Sikeres évzárás

A kicsiknek is véget ért hivatalosan a tanév. Hétfőn délután Kata tanára szólt, hogy másnap reggel lesz a heti (és egyben utolsó) gyűlés, ahol Kata kap oklevelet, ezért szeretnék, ha részt vennék. Miután hazaértünk, hívtak a suliból, hogy Timi díjazásban részesül, ezért mindenképp fontos, hogy ott legyek. Szerencsém volt, az egyik ügyfelet lemondták, így volt egy szabad órám pont akkor (ami kellett is, mivel az ígért 15 perc helyett 45 perc volt).
Nagyon sok kategóriában nagyon sok díjat, oklevelet, könyvet adtak át. Nem tudom, Timi miért kapott könyvet, és ő sem tudja. Valószínűleg elmondták, de mivel egyben jó nyári szünetet is kívántak, valamint búcsúztattak tanárokat, fényképezni is próbáltam közben, nem igazán tudtam követni, hogy mikor, kit, miért szólítanak ki. A többségük jó magaviseletért (Timi biztos nem), jó tanulmányi eredményért, az elért célokért kapott díjat.

Kata is kapott könyvet, ő sem tudja, hogy miért...

A díjeső végén osztották ki pár gyermeknek azt a díjat, amely az egész éves hiányzás nélküli iskolalátogatásért jár. Timi is kapott ilyet, bár emlékeim szerint mintha hiányzott volna 1-2 napot, de lehet, hogy az szünet volt, hétvége, vagy Katára emlékszem csak. Ez annyira nagy szó, hogy valaki egész évben egyetlen napot sem hiányzik, hogy a szülőket is jutalmazzák (hatalmas csokor virággal), a gyermek oklevelet kap, valamint egy 10 fontos vásárlási utalványt is. Összesen talán 6 vagy 7 ilyen gyermek (és szülő) állt kint a színpadon.

Tegnap gyorsan le is vásároltuk az utalványt, Timi választotta ki, mi pedig hozzáraktunk egy keveset, így kapott egy újabb Barbie-t, valamint egy fésülhető babafejet, ezeket Katával közösen használhatják.
Mr. Burnage is kapott egy kis ajándékot, mivel elhagyja az iskolát. Timi nagyon szomorú emiatt, de remélem, az új tanár is beválik szeptembertől.

Timi megkapta a főzőklubos oklevelét is.

Dóri is megkapta az utolsó oklevelet, ez az, amelyet az osztály ítélt meg neki.

És ha már oklevelek, ma megjött postán az én "bizonyítványom" is, amely tanúsítja, hogy ezek szerint sikeres volt a vizsgám, átmentem. Pontszámokat nem tudok, de a lényeg, hogy megvan. Jöhet a következő szint...

Önmagam árnyéka...

