Különórák, szakkörök, kit mi érdekel

Itt nincs az a hagyományos értelemben vett szakkör, iskolai foglalkozás, mint otthon. A gyerekeket nem viszik színházba, bábelőadásra (nem is hallottam még itt bábról egyébként), nem sportolnak, csak ha magánórákra járnak (nincs iskolai karate, kézilabda, kosárlabda, foci stb.).
Timi egy időben lovagolni járt, arról írtam bejegyzést, és fotókat is töltöttem fel. Sajnos annyira drága a lovaglás, hogy egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy havi 150-200 fontot költsünk csak egy gyerekre, csak lovaglásra. Jelenleg az iskolában háromféle klubba járnak a kicsik. Félévenként változik (pontosabban minden „term”-ben más-más klub indul, a szünetek közötti iskolaidőszakot nevezik termnek), tavaly mindketten jártak zeneklubra, Kata pedig art, azaz művészeti klubba. Timi mehetett egy hathetes főzőklubba, azt hiszem, talán kétszer is. Általában előnyben részesítik azokat, akik még nem voltak, illetve aki kapja, marja alapon működnek a gyerekek felvételei. Amelyik szülő előbb jelentkezik és kifizeti (ez nagyon fontos!), az a gyerek tutira mehet.
Timiék tavaly, 4.-ben jártak úszni, mindig az aktuális negyedik évfolyam megy. Kata most másodikos, tehát ő két év múlva járhat majd. Szeptember óta mindketten járnak kedden 0. órában, iskola előtt sakk-klubba, azóta idegesítik Gergőt (és engem is), hogy játsszon velük, mert ők aztán most pedig jól megverik… Már a második term-öt nyüvik a sakkal, nem tudom, januártól is lesz-e, ezt előre nem tudják megmondani. Kata már sokadszor jár Mr. Mitchellhez zenélni csütörtök délutánonként, nagyon ügyes, nagyon szereti a tanárt is, a hangszereket is, és természetesen azt is, hogy végre kieresztheti a hangját.
Múlt héten elkezdődött neki újra az art klub, ahova Timi nem mehet, ugyanis csak 1. és 2. évfolyamosok mehetnek. Mivel jön a karácsony, most arra készülnek, arra készítenek mindenféle szépségeket. Mint például a képen látható Rockin’ Robint (vö. Michael Jackson).

Ha már art és zene, akkor meg kell említsem, hogy Timi és Kata „színitanodába” járnak. A Theatretrain nevű társulat hemeli kihelyezett csoportját erősítik mindketten. Minden szombaton három órát töltenek együtt, egy óra drámát, egy óra éneklést és egy óra táncot tanulva. Megvolt az első fellépésük (mármint az enyémeknek, a többiek között van, aki évek óta jár oda), St. Albansban egy karácsonyi vásáron énekeltek az ott őgyelgő népnek. 

A társulat minden évben szervez egy nagy évzáró partit, és mivel jövőre lesznek 20 évesek, ez igazán-igazán nagyszabású lesz, Londonban az O2 arénában fognak fellépni júliusban. El sem hiszem, hogy az én apróim egy világváros nagyszínpadán fognak énekelni és táncolni.
És ha már említettem a főzést, akkor nem hagyhatom ki Gergőt sem. Talán írtam valahol egy bejegyzésben, hogy ők minden héten főznek, mióta iskolába jár. Megkapjuk a term elején az adott hetekre szóló menüt, a hozzávalók listáját, és anya minden hétre megveszi az aktuális belevalókat, Gergő pedig az iskolában az utolsó óráiban megfőzi őket. De nem ám holmi egyszerű ételek, néha olyan bonyolult és drága kajákat főz, mintha legalábbis a Hiltonban tervezne főszakács lenni… Sajnos az ételek többségével nem tudunk mit kezdeni, mert nincs ember a háztartásunkban, aki nemhogy megenné, de egyáltalán megkóstolná. Mindenben chili, curry, gyömbér és kimondhatatlan nevű, ismeretlen dolgok vannak, és olyasmiket kevernek, amit otthon jó érzésű ember még a spájz polcán sem rak egymás mellé.
Gergő a tanár szerint (és szerintem is) nagyon ügyes, tehetséges, és ami nem elhanyagolható, érdekli a főzés. Ellentétben Dórival, aki sajnos fel sem ismeri a konyhában, lábosban vagy fazékban éppen fővő ételt, és ha megmondom neki, mit készítek, visszakérdez: És anya, én azt szeretem?
Gergőt előbb tudom rávenni, hogy segítsen főzni, sütni, gyúrni, habot verni, tepsit kikenni, hagymát aprítani, mint bármi másra. A porszívózásért néha napokig könyörgök neki, aztán megcsinálom én, mert ő bevallottan lusta. De ha ennivalóról van szó, azonnal ugrik. Egy időben szakács szeretett volna lenni, még az egyhetes munkagyakorlatát is ilyen irányban végezte (egy idősek otthonában volt konyhai kisegítő, kínálgatta a kávét, teát, készítette a reggelit, segített tálalni stb.), de úgy döntött, mégsem ez az ő életcélja. Mivel nagyon tehetséges rajzban, tervezésben, matekban, valami ezzel kapcsolatos kombinációt képzel el, például építészmérnök, grafikus-tervező, 3D látványtervező stb. A héten megyünk a watfordi college-ba nyílt napra, meglátjuk, ott mit tudnak mutatni neki. Van még pár hónapja eldönteni, hol is folytatja jövőre a sulit.

2012-es ünnepségek

 Ugyan már jó pár hónapja történt, de adós maradtam két élménybeszámolóval. Az egyik a királynő uralkodásának 60. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat, a másik pedig az olimpia.
Anyu pont úgy időzített, hogy itt volt az uralkodási ünnepségeken, így evidens volt, hogy muszáj Londonba mennünk ez idő alatt, még akkor is, ha pocakom van, ha millióan lesznek, tömeg lesz, szakadó eső, öt gyerek, hisztis férj, ezt ki nem hagynánk, soha vissza nem térő alkalom. Nos, pocakom volt, gyalogoltunk sokat, többmillióan voltak, tömeg volt, öt gyerek, hisztis férj is megvolt, és a végén még a sz@rrá ázásban is részünk volt… De akkor is megérte.

Londonban, a Battersea parkban néztünk ki magunknak helyet, előre meg kellett venni a jegyet, kivetítővásznak voltak, vásár, különböző események, a Temze partján van, jónak tűnt. Jó, hogy idejében megvettük a jegyeket, már nagyon hamar elkapkodták őket, az ünnepségek előtt pár héttel már egyetlen jegy sem volt. Kicsit aggódtam, hogy hogyan fog ennyi ember elférni ott (ha jól emlékszem, 90 ezer jegyet adtak el), de kellemesen csalódtam. Profi szervezés volt, a kapuknál ellenőrzés volt, bent számtalan mobilvécé, evős-ivós bodega, nem lehet panaszra okunk. 

Sokan pléddel, piknikeskosárral felszerelkezve jöttek, az egész napot szándékozva ott tölteni. Mi még sötétedés előtt haza akartunk érni, ennek megfelelően indultunk is el hazafelé az ünnepség majdnem végénél. Ja igen, az ünnepség több napon keresztül tartott, mi a Temzén felvonuló több mint 3000 hajót akartuk látni. Nagy részét láttuk is, a királynőt sajnos csak kivetítővásznon. Nem akartunk tolakodni a Temze partján, a nagy objektívemet nem akartam cipelni, így be kellett érni annyival, amennyi jutott. 

Az idő kegyes volt, mint említettem, a végén kapott el minket egy dézsás esőzés, amely jó pár órán át tartott, nem várta meg, míg elérünk a legközelebbi metró aluljáróhoz. Több híd le volt zárva, vagy az autós, vagy a gyalogosforgalom elől is. Mindenhol rendőrök, mentők, készenlétben. Sehol nem volt fennakadás, amerre mi jártunk. Ahogy sétáltunk a metró felé, láttuk a Temze partján a házakat, mindenhol emberek lógtak az ablakokban, a teraszokon, zászlókat lengetve. Hihetetlen élmény volt, nem tudom elmesélni, és sajnos a fotók sem adják vissza a hangulatot. 

A helyi templomban virágkiállítást rendeztek az évforduló kapcsán, minden egyes fontos állomáshoz egy virágkompozíciót készítve. Jó volt megélni, jó volt ilyen közel lenni ehhez az egészhez. 

És amihez még jó érzés volt közel lenni, az az olimpiai láng volt. Mivel idén Londonban rendezték meg az olimpiai játékokat, a láng Görögországból úgy jutott el Londonba, hogy szinte egész Nagy-Britannián végigment. Hemel Hempsteaden is. A mi városunkból 17-en futottak a lánggal, egy kb. kétórás szakaszon. Igyekeztünk olyan pontot találni a futás során, ahol jól látható a láng, nem kell tolakodni.

Természetesen csúszott a program a meghirdetetthez képest, így közel két órát álltunk a gyerekkel az út szélén, és mire megérkezett az olimpiai láng, az eső is eleredt. Így szakadó esőben álltuk végig azt a pár percet, amíg a komplett olimpiai lángot vivő konvoj elhaladt előlünk. Azt hiszem, igazi kuriózum, hogy elmondhatom, a 2012-es olimpiai lángot karnyújtásnyira mellettem vitték el.
Ja, és még egy apróságot megemlítenék az olimpia kapcsán. Vendégünk is volt az utolsó pár nap alatt, Bandi unokatestvére, Kállai Ákos többszörös világ- és Európa-bajnok öttusázó. Természetesen az öttusa-versenyekre jött ki, és nálunk szállt meg azidő alatt. Ritka alkalom, hogy - közeli vagy távoli - családtagok nem csak temetésen és esküvőn találkoznak...

