Írtam már korábban a betegeimről, akik azóta nagyrészt sajnos lecserélődtek, így most újabbakról tudok beszámolni. Egy-két régi még mindig megvan, van, aki emlékszik rám, van, aki nem. Sőt, minden alkalommal újra elkezdjük a jól bejáratott beszélgetést, ki vagyok, honnan jöttem stb.
E., a francia néni 65 éve költözött Franciaországból Angliába, nem bánta meg. Azt mondta, az angolok sokkal toleránsabbak, angol nyelven többet ki tud fejezni, mint franciául. Egyedül él, az öt gyermeke szerte a világban, Hawaii-on, Amerikában, Marokkóban, Franciaországban és egy Angliában. Jókat tudunk beszélgetni, ő csak kicsit szenilis, csupamosoly, 40 kilós nénike.
P., a depis nénim, én csak így hívom. Iszonyatos depresszióval küzd, az elején szóba sem akart velem állni. Igazából csak azért megyünk hozzá naponta kétszer, hogy kivegyük a széfből a gyógyszerét, odaadjuk neki, becsukjuk a széfet, kitöltsük a papírokat, eljöjjünk. A gyógyszerek azért vannak elzárva, mert egyszer megpróbálta túladagolni magát, azóta itt van ebben az otthonban, „biztonságban”, ahol figyelnek rá. Miért is próbált meghalni? Volt egy férje, G., 65 évig voltak együtt, három éve meghalt. Mindent együtt csináltak, illetve hármasban a fiúkkal (aki azóta híres újságíró lett, az egyik legnagyobb lapnál vezető riporter, hírszerkesztő stb.). Igazi partiemberek voltak, barátokkal, nagy hétvégi sütögetésekkel, magas körökben forogtak, még Diana hercegnővel is találkoztak egyszer. Nos, G. meghalt rákban, P. pedig elvesztette érdeklődését a világ, az élet iránt. Mi értelme reggel felkelni, látni, hogy süt a nap, ha nem oszthatja meg senkivel? Mit érdekli őt, hogy szépek a virágok kint a kertben, ha nem mutathatja meg G.-nek? Egyáltalán, minek van értelme ezek után? Ül a szobában egész nap, kivéve amikor bemegy az ebédlőbe a többiekkel ebédelni, és rágja magát, sírdogál, emészti fel saját magát. A fiával és az unokáival megromlott a viszonya, pont emiatt. Ő már nem ugyanaz az anya, nagymama, aki volt azelőtt. A fia látogatja néha (nagyon elfoglalt), de nem sok jó sül ki a látogatásokból. P. tisztában van azzal, hogy mindenkit elriaszt maga körül, de sajnos ez sem érdekli, illetve valamennyire igen, de azt mondja, nem tud mit tenni, egyszerűen nem tud úrrá lenni magán, hiába eszi azt a rengeteg gyógyszert. Tudja, hogy önző, hiszen sajnáltatja magát, de valahol igaza van abban, senki nem tudja elképzelni, mit érezhet, miután élete társa 65 év, azaz körülbelül 24 000 nap után itthagyta őt. Sokat beszélgetek vele, nagyon szeret engem, mindig több időt töltök ott, mint az előírt, volt már olyan, hogy egészen pontosan ötször annyi időt voltam ott. Ha „jó kedve” van, mesél az életéről, az utazásokról, bejárták a világot, mindenről van valami jó kis története. Igaz, minden 20. percben elsírja magát, megkérdezi, hogy lehetne őt így szeretni, miért is ülök még mindig mellette, és igaz-e, hogy nincs még egy ilyen szörnyű betegem. Nem tartom őt szörnyűnek egyáltalán, akkor nem üldögélnék ott (mellesleg az egyetlen vagyok a gondozók közül). Szeretek vele beszélgetni, intelligens, okos nő, na jó, néni. Fiatalabbnak néz ki a koránál jóval, még így is, hogy a szemei állandóan ki vannak sírva, az arca beesett. Nem vagyok pszichológus, pszichiáter, nem tudom, mikor mi lenne a jó mondat, amit mondanom kéne, így csak adom önmagam. A saját, kissé nyers módomon… Azt mondta, ritka őszinte vagyok, hiányzik belőlem a felesleges angol udvariaskodás. Nos, máshol ezt nem díjazzák ennyire. Ha megkérdezi, pocsékul néz-e ki aznap reggel, azt mondom, igen, mert az összegyűrt hálóinge van rajta és már 11 óra van, ráveszem, hogy öltözzön át, csinálok neki egy forró teát, és máris jobban indul a nap. Az a nap, amely neki semmit az égvilágon nem jelent, csak egy újabb nap, amit G. nélkül túl kell élnie. És amely után jön a következő, a következő, és csak reménykedik benne, hogy egyszer ez az egész véget ér…