Fárasztó a munkám. Piszkosul. Könnyebbnek, lazábbnak gondoltam ezt az egészet. Jackie megkérdezte, azt kaptam-e, amit vártam. Sokkal többet. És mást. Múlt héten szerdán még azt írtam, igyekszem belejönni, nem is volt olyan szörnyű napom stb.
A pénteki napom kitett magáért. Rögtön reggel infarktust kaptam, amikor megláttam, hogy Ellen azonos azzal az Ellennel, aki az ír hölgy... Nagyon koncentrálnom kellett, hogy bármit is értsek abból, amit mond. Precíz, vagy inkább kukacos nőnek mondanám. Nem volt mindegy, melyik szivaccsal mosom a hátát, a lábát, hat- vagy hétféle törölközőt használt, az ágyon lévő csipkéket szigorú rendbe sorolta (bár szerintem azok már félelmükben maguktól mozogtak helyesen), és amikor kért valamit, és hatodszorra sem értettem, akkor bosszankodott. Nem is kicsit. Csak hat ügyfelem volt pénteken, mégis kimerültem. Szellemileg mindenképp, de akkor éreztem először, hogy fizikailag is. Hajolgatni, mosdatni, lábat krémezni, cipőt felsegíteni, aztán kocsiba be, kocsiból ki, megerőltető.
A hétvége pedig egyenesen rémálom volt. Annyira sokan voltak, ez volt az első igazán kemény napom, hogy tényleg csak azon igyekeztem, mindenki túlélje a hétvégét. Új arcok, új címek, új tennivalók, vagy régi ügyfelek új időpontban, amikor már mást kell csinálni (nem pizsamából rendes ruhába öltöztetni, hiszen délután van), több helyen késtem, volt, ahol korán voltam, mert felcseréltem, de végül mindenhonnan úgy távoztam, hogy az ügyfél elégedett volt, mosolygott, és nagyon-nagyon hálálkodott azért, amit érte tettem.
Az eheti beosztásom a következőképpen alakult (volna): hétfőn délelőtt és délután, kedden délelőtt, szerdán délelőtt és délután, csütörtökön délelőtt, pénteken délelőtt, hétvége szabad. Ehhez képest szerdán cseréltem Jackie-vel, más útvonalat csináltam, csütörtökre behívtak délutánra, vasárnapra pedig könyörögtek, hogy vállaljam el a délelőttöt. Elvállaltam. Ma péntek van, tehát pár napon már túl vagyok. Új arcokon, új helyszíneken, új tennivalókon, vagy régi ügyfelek új időpontjain. Kezdek kiismerni pár embert (van, akihez naponta négyszer is megyek), mit hogy szeret, hány cukorral issza a teát, milyen színű törölköző a mániája, mit szeret mikor enni, melyik a kedvenc zoknija stb.
Erre megjön ma a jövő heti beosztásom. Újfent új nevekkel, új helyszínekkel, nem is kevéssel... és persze új időpontokkal. Azt gondolom, ezeknek az idős, gyakran szellemileg leépült embereknek szükségük van az állandóságra. Hogy ismerős arcot lássanak, minél többször. Volt olyan, aki először nem akart beengedni, pár alkalom után pedig már állt az ajtóban és várt, hogy mikor érkezem. Szinte alig van olyan jövő héten, aki ezen a héten is volt. Nem nagyon értem, mi alapján tervezik az útvonalamat.
Sok hiányossága van a tervnek. Van olyan, ahol a szomszédos utcába eljutáshoz 15 perc időm van, van, ahol ugyanabban a házban lakóhoz való eljutáshoz 30 percem, de a város két végén lévő pont között 0 percem van eljutni egyik címről a másikra. Ha valaki megbetegszik (mármint ügyfél), akkor ott luk marad a tervben, és vagy hazajövök, vagy ülök a kocsiban 10-40 percet.
A teendők tényleg nagyon változatosak, a betegek is. Van, aki "csak" idős, nehezen tud egyedül öltözni, mosdani. Van, akinek fogalma sincs, milyen nap van, nem is érdekli, a lényeg, hogy beadjuk a gyógyszerét, enni-inni adjunk neki, pelenkát cseréljünk. Van, aki igazából csak a biztonság kedvéért kér minket, nehogy baja essen, amíg főz, fürdik, bármit csinál. Mellesleg beszélgetni is szeretne. Ez utóbbi még mindig elég nehezen megy nekem, de van olyan, akinek már egész jól értem a beszédét, és kellemesen el tudunk beszélgetni. Nem hittem volna, hogy valaha idáig eljutok. Bár még mindig görcsben van a gyomrom, ha új emberrel találkozom, ha nem értek valamit, ha vissza kell kérdeznem, de legalább a többi dolog egész jól megy (még ha néha el is felejtek ezt-azt...).
Van két MS-es (multiplex sclerosis) beteg is. Az egyik kezdeti stádiumú, a másik szinte végstádiumú. Míg az előbbivel jókat lehet beszélgetni, nevetgélni - ugyan daruval emeljük a székről az ágyba, hogy tisztába tegyük, a hangulata többnyire vidám, szórakoztató hölgy -, addig a másik hölgynek csak fájdalmat okozunk. A teste nagy része teljesen le van merevedve, mintha botoxolva lenne, nehezen tud nyelni, gyomorszondája van, fáj minden érintés. Ehhez képest naponta kétszer megyünk hozzá, lemosdatjuk, átöltöztetjük, tisztába tesszük. Iszonyatos kínjai vannak, ahogy mozgatjuk, ahogy forgatjuk, szegény csak sír, artikulátlan hangokat ad ki. Nem beszélve arról, hogy az állandó fekvéstől fekélyei, felfekvései lettek, tegnap kórházba vitték, mert az egyik fekély elérte a csontot. Ugyan a kórházból kiengedték már, de sok remény nincs arra, hogy javuljon az állapota. És ő még csak nem is idős, 50 éves.
Sajnos, az ilyen betegeket érzelmileg nagyon nehezen viselem. Ezért nem dolgozom kórházban, ezért nem vagyok nővér, ezért nem megyek el segítőnek egy hospice házba. Mert nem bírom látni a szenvedést. A demens betegek legalább nem tudnak róla, nem emlékeznek rá, hogy mi bajuk van, betegek-e, ők nem szenvednek, csak a körülöttük lévők. Nincs gondom a benti vécé kiürítésével, a tisztába rakással, a katéterzacskó ürítésével, a mosdatással, a különböző fekélyek, felfekvések bekenésével, mindaddig, amíg nem látom, hogy a másik szenved. Piszkosul megvisel, hogy tehetetlen vagyok, és a jelenlétem nem segít neki. Hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt (sajnos ez elég kevés), nem tudjuk enyhíteni a szenvedését.
Jackie-t kérdeztem, lehetséges lenne-e, hogy "leadjam" ezt a beteget, de azt mondta, hogy mivel ő szerdától már elmegy, én veszem át a helyét, és mivel ő az egyik főgondozó, muszáj lesz helyt állnom... Majd meglátjuk. Egyelőre kitartok, és próbálok a többi nehézségre koncentrálni.
Múlt héten a két fél és két egész nap alatt majdnem 80 kilométert vezettem, a városon belül, és 19 és fél órát dolgoztam összesen. Utazás nélkül. Jövő hétre több mint 32 óra az előirányzott terv, napi átlag 15 ügyféllel. A reggeli ügyfél 7-kor szeretne engem, az esti nem korábban, mint 7. Nem tudok mindenkinek megfelelni, mert vagy órákat ülök a kocsiban, vagy minden alkalommal hazajövök fél-egy óra hosszára, ráadásul fáradt vagyok, nem pihenem ki magam rendesen, és fizikailag is kimerülök. A szellemi tevékenységről (mindenre figyelni, kódokat, címeket, neveket, beosztásokat, időpontokat és mindenkinek a saját személyes dolgait megjegyezni) nem is beszélve.
Nem rosszabb ez a munka sem, mint bármelyik másik, ide is gyakorlás kell, hogy kellő rutinnal és gyorsasággal tudjam csinálni. De hogy őszinte legyek, minden alkalommal visszasírom a főnököt, a régi munkámat, és azt kérdezem magamtól (teakészítés vagy fenéktörlés közben): mi a fenét keresek én itt?
Hosszú távon biztos, hogy nem akarom ezt csinálni, igyekszem mellette tanulni, okosodni (mind angolból, mind programokból, még a helyi újságnál is bepróbálkoztam gyakornoki állásra), hogy előre léphessek. Nem beszélve arról, hogy a család nagyon nehezen viseli, hogy anya nincs itthon. Mióta megszülettek (immár lassan 16 éve), mindig ott voltam velük, hiszen igyekeztem úgy dolgozni, hogy amikor ők otthon vannak, akkor én is (még ha éjszaka kényszerültem is dolgozni). Ez most először változott meg, hiszen ha reggel kell mennem, akkor Bandi viszi őket iskolába, amikor indulok, ők még alszanak, ha pedig délután, akkor épphogy hazaérnek, már indulok is, és csak lefekvésre érek haza. És akkor az egész napos hétvégi munkát még nem is említettem.
No mindegy, kipanaszkodtam magam, reméljük, lesz ez még jobb is...