Biró Timi, Czirbesz Timi, Biró Kriszta, Czirbesz Kriszta

Az egész úgy kezdődött, hogy én nem akartam felvenni a férjem nevét. Miután már egyszer átestem névcserén, amikor férjhez mentem, majd elváltam, közöltem, márpedig én maradok Biró Krisztina. Az én - akkor még csak leendő - hites uram azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig legyek Czirbesz Endréné, mert ez hagyomány, már a honfoglaló ősök között is csak így hívták az asszonyokat… Kompromisszumos megoldásként lettem Czirbeszné Biró Krisztina. Azt, hogy otthon nem tudják leírni, kiejteni (Czibere, Csirbesz, Cirbek stb.), hamar megszoktam. Azt, hogy itt nem tudják kiejteni, leírni, nem is vártam el az angoloktól. De hogy az egész nevem ilyen galibákat okozzon, nem hittem volna.
Miután itt használom a Mrs. előtagot, értelemszerűen nem Czirbesznét, hanem csak Czirbeszt használtam. Illetve Czirbesz Birót. Vagyis Mrs. Krisztina Czirbesz Biro volt a „félhivatalos” nevem. A munkahelyemen, az adóbevallásomon, az önéletrajzomban ez szerepel. Igen ám, de a bank nem adja olyan könnyen. A folyószámlanyitáskor közölték, hogy az ő számítógépük nem tudja értelmezni a két vezetéknevet, kötőjellel kell írniuk. Ám legyen. Igen, de a Czirbesz nem jó, hiszen a személyi igazolványomban Czirbeszné van. Hiába mondtam, hogy de hát az a Mrs.-t jelenti, nem értették (vagy nem akarták). Egy szó mint száz, a banki nyilvántartásba Mrs. Krisztina Czirbeszne-Biro néven kerültem be. Röhej…
Ezután kezdődtek a gondok. Nem egyezett a személyi igazolványomban levő név a bankszámlakivonaton szereplő névvel, a fizetési papíromon szereplővel meg pláne nem. Volt, ahol nem fogadták el a papírjaimat, mert nem egyeztek. Az nem baj, hogy lakcím, anyja neve, származási ország, férj neve stb. egyezik, neeeem, ha a nevemben két betű az ő hibájukból különbözik, elutasítanak.
Ekkor úgy éreztem, itt az idő, cselekedni kell, nevet változtatok. Elsőre a Biró Krisztina merült fel, úgyis olyan szépen ejtik azt a „bájrót”. De. Közben más is történt. Timi egyre többször hangoztatta, hogy ő is szeretne Czirbesz lenni, őt miért nem úgy hívják, és elkezdte használni a Czirbesz nevet önhatalmúlag az iskolában. Minden füzetére szépen ráírta, hogy Tímea Lívia Biró Czirbesz. Tanárt jobban össze sem lehet zavarni. Némelyik oklevelén ezért van Czirbesz, esetleg Biró, netán mindkettő.
Gondoltuk, ha már én is változtatok nevet, megkérdezzük őt is, szeretné-e hivatalosan megváltoztattatni a saját nevét. De ha Czirbesz lesz, a Birót leveszi, mert mint tudjuk, két névvel… Úgy döntött, szeretne Czirbesz Timiként élni tovább. Nem örökbefogadásról beszélünk, hanem „egyszerűen” a születési név megváltoztatásáról. Viszont ha már ő is a jól csengő „szörbeszt” választotta, akkor egye fene, én is lemondok a Biróról, leszek Czirbesz.
Miután így jól megkonzultáltuk a dolgot, elmentem a követségre (én vagyok a kizárólagos szülői felügyelettel bíró személy, elég az én engedélyem), beadtam a papírokat, az én házassági nevem megváltoztatása iránti kérelmet, valamint Timi születési nevének megváltoztatására irányuló papírokat. Pár hét elteltével megjött a belügyminisztériumi értesítés, miszerint engedélyezték, így mostantól a neve Czirbesz Tímea Lívia (vagyis ahogy itt használjuk, Timi Czirbesz).
Ezek után újra követség, útlevélkérelem, és hipp-hopp máris hivatalosan mindkettőnk neve új papírokon szerepel. Beadtam az angol jogosítványomra is a névváltozási kérelmet, azt is hamar megcsinálták, ment minden, mint a karikacsapás. Az összes papírommal bementem a bankba, megváltoztattam a folyószámlámon is a nevemet, Timiét is az iskolában, az orvosnál, már csak pár helyen kell még nekem szólnom (orvos, munkahely), és minden tiszta lesz.
Időnként még felkiabálunk neki az emeletre, hogy birótimi gyere le, de aztán gyorsan helyesbítünk. Előbb-utóbb megszokjuk, hogy a 2 Bognár, 2 Czirbesz, 2 Biró arány megváltozott 2 Bognár és 5 Czirbeszre.

Kata és az ő okos kis feje

Jó pár hete, egészen pontosan szeptember 25-én kicsi Marcipán jól megijesztett bennünket. Anyu és Árpi épp nálunk vendégeskedtek, hazahoztuk a kicsiket a suliból, Léna fent volt a kiságyban, minden nyugodt volt. A lányok szokás szerint ugráltak, hancúroztak a szobájukban (felmentek felöltözni), már pár perce fent voltak, amikor sírást-rívást hallottunk. Szaladtak le a lépcsőn, Kata elöl lehajtott fejjel, ordítva-sírva, Timi mögötte halálra vált arccal kiabált, hogy Katának vérzik a feje.
A szobájukban fel volt fújva a matrac, azon aludtak, átengedték helyüket anyuéknek. Kata lehuppant az egyik matracra, az megdobta, és a háta mögött lévő asztalkába ütötte a fejét.
Mint utólag kiderült, az ijedtség nagyobb, a látvány rosszabb volt, mint a tényleges baj. Kata feje nagyon vérzett. Nagyon-nagyon. Még az iskolai fehér pólójában volt, a feje hátsó része tiszta vér volt, a haja összeragadva, a nyakán elöl is folyt, hátul kb. a háta közepéig pedig vörös volt a fehér póló. Mindehhez még ordított, sírt, egy szavát sem értettük. Anyu gyorsan vizes konyharuhát szorított a fejére, én pedig hívtam a mentőket. (Csak mások tájékoztatása miatt, az itteni segélyhívó nem 911, hanem 999, ezt még a gyerekeim sem tudták, úgy tűnik, túl sok amerikai filmet néznek…). Amit viszont én nem tudtam, hogy Hemelben van mentőállomás, ott, ahol a tűzoltók is tartózkodnak. Így pár perc alatt kiért egy ambuláns autó egy nagyon szimpatikus fiatalemberrel. Közben a telefonban még kérdezgettek tőlem, a címemet legalább háromszor, hogy pontosan mi történt, eszméleténél van-e a gyermek stb., és azt is elmondták, hogy mindez természetesen nem hátráltatja a segítség kiérkezését.
Először közösen igyekeztünk megnyugtatni Katát, hogy kiszedjük belőle, egyáltalán mi is történt. Aztán megpróbálta lemosni a vért a fejéről. Nem volt egyszerű, hiába törölgette, itatgatta egy törölközővel, semmit nem látott. Utána próbálta egy lavór víz segítségével, bővebb vízzel, ez sem segített. Így megkért, zuhanyoztassam le a fejét, mert máskülönben ez a sok ráfolyt, részben ráragadt vér nem jön le. Levettem a pólóját, amelyből csavarni lehetett az élénk színű, piros vért, majd igyekeztem lemosni a fejét. Csak mostam, mostam, mire végre egészen pici, behatárolható terület maradt. Mint kiderült, kb. 5-8 milliméternyi, apró felszíni sérülés volt a fején, de ahogy megtudtam, a fejen és a fülön lévő legkisebb seb is ijesztő mennyiségű vért képes produkálni.
Ekkorra már Kata is megnyugodott (Timi és anyuék is), hogy nem kell összevarrni a fejét, kórházba sem kell menni, és egyáltalán, épségben megmarad.
A fiatalember (akit egyébként Jonnak hívtak) kétoldalas jegyzőkönyvet vett fel, hosszabb ideig tartott maga a papírmunka, mint a tényleges ellátás. Nagyon készséges, kedves volt, Katával viccelődött, a lelkemre kötötte, hogy egy kis csoki sokat javít majd Kata állapotán, mindenképp adjak neki, nehogy elfelejtsem. Nem sietett, nem rohant, nem ordította le a fejem, hogy egy ilyen kis sérülésért miért hívtam a mentőket stb. Egyedül jött ugyan, de a kombi autóba a rengeteg felszereléstől nem is fért volna be még egy ember. Gondolom, le tudják szűrni már a telefonban, hogy mivel készüljenek, és „erősítést” később is ráér esetleg hívni, ha úgy látja, szükség van rá, hiszen tényleg pár percen belül ki tudnak érkezni.
Kata mosolyogva köszönt el tőle, sokkal jobban volt, tényleg az ijedtség volt a nagy. Utána még jó pár napig muszáj volt fényképeznem a fejét, hogy lássa, mennyire gyógyul, mekkora sebesülése van, hány napig kérhet még csokit a gyógyulás érdekében.
Ezekből párat megmutatok, illusztrálásképpen. Ja, és persze anyának kellett megfésülnie mindennap, óvatosan megmosni a haját, nehogy bármi is megsértse a sebet, amire a végén már olyan büszke volt…

A lemosott és kissé megszárított seb, még egész frissen

Másnap már szépen elkezdett gyógyulni...

5 napos seb

8 nap elteltével már alig találtuk meg a sebet...

