ott már aludtak, ezért hitte, hogy rossz helyen jár. Ha pedig nem tudom, ki hol lakik, elég nehezen tudom visszavezetni a helyére. Alig pár név van kiírva a szobákra, a teljes szobaszám-beteglista pedig a földszinten van a vezetői szobában. Javasoltam a menedzsernek, hogy talán megkönnyítené az életet, ha ki lenne írva minden ajtóra a név, azt ígérte, igyekezni fognak.

Műszak kezdetén és végén körbemegyünk egy felpakolt kocsival, pelenka, törölköző, törlőkendő, kötény, kesztyű, mindenkit végiglátogatunk, megforgatunk, tisztába rakunk, ágyba dugjuk őket, elhozzuk az utolsó teáscsészéket stb. A köztes időben lent akkor megyünk, ha hívnak, fent pedig kétszer-háromszor járunk körbe. Aludni tilos, ennek ellenére persze mindenki szunyókál, pár perctől akár több órán át is. Nekem is volt olyan, hogy hajnali 4-kor leültem, és arra ébredtem, hogy alszom, akkor 20 percet aludtam. Az egyik fekete gondozó, ő az egyetlen férfi, több órán át aludt, iszonyat hangosan horkolt (amúgy a társalgóban van a székhelyünk, tévézünk, beszélgetünk, kávézgatunk, unatkozunk), a csipogóját is kikapcsolta, nehogy valami megzavarja…

Viszek be hordozható dvd-lejátszót, így legalább van időm megnézni egy-egy filmet, még ha néha sok részletben is (volt már olyan, hogy összesen félórára tudtunk leülni, mert valaki folyamatosan nyomta a hívót). Rejtvény is van nálam, újságok, próbálom magam elfoglalni. Amikor álmosodom, akkor elmegyek vécére, iszom egy kávét, teát, vagy egyszerűen teszek egy kört az épületben, hogy ne aludjak el. Az utolsó két éjszakán már egy percre sem hunytam le a szemem, de így legalább láttam, hogy rajtam kívül mindenki más igen.
Az órabérem kevesebb, mint az előző helyen volt, viszont fajlagosan többet kapok, hiszen nem utazom egész nap, nem autókázom, fixen dolgozom, fix beosztással. A legnagyobb hátrány itt, azt hiszem az, hogy nem egyedül vagyok. Mivel egymásra vagyunk utalva az éjszaka nagy részében, ezért kellemetlen úgy dolgozni, hogy a másikat semmibe vesszük. Igyekszem keresni valami mást, de jelenleg az életemet kitölti a munka, alvás, család, és sajnos ebben a sorrendben. Három egymást követő éjszaka után csak kómásan tudok kóvályogni, remélem, hozzászokom vagy hamar találok egy olyat, ahol szeretnek, netalán megbecsülnek, értékelnek, vagy legalábbis emberszámba vesznek…

Színházasdi, edzőtermesdi, geoláda

Meséltem már korábban arról, hogy Kata és Timi színitanodába járnak (vagy valami hasonlóba). Ez minden szombaton három órát tartott, 10-13-ig. Amíg Hemelben laktunk, nem okozott különösebb gondot elvinni őket a város másik végébe, de mióta Lutonba költöztünk, ez külön programnak számított. Ráadásul én hónapok óta minden szombaton dolgozom, így a szombat délelőtt kész ámokfutás volt. Reggel 6.30-kor irány Hemel, legkésőbb 8.45-kor vissza, hogy 9.20-kor indulhassak velük, 9.45-kor kidobjam őket, fussak a következő beteghez, és 1 órakor felvegyem őket és jöhessek haza. Hogy aztán esetleg 3-kor megint menjek vissza Hemelbe dolgozni… Ez azzal is járt, hogy ha esetleg nem dolgoztam szombaton, akkor sem tudtunk volna elmenni sehova, mert ez a program kötött volt…

Nem beszélve arról, hogy nem volt olcsó, főleg az utóbbi pár hónapban, ugyanis készülődtek a nagy show-ra, az O2 arénába. Az iskola, a Theatretrain idén volt 20 éves, minden évben ünneplik valahol a születésnapjukat, valamelyik évben a Royal Albert Hallban voltak, ebben az évben úgy döntöttek, az aréna tökéletes helyszín lesz. El sem tudtam képzelni, mennyire nagyszabású az egész. Kaptak külön hátizsákot erre az alkalomra (a kaptak alatt azt értem, hogy fizettünk mindenért), Theatretrain felirattal, amelybe különböző dolgokat kellett tenniük. Piros, fehér kesztyűt, álarcot, zseblámpát, és még ki tudja, mit. Állandóan csak erre gyakoroltak, külön cédét kaptak, dalszöveglistát, itthon napi 10 órában csak a dalokat hallgattuk, a táncokat láttuk.

Eljött a nagy nap, külön programfüzet készült, három jegyet vettünk, Dóri jött velünk (ez is egy vagyonba került), Gergő és Petra vigyázott Lencsire, amíg mi beutaztunk Londonba, a város másik felére. Szegények reggel 9-kor mentek be, a show pedig este 7-kor kezdődött, és majdnem 11-kor volt vége. Ez volt az első alkalom, hogy a tanodások az ország minden részéből összegyűltek és KÖZÖSEN elpróbálták azt, amit külön-külön már százszor megtettek.

A dolog elég rosszul indult, már a vonaton voltunk, amikor hívtak az arénából, hogy Timi szemébe belekapott egy másik lány, csúnyán bevérzett, feldagadt, az ügyeletes mentőssel/orvossal beszéltem, aki azt mondta, hogy ha odaérünk, nézzem meg, de ő kórházat javasol. Mire beértünk, már jobban lett, bár elég csúnya volt a szeme, a homályos látás elmúlt, így közösen úgy döntöttünk, táncolhat, de nagyon vigyáz magára (a bevérzés jó pár nap alatt, lassan múlt el).

Le sem tudom írni a látványt. A különböző városok különböző színű pólóban voltak, így viszonylag jól követhető volt, merre van az ember gyereke (az enyémeken khaki színű póló volt). Négyzet alakú csoportokba rendeződtek, és minden dal után vándoroltak, négyzetről négyzetre. Két részre osztódott a show, az első egy órában az első „adag” gyermek lépett fel, a többiek szemben a nézőkkel ültek a nézőtéren (sok százan), ők voltak a kórus, plusz ők is résztvevők voltak, álarcot vettek fel, táblákat tartottak fel, esernyőt nyitottak ki stb. A második órában cseréltek, akik addig lent voltak a küzdőtéren, ültek fent és kórust játszottak. Kata és Timi az első csoportban voltak, vagyis az első egy órában táncoltak/énekeltek lent a küzdőtéren. Nem volt egyszerű fotózni őket, hiszen a) mozogtak, b) a fények – mint szinte minden előadáson – nem voltak megfelelők, c) az én objektívem ehhez kicsi volt, d) nem akartam végig egy pici lukon nézni az előadást…

Volt egy óriási kivetítő, ott is látni lehetett néha őket, az egészről dvd készül majd szeptemberre, az is megvehető lesz (hát persze, hogy minden szülő meg fogja venni). A show után nem győztük összeszedni a többezer gyerek és szülő között a mieinket, akik addigra már nagyon kimerültek voltak. A metróval való hazajutás kilátástalannak látszott, hiszen annyian voltak minden kocsiban, hogy egyszerűen mozdulni sem lehetett. A sokadik metró ment el nélkülünk, de már csak egy vagy két járat jöhetett, utána egész egyszerűen nem jött volna több, hiszen itt sem járnak 24 órán keresztül a földalattik. Így muszáj volt magunkat, illetve a kicsiket felpréselni a következő járatra, hogy elérjük a csatlakozó vonatot Lutonba. Persze, a két kicsi kidőlt a vonaton, nem győztük felkelteni őket Lutonban. Majdnem fél 2 volt, mire ágyba kerültek, másnap reggel pedig kelni kellett az iskola miatt…