(Majdnem) vége az iskolának

Dóri és Gergő számára véget ért ez az év. Ma mentek utoljára iskolába. A kicsiknek még hétfőn és kedden van tanítás, és ekkor nekik is elkezdődik a nyári szünet.
A nagyok megkapták az éves értékelésüket (school report), amelyet terjedelme miatt nem írok le alaposan. Minden tantárgyból mindketten külön-külön értékelést kaptak, komplett kis füzetecskét hoztak haza (A/5-ös füzet, kb. 20-25 oldal). A lényege, hogy úgy tűnik, sikerült beilleszkedniük, és mindketten igen magas értékeléseket kaptak, nagyon sok dicséretet, elismerő szót, valamint további sikereket kívánnak nekik a következő évre. Kaptak számszerű értékelést is (3C-től 7A-ig), van, amiből közepes szintet értek el, de matekból például továbbra is mindketten (magasan) vezető tanulók. Egész év során lehetett gyűjteni úgynevezett meriteket, ezek a pontok jártak szorgalomért, jó magatartásért, nem hiányzásért stb. Most, utolsó héten ezeket le lehetett vásárolni, Gergő tombolákat vett (amivel nem nyert), Dóri pedig rajzeszközöket (pasztellkrétát, festéket, különböző ceruzákat, vásznat stb.), ebből mondjuk látszik, hogy Dórinak magasan több pontja volt...
Gergő valamikor év közben Art champion lett (az évfolyam legjobb rajzolója), és amellett, hogy kitették a nevét a folyóson levő listára, kaptak ajándékot is, egy utazást a British Museumba. Ennél többet erről nem tudok, egész napos kirándulás volt, annyit mesélt, hogy jó volt. Sok mindent megnéztek, ami az ez évi témákhoz kapcsolódik, néhol érdekes volt, néhol unalmas.