2 hónap

Léna ma kéthónapos. Ezzel erőteljesen sikerült realizálódnia annak, hogy milyen gyorsan is repül az idő. Rég írtam ide is, a napok csak múlnak, telnek, észrevétlenül elérkezik a következő nap.
Többnyire ugyanúgy zajlanak a napjaink, de talán még sohasem írtam meg pontosan, hogyan. Íme:
Bandi és én reggel 6-kor kelünk, Dóri is valamikor ilyentájt tér magához, illetve csak a kávéja után. Bandi elfoglalja a fürdőszobát, én pedig a konyhát. Kávét, két bödön teát főzök, a kicsiknek kakaót csinálok (az egyiknek kakaós kakaót, a másiknak egyik nap epreset, a másik nap banánosat), kirakom a multivitaminjukat (az egyiknek narancsosat, a másiknak epreset), kekszet mellé (ha esetleg vendég jóvoltából van itthon Túró Rudi, akkor azt). Bandinak reggelit készítek, és ha nem főztem neki előző nap, akkor csinálok aznapi ebédet. Kivéve, amikor Léna éppen reggel 6 és 6.50 között éhezik meg, mert akkor bent eszik valamit Londonban, a munkahelye környékén. Bandi 6.50-kor megy el, ezután felkeltem a lányokat, lemennek kakaózni, utána pedig próbálom őket rábírni az öltözésre. Ez néha egészen fél 8-ig, vagy még tovább is eltart. Ha gyalog megyünk az iskolába, akkor 8.25-kor kell legkésőbb elindulnunk, ha kocsival dobom el őket, akkor 8.35-8.40 felé kell indulni. Ebbe bele kell kalkulálnom Léna fel-(néha át-)öltöztetését, megetetését stb.
Gergő 7.25-kor foglalja el a fürdőszobát, Dóri ilyenkor már indulófélben van és a fogkeféjéért hisztizik. A lányok persze nem öltöznek, őket folyamatosan noszogatni kell, hiszen még egy gyors reggelinek is bele kell férnie az időbe, ez általában cornflakes. A reggelek egyszerűen rémálomhoz hasonlítanak, a legkisebb eltérés is felborítja az egész rendszert. Ha valaki kicsit tovább vécézik, fürdik, mos fogat, később kell pár perccel, az káoszt okoz. Mire hazaérek a kicsivel 9 körül, kimerülök.
Ezután jó esetben reggelizek valamit, „rosszabb” esetben megetetem, esetleg újra átöltöztetem, helyzettől függően. Szétválogatom a szennyes ruhákat, bepakolom a mosógépet (szinte mindennap mosok), kipakolom a mosogatógépet, újrapakolom, elindítom. Bekapcsolom a gépemet, megnézem az üzeneteimet, megjön a posta, kibontom a leveleket. Ekkor már 11 óra felé jár. Kipakolom a lejárt mosógépet, kiteregetem a ruhákat, esetleg a felét visszarakom szárításra. Lekapcsolom a mosogatógépet, iszom egy kávét. Ezután újra Léna jön, aki ekkorra már újra megéhezik. 12 óra, 6 órája talpon vagyok, éveknek érzem, mégis csak pár dolgot csináltam meg, a teendős listámnak még a negyedénél járok. Tegyük hozzá, hogy a fent leírtak csak akkor érvényesek, ha Léna jó kislány, nem sír, nem nyűgös, ami az esetek többségében hála Istennek, így van.
14.30-kor kell elindulnom az iskolába a lányokért, tehát ilyenkor még durván van két órám bármire. Léna etetése (szoptatás + üveg, erről majd egy másik bejegyzésben mesélek) 30-40 perc összesen. Ehhez kell időzítenem mindent. Vagyis legkésőbb 14 órára már mindent be kell fejeznem, ha akkor akarom őt elkezdeni etetni, felöltöztetni. Ilyenkor téblábolok, mihez is kezdjek… Ebédet főzzek? Előbb kiszedem a ruhákat a gépből, az előző napiakat leszedem, szétválogatom családtagok szerint, a sajátunkat elpakolom, és már elkéstem az ebéddel… Összeszedem magunkat, és elmegyünk a kicsikért. Hazaérünk negyed-fél 4-re, és ha nem főztem, akkor vagy nekiállok ilyenkor főzni valami gyorsat, vagy még ennél is gyorsabbat eszünk, virslit, tükörtojást, tejbegrízt, tésztát főzök stb. Ha a nagyok segítenek vigyázni Lénára, akkor tudok valami ehetőbbet főzni másnapra, de sajnos, amilyen finnyásak, ez elég nehéz. Kevés dolgot esznek meg, olyan, amit mindenki megeszik, szinte nincs is, a két-háromféle étel főzésére meg ilyenkor végképp nincs időm.
A délután szintén elrohan, etetésektől etetésekig mérem az időt. Este fürdetés, vacsoráztatás, és többnyire zuhanás az ágyba. Az éjszakák változóak, Léna általában kétszer-háromszor ébred fel, de etetés után többnyire visszaalszik, így én is tudok aludni. Mégis folyamatosan fáradtnak, kimerültnek érzem magam, és semmi pluszra nincs időm. (Plusz alatt értem a hajfestéstől kezdve a virághagyma-ültetésen át az olvasást, varrást, vagy csak egy szimpla sütisütést.)
Nem panaszkodásnak szántam a fentieket, egyszerűen csak beszámolónak, egy újabb bejegyzésnek. Folytatás következik, amint lehet…

Léna

Legutóbbi bejegyzésem Dóriról, a legnagyobbról szólt. Gergőről terveztem a következő bejegyzést írni, de azóta történtek változások. Megszületett a legkisebb, Czirbesz Léna Nicole. Július 30-án reggel érkezett 4050 grammal. Így ezt a bejegyzést (és valószínűleg még sok-sok másikat is) neki szentelem.

 
Mint már korábban említettem, előző négy gyermekem császármetszéssel született, így ez sem lehetett másként, előre tervezett műtétről volt szó végig. Mivel már négyen túlvoltam, nagyjából tudtam, mire számítsak, leszámítva azt, hogy ez egy másik ország, másik rendszer, másik kórház, másik orvos stb. A kiírt időpont előtt (július 30.) pontosan egy héttel el kellett mennünk egy előzetes műtéti megbeszélésre, hogy utoljára felmérjék az állapotomat, minden - még fennmaradó - kérdésemre válaszoljanak. Először egy szülész-nőgyógyász íratott alá velem mindenféle beleegyező papírokat. Nem vizsgált meg, rám sem nézett, a szobájában egy íróasztalon kívül nem is volt más… Szóltam, hogy kicsit lassult a baba mozgása, mondta, keressem fel a megfelelő osztályt ehhez, ahol majd megnéznek. Utána a midwife vett tőlem vért és MRSA-teszthez váladékot.

Mi az a MRSA?

Ezután jött a számomra legfontosabb rész, az altatóorvossal való beszélgetés. A két legnagyobbnál még altattak, annak idején a MÁV-kórházban még nem volt divat, illetve elfogadott a spinális (gerinc) érzéstelenítés. Timinél próbálkoztak először a gerincembe adott érzéstelenítéssel, de voltak már előtte fenntartásaim. Tinikoromban arcbénulásom volt, ekkor lumbáltak (gerinccsapolás), illetve csak próbáltak. Négyszer. Negyedszerre sikerült. Ellenségemnek sem kívánom sem az érzést, sem az utóhatásokat, az egész élményt. Egy barátnőm mesélte, hogy neki nemrég csináltak, és egészen kibírható volt. Lehet, csak az akkori kőkorszaki módszerek voltak mások, vagy a kórház, a hozzá nem értés, nem tudom, mindenesetre a gerincembe való szurkálás volt a legutolsó, amit szerettem volna.
Visszatérve Timire, beadták az érzéstelenítést, lefektettek, bekentek fertőtlenítőszerrel, amelyre panaszkodtam, hogy hideg… Nem szabadott volna éreznem, hamar realizálták, hogy nem hatott az érzéstelenítés, ezért elaltattak. Katánál hiába kértem, könyörögtem az altatásért, Magyarországon csak sürgős esetben végeznek altatást, amúgy csak és kizárólag gerincérzéstelenítést. Bele kellett törődnöm, bár sejthető volt az idegességem, amikor elkezdték a hátamat birizgálni. Ezúttal hatott. A műtét alatt végig remegtem (részint az idegesség, részint - mint elmondták - az idegek, hiszen az alsó részem „béna”, ilyenkor fentebb erősebb lehet a rángás), hányingerem volt, leesett a vérnyomásom stb. Az altatóorvos igyekezett nyugtatni, fogta a kezem, mindig mondta, most mi történik. Megmutatták a babát pár másodpercre, de úgy gondolom, ezért a pár másodpercért nem éri meg ébren lenni… Sok embert hallottam, akinek semmilyen gondot nem okozott a műtét alatt ébren lenni, de be kell látnom, én nem tartozom közéjük.
Így már előre rettegtem, hogy megint ébren kell lennem, ráadásul most kicsit hosszabb ideig, hiszen minden egyes műtét tovább tart (óvatosabban kell összevarrni a sok réteget, esetleges komplikációk stb.), és ezúttal hozzájött még egy apró műtéti adalék is, a sterilizálás. Amely csak kb. további 10 perc, de így már szépen összejön kb. egy óra, igaz, Bandi végig mellettem lehetett volna a műtőben. Sajnos elvettem tőle ezt az élményt.
Ebben az országban lehetőség van kérni az altatást. Még különösebben magyarázkodnom sem kellett, egyszerűen elmondtam, hogy rossz tapasztalatom volt, szeretném kérni az altatást. Ennyi.
Ezután elmentünk a megfelelő osztályra (a lassult mozgás miatt), ahol kb. egy órán keresztül figyelték a magzat szívhangját, mozgását, megmérték a vérnyomásomat, itt mindent rendben találtak. 