A fergeteges finálé

Ezzel a show-val végetért a Theatretrain évada, szeptemberig szünet van. Már egy ideje gondolkodunk azon, hogy befejezzük a kicsik hurcolását, bármennyire is szeretik ezt. De mivel nyári szünet van, muszáj valamivel elfoglalnom őket, színitanoda ide vagy oda. Pont kapóra jött egy közeli fitneszstúdió szórólapja. Van nekik uszodájuk, gyerekfoglalkozások (nyárra és egyébként is), edzőtermük és felnőttfoglalkozások is (zumba, ilyen nekem valók…). Kértem időpontot, körbevittek az épületben, megmutogattak mindent, elmesélték, mindez nekünk havonta mennyi sokba fáj. Bandi dobott egy hátast az ártól, de aztán igyekeztem megmagyarázni, miért is baromi jó ez nekünk, ebben aztán nagyon jó vagyok…

Ahhoz az összeghez, amit eddig a kicsiknek fizettünk ki heti 3 óráért (plusz benzin stb.), az egyharmadát kéne hozzátenni, hogy egész hónapban mind a heten használhassuk az összes felszerelésüket. Én mehetnénk úszni (na jó, pancsizni) a kicsikkel minden nap akár, egész nyáron vannak nekik különböző foglalkozások, sporttevékenységek, még ha csak napi egy-egy óra hosszára is, Gergő járhat edzőterembe, én is, eljárhatok zumbázni, amire akarok. Egyetlen hibája ennek a klubnak, hogy nincs fallabdapályájuk, de az van a másik irányban egy közeli klubnak (amelyiknek sajna uszodája és gyerekprogramja nincs, bár olcsóbbak), így azt megoldjuk ott havonta egyszer-kétszer. Sikerült meggyőznöm az én drága férjemet és a kicsiket is, beiratkoztunk ide, egyéves szerződést kötöttünk velük. Azóta minden nap járok edzőterembe és/vagy zumbázni, bokwázni, Gergő is szorgalmasan jár, Dóri kevesebb idejéből kifolyólag nem mindig, a kicsik heti 5 délelőtt járnak foglalkozásra, és talán ugyanennyit pacsálni. Nem mondom, fárasztó nagyon hozni-vinni őket, pedig nincs messze, 10-15 perc gyalog (igaz, hegynek felfelé), komoly beosztást igényel, ki mikor hova megy…
Kaptunk mindannyian edzéstervet, céltól függően. Bandi is el-eljárogat velem, ő nem súlyzózik, inkább sétál-fut, készülünk az egy hónap múlva tartandó londoni tájfutóversenyre, ahol már voltunk 2 éve, igaz, akkor jobban edzésben voltunk, mint most. Bandi és Gergő a 8 km-es férfiben indul, Dóri és én a 7 km-esben (mindez persze légvonalban, lépcsőzések nélkül). Azt hiszem, vért fogunk izzadni mindannyian, mire teljesítjük a távot…

Ha már gyerekek elfoglalásánál tartunk, újra elkezdtem geoládázni. Amikor Hemelbe költöztünk, próbáltunk pár ládát megtalálni, de azt kell mondjam, az otthoniak sokkal jobbak, jól el vannak rejtve, megtalálni is élvezetesebb, mint itt, így hamar feladtuk. Volt olyan láda, amit sokadszorra sem találtunk meg, írtunk az elrejtőjének, hogy segítsen. Lutonba költözésünk után újra belefutottam valahol a geocachingbe, így újra kedvet kaptam a kereséshez. Bevontam a kicsiket is, így most minden másnap-harmadnap elmegyünk ládákat keresni a lehető leglehetetlenebb helyekre is, de nagyon élvezik. Én azt már kevésbé, hogy reggel 6-kor azzal kezdik, anyaaaaaaaaaa, mikor megyünk úszni, anyaaaaaaaaaa, mikor megyünk ládát keresni, és addig nem hagyják abba, amíg el nem indulunk. És aztán másnap reggel 6-ig nyugalmam van.. a ládáktól és az uszodától, tőlük természetesen nem…

A változatosság gyönyörködtet, ugye?