Mindketten kaptak okleveleket, Dóri megkapta a tanárnő kedvence oklevelet, valamint elnyerte az évfolyam legaranyosabb, legkedvesebb, legmosolygósabb tanulója díját, amelyet a többiek szavaztak meg neki. Hatalmas csokor virágot kapott, öleléseket, puszikat és dicsérő, elismerő szavakat. Kaptak tárgyakból is oklevelet, Dóri trófeát és érmet is. Gergő pedig hazahozta a saját készítésű "vizsgamunkáját" fatechnika tantárgyból...

Timi csillagát utólag lefényképeztem a folyosón, ha már nem lehettem ott.

A kicsik partival ünneplik az év végét (Katának sonkás szendvicseket kellett bevinni tegnap, Timinek hétfőn nasit kell vinni), a nagyok vidámparki kirándulással. Gergőék kedden Chessingtonban voltak, Dóriék tegnap a Thorpe parkban. Hihetetlen, mikre ültek fel, mindenféle fejjel lefelé gyorsan közlekedő, vizes járműt kipróbáltak, Dóri nyert egy tigrist is, kosárlabda-dobással. Ő Simon (szájmon), a buszon külön ülést kapott, Dóri kicsit nehezen fért be vele az ajtón...

Timinek véget ért a cheerleading is (pompon-lány edzés), egy rövid bemutatóval kedveskedtek a szülőknek:

És megtörtént a csoda...

Elkezdtem dolgozni. Ahogy ígérték - érhetnek még meglepetések -, pénteken megérkezett a papírhalom. Az összes kitöltendő nyomtatvány, elszámolás, útiterv, időbeosztás. Mindent megkaptam.
E heti beosztásom igen érdekes: hétfőn délelőtt dolgozom (6 helyszín), pénteken délelőtt (6 helyszín), szombaton egész nap (18 helyszín) és vasárnap is egész nap (15 helyszín). Hétvégén van olyan ügyfél, ahova négyszer is megyek, különböző időpontokban.
A hétfő délelőttöm jól telt, reggel 7.10-kor kezdtem, Bandi vitte gyalog a kicsiket suliba. 10.30 után nem sokkal itthon voltam, és 12-kor kellett még visszamennem egy nénihez. Fárasztó volt a reggeli műszak. Azon kívül, hogy iszonyatosan féltem, mit rontok el, mit felejtek el, mit értek meg és mit nem, hogyan tudom magam kifejezni, még azon is aggódtam, hogy odataláljak, jó ajtón menjek be, udvarias legyek stb. És persze az első napi drukk is megvolt. Túléltem, és az ügyfelek is... A délelőtti munka többségében abból áll, hogy felkeltjük az ügyfelet, ha van, leválasztjuk a katéterzacskót, kiürítjük, kikísérjük a klienst a fürdőszobába, segítünk lemosdani, fürdeni, zuhanyozni (embere válogatja), megtörölgetjük, különböző helyeken különböző krémekkel bekenjük, visszakísérjük a hálóba, segítünk felöltözni (ruhát választani), megcsináljuk az ágyat, elpakoljuk a szennyes ruhát, kidobjuk a szemetet, ki is visszük a szemetet az udvari nagy kukába, reggelit csinálunk (müzli, zabkása, keksz, pirítós, tojás stb.), teát főzünk, friss vizet adunk a gyógyszerhez (erre külön nagyon kell figyelni, hogy bevegyék a gyógyszert, van, ahol szemcseppet is kell adni), elmosogatunk, majd minderről listát írunk az ápolási tervbe, vagyis mindent rögzítünk. Ha kért enni, azt is, ha nem kért enni, azt is - tényleg mindent. És ha lehet, mindezt maximum félórán belül. Volt olyan ügyfél, ahol 50 perc alatt végeztem, mert szegény nagyon lassan tud mozogni, kerülgetni kell őt a kicsi fürdőszobában, nem megy ez még olyan gyorsan. Hétfőn nem úsztam el senkivel, de kicsit tartok a hétvégétől, ahol elég szoros és hosszú időbeosztásom lesz.
Két dolgot felejtettem el, ami utólag a kocsiban jutott eszembe: az egyik néninél nem húztam el a hálóban a függönyt, az egyik bácsit pedig elfelejtettem deóval befújni fürdés után. Úgy gondolom, ez nem vészes, ennél nagyobbat soha ne hibázzak.
Az angollal igazából nem volt gondom, valahogy sokkal jobban ment, mint vártam. Az ügyfelek is próbáltak velem kommunikálni, és én is próbáltam minél több értelmes angol mondatot kipréselni magamból. Lehet, eddig azért tűnt "nehezebbnek", mert Jackie ott állt a hátam mögött, és tudtam, hogy számíthatok rá, bármi van. Most, hogy egyedül vagyok, vagy megértem, vagy megkérdezem ötször, de muszáj tudnom, mit szeretnének, és azt is muszáj elmondanom, én mit szeretnék... Persze, könnyítés volt, hogy csak olyanoknál voltam, akiknél már többször jártam, illetve ők szépen, tisztán (az angol átlaghoz képest) beszéltek. Hétvégén lesz olyan, akinél még nem voltam, illetve olyan is, akihez nem szívesen megyek, mert utál mindenkit, főleg a külföldieket, de olyan is van, aki egyszerűen csak hisztis, ha valamit egy centivel arrébb tesz le az ember, mint ahogy ő gondolja. Olyan is van, akinek egy szavát sem értettem eddig, és valószínűleg hétvégén sem fogom. Pénteken megjön majd a jövő heti beosztásom, és remélem, ezután a normális rend szerint kétheti körforgás lesz, vagyis ugyan minden héten jön a beosztás, de ugyanaz lesz, mint a két héttel ezelőtti. Persze apró változások mindig lesznek (sajnos kórházba kerülnek ügyfelek, meghalnak, felmondják a szerződést stb.), de legalább tudok némileg előre tervezni.
Bár eddig akárhányszor erre számítottam, mindig csalódnom kellett, mert valahogy nem erről híresek az angolok. Hétfőn este is csörgött a telefonom, hogy lenne valaki Hemelben, akihez el kéne menni, de nemet mondtam. Új vagyok, az első napom volt, délelőtt dolgoztam, Hemel elég nagy, nem volt kedvem átutazni az egész városon egy olyan emberhez, akit lehet, nem is ismerek. Sok lett volna a jóból első nap.
Az is lehet, hogy ha belejövök, még több embert, még több helyszínt kapok. Lehet, ez csak a beetetés időszaka... Ha beválok, többet dolgozhatok, persze több pénzért. Elvileg július utolsó napján kapom meg az első fizetésemet, nagyon kíváncsi leszek rá, mit és hogyan számolnak (még az árnyékolásért járó pénzt összegét sem tudom), érdemes-e hajtanom, vagy átállok angol üzemmódra, és csak annyit dolgozom, hogy jogosult legyek járulékokra... igazából csak annyit szeretnék dolgozni, amennyi még nem megy a család rovására. Milliomos sajnos ebből így sem, úgy sem leszek, de legalább érzem, hogy hasznos vagyok a társadalom, a család, az ország, és főleg saját magam számára.