Eljött július 30. Előző este 10 órakor kellett bevennem egy gyomorsavcsökkentő tablettát, valamint reggel 7-kor még egyet. Ezután rögtön hívnom kellett a kórházat, hogy mikorra mehetek be, jött-e közbe sürgős eset stb. Azt mondták, máris indulhatok, 8-ra ott a helyem. Bandit sosem láttam még ilyen gyorsan öltözni, összepakolni, indulni. Az osztályon rögtön az őrzőben kaptam helyet (recovery room), ahol átöltöztem, mindenki jött, megnézett, altatóorvos elmondta, mi fog történni, kaptam egy csodaszép zöld térdig érő kompressziós zoknit a trombózis megelőzésére, és ezután már csak várni kellett. Első voltam aznap, így kb. 9 óra felé besétáltattak (!) a műtőbe. Bekötötték a kézfejembe az infúziót (még ma is fáj a helye) és katétert tettek fel (aki ezt kitalálta…). Ezután már csak arra emlékszem, hogy Bandi ül mellettem és kérdezgetem, minden rendben van-e, egészséges gyerekünk van-e, tényleg lány, velem minden rendben van-e stb. Az arcomon oxigénmaszk volt, a kezemben az infúzió, a másik kezemen szaturációt és vérnyomást mértek, szóval eléggé nehézkesen tudtam mozgatni magam. Borzasztó szomjas voltam, egyfolytában inni kértem. A vérnyomásom és a pulzusom nagyon magas volt (érdekes, világéletemben alacsony volt a vérnyomásom, biztos öregszem…), ezért folyamatosan mérték. Az altatóorvos bejött, szólt, hogy nem volt egyszerű intubálni, ezért ha legközelebb bárki műteni fog, jelezzem előre. Bandi mesélte is, hogy a folyosón várt, amikor kirohant az orvos másik orvosért kiabálva, a szívrohamot hozva az én drága férjemre.
Talán 2-3 órát voltunk ezen az osztályon (mindhárman együtt), amikor levittek a normál kórtermes osztályra. Ja igen, mindez a Watford General Hospitalban történt. Itt Bandi velünk volt még egy kicsit, aztán hazament, hiszen itthon négy másik gyerekünk várta. Léna végig velem volt, az otthoni kórházzal ellentétben itt nem lehet „leadni” a gyereket, ha pl. fürödni mész. Négyágyas szobában voltam, egészen az ablak mellett, de ez sem segített azon, hogy nagyon meleg volt a teremben. Iszonyatosan izzadtam, koszosnak, büdösnek éreztem magam, majd meghaltam egy zuhanyért. Ezt mondtam is a nővérnek (akit itt is a változatosság kedvéért midwife-nak hívnak), aki azt mondta, este 9-kor vehetik ki a katétert, akkor megfürödhetek. Addig csak feküdtem, pihentem, Léna sokáig a hasamon volt, próbáltam szoptatni, jöttek, segítettek, mentek, mindig rám nézett valaki. Mind a négy ágy külön elfüggönyözhető volt (magánszféra), de akkora jövés-menés volt, hogy aludni, igazán pihenni nem lehetett. Este valóban kivették a katétert, segítettek felkelni, majd becsuktak a fürdőbe, mondván, ha segítség kell, húzzam meg a vészmadzagot… Kicsit meglepődtem, mert otthon egy vagy két nővér segített, hogy a lábamon tudjak maradni. Azon viszont még jobban meglepődtem, hogy képes voltam egyedül zuhanyozni, törölközni, egyáltalán járni. Igaz, volt bennem fájdalomcsillapító rendesen, amelyet a kórházi tartózkodás alatt végig adtak, sőt, még itthonra is.
Akinek „normál” szülése van, az pár óra után hazamehet, rosszabb esetben másnap, a császárosoknak minimum 48 órát kell bent tölteniük. Léna hétfőn reggel született, szerdán délben jöttünk haza, tehát megvolt a 48 óra. A kötésemet kedden kicserélték, mert hétfőn a zuhannyal eláztattam, kaptam tisztát, amelyet szerdán itthon levehettem.

A kórházban folyamatosan jöttek a mindenféle szakemberek, vizsgáltak engem és Lénát is: gyerekorvos, hallásteszt, Bounty-csomagos hölgy (termékminták stb.), szoptatási szakember, és természetesen a midwife-ok. Egész éjjel égett a lámpa, meleg is volt, nem voltak túl ideálisak a körülmények, de ezt a 48 órát azért túl lehetett élni.
Kedvesek voltak, szolgálatkészek, messze felülmúlta minden várakozásomat az egész kórházi procedúra. Amennyire végig féltem a terhesség alatt az egésztől, annyira csalódtam benne - kellemesen. Persze itt is voltak apróbb kellemetlenségek, félreértések, de összességében az egész élmény inkább volt kellemes, mint szörnyű.
Itthon vagyunk, egészségesek vagyunk, ahogy időm engedi, beszámolok majd az azóta történtekről is, csak szép lassan…

Dóri

Mivel már megint nagyon sok elmaradást kell pótolnom, ezért módszert váltok. Nem időrendben, nem témák szerint, hanem személyek szerint osztom fel a következő pár bejegyzést.
Lehet, kicsit hosszúak lesznek, de össze lesz szedve, kivel mi történt az elmúlt pár hétben, hónapban.
Hol is kezdjem… Dóri ebben az évben végzett a secondary schoolban, azaz a felső évfolyamon, amely félig átmenet a gimnáziumba. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mert otthon ilyen nincs. Már írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy többféle oktatási szint van, a kicsik (mármint az enyémek) primary schoolba járnak, 4 éves kortól 12 éves korig, vagyis receptiontől 6. osztályig, majd secondary school következik 7.-től 11.-ig. Itt választhatnak. A legtöbb secondary schoolnak van kétéves képzése, úgynevezett sixth form, itt választott tárgyakra specializálódnak, valahol átmenet a gimnázium és a szakközépiskola között. Aki egyetemre megy, annak innen ez mindenképp jobb ugródeszka. Elmehet másik iskolába is sixth formra, ha úgy gondolja, ezt nem szereti, nem ilyen tantárgyakat akar tanulni, mindenhol más a követelmény, más a beosztás, más a tananyag, ez - bizonyos kereteken belül - szabadon választható. Ezen felül vannak a college-ok, ahol szintén kétéves képzések vannak, de ott tényleg specializálódnak, az inkább átmenet a szakközépiskola és a szakmunkásképző között. Vagyis a legtöbb college szakmát ad: fodrász, kozmetikus, szakács, ács, lakberendező, de ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetnek az elméleti oktatásra is. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, még arra is van mód, hogy valaki college-ban tanul egy évet, aztán sixth formba megy, illetve egy vagy két év sixth form után a college-t választja…
Nos, Dóri ezek közül a középsőt választotta, vagyis sixth formban tanul tovább, de másik iskolában. Az igazság az, hogy az, ahova eddig járt (és Gergő is jár még egy évig), nem tartozik a legelitebb, legjobb iskolák közé, sőt… Most kezd fejlődni, de igencsak rossz hírű iskola volt. Itt nagyon szeretnek mindent osztályozni, mérni, tesztekkel alátámasztani, és bizony az Astley Cooper School nem szerepelt valami fényesen az utóbbi években sehol. Amikor ideköltöztünk, nem nagyon volt választásunk, a legközelebbi iskolát céloztuk meg, és ez volt az.
Még tavaly, az iskolaév kezdetén elmentünk nyílt napokat nézegetni, hogy hol tudna Dóri továbbtanulni és mit. Fogalma sincs, mi akar lenni, de azt tudja, mit szeretne tanulni és mit nem. Matekot mindenképp akar, valamint artot, azaz művészetet. Sok iskola honlapját átböngésztük, ismerősöktől véleményeket kértünk, végül úgy döntöttünk, megcélozzuk a Hemel Schoolt, amely sokféle mércével mérve is a megye (járás, körzet) egyik legjobb iskolája. Elmentünk a nyílt napra, végighallgattuk, hova lehet eljutni innen és mik az elvárások. Nos, elvárások vannak. Ahhoz, hogy Dóri ott matekot tudjon tanulni, sőt, emelt szintű matekot (ez a normál matekon felül plusz óraszámban ajánlott leendő matematikusoknak, tudósoknak, mérnököknek…), maximális érettségi eredmény kell, vagyis A* (A star, azaz A csillag). Itt G-től osztályoznak egészen A*-ig, illetve kaphat az ember U-t, azaz értékelhetetlent is. Ebbe jobban nem megyek bele, mert annyira túlbonyolítják, hogy csoda, ha ők maguk megértik.
Be kellett adni előzetes jelentkezést, annak reményében, hogy a várható elvárásokat teljesíti a tanuló. Ezt meg kellett erősíteni a mostani iskola évfolyamfelelős tanárának aláírásával, miszerint ő is úgy gondolja, az elvárás a tanuló által teljesíthető. Ezután interjúra hívták be Dórit, ahova Bandival mi is elmentünk. A lányzó elvarázsolta az interjúztatókat, az eszével, a lehengerlő modorával, és nem utolsósorban az angoljával. Nehezen hitték el, hogy két éve még egy árva szót sem tudott angolul, és a semmiből kommunikációképes, szinte tökéletes angolt fejlesztett ki. Már csak az eredmény váratott magára, azaz a matek érettségi. Amely, mondanom sem kell, sikerült. A*-ra, azaz az elérhető legmagasabb eredményt kapta, az iskolában osztozva ezzel egy másik tanulóval. 

Ezzel bekerült a Hemel Schoolba szeptembertől. Elmondhatatlanul büszkék vagyunk rá, ezt mondanom sem kell. 

Két hete nyílt napok voltak ott, ahol meg kellett jelennie, bemutatták a leendő tanárainak, az osztálytársainak, körbevezették a termeken, az épületen, mindent elmondtak, amit lehetett. Itthonról busszal fog lejárni a városközpontba (busszal 10 perc, gyalog kb. 30-35), onnan pedig pár perc gyalog az iskolába. Amilyen ideges volt az első nyílt nap reggelén, most olyan nyugodtan (illetve izgatottan) várja az első napot, hogy mehessen, tanulhasson. Rengeteg elkészítenivaló feladatot kaptak nyárra, azzal még el lesz foglalva a sok nyaralás mellett.
A matek, emelt szintű matek és art mellé felvette a számítástechnikát is (ICT), de ezzel igazán nincs kibékülve. Indul a textil nevű tárgy is, amit szeretett volna eredetileg felvenni, de akkor még nem indították, azt javasolták, üljön be az első héten ICT-re, ha nem tetszik neki, lecserélheti a textilre. Majd meglátjuk, mi hogy tetszik neki, nekem édesmindegy, mit tanul, amíg élvezettel teszi…
Még egy kis szelet az iskolából. Idén is volt táncos-zenés-énekes bemutató, szinte az összes évfolyamnak, osztálynak. Dóri is részt vett több előadásban is. Felkértek „hivatalos” fotósnak, vagyis inkább félig hivatalosnak. Az osztályfőnök kért meg, hogy menjek el fotózni, cserébe ingyen bemehettem. Az elrendezés, a világosítás most is átlagon aluli volt, amit tudtam, kihoztam belőle, Dóriékról sajnos nem sok jó képet tudtam csinálni, pedig két nap is elmentem, hogy legyen elég fotó… Íme néhány: 

Volt egy másik esemény, amire Dóri sokkal jobban készült, vagy inkább jobban várta, izgult, mint a táncshow. Ez pedig az évzáró bál volt, amit itt promnak hívnak. Jellemzésében leginkább az amerikai filmekből ismert bálhoz tudnám hasonlítani. Ki limuzinnal, ki fehér lóval, ki gyalog érkezik, báli ruhát vesz, kölcsönöz, profi fotós fotózza őket különböző beállításokban (azért azokon a fotókon néhol több kivetnivalót találtam, mint a sajátjaimon…), vagyis igazi báli hangulat van. Nincsenek szülők, rokonok, csak a tanulók vannak, illetve az alsóbb évfolyamosok odamehetnek megnézni, hogy is néznek ki a nagyok, amikor nem egyenruha van rajtuk. A bál maga csak pár órás, utána afterpartykat rendeznek szerte a városban, szabadtéren (ezt idén elmosta az eső, bármily meglepő) és házaknál. Íme pár fotó Dóriról, még a bál előtt (a ruhát, cipőt, táskát vettük, a haj Petra érdeme, a sminket és a fotókat én csináltam). 