Írtam már korábban a betegeimről, akik azóta nagyrészt sajnos lecserélődtek, így most újabbakról tudok beszámolni. Egy-két régi még mindig megvan, van, aki emlékszik rám, van, aki nem. Sőt, minden alkalommal újra elkezdjük a jól bejáratott beszélgetést, ki vagyok, honnan jöttem stb.
E., a francia néni 65 éve költözött Franciaországból Angliába, nem bánta meg. Azt mondta, az angolok sokkal toleránsabbak, angol nyelven többet ki tud fejezni, mint franciául. Egyedül él, az öt gyermeke szerte a világban, Hawaii-on, Amerikában, Marokkóban, Franciaországban és egy Angliában. Jókat tudunk beszélgetni, ő csak kicsit szenilis, csupamosoly, 40 kilós nénike.
P., a depis nénim, én csak így hívom. Iszonyatos depresszióval küzd, az elején szóba sem akart velem állni. Igazából csak azért megyünk hozzá naponta kétszer, hogy kivegyük a széfből a gyógyszerét, odaadjuk neki, becsukjuk a széfet, kitöltsük a papírokat, eljöjjünk. A gyógyszerek azért vannak elzárva, mert egyszer megpróbálta túladagolni magát, azóta itt van ebben az otthonban, „biztonságban”, ahol figyelnek rá. Miért is próbált meghalni? Volt egy férje, G., 65 évig voltak együtt, három éve meghalt. Mindent együtt csináltak, illetve hármasban a fiúkkal (aki azóta híres újságíró lett, az egyik legnagyobb lapnál vezető riporter, hírszerkesztő stb.). Igazi partiemberek voltak, barátokkal, nagy hétvégi sütögetésekkel, magas körökben forogtak, még Diana hercegnővel is találkoztak egyszer. Nos, G. meghalt rákban, P. pedig elvesztette érdeklődését a világ, az élet iránt. Mi értelme reggel felkelni, látni, hogy süt a nap, ha nem oszthatja meg senkivel? Mit érdekli őt, hogy szépek a virágok kint a kertben, ha nem mutathatja meg G.-nek? Egyáltalán, minek van értelme ezek után? Ül a szobában egész nap, kivéve amikor bemegy az ebédlőbe a többiekkel ebédelni, és rágja magát, sírdogál, emészti fel saját magát. A fiával és az unokáival megromlott a viszonya, pont emiatt. Ő már nem ugyanaz az anya, nagymama, aki volt azelőtt. A fia látogatja néha (nagyon elfoglalt), de nem sok jó sül ki a látogatásokból. P. tisztában van azzal, hogy mindenkit elriaszt maga körül, de sajnos ez sem érdekli, illetve valamennyire igen, de azt mondja, nem tud mit tenni, egyszerűen nem tud úrrá lenni magán, hiába eszi azt a rengeteg gyógyszert. Tudja, hogy önző, hiszen sajnáltatja magát, de valahol igaza van abban, senki nem tudja elképzelni, mit érezhet, miután élete társa 65 év, azaz körülbelül 24 000 nap után itthagyta őt. Sokat beszélgetek vele, nagyon szeret engem, mindig több időt töltök ott, mint az előírt, volt már olyan, hogy egészen pontosan ötször annyi időt voltam ott. Ha „jó kedve” van, mesél az életéről, az utazásokról, bejárták a világot, mindenről van valami jó kis története. Igaz, minden 20. percben elsírja magát, megkérdezi, hogy lehetne őt így szeretni, miért is ülök még mindig mellette, és igaz-e, hogy nincs még egy ilyen szörnyű betegem. Nem tartom őt szörnyűnek egyáltalán, akkor nem üldögélnék ott (mellesleg az egyetlen vagyok a gondozók közül). Szeretek vele beszélgetni, intelligens, okos nő, na jó, néni. Fiatalabbnak néz ki a koránál jóval, még így is, hogy a szemei állandóan ki vannak sírva, az arca beesett. Nem vagyok pszichológus, pszichiáter, nem tudom, mikor mi lenne a jó mondat, amit mondanom kéne, így csak adom önmagam. A saját, kissé nyers módomon… Azt mondta, ritka őszinte vagyok, hiányzik belőlem a felesleges angol udvariaskodás. Nos, máshol ezt nem díjazzák ennyire. Ha megkérdezi, pocsékul néz-e ki aznap reggel, azt mondom, igen, mert az összegyűrt hálóinge van rajta és már 11 óra van, ráveszem, hogy öltözzön át, csinálok neki egy forró teát, és máris jobban indul a nap. Az a nap, amely neki semmit az égvilágon nem jelent, csak egy újabb nap, amit G. nélkül túl kell élnie. És amely után jön a következő, a következő, és csak reménykedik benne, hogy egyszer ez az egész véget ér…
J., aki egy másik városban lakik, ő nem az én csoportomhoz tartozik, ott csak kisegítek. Neki nincs szüksége igazi gondozóra, csak társaságra. Ő híres saját jogán is abban a városban, ahol lakik, de még híresebb a fia révén, aki világhírű sportoló volt, évekig vezette a világranglistát, most nem Angliában él, és már visszavonult a játéktól, de jelen van szinte minden fontos eseményen az adott sportágban. J.-nek másfél éve volt egy agyvérzése, azóta szüksége van arra, hogy valaki mellette legyen, napi 23 órában. Ez általában napi 1-3 gondozót jelent. Hétköznap van olyan, aki 3 teljes napot és éjszakát tölt vele, én hétvégén járok, általában délután (5,5 óra) vagy/és délelőtt (4,5 óra). A néni 85 éves, minden nap legalább kétszer el kell vele menni sétálni, nem is keveset. Ráadásul igencsak kapkodom a lábam mellette, szép nagyokat lép. Időnként vásárolni megyünk, komplett kirándulásokat teszünk. Ebédet, vacsorát együtt csinálunk, és együtt is esszük meg. Nem derogál a néninek a hatalmas ház még hatalmasabb ebédlőjében együtt enni a gondozóval. Van külön kertésze, ennek ellenére a lányok némelyike szívesen kertészkedik neki, mindenki csinál valamit: porszívózás, takarítás, mosás, teregetés, vasalás, vécétakarítás, sövénynyírás, épp, ami akad. Abban a nagy házban bőven van tennivaló, de pont amiatt, hogy ennyien vagyunk, mindig ragyog minden.
A férje Alzheimer-kóros, egy otthonban van pár hónapja, ahol minden héten meglátogatja. Most vasárnap én is megyek vele, először, mióta odajárok. Ez többnyire egy-másfél órás látogatás, ilyenkor autót bérel sofőrrel, aki elfuvarozza őt és a gondozót a kb. 40 percnyire levő otthonba. Ezeket a költségeket (az otthonét is) a fia irodája állja, mint ahogy a ház minden számláját is.
Sokszor nincs más dolgom, mint tévézni vele, ha a fia sportja van, akkor órákig azt nézni, főleg, ha a fia a kommentátor, illetve nagyon szereti a falubejárós, vidéki tájas dokumentumműsorokat. Lehet vele mindenről beszélgetni, kiváló a memóriája, nemrég beiratkozott egy számítógépes tanfolyamra, de jár hímzőtanfolyamra is, a múltkor az egyik lánnyal beültek egy pszichés/pszichós előadásra, de túl elvontnak találta, ezért eljöttek… Mindenről van véleménye, van, hogy nem egyezik az enyémmel, ilyenkor megbeszéljük az érveinket, sokat lehet tanulni egy idősebb, okos embertől. Nem felsőbbrendű, nem kioktató, egyszerűen egy másik emberi lény. Nem is szólva arról, hogy napi 4-5 órában beszélgetni valakivel, folyamatosan mellette lenni az angolomat is kiválóan csiszolja. Ugyanakkor egy kicsit fárasztó is, gondoljunk csak bele, amikor valakivel ennyi időt töltünk együtt, és nem akarjuk hallgatni a kínos csendet, témákat keresünk, amelyeket felhozhatunk. Arra is volt példa, hogy „sziesztázni” akart vacsora után, ezért megkért, olvassak 1-2 órát, hogy csendben legyek.
Mivel itt csak helyettesítek, a koordinátorom nem akarja ezt tudomásul venni (pedig az ő asztaltársa osztja ki nekem az ő engedélyével), és hiába vagyok itt is, beoszt más munkát is. Ha csak délután vagyok J.-nél, akkor délelőttre megkapom Hemelt, ha egész nap, mondjuk vasárnap J.-nél vagyok, akkor megkapom az egész szombatot Hemelben. Őszintén megmondom, J.-t szívesebben csinálom, mint az egésznapos rohangálást 25 beteghez, de hiába próbáltam rendszeressé tenni ezt vagy többet menni, ez nem rajtam múlik, hanem az én koordinátoromon, menedzseremen, aki a kisujját sem mozdítja, hogy nekem jobb legyen… Az, aki J.-t gondozóit osztja el, mindig nekem szól elsőként, ha üresedés van, akár egy hónapra is előre, de ő sem tud semmit tenni annak érdekében, hogy átkerüljek hozzá.

De most már mindegy is, úgyis elmegyek. A fenti pár beteg nagyon fog hiányozni, még nem is mondtam meg nekik, de muszáj továbblépnem. Legközelebb már egy másik, jobb munkahelyről mesélek, remélem…

Mi leszek, ha nagy leszek?

A mai nappal felmondtam a munkahelyemen, elegem lett a feletteseimből. Gondolom, nem vagyok egyedül, a többségnek nem a munkájával, hanem a főnökséggel van baja.
Mióta visszamentem dolgozni, folyamatosan problémák vannak a beosztásommal, a hogyannal, a miérttel. Nem beszélve a kommunikáció teljes hiányáról. Én kérek valamit, ők nem teszik meg. Én újra kérem, nem teszik meg. Én újra kérem, nem válaszolnak…
Biztos írtam már korábban, hogy egy hétre előre kapom meg a beosztásomat. Ez a valóságban úgy néz ki, hogy a szombat reggeli/délelőtti postával érkezik meg a következő hét. Akkor is, ha hétfőn kell dolgozni. Sőt, arra is volt példa, hogy hétfő reggel jött csak meg a beosztás… Ez régebben kevésbé volt gond, viszont mióta Banditól függök, ez nem ilyen egyszerű. Mivel ő heti két napot tud itthon maradni, én azon a két napon tudok csak dolgozni. Mindegy, melyik nap, de előre, azaz legkésőbb csütörtökön meg kell mondania bent, mikor szeretne itthon maradni a következő héten. Ezért kértem a koordinátoromat, mondják meg előre, melyik napokon dolgozom. Ezt minden héten újra és újra kérem, de ha nem kérem, nem mondják meg maguktól. Emailen szoktam kommunikálni az illető hölggyel, akinek az a legújabb szokása, hogy nem válaszol. Miután többször elküldök neki egy levelet, megunom, felhívom az irodát, kérem őt, és ha éppen nem tárgyaláson van, vagy nem túl elfoglalt, akkor sikerül is vele beszélnem, majd nemes egyszerűséggel közli, hogy igen, olvasta a levelemet, rendben van, amit kérek. És aztán nem történik semmi…
Eddig csak hétvégenként dolgoztam, pár hete tudok hétköznapot is vállalni. Viszont hétvégén csak egyik nap szeretnék dolgozni, felváltva, szombaton VAGY vasárnap. Nos, azóta MINDEN szombaton dolgoztam, vasárnap csak akkor, ha mindkét napra beosztottak, kérésem ellenére. Volt egy olyan szombat, amikor nem tudtam menni, mert Bandinak el kellett mennie és vitte az autót is, ezt megírtam 3 héttel előre. Megjött a beosztásom, természetesen szombatra, egész napra. Szóltam, hogy nem, nem tudok szombaton dolgozni, kérhetném-e helyette a vasárnapot. De mivel túl rövid volt az idő, már nem tudtak beosztani vasárnapra, így azon a hétvégén itthon maradtam.
Mivel otthonról az első (munka)helyre, valamint az utolsó (munka)helyről haza nem fizetik a benzint, így a Luton-Hemel-Luton távot ingyen teszem meg. Ez azt jelenti, ha átmegyek dolgozni, nem elég, ha kapok 3-4 embert, 1-2 órát, hiszen nem éri meg azért felkelni sem, nemhogy autózgatni. Az a baj, ha nem dolgozom, nincs pénz sem. Így sem keresek túl sokat, de azzal, hogy kevés embert adnak, még zsebpénznek is nehéz nevezni a fizetésemet. Van, hogy kétnapi munkával (egy hétköznap és egy hétvégi reggel) annyit keresek, amennyi Bandi órabére. Emiatt is szóltam, többször is, beszéltem a nagyfőnökkel erről, megígérte, megpróbálnak tenni valamit, hogy tényleg megérje átmennem. Nos, azóta sem történt semmi. Vártam, kértem. Nézegettem állásokat, bár nagyon szeretem a betegeimet (erről külön bejegyzésben), nem éri meg maradni. Írtam újabb panasz-összefoglalót, a koordinátornak, a nagyfőnöknek, hiába. Minden maradt a régiben.
Meguntam. A hétre megint beosztottak csütörtök reggelre és EGÉSZ hétvégére reggeltől estig. Akkor, amikor képes vagyok 2 teljes napot (és akár éjszakát is) dolgozni hétköznap, miért csak egy reggelt képesek adni? És miért teszik tönkre az egész hétvégémet? Ja, a legszebb az egészben, hogy miközben állásokat böngésztem, belefutottam a cégem hirdetésébe, miszerint gondozókat keresnek Hemelbe…
Mihez fogok most kezdeni? Van négy hét felmondási időm, azalatt még erőteljesen gondolkozom. Voltam egy másik cégnél interjún, ahol szintén gondozókat keresnek (kicsit más az angol megfogalmazás, de hasonló állás). Ott nem 10-30 beteghez kell menni egy nap, 15 percekre, hanem egy-egy beteghez órákra. A betegek komplett „csomagokkal” rendelkeznek, adott időt igényelnek, például minden nap 4-12 órát, vagy akár 24 órás felügyeletet is. Nemcsak Lutonban, hanem akár 2-5 órányi távolságra is. Amennyiben nem Lutonban kell dolgoznom, természetesen fizetik a benzint. Így legalább tudnám, hogy XY-hoz kell mennem mondjuk minden szerdán és pénteken, 8-tól este 6-ig. Tervezhető lenne, kiszámítható, kifizetődő. Ők csak az én válaszomra várnak, amíg az erkölcsi bizonyítványom megérkezik (4-6 hét), addig kaptam gondolkodási időt. Ég és föld lenne a két állás, de erősen hajlok arra, hogy visszamenjek az előző „szakmába”, a nyomdaiparba. Aki esetleg nem lenne képben, otthon ilyesmit csináltam, tördelőszerkesztő, grafikus, korrektor és hasonló voltam.
Ez bizony nem egyszerű itt, több okból sem. Évek óta, azaz mióta kijöttünk, nem foglalkoztam behatóbban a grafikai munkákkal, vagyis pár verzióval le vagyok maradva a programokban. Otthon többnyire fekete-fehér újságokat csináltam, könyveket, a színes-szagos magazinok nem voltak épp a szakterületem. Persze, a képszerkesztéstől kezdve a színes-szagos reklámanyagokig, a névjegykártyán át a leghülyébb ügyfélelképzelésű szórólapig mindent megcsináltam, de ez akkor is több mint 3 éve volt. A magyar Mensa újságját rendszeresen tördelem azóta is, referenciának tökéletes, de az sem az igazi csúcs. Ráadásul a webes szerkesztésekben (még) nem vagyok otthon, a programozói nyelvet sem ismerem. Elképesztő, hogy amikor itt keresnek valakit, akkor annak annyi mindenhez kéne értenie, mintha 40 évig ezt tanulta volna, minden területen tapasztalattal kell rendelkezni, hat nyelven beszéljen, tudjon vállalni extra-extra túlórákat, és mindezt röhejes pénzért. Persze ez otthon is így volt, nem vagyok szívbajos, olyanra is jelentkezem, ahol a felét sem tudom, hiszen annak az esélye, hogy valaki mindezt tudja ennyi pénzért, konvergál a nullához. Kicsit persze frusztráló, hogy még csak vissza sem jeleznek, de annál rosszabb nem lehet, mint amikor érettségi után, fiatal, lelkes, két nyelven beszélő kezdőként napi 4-10 interjúra jártam, néha még hétvégén is, és a helyek 95%-ában még csak vissza sem hívtak, a maradék 5%-nak pedig nem kellettem.
Ami nehezíti a keresést, illetve a munkavállalást, hogy a grafikusi állások általában teljes munkaidősek. Ha találnék valami igazán jót, Lencsit bölcsibe kéne adni a másik három napra, ami viszont iszonyatosan drága, ráadásul még nem tudjuk, ki vinné Katát iskolába, ő az egyetlen, aki nem járhat még egyedül, hiába van az utca túloldalán az iskola. Részmunkaidőben pedig ezek az állások nem öntik el a piacot. Ha nem találok más munkát, elvállalom ezt a másik gondozóit, később is ráérek váltani. Addig pedig megpróbálom autodidakta módon kiokosítani magam abból, amiben nem vagyok (még) elég okos, ügyes…

Timi és az ő apukája…

Nem titok, hogy Timinek nem Bandi az apukája, és nem is a nagyok apja, hanem egy harmadik valaki. Nem sokan tudják, kicsoda is ő, egyszerűen azért, mert nem volt okom megosztani a nagyközönséggel, mondván, senkinek semmi köze hozzá. Most sem árulom el, nem is ezért írom a bejegyzést.
Soha nem titkoltam itthon sem, a nagyok tudják, Timi pedig még nem volt elég idős ahhoz, hogy elővezessem neki ezt a témát. De úgy látszik, mindig elfelejtem, hogy a gyerekeim nem hülyék, hanem csak kicsik… Timi ma délután eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez meg az nem történt volna meg. Például ha Bandi nem születik meg, akkor ő sem. Jaj, nem is, hiszen neki nem is Bandi az igazi apukája. Nos, Bandi itt nyelte félre, amit ivott. Azt mondta, innentől vegyem én át a terepet…
Kérdeztem a kicsilányt, mégis honnan veszi, hogyis van ez. Elmondta, neki két mostohaapukája (stepdad) van, de igazi apukája nincs. Kicsit össze volt zavarva, elmagyaráztam, a volt férjemhez semmi köze, neki ő nem apukája, se mostoha, se igazi. Ezen túlléptünk, márcsak az igazi-nem igazi apuka kérdését kellett tisztáznunk. Azt addig érti, hogy Bandi nem az apukája, ezt leszűrte abból, hogy az esküvői képeken ő már készen szerepel, tehát egyértelmű, hogy nem voltunk férj és feleség, amikor ő született, különben sem emlékszik rá kiskorából, vagyis Bandi nem az apja. (Az indoklást még gyakorolnia kell...) Szegény abból is leszűrhette ezt, hogy lépten-nyomon Katát hozzám hasonlítják, megjegyzik, Timi mennyire más, mint Kata, valamint hogy Léna tiszta Kata, még véletlenül sem Timi. Hiába, ennyi szőke, kékszemű gyermek között valahogy feltűnik, ha valaki gyönyörű barna szemekkel és derékig érő barna hajjal rendelkezik…
Azt állította, hogy neki sosem volt igazi apukája. Ezen a kérdésen elvitáztunk egy darabig, érvként azt hozta fel, hogy nem emlékszik, hogy aznap, amikor született, lett volna apukája. És különben is, én nem voltam férjnél, nem is lehet apukája. (Mint mondottam, az érvei hagynak némi kívánnivalót maguk után...) Nem akartam fizikai útra terelni a dolgot, de kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig egy gyerekhez nem férj kell, hanem apuka… Sikerült meggyőznöm, hogy igen, neki is volt és van is apukája, igazi. De mivel Bandi neveli kicsi kora, igazi apaként, megegyeztünk a biológiai apa és a „sima” apa megnevezésekben.
Igen ám, de mivel felfogja, hogy neki is van biológiai apja, elkezdett kérdezősködni. (Milyen meglepő…) Hogy néz ki az apukája (jé, barna haja van, barna szeme…), milyen magas, miért nem éltünk együtt stb. Pár dolgot még nem tudok neki elmondani, elmagyarázni, részben, mert nem készültem még fel erre. Azt hittem, van még pár évem kitalálni, mit is fogok ebben az esetben mondani, de úgy tűnik, elszámoltam magam. Oda se neki, ezen is túl kellett esni, én azért nem mertem még előhozakodni ezzel, mert féltem, az elmúlt évek, időszakok váltása után ez túl nagy sokk lenne neki. De nem, remekül kezeli a helyzetet, én pedig igyekszem a kereteken belül őszinte lenni vele, és mindent elmesélni neki arról, aki igenis már a születése pillanatában (sőt előtte is) létezett.

