Ki mondta, hogy jó itt?

Amikor elmondtam otthon, hogy Angliába költözünk, többféle reakciót is tapasztaltam. Az egyik, hogy de jó neked, úgy irigyellek. Miért is? Mert ott biztos tök jó lesz nektek, meg az olyan más. Hát ez az. Mindaddig, míg távolról szemlélünk egy másik országot, főleg nyugatit, úgy gondoljuk, hú, ott biztos jobb, szebb, minden kerítés kolbászból van. Amikor előhoztam ellenérveimet (elhagyom az otthonom, a barátaim, a munkámat, idegen országban idegen nyelvet fogok beszélni stb.), mindig azt vágták a fejemhez, gondolj a gyerekeidre, megalapozod a jövőjüket. Amiben természetesen van némi igazság, hisz ha nem így lenne, már itt sem lennék. Miért is szeretnék itt élni inkább, mint otthon? Mennyivel jobb itt, mint ott? Egyelőre semmivel. Állandóan csak panaszkodom, ez nem jó, az nem jó, ez nem könnyű, az nem könnyű. Ebből a szempontból nem vagyok kalandvágyó, soha nem vágytam máshova lakni, mint Magyarország, sőt, mint Biatorbágy.
Itt is bérből és fizetésből élnek az emberek, itt is fizetni kell minden olyan dologért, mint otthon. Persze, az ember többet tud keresni, mint otthon, de drágább is az élet. Vagyis nem tejszínhabos leányálom (bocsi az esetleges képzavarért) Anglia. Nehezen tudom megértetni magam, nehezen értem meg az embereket, nincsenek barátaim, nem dolgozom – és azt is tudom, hogy ezek idővel mind változni fognak. Előbb-utóbb megtanulom annyira az angolt, hogy gond nélkül megértsek másokat és megértessem magam másokkal, lesznek barátaim, dolgozni fogok – de addig hadd nyavalyogjak azon, hogy mindezt a kész "dolgot" ott kellett hagynom, ez már egyszer mind megvolt...
Vagyis ha az ember nem kalandvágyó 20 éves, aki képes többedmagával egy apró lakást kibérelni az olcsóbb bérleti díj miatt, és elmegy akár pincérnek, akár mosogatónak, pizzafutárnak (nem lenézésből írom ezeket), nem tartozik felelősséggel senkiért, és ha nem jön be a dolog, hazamegy, szóval, ha nem ez vagy, ne gyere ide. De ez olyan ijesztően hangzik. Ennyire nem szörnyű. Ha nem lennének a gyerekeim, akiknek a jövője minden bizonnyal tényleg jobb lesz, ha egy "gazdagabb" országban nőnek fel, ha megtanulják (majdnem) anyanyelvi szinten az angolt, jobban fognak boldogulni stb., kötve hiszem, hogy bárki rávehetett volna, hogy éljek a hazámtól távol.
Többen kérdezték, na és, mihez kezdesz kint? Az értetlen arckifejezésem többnyire elárulta, hogy már a kérdéssel sem vagyok tisztában. Mi az, hogy mihez kezdek? Élek, dolgozom, gyereket nevelek, tanulok, háztartást vezetek, olvasok – 2000 kilométerrel arrébb. A válaszom többnyire ugyanaz volt mindenkinek: megpróbálok elhelyezkedni a "szakmámban", vagyis csak részben, hisz tördelőszerkesztőként, grafikusként még csak-csak, de korrektorként nehezen menne… Ha nem sikerül, csinálok bármit, amivel pénzt kereshetek.
Lehet, furcsán hangzik, de vonz a betegápolás, főleg az idősek gondozása. Mivel több évig gondoztam a nagymamámat, akinek A-tól Z-ig szó szerint szinte minden betegsége volt (Alzheimertől zöldhályogig, Parkinsontól cukorbetegségig, napi ötszöri injekciózás, ugyanennyi tisztába tevés stb.), majd mama halála után nagypapámat (aki hála Istennek, fizikailag ép volt, csak az Alzheimertől és az időskori elbutulástól nem ismert meg, és ötpercenként tette fel ugyanazt a kérdést, akár naponta tízszer-húszszor is), úgy érzem, szót értek az idősekkel, és nem idegenkedem a velük való lelki-fizikai foglalkozástól. Persze, ehhez is előbb fejleszteni kell az angol tudásomat. Amit itthon nem tudok. Ez egyfajta huszonkettes csapdája: ha nem megyek el dolgozni, nem kerülök emberek közé, nem fog fejlődni az angolom, ha nem fejlődik az angolom, nem tudok elmenni "normális" helyre dolgozni. Márpedig a megélhetéshez itt is kevés egy kereset.
Megjött az NI-számom, igaz, még csak a levél a számmal, az NI-kártyám pár héten belül érkezik, de magát a számot már használhatom, azaz kérhetek segélyt, és elmehetek hivatalosan dolgozni, le tudom adni a munkáltatómnál.