Ha már szórakozás, említődjön meg, hogy mit is csinál a nagylány, amikor épp nem tanul és nem itthon fárasztja édes jó anyukáját. Azon kívül, hogy itthon tesz-vesz, segít nekem, Csillagkaput nézünk együtt (most éppen fut két adón is különböző évad, és mindketten nagy rajongók vagyunk), többnyire sétálgatnak valamelyik barátnőjével a városban, esetleg itt alszik egyik-másik osztálytársa, évfolyamtársa. Moziba havonta egyszer biztos eljutnak, de már volt koncerten is Londonban (számomra teljesen ismeretlen tiniegyüttes, a Never Shout Never koncertjén voltak többedmagával). Sőt, házibuliban, illetve ottalvós lánypartyban is részt vett, az egyik ilyen örökre emlékezetes marad a számára, ugyanis olyan másnaposan jött haza reggel (hoztuk haza), hogy míg él, nem felejti el. Nem ivott sokat, sem összevissza, de mivel az első alkalom volt, hogy egy pohár bornál (vagy bármi egyébnél) többet ivott, borzasztóan megviselte. A lányok elmeséléséből tudjuk, hogy éjjel a vécéülőkét átkarolva, paplannal beburkolózva aludt, fotó is van róla, de azt 20 évre titkosították. Így marad a városi legenda, és a fogadalom, hogy soha többet…

Ma két éve...

2010. július 9-én érkeztünk meg ide.  Pontosan oda, ahol most vagyunk. Ebbe az országba, ebbe a városba, ebbe a házba. Amelyet, azt hiszem, teljesen belaktunk. Mármint nem az országot, de legalább a házat...
Mit is mondhatnék? Itt sincs kolbászból a kerítés, ugyanúgy küzdünk nehézségekkel, anyagiakkal, lelkiekkel, fizikaiakkal, mint otthon. Persze, sok szempontból biztos jobb vagy rosszabb, de mindenképp más.
Ez alatt a két év alatt sokmindenről beszámoltam, és tervezem folytatni, írni a blogot tovább. Remélem, sok hasznos dolgot is írtam, aki ismer, annak biztos öröm volt olvasni rólunk, aki pedig csak most, így ismert meg, talán jobban megért ez alapján.
Szeretünk itt lakni. A gyerekek már nem akarnak visszamenni, beilleszkedtek, itt vannak barátaik, el sem tudják képzelni, hogy otthon lakjanak újra. Lehet, később minden változni fog, felnőtt fejjel már másképp gondolkodik az ember. De egyelőre maradunk. Itt, ebben az országban, talán ebben a városban, de mindenképpen másik házban „ünnepeljük” majd a négyéves évfordulót. Nemsokára heten leszünk, a kicsik nőnek, nem fogunk elférni. Keresnünk kell egy nagyobb, jobb elosztású házat. De majd úgyis beszámolok erről, ha eljön az ideje...

Lányok a fogorvosnál

Márciusban említettem, hogy látogatást tettunk a fogorvosnál mi, hárman lányok.

Dórival voltunk a fogszabályozó klinikán, ahol felmérték az állapotát, megállapították, hogy jogosult az ingyenes NHS (itteni tb) kezelésre, mert megfelel a feltételeknek (amelyeket nem osztanak meg a pórnéppel...). Fel is vették egy várólistára, és röpke 8 hónapon belül várhatjuk is a behívólevelet... Nem mondhatom, hogy lelkesedtem, de sajnos nincs pénzünk kifizetni 3-4000 fontot egy fogszabályozóra, bár ha lenne, sem költenék ekkora összeget erre.
Én kétszer voltam fogkőlevételen, nagyon vérzik az ínyem, ezért egy ideje hanyagolom a fogselymet, de azt mondták, nem szabad. Muszáj használni, mert minél többet használom, annál kevésbé fog vérezni az ínyem, meg amúgy is, az csak használ. Selyem helyett ajánlották a fogköztisztítót, igazából nem is tudom, mi a magyar neve, de így néz ki:

Azt mondták, mivel szorosan vannak a fogaim, ez alkalmasabb a tisztításra. Egyelőre úgy tűnik, bevált, drágább, mint a fogselyem, de nem sokkal.
És most következzék Kata hősies fogászati története.
Első alkalommal két fogát tömték be. Kapott injekciót, becsukta a szemét, és amíg nem végeztek, ki sem nyitotta. Odaültem mellé, fogtam a kezét, simogattam a lábát. Kb. 20 perc alatt végeztek vele, szegénykémnek nagyon feldagadt a feje, beszélni nem nagyon akaródzott utána még sokáig.

Kapott hős beteg matricát és időpontot a következő hétre egy újabb tömésre. Érdekes módon egy hét múlva is lelkes volt, örömmel feküdt le a fogorvosi székbe (vagy inkább ágyra), annak ellenére, hogy tudta, mi vár rá. Ezen is túlestünk negyed-félóra alatt.
Rávaló héten viszont jött a feketeleves. Tömésre szoruló foga nem volt már több, ellenben húzni való sajnos igen. Nem is igazán fog, inkább ínybe rohadt fogcsonk.
Kapott két injekciót, és elkezdték neki húzogatni a darabokat. Én álltam mellette, fogtam a kezét, és csak néztem, ahogy az orvos elővesz még egy fogót, kivesz egy darabot, szívja a sok vért, fogót cserél, újabb darab, kampó, még egy töredékfog, újabb szívás, még egy fogó stb. Kata ekkor elkezdett jelezni, hogy fáj neki, így újabb két injekciót kapott. Itt már kezdtem kicsit rosszul lenni, részint a rengeteg vér látványától, részint attól, ahogyan annak a pici lánynak a szájában tettek-vettek a sokféle fogóval, kampóval, miegyébbel. Le kellett ülnöm egy székre, a továbbiakban csak félve mertem oda-odanézni, nehogy elájuljak. Az egész vésési, húzási, kaparási ceremónia majdnem 40 percig tartott, Kata egész idő alatt egy árva hangot nem adott ki, de még csak a kezemet sem szorította meg. Ő valószínűleg csak azt érezte, hogy rángatják az arcát, fejét, én viszont kívülről komplett mészárszéket és kínzókamrai folyamatot láttam. De végül sikerült kiszedni az összes darabot az ínyből, amely sajnos az érzéstelenítő hatásának elmúlása után még napokig fájt Katának. Sőt, jó pár napba tellett, mire egyáltalán rágni mert és tudott azon az oldalon, hiszen elég nagy nyílt seb volt, nem akarta kockáztatni, hogy vissza kelljen menni emiatt. Persze, a matrica most sem maradt el, bár annyira kába volt, hogy szerintem nem is érzékelte, mi történik vele, miután felkelt a székből.
Legközelebb 6 hónap múlva kell újra menni, majd küldenek emlékeztető levelet. Ha esetleg bármi gond lenne, fájna bármelyik foga vagy egyéb probléma merülne fel, akkor természetesen mi is mehetünk, és bármilyen furcsán hangzik, Kata még mindig nem fél a fogorvostól, neki ez ugyanolyan, mint elmenni a boltba.
Igaz, ő az egyetlen gyermekünk, aki szó nélkül tűri az ilyen "kínzásokat". Bármilyen gyógyszert bevesz, bármit megkóstol, ha megkérjük, bátran megy orvoshoz, vérvételre, tényleg nem hisztis. Remélem, ezt a jó szokását felnőtt korára is megtartja, bár jobban remélem, hogy nem lesz arra szükség, hogy "jó" beteg legyen, kerülje el az orvosokat és a kórházakat minél nagyobb ívben...

Még 5 hét

Tegnaphoz 5 hétre tűzték ki a császármetszés időpontját, július 30-ra. Éveknek tűnik a hátralévő pár hét. Napjaimat kitölti a szenvedés, a nehézkes mozgás, a gyakori vécére menés, a sehogy nem tudok ülni, feküdni, állni érzés... Az eddig felszedett 23 kilóról már nem is beszélve.

Minden nap muszáj aludnom napközben 3-4 órát is, talán azért, mert éjszaka többször is fel kell kelnem. Akár alszom napközben, akár nem (mert nem mindig tudok sajnos), éjfélig szinte sosem tudok elaludni. Aminek persze a reggeli nehéz felkelés a böjtje.

Július 23-án kell mennem a kórházba, megbeszélni az operáció részleteit, altatóorvossal, nővérrel, mindenkivel. Vesznek még utoljára vért, kenetet, miegyebet. Azután majd 30-án reggel 7-kor fel kell hívnom a kórházat, hogy hányra menjek be a műtétre, nem jött-e közbe sürgős eset stb.

Annyi minden más, mint otthon, de még mindig nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb-e.

Ha minden jól megy, 2, maximum 3 napig tartanak bent (az otthoni minimum 5 helyett). A kötést másnap leveszik (otthon a varratszedésig, azaz kb. 10 napig ezt rajta hagyják, hogy védjen), a sebet igenis zuhanyoztatni, szárítani  kell. Vagy felszívódó varratok lesznek, vagy normál varratok, amelyeket 3-4 nap után kivesznek. Mindezekről kaptam a legutolsó orvosi időponton (amit külön kiharcoltam magamnak, és ahol megint egy újabb orvossal találkoztam...) egy halom papírt, tájékoztató füzetet, így legalább már kicsit fel vagyok világosodva.

Otthon ilyenkor már figyelték monitorral hetente, aztán később 2-3 naponta a magzati szívhangokat, pontosabban EKG-t csináltak. Itt még nem is láttam ilyet gépet, de ugye hivatalosan 15 hete ultrahangot sem csináltak és már nem is fognak (azért mondom, hogy hivatalosan nem, mert elmentünk egy 3D-s magánultrahangra, onnan tudom egyáltalán, hogy kislány lesz).

Időnként jobban, időnként kevésbé aggódom, és a szokásos legyek már túl rajta, illetve jaj, de be vagyok... rezelve érzés keveredik bennem.