3 év

Ma három éve költöztünk Angliába. Ha ezentúl megkérdezik, az elmúlt 3 évben az Egyesült Királyságban élt-e (ez minden adatlapon rajta van), akkor igennel válaszolhatunk, nem kell külön papírokat kitölteni arról, hogy melyik országban, milyen utcában, hol lakott az ember lánya.

Itt éljük a mindennapjainkat, itt dolgozunk, ide fizetünk adót, a gyerekeknek itt vannak a barátaik, már fura a jobb oldalon vezetni, de azt hiszem, mindig azt fogom mondani, hogy hazamegyek, amikor Magyarországra utazom.

Visszaköltözni nem fogunk (bár soha ne mondd, hogy soha...).

A gyerekeknek már nagyobb sokk lenne ott újrakezdeni mindent, mint amilyen akkor volt, amikor idejöttünk. Tavaly beadtuk a letepedési kérelmeket, a gyámhivatal jóváhagyta az összes gyereknek (ennek a majd egyéves procedúrának talán szentelek egy külön bejegyzést egyszer), nincs személyi igazolványunk, lakcímkártyánk.

Még mindig nem tudom a választ, jobb-e itt élni. Más. Vannak rosszabb napok, de jobbak is. Vajon jobb Debrecenben élni mint Pécsett? Nincs értelme hasonlítgatni.

Otthon ott van, ott lehet, ahol megteremtjük magunkat. Nekünk ez az otthonunk. Élünk, megélünk, igyekszünk tartalmat vinni mindenbe. Ez országtól független. Gazdagok nem vagyunk, valószínűleg soha nem is leszünk. De amíg tető van a fejünk felett, ételt tudok tenni az asztalra, együtt vagyunk, nem igazán törődöm azzal, milyen nyelven beszélnek körülöttem.

Persze, ha Bandi kapna egy zsíros állást Norvégiában, azért gondolkodóba esnék, de addig maradunk...

Iskolaváltás 2.

Most már csak röviden számolok be a végeredményről. A lényeg: Timi hétfőtől idejár szembe, az utca túloldalára, ahova Kata is.
Mielőtt hazamentem, felhívtam a helyi önkormányzat illetékes osztályát, hogy találtam két másik iskolát elérhető (kocsival 6-8, gyalog kb. 35 perc) távolságban, nincs-e ott esetleg hely. Nem volt. Viszont felajánlottak egy sokadik iskolát, ahol lenne hely, ha jó nekünk. Sok választásunk nem volt, elfogadtam, nézzenek utána, megoldjuk. Attól sem riadtunk vissza, hogy anglikán egyházi iskola, legalább ragad valami a gyerekre az iszlám vallás tanulásán kívül is…
Amikor Magyarországon voltam, telefonáltak, hogy igen, véglegesen megvan a hely, mehetünk interjúra, küldik majd a levelet. Most hétfőn el is mentünk, körbe is mutogatták az iskolát, megvettük az egyenruhát, a táskát, megkaptuk a szükséges papírokat a jövő hétfői kezdéshez. Aprócska (na jó, nem is olyan aprócska) probléma volt, hogy percre pontosan ugyanakkor kell a két gyereknek a két különböző iskolában lennie. Hiába kb. 8 perc kocsival, ez azt jelenti, hogy a) Katát viszem reggel először, 8.40-kor átsétálok vele, 8.50-kor beülök a kocsiba Lénával és Timivel, elviszem Timit, leparkolok, kiveszem őket, valamikor 9 óra után pár perccel tud Timi beérni az iskolába, 8.45 helyett. b) lehetőségként Timit viszem először, kirakom az iskola előtt mondjuk 8.40-kor, hogy csak 5 percet kelljen várni a bejutásra, utána visszajövök Lencsivel és Katával kocsival, kb. 8.50-kor beviszem Katát, aki így csak max. 10 percet késik… Délután ugyanez pepitában.
Bementem kedd reggel Kata osztályfőnökéhez megkérdezni, nem lehetne-e valahogy megoldani, hogy Kata előbb vagy később menjen reggel és délután, akár egyedül is. Nos, ez nem működhet, nem tehetnek kivételt. Elmeséltem, mi a helyzet, mire azt mondta, ez csak rövid távú megoldás, szeptembertől majd jobb lesz, ha Timi ide járhat. Kicsit meglepődtem, mintha sugallta volna, hogy tud valamit. Viccesen megjegyeztem, ha hall valamit, azonnal szóljon, mert kétségbeesetten szeretném Timit ugyanoda hordani, ahova Katát, nem utolsósorban azért is, hogy végre ne kelljen itthon napközben az autó, vagyis el tudjak menni kora hajnalban dolgozni akár egész napra, és Bandi vihesse a gyerekeket – gyalog. Azt mondta az osztályfőnök, beszél a titkársággal, hátha meg tudják oldani Kata elhelyezését, amúgy pedig az ő lánya is 5.-be jár, ha Timinek sikerül idejárni, osztálytársak lesznek. És igen, valóban tudott valamit. Két órával később hívtak a titkárságról, hogy Timinek van egy hely, ha még érdekel, és hétfőn kezdhet. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Felhívtam az anglikán iskolát, visszavittem az egyenruhát, táskát, papírokat, és szerdán átmentünk ide, Timinek bemutatni az új osztályát, osztályfőnökét, az egész iskolát. És persze megvenni az új egyenruhát, táskát, kitölteni a papírokat.
Ma van az utolsó napja a régi iskolájában, nehezen szakad el. Mégiscsak oda járt 3 teljes évet, hiányozni fognak neki a barátai. Már akik tényleg azok. Megígértem, nem fog megszakadni a kapcsolat, jöhetnek hozzánk, ő is mehet hozzájuk, néha-néha átviszem majd Hemelbe őt. Bandi csinált neki e-mail címet, ahova írhatnak azok, akik tudnak, ez viszont azzal jár, hogy néha át kell engednem a laptopom neki.
Hétfőtől könnyebb lesz az élet. Nem kell korán keltenem a kicsiket, nem kell autóznom reggel a csúcsforgalomban, rohanni, aggódni, hogy visszaérek-e időben, benzinben iszonyatosan sokat fogunk spórolni, elmehetek helyette dolgozni, ez pluszbevételt jelent, és ráérünk egy év múlva azon aggódni, hogy Timi hova megy majd középiskolába…