Fotózás - ahogy én képzelem

Pár hete, amikor valamelyik gyermeket szülinapi parti kapcsán el kellett vinni egy-két várossal arrébb, láttam egy érdekes fát, kopasz ágakkal, háttérben viharos felhőkkel, előtte zöldellő bokrokkal - ez mindenképp fotótéma. Ugyanazon az útvonalon van egy autópálya-híd is, ahonnan szintén jó képeket lehet csinálni az alatta elmenő autókról. És ha még mindez nem lenne elég, van egy kis templom útközben, vagy inkább minikápolna, amely úgy néz ki, mintha fehérre festett kartonpapírral lenne bevonva (hasonló a garázslemezhez, trapézlemezhez, de nem az). Igazán kiemelkedik falu főutcáján.
Tegnap, volt egy kis időm, gondoltam, végre nem esik az eső, nem szikrázik a nap (bár ez nem túl gyakori itt), itt az idő, irány fényképezni. Gép, pótaksi, állvány, derítő, minden be a kocsiba, 2-3 órát szántam erre az egészre. Ennél rövidebb idő alatt megúsztam...
A templom környékén (a hatutcás falu főutcáján) tereprendezés folyt, le voltak zárva különböző útszakaszok, sehol nem lehetett megállni (épeszű távolságon belül). És mivel szép nagy autók el is takarták a templom egy részét, értelme se lett volna bárhonnan is visszagyalogolni állvánnyal a hátamon. Mentem tovább a fához. Amely amennyire jól mutatott akkor és ott a viharos felhős háttérrel, annyira silánynak tűnt most, egyszerű, szürke, fátyolos időben. Próbáltam különböző irányokból képeket csinálni (kikerülve villanyoszlopot, autópálya-korlátot, arrajáró gyalogosokat, autósokat), de sajna egyik sem olyan lett, mint amilyet megálmodtam.
A fa és a ló
Átmentem a túloldalra, ahol egy ló ácsorgott, őt lefényképeztem, ha már ott voltam...
Elsétáltam az autópálya-hídra, hogy kitaláljam, mit és honnan lenne érdemes fotózni. Letámasztottam az állványt, ekkor csörgött a telefonom - először. A kicsik sulijából hívtak, hogy Timit eltalálta egy baseball-labda, jegelik az arcát, jól van, de jó lenne, ha vetnék rá egy pillantást. Csináltam pár fotójegyzetet (by főni), és megállapítottam, hogy ide éjszaka vissza kell jönnöm valamikor fényeket fotózni, nappal pedig hoznom kell a hegesztőüveget, mert különben kiégnek a képeim...
Visszajöttem Hemelbe, megnéztem Timit a suliban, akinek addigra már felére apadt az arca (a szeme alatti csontot találták el), jól volt, megvigasztaltam, majd otthagytam. Gondoltam, leugrok a városba vásárolni, esetleg fotótéma után kutatni, hiszen a felszerelés még a kocsiban volt. Ekkor hívott Gergő, aki itthon hagyta a tornacuccát, és kérte, vigyem el a suliba MOST, mert épp szünet van. Hazaszáguldottam, kocsiba dobtam a cuccát, elviharzottam a sulihoz, majd most már úgyis minden mindegy alapon lementem a városba - vásárolni. Ebédnek valót, ugyanis kifutottam a fotózásra szánt időből.
De nem adom fel. Szerepel a tervek között az esti autópálya, az éjszakai reptér (fel- és leszállások), a pillangóvilág és a rózsakert újra, és nem adtam még fel a fa és a templom fényképezését sem...