A gyermeknek még nincs neve, egyszerűen képtelenek vagyunk megegyezni. A születése után még 6 hét áll rendelkezésünkre, hogy eldöntsük, hogy is fogják hívni. Folyamatosan viccelődünk, hogy Endre lesz, hiszen az valóban ritka lánynév, de azt hiszem, nem lenne túl jó ötlet így hivni a pici lányunkat...

Ősz, tavasz és nyár

Az elmúlt 5-6 heti eső után pár napja megérkezett a tavasz és villámgyorsan a nyár is. Tegnap és ma 24-28 fokokat mértek, igazi hőség van. Elég nehezen viseljük, főleg azért, mert nagyon gyorsan változott az idő. Tavaly nem volt ennyire hirtelen jó idő, igaz, ilyen hosszan tartó esőzés sem.
Pár héten keresztül minden nap csak esett, esett, szakadt, és megint esett. Hol jégeső, hol csendes zivatar, hol záporeső. Minden park úszott (talán már felszáradt) a vízben, a kertbe sem tudtunk kimenni, egész helyes kis tavunk lett.
A terv, miszerint fotózok a kertben, és elmegyek végre ide-oda, csak terv maradt. Szakadó esőben, viharos szélben elég nehéz bármit, de főleg apró virágokat fotózni a földön. A szarvasparkról még nem mondtam le teljesen, de most meg a meleg miatt nem jutok el oda.
Nem emlékszem, említettem-e, hogy a Canon álomgépem bővül néhány kiegészítővel. Ha igen, elnézést kérek, legközelebb objektív helyett Cavintont veszek… Szóval, karácsonyra kaptam az én drága férjemtől objektívet, közgyűrűt, akkumulátortartót, februárban meglepett egy stúdiókészlettel, vettem átmenetes és nem átmenetes szűrőket, fekete, fehér és piros fotóhátteret, valamint hozzájutottam (fotóklubtárs adta el az övét) egy óriás objektívhez, amely majdhogynem drágább volt, mint maga a gép, sajnos még ezt sem sikerült kihasználni.
Egy ideje le is álltam a fotózással, pedig most már minden technikai háttér adott ahhoz, hogy eszméletlenül sikeres fotós legyek… Tavaly év végén megvolt az első FIAP-elfogadásom, amelyet öt további követett ez év elején. Sajnos a pályázatok nem ingyenesek, nem futja minden hónapban több pályázaton való indulásra. Ráadásul igazán nincs is mivel indulnom, mivel előbb képet kéne gyártanom. Néha lelkes vagyok, és úgy érzem, egész jó képeket csinálok, de néha látom, katalógusokban, pályázatokon, hogy mennyire túldigitalizált képek nyernek, és elmegy a kedvem az egésztől. Nagyon ritkán látok igazi képet, nem pedig retusált, montázsolt fantáziavilágot.
Bár értek a Photoshophoz én is, néha még a kreativitás is kikívánkozik belőlem, de valamiért igyekszem előbb jó képet csinálni, hogy esetleg abból még jobbat lehessen utólag alkotni. És itt újra meg újra elakadok… Talán a nyári szünetben ráveszem magam portréfotózásra is, hiszen mégiscsak van négy (hamarosan öt) gyerekem, és egyikről sincs egyetlen jó képem sem. Itt az ideje, hogy kihasználjam istenáldotta tehetségemet és elkápráztassam a világot a gyermekeimről készült fotókkal…

Újabb díjak, oklevelek

Kifogást már nem is keresek a blogbejegyzések hiányára, inkább mutatok némi nézegetnivalót, amire igazán büszke vagyok.

Pár hete gyűjtögetem a fiókban az okleveleket, díjakat, amelyeket a gyerekek kapnak, végre sikerült áttennem őket gépre és feltölteni a picasa webalbumba.

Bővebb megjegyzést most nem fűzök hozzájuk, beszéljenek magukért a képek.

35 új kép az oklevelek albumban

Terhesség (és majdan születés) Angliában

Nem egyszerű. Nem csak azért, mert néha küzdök a nyelvvel, ez már a kisebbik gond (hála Istennek). Többnyire az egész rendszerrel küzdök, nem értek semmit, minden másképp működik, mint otthon. Többen kérdezték, miért nem megyek haza szülni. Nos, akkor vázolom. Mind a négy gyermekem császármetszéssel született (nem, nem kívánságműsor volt egyik sem), az ötödik is így fog világra jönni. A repülőtársaságok többnyire nem engednek a 32-36. hét után repülni, csak orvosi igazolással, akkor is maximum a 36. hétig. Ha ezt nem akarnám kockáztatni, akkor a 32. hét körül haza kéne repülnöm. Ami 7-8 héttel a világra hozatal előtt lenne. A műtét után kb. 10 napig varratokat viselek, utána pedig a gyermekágyas időszak végéig nem hiszem, hogy okos dolog lenne repülőre ülni (vérzés, trombózisveszély, nagyon-nagyon pici baba stb.). Vagyis születés után is legalább 8 hétig otthon kéne tartózkodnom. Könnyen kiszámolható, hogy ez kb. 16 hét összesen, vagyis 4 hónap... Ennyit nem tudok otthon tölteni se a család nélkül, se a gyerekekkel úgy, hogy kiveszem őket az iskolából. Nem is lenne értelme. Mit csinálnék velük otthon 4 hónapig, kirándulgatnék minden nap óriási pocakkal?
Tehát nem alapos megfontolás után, hanem kizárásos alapon döntöttünk amellett, hogy a gyermekünk Watfordban (a legközelebbi kórházban) fog megszületni.
Itt háromféle orvosi személyzettel kerül a terhes nő kapcsolatba a terhessége alatt, a GP, vagyis háziorvos, a midwife, vagyis a védőnő és a szülésznő keveréke, valamint maga az orvos, a szülész-nőgyógyász. Persze, a sorrend nem ez. Normál terhesség, és komplikációmentes szülés várása esetén csak akkor találkozik az ember lány a nőgyógyásszal, amikor beesik a szülészetre elfolyt magzatvízzel, no, akkor kerül elő az épp ott lévő orvos, aki világra segíti a gyermeket.
A fő látogatandó személy a midwife. Tavaly decemberben, miután a háziorvos megállapította a terhességet (szigorúan csak vizeletből, semmi vizsgálat), kaptam időpontot a midwife-hoz. Ez kb. a terhesség 9. hetében történt, ekkor kaptam meg a terhességi kiskönyvet, ami itt egy A/4-es, félkilós dosszié, ebbe írnak, ragasztanak minden dokumentálni valót, UH-eredményt, vérnyomást, tényleg mindent. Alapból a midwife töltögette ki, az előzményeket, még anyám lánykori lábméretét is beleírta...
Bölcsen megállapította, hogy itt bizony nem várható komplikációmentes születés (bár a terhességeim alatt soha semmi gondom, problémám, rosszullétem nem volt, ahogy említettem), ezért szükségem lesz - legalább - egy orvosi konzultációra. Elő is jegyzett hipp-hopp február 1-jére egy Mr. Hextall nevű orvoshoz, aki várhatóan operálni is fog. Elküldött vérvételre, ő is kért vizeletet (amit egyébként mindenhol mindig kérnek, ehhez persze adnak ott a helyszínen megfelelő méretű, azaz két centi átmérőjű kis csövecskét, imádnivaló...).
Menet közben ugye gondok adódtak, ahogy már írtam egy korábbi bejegyzésben, vérezgetés, rosszullét, táppénz. Így viszonylag sűrűn kellett mennem a háziorvoshoz, aki addig sem volt szimpatikus, de egyre ellenszenvesebb lett. Úgy döntöttem, váltok. Kerestem egy másik körzetet (egyik ismerősünk javasolta őket), ahol több orvos van - itt csak kettőből lehetett választani, a másik sem volt sokkal jobb -, több midwife, több nővér. Bejelentkeztem, átjelentkeztem, az összes gyermeket vittem magammal, Bandi egyelőre maradt, ő nem jár orvoshoz...
Az új orvosunk nő, nagyon kedves, odafigyelő, meg vagyok vele elégedve. Voltunk már több orvosnál is ebben a rendelőben, amikor sürgősen menni kell, nem biztos, hogy az ember a saját orvosához kerül, akinél van időpont, ahhoz kell menni, de még nem csalódtam egyik orvosban sem. Nem baj, hogy nem az ő betege vagy, ugyanúgy ellát, maximálisan odafigyelnek rád.
A vérvételnél bele kellett egyeznem, hogy megállapítsák a vércsoportomat, szűrjenek HIV-re, hepatitisre, és még millió más dologra. Ezt jónak tartom, bár rengeteg papírmunkával jár, itt mindenhez beleegyező nyilatkozatot kell aláírni, még az ultrahanghoz is. Mindent rendben találtak, még vérszegény sem vagyok, mint az előzőeknél, igaz, már hónapok óta szedek vitaminokat, vasat, folsavat stb.
Január 23-án csinálták meg az úgynevezett szűréses, vérvétellel kombinált ultrahangot, ez kb. a 12 hétre esik. Ilyenkor próbálják meg kiszűrni a Down-kórt, a nyitott gerincet, és még sok olyan mást, amit magyarul sem tudok, nemhogy angolul. A vérvétel és az UH közös eredményeként eldöntik, hogy szükség van-e magzatvízvételes vizsgálatra, amelyet otthon minden 35 év feletti nőnél kötelezően megcsinálnak. Nálam kijött, hogy alacsony kockázatú csoportba tartozom, így nem javasolják ennek elvégzését. Megkönnyebbültem.
Február 1-jén Mr. Hextall fogadott minket (Bandi ha lehet, elkísér), csinált egy röpke ultrahangot, megnézte, hol a lepény (aggódott, hogy olyan helyre nő, ahova nem kéne), van-e szívhang. Elmondta, hogy valószínűleg ez is császármetszés lesz (mily meglepő!). És felvilágosított, hogy létezik a petevezeték-lekötés, amennyiben nem szeretnénk több gyermeket. Mondtam, hogy otthon ez úgy működik, hogy a harmadik császármetszésnél alá kell írnod egy "kérelmet", hogy NEM kéred az elkötést. És persze a negyediknél is... Itt majd kérni kell, hogy csinálják meg. Hajlunk erre, hiszen nem tervezünk több gyermeket, és bármi történjék is, nem szeretnék még egy terhességet kihordani, önző, egészségügyi érdekből. Az orvos azt mondta, jól gondoljuk át, a baba születhet halva, esetleg élő gyermekünk halhat meg, hátha szeretnénk még... Szép kilátások, de ilyenre gondolni sem akarok, ami azt hiszem, teljességgel érthető.
Kérdeztem, hüvelyi vizsgálatot nem csinál-e. Most??? - kérdezte. Nem, nem feltétlenül most, azonnal, csak úgy általában. Nos, nem. Itt olyat nem csinálnak, csak a szülés megindulásánál, ha fájások vannak vagy ha vérzés. Nem nyúlkálnak, ha nem muszáj. Én ezt értem, de honnan tudják, hogy például zárt-e a méhszáj. Ami  fontos egyrészt a szülés megindulása miatt, másrészt fertőzésveszélynek is ki van téve az édesanya. Akkor sem nézik... Timinél fordult elő eddig, hogy korábban kinyílt a méhszáj a kelleténél, így korábbra tették a császármetszés időpontját, majdnem egy hónappal a normálisan kiírt időpont előttre, és még így is sztenderd 3,5 kg körüli lett.
Mr. Hextall azt mondta, egy héttel a kiírt időpont előtt szokás ebben az országban császármetszést csinálni, korábban semmiképp. Még nem tudja megmondani, mikor lesz ez, majd később, ez sok mindentől függ (méret, időjárás, beosztás, bolygók állása, mit tudom én...).
A következő időpont február 13-a volt, ezúttal a midwife-nál. Új körzet, új midwife. Nem csak én voltam ott új, ő is akkor volt ott először. Azt nem tudom, mióta dolgozik a szakmában, de elég bénának tűnt sajnos. Igazából ez az egyik legfőbb bajom, hogy senkinek nem tudom elpanaszolni, ha itt fáj, ott fáj, nem tudok tanácsot kérni, pedig ők mind-mind erre lennének, hogy egy állapotos nőt "átsegítsenek" a 9 hónapon. Lehet, azt gondolják, 4 gyerek után már rutinos vagyok, de nem. Új országban, új rendszerben, új emberek között vagyok, és a helyzet is új, eddig soha nem látott, nem tapasztalat, nem érzett gondok adódnak folyamatosan. Elmondani sem tudom, mennyire frusztrál ez így összesen engem. Folyamatosan hisztis vagyok, nem tudom kontrollálni az érzéseimet, az itt-ott fájdalmaimat, egyszerűen össze vagyok zavarodva.
Kellett adnom természetesen vizeletmintát, megmérte a vérnyomásomat, próbált szívhangot találni, ami nem igazán ment neki, kérdezte, minden rendben, próbáltam mondani, hogy háááát, nem igazán, de úgy tűnt, teljesen tapasztalatlan, és ha kérdezek még valamit, még pánikba is esik, így inkább hagytam az egészet...
A következő jelenés a 20 hetes ultrahangon volt, az ez igazi, nagy ultrahang (több nincs is...). Itt aztán mindent jól megnéznek, megmérnek, elölről, hátulról, középről, fentről, minden irányból. Itt még megpróbálják kiszűrni a lehetséges defektusokat, megnézik a méhlepény fekvését, a magzatvíz mennyiségét, szóval tényleg mindent. Nagyon kedves ultrahangos férfi volt, folyamatosan magyarázta, mit csinál, mikor mit látunk. A méhlepény jó helyen, teljesen egészséges a baba, mindene megvan, kellő számban. A nemét viszont nem mondják meg. Több kórháznak többféle szabálya van erre, itt vagy egyszerűen csak nem mondják meg, vagy azt kérik, ne kérdezd, mert az ultrahangosnak nem az a feladata, hogy a gyermek nemét próbálja megállapítani, hanem az - és ez sokkal fontosabb -, hogy tényleg mindent kiszűrjön, megmérjen. Így nem tudtuk meg, milyen nemű is lesz az érkező gyermek. Annyit tudunk, hogy nagyobb, mint a kora, tehát vagy nagy baba lesz, vagy korábban akar majd érkezni, vagy behozza az előnyét, és lelassul a fejlődése. Azt mondta, szerinte szükség lesz még a műtét előtt egy újabb ultrahangra, hogy lássák, mekkora is. De ezt majd az orvos eldönti.
Fényképet kaptunk róla, most is és a múltkor is fizetni kellett érte, 5 font egy kép...