(Utóirat: semmi hír a rasszista vádakról, nem tudom, ide átkerült-e a papírokra, nem kérdezek rá, reméljük, tiszta lappal indul. Az anglikán iskolában hozta Timi a formáját, amikor leültünk az igazgatónővel és kedvesen üdvözölte az X.Y. anglikán egyházi iskolában, ahol reméli, jól fogja magát érezni, Timi megszólalt: Köszönöm, de én nem vagyok ám vallásos…)

Iskolaváltás(ok)

Mivel Lutonban lakunk, ésszerű dolognak tűnik, hogy a gyerekek itt járjanak iskolába, ne kelljen áthordani őket Hemel Hempsteadbe. Önmagában nincs messze az sem, 15-20 perc, de mivel autópályán megyünk, a reggeli, London felé tartó csúcsforgalom rémálom. Ugyanez igaz hazafelé is. Van, hogy az autópálya felé menő utcán már dugó van, néha csak önmagában állunk ott 20 percet. Felfedeztük az összes kerülőutat, hátsó, erdőkön-mezőkön vezető madár által sem járt utakat (amelyek ezek ellenére aszfaltozva vannak!), de nagyon nehéz kiszámolni, hogy mikor hol érdemes menni. És különben is. Itt van az utca túloldalán egy iskola, miért kínlódnék nap mint nap az ingázással. Nem beszélve arról, hogy Léna be a kocsiba reggel, Hemelben kivesz, babakocsi, kicsiket bekísér, visszarak, hazajön, kivesz, délután ugyanez. És persze, minden úton elbóbiskol vagy el is alszik, ezután igen érzékenyen érinti, amikor kiveszem. Nem alszik normálisat, teljesen felborul az egész napirendje. Amikor itthon van Bandi (általában heti két nap itthonról dolgozik), akkor vagy ő viszi a kicsiket, vagy őrzi Lénát itthon, amíg én megjárom Hemelt.
Ezen okok miatt igényeltem itt helyet a lányoknak. A helyi önkormányzat felvételi osztályára kellett benyújtani a papírokat, a születési anyakönyvi kivonattól kezdve a jövedelemigazoláson át mindent. Három helyet kellett megjelölni, gondosan kiszámoltam, hogy a Lutonban lévő 37 iskola milyen messze van tőlünk, gyalog és autóval, időben és távolságban. A legnyilvánvalóbb az utca túloldalán levő (szó szerint) iskola, a második kb. negyedóra, a harmadik pedig kb. 25 perc gyalog.
Első körben szeptembertől terveztem őket átíratni, gondoltam, erre a maradék 6 hétre már nem érdemes (ma van a kéthetes szünet utolsó napja, hétfőn mennek újra suliba, az utolsó időszakra július végéig). Katának felajánlottak egy helyet itt szemben, a 2. osztályban, figyelmeztetve, hogy a helyet nem tudják fenntartani szeptemberig, vagyis ha nem fogadom el, lehet, a 3. osztály elején már nem lesz. Timinek viszont egyik iskolában sincs hely 5.-ben, a 6. pedig még nagyon messze van, addig nem tudják, mi lesz. Felhívtam az ügyosztályt, mondtam, elfogadom Katának a helyet, de Timivel mégis mit csináljak… Azt mondták, azzal, hogy a testvére idejár, a várólista tetejére kerül, mert ez a legerősebb prioritás. Egyelőre nem tudnak arról, hogy valaki távozna, de még akármi is történhet. Vagy nem.
Meg is jött a hivatalos papír erről, valamint egy levél az iskolától, hogy Katát várják szeretettel június 10-étől, hétfőtől, előtte pedig szerdán (tegnapelőtt) egy rövid beszélgetésre menjünk be. Mivel ezt épp megtudtuk szünet előtt két nappal, Kata úgy ment be pénteken a régi osztályába, hogy el tudott búcsúzni mindenkitől. Bandival és Katával hárman átsétáltunk szerdán, körbevezettek bennünket az egész iskolában, bementünk a leendő osztályába, a tanárnők bemutatkoztak, mindenki nagyon kedves volt, az osztálytársak nagyon várják már hétfőn Katát, ő pedig nagyon izgatott. Vettünk neki piros logós kardigánt (a régi ugyebár lila volt, de amúgy is más az embléma), kapott új táskát, tornazsákot, egész nap hurcolászta magán, nagyon tetszett neki.
Újra rákérdeztem Timire, de ők sem tudnak segíteni. Nem mi vagyunk az egyedüli család, ahol a testvéreknek nem jut/ott hely. Mondtam, sajnos nem tudok egyszerre két helyen lenni, Hemelben és Lutonban sem, azt mondták, beszéljek az önkormányzattal, hátha ők tudnak tanácsot adni, esetleg keressek egy távolabbi iskolát Lutonban (mondtam, az összes többi 30 percen túli séta). Nem tudom, mennyivel lennék előrébb, ha Lutonban kellene 30 perc sétával (induljunk ki abból, hogy ha nem muszáj, nem használnám az autót itt helyben) érnék oda valahova, mintha Hemelbe kellene mennem… Így sem, úgy sem tudom egyszerre a két lányt IDŐBEN bevinni és elhozni az iskolából. Mindkettőnek 8.45-re kell beérnie, Timi 3.00-kor, Kata 3.30-kor végez. Vagyis délután halvány esély van rá, hogy átérek Hemelből Timivel Katáért, de ne felejtsük el, az, hogy 3-kor végez, azt jelenti, hogy kb. 3.10-kor jövünk ki a kapunk, Lencsi be az autóba, babakocsi összecsuk stb., tehát kb. negyedkor-húszkor indulunk. Tíz perc alatt pedig a legnagyobb jóindulattal (sebességgel) sem érek át. Fő is a fejem rendesen…
Felmerül a magántanulóság kérdése is. Ennek persze egyelőre csak hátrányát látom, de végső esetben akár ez is szóba jöhet. Létezik a lutoni járásnál olyan, hogy otthontanulás. A szülőnek nem kell tanári vagy egyéb végzettség, azt sem szabják meg, mit kell itthon a gyereknek tanulnia. Pontosabban, nem kötelező követnem a nemzeti alaptantervet (vagy akárhogy is nevezzük itt). Még vizsgára sem szükséges bejárnia. Persze nem lehet évekig itthon lébecolni, ráadásul akkor vinnem kell őt is mindenhova, ha megyek el, ráadásul, tényleg, mit csinálok vele itthon? Ha pedig itthontanulást kérvényezek az önkormányzattól, akkor leveszik a várólistáról, vagyis kivonják az állami oktatás alól, pedig pont az lenne ennek a célja, hogy amíg nincs helye, csak addig maradjon velem. Vagyis tényleg csak végső esetben fordulnánk ehhez a megoldáshoz.
Timi még egy évet jár az általános iskolába (primary school), utána a 7. évet már középiskolában kezdi (secondary school), vagyis erre az egy évre járhatna ide szembe maximum, utána úgyis keresni kell egy másikat, amely sajnos mindenképp messze van, azt hiszem, a legközelebbi is kb. 40 perc.
És itt most nem beszélek az egyéb nehézségekről (vajon milyen véleményt kap az előző iskolából…), csak „simán” az iskolaváltásról. Nem értem, miképp lehet, hogy egy ekkora város ennyi iskolájának ilyen kevés helye van. Ja igen, ugyanis törvényileg meghatározott, 30 fős maximált létszám van. Ezen felül nem vehetnek fel gyereket, és ha Timi leendő osztálya 30 fős marad szeptemberben, nem tehetnek kivételt, nem lehet az osztály 31 fős. Mert ellentétes a törvénnyel, a szabályokkal. Nem tudnak több osztályt „csinálni”, mert nincs elég helyük.
Vagyis, a) lehetőség, keresek egy távolabbi iskolát, amely autóval még mindig sokkal közelebb van (10 percen belül), mint Hemel, b) várok, hátha megüresedik egy hely itt szeptemberig (azt nem tudom, lehet-e úgy csinálni, hogy beíratom máshova, és ha van hely, mégis áthozom…), c) mindenképp beszélek hétfőn újra az önkormányzattal, és okos tanácsokat kérek majd.
Még némi többletinformáció ehhez a témához: Dórit és Gergőt is hordtam eddig Hemelbe, de szerencsére ez már a múlté. (Reggel 7.50-kor indultunk, letettük Gergőt Hemel elején, aztán Hemel másik végén Dórit, majd újra egy másik végen a két kicsit, irány haza, így kb. 9.20-9.30 között értem haza. Délután ha Dóri végzett korábban, akkor 2-kor indultam, felvettem őt, aztán a két kicsit, majd Gergőt, és jó esetben 4-re itthon voltunk. Vagyis hiába 15-20 perc, azért ez igencsak 1,5-2 órás körút volt).
Dóri otthagyta a sixth formot (az első évet csinálta végig, a másodikat már nem fogja), kicsit besokallt. Egyrészt nagyon nehéz, átlagon felül kell teljesítenie. Ez kb. annyit jelent, hogy szabadideje nem sok volt, amikor mégis, akkor éjjel 1-ig, 2-ig leckét csinált, beadandót vagy tanult valamelyik vizsgára. Másrészt, elég sznob volt a suli, tele sok gazdag fiatallal (inkább szülővel), és nem engedhettük meg magunknak a párizsi utazást (hogy művészetet tanulmányozhasson a gyermek), a mindennapos városban való éttermi étkezést stb. Nem lenézték Dórit, erről szó sincs, egyszerűen ő nem érezte, hogy odavaló lenne. És igaz, hogy én egy évvel ezelőtt próbáltam vele megértetni, a rengeteg matekkal, a matekkal és az emelt szintű matekkal nem fog tudni mit kezdeni, hacsak nem akar matematikus lenni, de ő nem hitte el. Mostanra viszont látja, hogy tanul, tanul, tanul, de ha nem megy egyetemre (márpedig évi 6-10 ezer fontos tandíj mellett nem fog), az egész kárba vész. Van itt egy jól működő rendszer, amit talán gyakornokságnak, inaskodásnak lehetne fordítani (apprenticeship). Ez úgy néz ki, hogy a tanuló jelentkezik egy iskolába, college-ba (ez van a secondary school után, tehát valahol a szakközépiskola, gimnázium, főiskola összevont intézménye lehet), nem mindegyik college csinálja, tehát meg kell keresni a megfelelő iskolát. Illetve először ki kell találni, mit is akar a gyermek. Jelen esetben Dóri könyvelést szeretne tanulni. És dolgozni. A college tart egy 6 hetes ismerkedő tanfolyamot, heti 4 nap, ahol a gyermek reggeltől estig betekintést nyer a könyvelés „belsejébe”. Ezután keresnek neki egy céget a lakhelyhez közel (sok ilyen van, akik szerződést kötnek a sulival), de akár ő is kereshet magának egyet, ahol dolgozhat, mint gyakornok. Heti 4 nap munka, 1 nap iskola. Így tevődik össze a következő 2 éve. A munkáért általában a minimálbér felét szokták adni a gyakornoknak, viszont a 2. év végén megkapja a rendes képesítést, vagyis TAPASZTALAT-tal szerzi meg a tudást, mindamellett, hogy iskolában is tanulja. Ha mindenkinek tetszik a másik, akkor megkérik, maradjon az iskola elvégzése után, de ha tovább akar lépni, persze, ez is lehetséges. Nem úgy kerül ki az iskolából, hogy nincs gyakorlata, nem tudják hol alkalmazni, hiszen pont ez a lényege az egésznek, már tudja, mit kell csinálni, még ha nem is profi szinten. Ez most a nagy terv, én drukkolok neki. (Nem beszélve arról, hogy nem kell majd neki zsebpénzt adni, mert megkeresi…)
Ja igen, ő St. Albansba fog járni a suliba, ez valahol Luton és Hemel között félúton van, tömegközlekedéssel macerásabb, mint kocsival, de megoldja.
Gergő most végzett, ő is megy tovább, ő is a college-megoldást választotta, de nem a gyakornoki rendszert. Tanulni fog, grafikát és 3D dizájnt. Ez elég tág szak, tanul majd fotózást, művészettörténetet, illusztrációkészítést kézzel és géppel, modellezést, számítógépes látványtervezést, videojátékok programozását, igazából szinte mindent, amit be lehet taposni ebbe a kategóriába. A második évben szakosodnak, van választási lehetősége bőven. Ő Watfordba fog járni, amely Hemel után van délre, tehát utazni azt kell majd bőven, van egy közvetlen járat, lehetetlen időpontokban, de annyira oda akar járni, hát oldja meg. Hasonló szak van Lutonban is, de az nem az igazi (szerinte). Heti 3 napot kell bejárnia, a maradék kettőn dolgozni szeretne, hogy neki is legyen saját pénze (mert a smucig szülei nem mindig adnak zsebpénzt…).
A fent leírtak alapján látható, hogy a szélrózsa minden irányába fognak a gyerekeim iskolába járni, és eddig sem tudtam észben tartani, ki mikor végez, hol mi történik, de ezután azt hiszem, komplett naplót kell vezetnem, ha nem akarom elfelejteni ezeket. Már így is állandóan azt kapom, hogy de hát anya, én mondtam…