Angol vs. magyar

Egyre többet beszélünk itthon angolul. Néha fenn sem akadunk, ha valamelyikünk angolul kérdez vagy válaszol. A kicsik meg eléggé rászoktak erre, és az igazság az, meg is tudom őket érteni. Egész nap angolul beszélnek, angolt hallgatnak, előbb jut eszükbe egy-egy szó, mondat angolul, mint magyarul. Ezt azóta értem meg jobban, mióta én is így vagyok. Vasárnap, amikor szinte tényleg egész nap Jackie-vel voltam (persze az egész hét után), az ebédnél meg akartam Timit kérdezni, kér-e ketchupot, és angolul ugrott be a kérdés. Kicsit meg is ijedtem.
Sokszor kapom magam azon, hogy angolul próbálom megfogalmazni, mit is akarok mondani esetleg itthon, amikor elmesélem a napomat... Attól nem félek, hogy elfelejtek magyarul, esetleg akcentusom lesz, mert erre nincs esély, de Katánál ez a lehetőség is fennáll. Ő már nem tudja kimondani az r betűt, nem tudja pörgetni, igaz, szüksége sincs rá. Van, amikor eszébe sem jut a magyar szó, egyre többször kérdezi meg, ezt vagy azt hogy mondják magyarul - eddig ez fordítva volt.
A héten hozott haza egy baleseti jelentést (szinte minden nap hoz valamelyikük haza egyet, hihetetlen mennyiségű adminisztrációval szembesülök - itt is), és elmesélte, mi történt: én beütöttem az ő headjébe az én nose-omat...
De a csúcs még mindig az, amikor szólt szombat reggel az apjának, hogy keljen fel, mert lassan kész a reggeli: Daddy, quick, quick, because your sandwich is "sül"...

Még mindig árnyék

És még mindig Jackie-vel. A szombat délutánt és a vasárnap egész napot együtt töltöttük. A vasárnap szörnyű volt, reggel korán kezdtünk, pár óra munka után egy óra szünet, aztán megint pár óra munka, megint szünet és aztán végig este fél 8-ig. Vasárnap este felhívta Jane-t, hogy ugyan már mi is lesz velem hétfőn reggel. Mivel még mindig nem tudott mondani semmit, "jobb" híján Jackie-vel maradtam, mondván, kedden megy be a központba, mert aznap szabadnapos, utánanéz, hogy mi is legyen, kivel legyek, melyik területen. És majd hív. Jackie kedden szabadnapos volt, így én is. Előre szóltam, hogy ma, azaz csütörtökön nem tudok dolgozni, mert vizsgázom, délelőtt pedig a Yewtree-ba szeptemberben érkező új tanárokkal lesz kávés reggeli megbeszélés.
Nos, kedd este hívott Jackie, hogy vajon hívott-e Jane. Micsoda meglepetés: nem hívott. Így szerda reggel is maradt Jackie, mondta, hogy az utolsó délelőtti ügyfelünk egy day centerben van, ahol Jane is ott lesz, találkozhatok vele személyesen. A day center egy közösségi ház-szerűség, ahol az idősek és/vagy betegek összejönnek egy-egy napra, a központ autói körbejárnak a városban, összeszedik az aznapi embereket, kapnak enni, gondoskodnak róluk, tevékenységeket szerveznek nekik (kártyázás, bingózás stb.), beszélgethetnek másokkal stb. Mindezért persze fizetni kell, nem is keveset. Sok ilyen központ van Hemelben, nem tudom, a többi hogy néz ki, de ez, ahol voltunk, nagyon komolyan felszerelt. Igazából azért mentünk, mert elkészült egy új "fürdőszoba", emelődaruval, mozgássérült vécével, zuhanyrésszel, korlátokkal, és azt kellett tesztelni. Julie és Jackie (miért kell mindenki J-s névvel ellátni...) végezte a tesztelést az egyik ügyféllel (rögtön rájöttek egy csomó hiányosságra, hibára), Jane volt a megfigyelő, aki egy halom jegyzetet készített erről. Én meg voltam az árnyék. Szegény embert (persze, hogy Johnnak hívják) nem irigyeltem, négy nő bámulta, ahogy ült ott meztelenül...
Jane persze kérdezett egy csomó hülyeséget tőlem (elvégeztem-e a tréninget stb.), fogalma sem volt, hova fogok menni és mikor (pár napja már az a terv, hogy maradok azon a területen, ahol most vagyok), kaptam tőle 3 doboz latex-kesztyűt, és azt ígérte, a papírok pénteken reggel postán érkeznek. Kivéve az árnyékolási papírt, mert azt meg kellett volna kapnom a koordinátortól. Mondtam neki, hogy elég ideges vagyok, félek (Jackie egész nap látta rajtam, meg is jegyezte), lehet, nem állok készen arra, hogy hétfőn már egyedül kezdjek. Ó, ne izguljak, jó leszek, ő tudja, bízik bennem stb. Hát, még hátravan a holnapi napom, akkor is ráérek eldönteni, pánikoljak-e tovább vagy ugorjak bele hétfőn reggel ebbe az egészbe.
Miután végeztünk a központban, hazajöttem, átöltöztem, és bementem a koordinátorhoz a városba azért a nyomorult papírért. Egy órát vártam rá, mert előbb ebédelt (elszaladtam addig kávézni), mire visszamentem, már voltak nála. Jaj, elfelejtettem odaadni a papírt? IGEN, ezt is elfelejtette. Papírral a kezemben mentem délután Jackie-vel dolgozni, és csak remélni tudom, a pénteki posta tényleg meghoz mindent, amire szükségem van.
Holnap (péntek) reggel Sammel leszek (végre nem J betűs), akivel olyan ügyfélhez (is) megyek, ahova hétfőn egyedül kell majd mennem. Ja, és persze be- és kilépő kódot még nem kapok, mert időbe telik, mire a központi rendszerben beállítják, hogy ha én telefonon be- és kijelentkezem, rögzüljön... Időbe. Eléggé tele a hócipőm ezzel az adminisztrációs lustasággal, a lazasággal, a tehetetlenséggel. Kód helyett papírokat kapok, amit minden egyes ügyfélnél ki kell töltenem, mindenkinél újat. Az ott töltött 30 percből 25 perc papírmunkával megy el, az ügyféllel meg csak kapkodunk, siettetjük, pedig idős, beteg emberekről van szó. Az egész néha olyan lélektelennek tűnik. Tudom, egy kórházban, egy otthonban még ennyire sem foglalkoznak az emberrel, de akkor is borzasztó látni, hogy az a szegény ember még beszélgetne, még mondaná, de nekünk futni kell, mert ma még 8-9 ügyfél van hátra...
Megkérdeztem Jackie-t, miért kell nekünk este 7-kor ágyba dugnunk minden ügyfelet, miért nem lehet később. Elmondta, régen volt reggeli műszak, ebédes és estés időszak, de mióta teaidős (tea-time) részt is beiktattak, ha az ember 4-kor kezd, nem tudja este 10-11-ig csinálni. Mondtam, talán másnak kéne csinálni a teaidőt és másnak az estét, így mindenki jól járna. Sajnos kevés az ember, ez nem megoldható. Így akár tetszik, akár nem, 7 után nem sokkal be kell fejezni a munkát. Nincs esti, éjszakai pótlék, hiszen nincs ekkor már műszak sem.
Ja igen, és még mindig nem tudom, mikor leszek, hol leszek, kihez kell mennem, hány órát kell dolgoznom, de remélhetőleg a holnap reggeli postával érkező papírokból minden kiderül (amúgy tényleg mindenki hetente kapja meg az útvonaltervet péntek reggel, a következő hétre), nem felejtenek ki a címlistából...

College vagy nem college?

Dórinak lassan - szeptember, október környékén - el kell döntenie, maradni akar-e a 11. év (avagy az érettséginek számító GCSE) után még két évet itt, az Astley Cooperben vagy sem. Ha szeretné bármire vinni, esetleg továbbtanulni, érdemes keresni 2 évre (18 éves koráig) egy college-t.
Mivel nyílt nap volt a Westherts College mindhárom campusán, ezért ellátogattunk Watfordba, amely a környéken a legismertebb, legelérhetőbb és legújabb építésű rész. Van egy campus Kings Langley-ben, de ott autószerelők, vízvezeték-szerelők, műszaki emberkék képződnek. Itt, Hemelben inkább virágkötést, fodrászatot, tehát "kétkezi" munkát tud tanulni, illetve vannak más képzések is, de inkább a watfordira szavaznánk.
Meseszép, új építésű az egész. Hihetetlen modern felszerelésekkel rendelkeznek, a college-ok között az országban a legjobb a hangstúdió-felszerelésük, van helyszínelős laboruk, tényleg minden, ami kellhet. Ezek bejárós iskolák, vagyis szállásuk nincs. Vannak nappali képzések és vannak felnőttek (18 éven felüliek) részére részidős képzések is. Így mindenféle szórólapot elhoztunk, ki tudja, kinek mire lesz még szüksége.
Megnéztünk egy táncoló párt az előadóművészet témakörben, volt egy kísérőnk, aki végigvitt bennünket az egész épületegyüttesen, mindent próbált megmutogatni, de amikor elmondtuk neki, hogy Dóri nem most szeptembertől járna ide, hanem csak egy év múlva, már lazábbra vette a dolgot. Megcsodáltuk a művészet, rajz részleget, láttunk tűzoltókat (azokat is képeznek itt), a college-nak van fodrászat részlege, étterem, kávézó, edzőterem, szauna, kozmetika stb. ahol mind-mind olyanok dolgoznak (még az étterem konyháján is, amely nyitott), akik itt tanulnak, vagyis gyakorlaton vannak. Ezek a részlegek a népes közönségnek nyitottak, vagyis átmehetek én is oda például bármikor ebédelni, hajat vágatni, és jóval olcsóbb, mint egy átlagos hely, de állítólag a minőséget ez nem befolyásolja...
Ugyan Dórinak még fogalma sincs, mi szeretne lenni, érdekli a tánc, a rajzolás, a 3D művészet (pl. lakberendezés), de az igazság az, hogy mindenféle művészi hajlamok kiélése mellett nem bánnánk, ha olyasmit választana, amiből esetleg később meg is lehetne élni... Egy biztos, innen menni akar, és ez a college jó választásnak tűnik - egyelőre. Még nézelődünk, elég sok megyei iskola tart nyílt napot, lehet, még ellátogatunk egy-kettőre.

Piknik és BBQ

Túléltem a Yewtree-sokkal való piknikezést a Gadebridge parkban. Én azt hittem, csak hívogattak néhány szülőt, hogy aki ráér, ugyanmár jöjjön el. De nem. Mikor odaértem, Mrs. Jones komplett listát osztott ki, hogy melyik szülő melyik gyereket fogja kézen, átlagban három gyerek jutott egy szülőre, és ez minden osztályban így volt. Így csak Kata osztályában tudtam segíteni, Timivel már csak a parkban találkoztam.
Osztályonként kivonultunk a parkba, biztos távolságban egymástól. Kb. félórás séta után odaértünk, a tanárok (akik nem fogták valamelyik gyerek kezét) kocsival kivittek takarókat, játékokat, ugrálóköteleket, jégnyalókát és mindenféle egyéb eszközt a parkba. Kb. 2 órányi foglalkozás (játszótér, huszonöt pisilés stb.) után visszasétáltunk az iskolába, mindenki összeszedte a saját gyerekét, és ezzel véget ért a Yewtree-hét.
Dórinak szombat este ottalvós, BBQ-val egybekötött szülinapi bulimeghívása volt. Előtte még ellátogattunk a Watfordban lévő college-ba, de ezt egy másik bejegyzésben. A lányok elmentek moziba, megnézték a Kungfu panda 2-t, aztán húst sütögettek az egyiküknél (nem tudom megjegyezni a nevüket, annyian vannak), majd egész délutános-estés pletykálás, csicsergés után páran ott is aludtak és folytatták ugyanazt hajnalig.
Így Dóri élete első ilyen - angliai - bulijáról mindenkiről abszolút felvilágosítva és hullafáradtan tért haza vasárnap dél körül.