Tegnap, azaz március 28-án volt jelenésünk újra Mr. Hextallnál. Aki nem volt bent. Egy másik, ritka ellenszenves orvos fogadott minket, nem kért elnézést, amiért ő van, és nem az, akit vártunk, de az is fura volt, hogy erről nem tájékoztattak. Értem én, hogy összesen négyszer fogom őt látni (egyszer februárban, most, a műtét előtt és a műtétkor), de akkor is... No mindegy, csinált egy nagyon rövid ultrahangot, megnézte a lepény helyzetét és a szívhangot. (Őt is hiába kérdeztem a neméről.) Azt mondta, minden rendben, akkor a 35. hétre kérjek időpontot, akkor találkozunk (14! hét múlva). Olyan sokkot kaptam, hogy szóhoz sem jutottam. Tőle is sokmindent meg akartam kérdezni, de szabályosan kirakott minket, úgy tűnt, siet is, és kedve sincs foglalkozni velünk. Nekünk sem volt vele...
A recepciónál kértem időpontot, július 4-ére (!), de megemlítettem, hogy nagyobb a baba, ezért lehet, akkor már akár ki is akar jönni, nem értem én ezt. Azt mondták, ne izguljak, ők sem izgulnak, ha bármi probléma van, be tudok menni az ügyeletre, a kórházba, a háziorvoshoz. Ha pedig a midwife úgy gondolja, hogy nagyobb a baba, majd visszaküld ide. Érdekelne, hogy ha senki soha nem nyúl hozzám, a midwife-nak nincs ultrahang-készüléke, vajon ki és honnan fogja tudni a következő 14 hétben, hogy a) mekkora a gyerek, b) kinyílik-e a méhszáj, c) pontosan hányadik hétnél is tartunk, d) esetleg altatóorvossal nem kéne konzultálni...
Otthon a 34-35. hét környékén elkezdtek mindig CTG-t csinálni, azaz rám kötöttek egy szerkentyűt, és perceken keresztül nézték a baba EKG-ját. Hogy itt van-e valakinek egyáltalán ilyen készüléke, fogalmam sincs. Nem értem, tényleg nem értem...
Tegnap megpróbáltam a midwife-hoz időpontot kérni a jövő hétre, de még nem tudnak adni áprilisra, majd pénteken hívjam őket. Tessék? Nem vették még meg a jövő havi noteszt? Vicc. Vagy inkább siralmas. Nem akarok sehol goromba, udvariatlan, bunkó külföldi lenni, de néha legszívesebben az asztalra csapnék, hogy hé, itt ÉN vagyok az, akivel foglalkozni kell, nem nekem kéne mindennek utánajárni, megtudakolni, ennek a rendszernek minimum magától kéne működnie. 9 hónap alatt az ember nem lát nőgyógyászt, szülészt, összesen kettő darab ultrahangot csinálnak, és ha nagyon akar, a midwife-fal beszélgethet... Nem biztos, hogy rossz ez a rendszer, de én máshoz szoktam. Mind a négy gyermekem ugyanannál az orvosnál született, aki 18 éve (egészen mostanáig, míg ki nem költöztünk) a nőgyógyászom volt. Bármi bajom volt, bárhol fájt, butaságot akartam kérdezni, felhívhattam a mobilján, és elmondhattam. Nem hiszem, hogy ha az első gyermekemet várnám, sokkal jobb lenne. Vagy teljesen tudatlanként elfogadnám, hogy igen, ennek így kell működnie, vagy még jobban pánikba esnék, mert nem tudok semmiről.
Ha sikerül jövő héten eljutnom a midwife-hoz, listát írok a kérdéseimről, és ha ő nem tud válaszolni, megyek a GP-hez, ha ő sem, akkor visszamegyek Mr. Hextallhoz, és ezt a kört akár hússzor is megteszem, mindaddig, amíg úgy nem érzem, mindent tudok, mindenről fel vagyok világosítva és már nem aggódom tovább...

Fogorvos - már megint

Terhességem okán jogosult vagyok ingyenes fogászati ellátásra (sőt, a gyermek egyéves koráig érvényes az ingyenesség), gondoltam, kihasználom, és meglátogatom újra a fogorvost. Sok kalciumot von el tőlem a gyermek, az ínyem vérzik, és amúgy is nemsokára lejár a hat hónap az utolsó látogatásom óta, jött volna a levél, hogy a hathavi konzultáció esedékes.
Ezen felül Dórinak fáj a foga, az ínye, vagy maga sem tudja pontosan. Katáéknál pedig iskolai fogászati vizsgálat volt (ez inkább csak ránézés), és javasolták neki, hogy keresse fel a fogorvost, mert elég sok rossz foga van. Bár ezek még tejfogak, azért nem árt, ha látja szakember.
Nos, így történt, hogy kértem mindhármunknak időpontot. Nekem azt mondta, hogy várjunk a gyermek megszületéséig, mert sürgős ellátásra nincs szükségem, a tömések cseréjéhez, feljavításához sok-sok injekció kellene majd, az nem tesz jót, és amúgy is sajnos a terhesség végéig még várható romlás, várjunk össze mindent. De addig is leszedi a fogkövet, a vérző ínyemmel majd csinál valamit; nem tudom, mit, nem értek hozzá, de majd ma délben kiderül, mára kaptam időpontot.
Dórinak lekente valamivel az ínyét, csinált röntgenfelvételt a fogairól. Amikor szóba jött, hogy viselt majd két évig kivehető fogszabályzót, megkérdezte, gondolkodtunk-e normális (állandó) fogszabályozón, mert ha gondoljuk, még bőven időben vagyunk, érdemes lenne. A gyerekek fogászati ellátása 18 éves korig ingyenes, de nem tudom, hogy vajon a fogszabályozás is. Nem igazán találtam erre vonatkozóan sehol érdemi információt. Kaptunk a fogszabályozó klinikától levelet, hogy a fogorvos hozzá fordult ezzel a kéréssel, így adtak is egy időpontot (április végére), és ha mindannyiunknak megfelel (Dóri alkalmas az ellátásra, beleegyezünk stb.), akkor megkezdődhet a fogszabályozás folyamata. Annyit kértek, hogy a tb-kártyát vigyük magunkkal, mert csak így jogosult az ellátásra. Ebből nekem az következne, hogy ez is ingyenes, de láttunk itt már érdekes dolgokat, és majd jól kikérdezem őket, ha megyünk.
Katát is alaposan megvizsgálta, talált több lukas, szuvas fogat. Ebből kettő rágófogat mindenképp szeretne betömni, így őt jövő héten csütörtökön délután viszem. Nagyon várja már, pedig elmondtam neki, előreláthatólag mi vár rá, de ennek ellenére lelkes. Dóri is ilyen lelkes volt mindig kicsinek, pedig neki is húztak, tömtek pár évesen fogat, aztán egyszer már nagyobb korában kihúzták egy fogát, azóta retteg a fogorvostól, még ha az olyan helyes indiai fiatalember is, mint a mostani fogorvos... Majd meglátjuk, Katában mennyire hagy életre szóló "nyomot" a fogtömés, a dokinak nagyon ügyes keze van, remélem, kicsi lány jól viseli majd.

Újra munkában

Nem igazán sikerült a múlt héten eljutnom a blogírásig, de mentséget, kifogást mindig találok, ezekkel tele a padlás. Tegnap késő estig dolgoztam, amúgy pedig egész héten vendégem volt, így a gép előtt ülés kissé háttérbe szorult.
Még pár hétig biztos dolgoznom kell, dolgozni fogok. A szülési szabadságot (vagy valami ahhoz hasonlót) legkorábban a 26. héten kezdhetem meg, így egyszerű matekkal kiszámolható, hogy ha most vagyok 20-21 hetes terhes, akkor még legalább öt hetet le kell húznom. Nem olyan szörnyű, jóval kevesebb órát, jóval kevesebb napot dolgozom, de sajnos ennek megfelelően a pénz is ennyivel kevesebb.
Nem bánom, mert még így is elfáradok, viszont ezek az itt-ott munkák még jobban szétdarabolják a napomat, hetemet. A héten például ma (hétfő) délután dolgozom, kedd délelőtt, szerdán napközben egyórás céges megbeszélés, csütörtök délelőtt, péntek egész nap reggeltől estig.
Már most három vagy négy számmal nagyobb egyenruhát hordok, nehézkesen mozgok néhol, a hajolgatás, fürdetés elég megerőltető, így valószínűleg tényleg befejezem a munkát, amint lehet. Kicsit idétlennek tűnik számomra, hogy egy hordó külsejű ápoló próbál támogatni egy labilis, járókeretes nénit. Ha megbillenne, nem tudom, melyikünk tudna gyorsabban mozogni. Ráadásul néhányan próbálnak kímélni engem, ó, nem kérnek szendvicset, majd ők megcsinálják, vigyázzak a forró teavízzel, inkább nem kérnek teát, a kollégáim is - ha ketten vagyunk egy betegnél - többet igyekeznek csinálni, de ez inkább kellemetlen, hiszen nem az ő dolguk helyettem végezni a munkát...
A szülési szabadság korai megkezdése azzal jár természetesen, hogy hamarabb le is fog telni a szülés után. Ez a része viszont abból a szempontból nem érdekel, hogy nem akarok mindenáron visszamenni dolgozni. Egy pici baba, négy nagyobb gyerek, egy férj, egy háztartás mellett talán ez megérthető. Ha találok valami könnyű munkát, esetleg itthonról végezhetőt, vagy olyan részmunkaidőset, amely tényleg nem veszi el a hetem nagy részét, akkor meglátjuk. De haladjunk lépésenként. Először legyen meg a baba, legyen egészséges, én is jöjjek rendbe, aztán majd kitűzzük a következő célt...

Szerintem....

Szerintem ilyen sok idő még nem telt el bejegyzés óta...
Szerintem mióta újra visszamentem dolgozni, újra tanulok angolul, megint nincs időm semmire...
Szerintem még egy pár napig biztos nem tudok semmi érdemlegeset írni ide, de utána majd igyekszem...
Szerintem menni fog...

Én, illetve mi

Igen, ez én vagyok... Novemberben levágattam a hajam, de nem igazán sikerült (jó) képet csinálni magamról. Talán még ez a legjobb, és mivel volt, akinek már régóta ígértem, tessék, itt van.
És most következzen egy örömhír: babát várok. Őt:

Pár hónapja (vagy inkább pár éve) tervezett baba, hiszen Kata óta folyamatosan felmerült a babakérdés. Most jutottunk el oda, hogy 37 éves vagyok, ha valaha szeretnénk még egy babát, akkor itt az idő, most vagy soha. Túl vagyok az első három hónapon, az összes olyan vizsgálaton, amely visszatartott attól, hogy korábban megosszam a hírt, úgy tűnik, minden rendben van, egészséges gyermekünk lesz.
Többek között ezért sem írogattam ide a blogba. Mármint nem azért, mert nem akartam megosztani a hírt, hanem mert annyira pocsékul éreztem magam, hogy sem erőm, sem kedvem nem volt írni. Életemben először szenvedtem a hírhedt terhességi rosszulléttel. Soha nem volt egyik gyerekemmel sem ilyen. Nem tudtam, mi az a hányinger, a rosszullét, az émelygés, ragyogóan, tetterősen éreztem magam mindig. Csak a hasam nőtt, ebből tudtam, hogy terhes vagyok...
De most. A létező összes tünetet produkáltam, Bandi és a saját nagy örömömre. Az ágyból való felkelés is komoly erőfeszítést igényelt (néha még most is), minden szagtól émelygett a gyomrom, fura módon egyedül az evés segített ideig-óráig. Ez persze már most meg is látszik rajtam, az a 10 kiló, amit kínkeservvel lefogytam pár hónapja, szép lassan kúszik vissza rám. A hangulatom nagyon ingadozó, kevésbé szépen fogalmazva iszonyú hisztis vagyok. És volt még valami, ami szintén aggasztott heteken keresztül, ez pedig a vetélés veszélye, vagyis vérzés. Háromszor kötöttünk ki az ügyeletes kórházban, ahol ugyan segíteni nem tudtak, de legalább nem is igyekeztek semmit csinálni... Egy alkalommal sikerült kicsikarni belőlük egy korai ultrahangot, amely megállapította, hogy valószínűleg egy mióma okozza a problémákat, de emiatt ne aggódjak túlzottan.
Jó pár hete itthon vagyok, nem dolgozom, képtelen vagyok a fent leírtak miatt. De úgy tűnik, lassan vissza kéne mennem pár hétre egy-két könnyebb ügyfelet elvállalni, mert ha a terhesség végéig betegállományban maradok, nem leszek jogosult az itteni gyes-féleségre. De majd meglátjuk, igyekszem folyamatosan beszámolni a történekről, a babáról, a fejleményekről (az orvosi vizsgálatokról, folyamatról majd egy másik bejegyzésben mesélek...).

A gyorshajtás meg én

Mi ketten régi barátok vagyunk, mármint a gyorshajtás meg én. Illetve van még egy harmadik társ is, a tilosban parkolás. Régen sokat jártunk össze, de egy ideje jobban vigyázok. Vagy mégsem. Elkövettem életem első gyorshajtását Angliában.
Novemberben a 30-as (mérföld) táblánál 38-cal mentem. Egy olyan helyen, ahol csak alkalmanként van kirakva mobilkamera... Siettem, nem figyeltem, belefutottam. Egy hét múlva jött a levél, hogy mit követtem el. A részletekről a megadott honlapon tájékozódhattam. Ez egy második kör volt, mert első körben Bandinak jött levél, hisz ő a tulajdonos, de ő rámkente, így a következő héten nekem jött ugyanaz a levél. Szóval, a honlapon fent voltak a fényképek az autóról, a sebességről, a távolságról, hogy hol készült, minden adat elérhető volt. Bámulatos, micsoda technika...
Mivel bőven azon a határon belül voltam, hogy nem veszélyeztettem a jogosítványom elvételét, két lehetőség közül választhattam. 1. Szó nélkül elfogadom a büntetést, beküldöm a jogosítványomat, egy 60 fontos csekket, kapok 3 fekete pontot, amely 3 évig lesz feltüntetve büntetésként, illetve emlékeztetőül plusz egy évig a rendszerben. 2. Szó nélkül elfogadom a büntetést, de hajlandó vagyok részt venni egy egynapos tanfolyamon, befizetek 85 fontot, nem kapok fekete pontot, a büntetésem 7 évig lesz feltüntetve a rendszerben. Ezen a tanfolyamon 3 éven belül nem vehetek újra részt. 3. Nem fogadom el a büntetést, bírósághoz fordulok, de amennyiben vesztek, pokoli magas a büntetés. Amely akkor is magas, ha az 1-es vagy 2-es pont nem történik meg 28 napon belül. Így szépen beküldtem a jogosítványomat, a 60 fontos csekket (mintha a fogamat húzták volna), elfogadták, pár napon belül visszaküldték a papírjaimat, tájékoztatva, hogy rávezették a jogosítványomra a fekete pontokat... Most már sajnos ilyen irányú tapasztalatom is van, de ezentúl kétszer annyira fogok figyelni, hogy hol mennyivel megyek.

Szülinap, karácsony, szülinap

Nálunk a karácsony előtti és utáni pár hét mozgalmasan szokott telni, hiszen három szülinapot is ünneplünk egy hónapon belül. Timi 9 éves lett, Gergő 15, én pedig 37. A saját szülinapomat olyan nagyon nem ünnepeltük meg, mármint nem volt torta (tele voltunk sütivel, édességgel), nem volt pezsgő, szerpentin, lufi (mert azok maradtak még Timiéről), de ajándék azért volt...
Timi születésnapjáról sajnos nem készült kép, illetve csak később egy, mert nagyon nem éreztem jól magam, így erőm sem volt elővenni a gépet. Egy élethű cicát kapott ajándékba, amelyik nyávog, dorombol, emelgeti a lábát, hanyatt dobja magát stb. Aimee is itt volt, együtt ünnepelték a 9 évest.
Íme, a képes beszámoló:

Az első ajándékok bontása

Dóri és a festőállvány

Gergő és a minihűtő

Dóri gitártokja nagyobb, mint ő maga

Petra és a kicsik egyforma hévvel bontogatják az ajándékaikat...

Gergő repülőjegyet kért és kapott a születésnapjára