Rasszizmus, 2. felvonás

Április 23-án írtam egy bejegyzést Timivel és a rasszizmussal kapcsolatban:

Rasszizmus avagy az emberi hülyeség
Azóta megtörtént a „nagy visszailleszkedő beszélgetés”, amelyre Bandi is eljött, hogy ne legyek mindig egyszem szülő. Csak a csupabűbájmosoly igazgatónő volt ott, Timi és mi ketten. Nem tudom, hogy mi késztette bájolgásra, az, hogy ketten voltunk szülők, ezáltal többségben, vagy hogy mindjárt vittünk magunkkal egy válaszlevelet (erről mindjárt írok többet), de le sem lehetett törölni a mosolyt az arcáról. Nem szeretem az ilyen alakoskodást, én nem szeretem őt, ő nem szeret minket, teljesen felesleges udvariaskodni, szerintem inkább csak feszélyez mindenkit, legalábbis engem nagyon.
A levél: többen írtak nekem, jelezték, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot, igenis lépjek fel az igazságtalan vádakkal szemben. Nem nagyon akaródzott nekem ebből még nagyobb elefántot csinálni, de vesztenivalónk már nem volt, miért ne. Petra barátnőm segített összehozni egy szép, tartalmas levelet. Nem igazán fellebbezés, inkább csak annak tudatása volt, hogy nem értünk egyet a döntésével, a rasszizmus vádjával, valamint hogy nem is igazán Timi kezdte az egészet, és mindannyiunk felelőssége, a szülőké, az iskoláé, hogy jó útra tereljük a gyereket, vagyis némi lelkizés is volt benne. Timi csak a véleményét fejtette ki a maga kevésbé bájolgós módján, emiatt úgy érezzük, nem megfelelően van kezelve az ügy, némi túlkapást vélünk felfedezni a dologban. Azt is nehezményeztük, hogy a „rasszista” címke hosszú időn keresztül el fogja kísérni, és ez mennyire negatívan fog hatni a további életére stb.
Miss Csbm (csupabűbájmosoly) átfutotta a levelet, nyelt egyet, majd hellyel kínált minket, jelezvén, hogy később pontosan elolvassa, amiket írtunk, hogy megfelelően tudjon reagálni rá. Ott és akkor nem hangzott el a rasszizmus kifejezés, sőt, még csak nem is utalt rá. Az egyetlen, ami miatt neheztelt Timire, hogy illetlen, goromba, neveletlen, szemtelen volt (rude). Elmondatta vele a négyes aranyszabályt, miszerint légy gondoskodó, légy tisztelettudó, légy felelős, légy biztonságban. Ebből ő a másodikat sértette meg, ezt el is ismerte. Miss Csbm aláíratta vele, hogy ezentúl erre figyelni fog, tisztelettudó lesz másokkal, ő is aláírta, mi is aláírtuk. Még egyszer hangsúlyozom, rasszizmusról, vallásról egy árva szó sem esett.
Újabb mosoly Miss Csbm-től és már jöhettünk is el, Timi mehetett az osztályába.
Timit próbáltam kicsit megijeszteni, hogy ha ilyeneket mond, elküldhetik az iskolából is, sőt, hosszú távú következményként akár az országot is el kell hagynunk (tudom, ezt csinálhatnám jobban is, majd igyekszem). Ezt persze elmondta a két angol kislánynak is, akik azt mondták, az lenne a legjobb nekik és Angliának is, ha elhagynánk az országot. Amikor aznap sírva jött haza, mondtam, ne foglalkozzon velük, buta angol libák.
Nos, a folytatásról. Kérdeztem Miss Csbm-et, hogy vajon mégis mikor foglalkozik Timi ügyével, azt a választ kaptam (természetesen fülig mosoly kíséretében), hogy óóóóóóóó, rajta van ám az ügyön, ott áll az asztalán a kupac, tetején természetesen Timié. Mivel eltelt pár hét reagálás nélkül, május 24-én írtam egy emailt az iskolának (ugyanis nincs saját email-címe az igazgatónak), érdeklődve Timi ügyéről. Ma megjött a válaszlevél Miss Csbm-től postán, május 27-ei dátummal, miszerint a megyétől tanácsot kérve úgy döntött (nem értem, miért nem a királynőt kérdezte meg, de ne legyek rosszindulatú, lehet, ez a hivatalos eljárás), marad a rasszizmus címke Timi kizárásán. Mindazonáltal széljegyben feltüntetik a válaszlevelünket, a véleményünket. Mellékelten elküldte az iskola iránymutatását a rasszizmusra vonatkozóan. Valamint tájékoztatott, hogy az eset óta „valakik” hallották Timit azt mondani, hogy nem barátkozhat néhány lánnyal az osztályból, mert ők „bizonyos típusú angolok” (certain type of English), ez újfent kimeríti a rasszizmus fogalmát, nem szándékozik Timi ellen újabb kizárást eszközölni, de nagyon hálás lenne, hogy ha leülnénk vele elbeszélgetni arról, hogy ez a fajta beszéd, viselkedés nem elfogadható az iskolában.
Ezt sem hagytuk válasz nélkül. Gyorsan írtam egy válaszlevelet Miss Csbm-nek, miszerint továbbra sem értek egyet a rasszizmus címkével, megírtam, hogy én mondtam Timinek, hogy buták a lányok, és újfent nem ő kezdte ezt az egészet. Leírtam azt is, hogy mikor ideköltöztünk, hosszú ideig gúnyt űztek a nevéből (Timmy, a kisbárány, hátha valaki ismeri ezt a mesét, itt népszerű), az akcentusából, mégsem jelentettem, mert betudtam gyerekes viselkedésnek, ahogy a mostani, tízévesek közötti vitáról is ezt gondolom. Nem hiszem, hogy ténylegesen bántani akarnák egymást, nem beszélve arról, mi is mondunk olyat, amellyel megbántunk másokat, akarva-akaratlanul. Ettől függetlenül reményemet fejeztem ki, hogy a két másik lányt is kizárja ugyanezen vádakkal, azt hiszem, a „jobb lenne, ha távoznál az országunkból” kimeríti a rasszizmus fogalmát. Valamint megkértem, ha legközelebb valaki hallja, ahogy valaki látja azt, hogy hallják, amikor Timi mond valamit, akkor ugyanmár üljünk le közösen (a fültanú/k, Timi, Miss Csbm és mi, szülők), beszéljük meg, ki mit hallott pontosan, mert ezekkel a rosszindulatú bejelentésekkel, furkálódásokkal raboljuk egymás idejét, hihetetlen mértékű papírmunkát okozunk, és nem utolsósorban úgy, ahogy van, értelmetlen az egész.
Mondanám, hogy vigasztal, Timi hamarosan otthagyja ezt az iskolát (erről majd később egy másik bejegyzésben), de sajnos egyrészt a címke vele, rajta marad, másrészt ugyanilyen problémákkal valószínűleg később is szembe kell néznünk, jobb tudni előre, mire számíthatunk.
Most újfent várom a folytatást…

Brighton, ahogy mi láttuk

Itt lakunk lassan három éve, de még nem jutottunk el Southend-on-Sea-n kívül sehova a tengerhez (sok más helyre sem, de oda majd máskor). Azt mondják, délen nagyon szép, nagyon népszerű a tengerpart, ódákat zengenek például Brightonról. Hogy oda egyszer mindenképp el kell jutni. Petra barátnőm is többször elhatározta, hogy szabadnapján lemegy oda, így kitaláltuk, hogy mivel ma munkaszüneti nap van, ráérünk, az év eddigi legmelegebb napját jósolják, lemegyünk a kicsikkel egész napra. A nagyok úgy tűnik, végleg kinőttek abból a korból, hogy a szülőkkel és a testvéreikkel kiránduljanak, így öten (Bandi, Petra, Timi, Kata, Lencsi és én) reggel felültünk a 7.30-as vonatra, amely átszállás nélkül két óra alatt van Lutonból Brightonban.
A vonaton történő nyüglődésekről nem mesélek, lényeg az, Lencsi volt a legjobb a három lány közül.
Amikor megérkeztünk, köd vagy/és pára borított mindent, az orrunkig sem láttunk, ráadásul hideg szél fújt, erősen kételkedtünk benne, hogy tényleg meleg lesz, hisz majdnem 10 óra volt. Elindultunk le a partra, amelyből sokáig semmit nem láttunk. De talán jobb is volt így.

A part menti „főutca” lepusztult, koszos, omladozó házakból állt, semmi szép nem volt rajta. Ezen és a közvetlen parti sétányon minden második bolt fish and chips (sült krumpli sült hallal) volt, hiszen itt ez nemzeti étel. Minden giccses, de lepusztult. A korlátok rozsdásak, málló festék, ahol még volt egyáltalán, a part koszos, és iszonyatosan büdös.
A híres pier (azaz móló) még rosszabb. Bóvliárusok hada (akárcsak a parton), vattacukor, bizsubolt, mint egy pocsék falusi búcsú, de annál drágább árakon (vittünk szendvicset, nasit, innivalót). A pier közepén egy óriási játékterem-épület állt, oda csak Petra pillantott be egy pillanatra, mi inkább kihagytuk. Flipperek, billiárdasztalok, félkarú játékgépek sokasága… Semmi értékest, szép, szemet gyönyörködtetőt nem láttunk.

Szép lassan kisütött a nap, elkezdtek gyülekezni az emberek, a végére annyian voltak, hogy lépni nem lehetett. Mindenki kezében, térdén fish and chips, fagyi, sokan fürödtek is a valószínűleg még jéghideg vízben (az enyémek is belesétáltak, hát nem volt meleg).

A kicsik élvezték a pacsálást, a kagylógyűjtögetést (inkább csak letört darabok, érdekes kavicsok kerültek a gyűjteménybe), Léna a nagy részét végigaludta, így csak mi unatkoztunk látványosan. Kicsit napoztunk még indulás előtt, aztán visszasétáltunk a kb. 15-20 percre levő állomásra, és hazajöttünk.

Az állomás felé vezető úton sem láttunk bezárt boltoknál, illetve nyitva lévő bazároknál többet. Volt még kínai, tai kajálda, és a szokásos napi boltok. De például gyümölcsöt nem láttunk sehol, egy szép kézművesboltot, vagy bármit, ahol érdemes lenne pénzt költeni. Nem tudom, Brighton többi része milyen, de a tengerparti álomszép részben nagyot csalódtunk.
Itt is voltunk. Többet sem megyünk.