J., aki egy másik városban lakik, ő nem az én csoportomhoz tartozik, ott csak kisegítek. Neki nincs szüksége igazi gondozóra, csak társaságra. Ő híres saját jogán is abban a városban, ahol lakik, de még híresebb a fia révén, aki világhírű sportoló volt, évekig vezette a világranglistát, most nem Angliában él, és már visszavonult a játéktól, de jelen van szinte minden fontos eseményen az adott sportágban. J.-nek másfél éve volt egy agyvérzése, azóta szüksége van arra, hogy valaki mellette legyen, napi 23 órában. Ez általában napi 1-3 gondozót jelent. Hétköznap van olyan, aki 3 teljes napot és éjszakát tölt vele, én hétvégén járok, általában délután (5,5 óra) vagy/és délelőtt (4,5 óra). A néni 85 éves, minden nap legalább kétszer el kell vele menni sétálni, nem is keveset. Ráadásul igencsak kapkodom a lábam mellette, szép nagyokat lép. Időnként vásárolni megyünk, komplett kirándulásokat teszünk. Ebédet, vacsorát együtt csinálunk, és együtt is esszük meg. Nem derogál a néninek a hatalmas ház még hatalmasabb ebédlőjében együtt enni a gondozóval. Van külön kertésze, ennek ellenére a lányok némelyike szívesen kertészkedik neki, mindenki csinál valamit: porszívózás, takarítás, mosás, teregetés, vasalás, vécétakarítás, sövénynyírás, épp, ami akad. Abban a nagy házban bőven van tennivaló, de pont amiatt, hogy ennyien vagyunk, mindig ragyog minden.
A férje Alzheimer-kóros, egy otthonban van pár hónapja, ahol minden héten meglátogatja. Most vasárnap én is megyek vele, először, mióta odajárok. Ez többnyire egy-másfél órás látogatás, ilyenkor autót bérel sofőrrel, aki elfuvarozza őt és a gondozót a kb. 40 percnyire levő otthonba. Ezeket a költségeket (az otthonét is) a fia irodája állja, mint ahogy a ház minden számláját is.
Sokszor nincs más dolgom, mint tévézni vele, ha a fia sportja van, akkor órákig azt nézni, főleg, ha a fia a kommentátor, illetve nagyon szereti a falubejárós, vidéki tájas dokumentumműsorokat. Lehet vele mindenről beszélgetni, kiváló a memóriája, nemrég beiratkozott egy számítógépes tanfolyamra, de jár hímzőtanfolyamra is, a múltkor az egyik lánnyal beültek egy pszichés/pszichós előadásra, de túl elvontnak találta, ezért eljöttek… Mindenről van véleménye, van, hogy nem egyezik az enyémmel, ilyenkor megbeszéljük az érveinket, sokat lehet tanulni egy idősebb, okos embertől. Nem felsőbbrendű, nem kioktató, egyszerűen egy másik emberi lény. Nem is szólva arról, hogy napi 4-5 órában beszélgetni valakivel, folyamatosan mellette lenni az angolomat is kiválóan csiszolja. Ugyanakkor egy kicsit fárasztó is, gondoljunk csak bele, amikor valakivel ennyi időt töltünk együtt, és nem akarjuk hallgatni a kínos csendet, témákat keresünk, amelyeket felhozhatunk. Arra is volt példa, hogy „sziesztázni” akart vacsora után, ezért megkért, olvassak 1-2 órát, hogy csendben legyek.
Mivel itt csak helyettesítek, a koordinátorom nem akarja ezt tudomásul venni (pedig az ő asztaltársa osztja ki nekem az ő engedélyével), és hiába vagyok itt is, beoszt más munkát is. Ha csak délután vagyok J.-nél, akkor délelőttre megkapom Hemelt, ha egész nap, mondjuk vasárnap J.-nél vagyok, akkor megkapom az egész szombatot Hemelben. Őszintén megmondom, J.-t szívesebben csinálom, mint az egésznapos rohangálást 25 beteghez, de hiába próbáltam rendszeressé tenni ezt vagy többet menni, ez nem rajtam múlik, hanem az én koordinátoromon, menedzseremen, aki a kisujját sem mozdítja, hogy nekem jobb legyen… Az, aki J.-t gondozóit osztja el, mindig nekem szól elsőként, ha üresedés van, akár egy hónapra is előre, de ő sem tud semmit tenni annak érdekében, hogy átkerüljek hozzá.
De most már mindegy is, úgyis elmegyek. A fenti pár beteg nagyon fog hiányozni, még nem is mondtam meg nekik, de muszáj továbblépnem. Legközelebb már egy másik, jobb munkahelyről mesélek, remélem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése