Itt éljük a mindennapjainkat, itt dolgozunk, ide fizetünk adót, a gyerekeknek itt vannak a barátaik, már fura a jobb oldalon vezetni, de azt hiszem, mindig azt fogom mondani, hogy hazamegyek, amikor Magyarországra utazom.
Visszaköltözni nem fogunk (bár soha ne mondd, hogy soha...).
A gyerekeknek már nagyobb sokk lenne ott újrakezdeni mindent, mint amilyen akkor volt, amikor idejöttünk. Tavaly beadtuk a letepedési kérelmeket, a gyámhivatal jóváhagyta az összes gyereknek (ennek a majd egyéves procedúrának talán szentelek egy külön bejegyzést egyszer), nincs személyi igazolványunk, lakcímkártyánk.
Még mindig nem tudom a választ, jobb-e itt élni. Más. Vannak rosszabb napok, de jobbak is. Vajon jobb Debrecenben élni mint Pécsett? Nincs értelme hasonlítgatni.
Otthon ott van, ott lehet, ahol megteremtjük magunkat. Nekünk ez az otthonunk. Élünk, megélünk, igyekszünk tartalmat vinni mindenbe. Ez országtól független. Gazdagok nem vagyunk, valószínűleg soha nem is leszünk. De amíg tető van a fejünk felett, ételt tudok tenni az asztalra, együtt vagyunk, nem igazán törődöm azzal, milyen nyelven beszélnek körülöttem.
Persze, ha Bandi kapna egy zsíros állást Norvégiában, azért gondolkodóba esnék, de addig maradunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése