Frances, Dóriék otthon, mi pedig újra Londonban

Szerdán Francesnél kávéztam. Igazából semmi különös, említésre méltó dolog nem történt, mégis jó volt vele újra beszélgetni. Főleg, hogy már hosszú ideje nem beszélgetek senkivel angolul, hisz az önkéntes tanfolyamot abbahagytam, az angol tanfolyam épp szünetet tart (jövő héten kezdődik). Meg is érződik, hogy nehezen jönnek a mondatok a számra, muszáj lesz gyakorolnom, mert néha egy fél mondatot sem tudok kinyögni, csak hosszas kínlódás árán... Megbeszéltük, hogy kicsit sűrűbben találkozunk, bár jövő héten jönnek apuék, így majd csak utánavaló héten megyek hozzá (vagy ő jön ide).
Dóri és Gergő hazarepültek. Épségben - bár némi késéssel - tegnap, azaz inkább ma megérkeztek Ferihegyre. Gergővel azóta beszéltem, a mai napot a barátaival töltötte, be sem állt a szája a nagy lelkendezésben. Az iskolai értesítőbe beírtam mindkettőjüknek, hogy Magyarországra utaznak, ezért hétfőn hiányozni fognak. Gondoltam, ez nem vészes, hiszen jól tanulnak, folyamatosan kapják a díjakat, okleveleket, részben azért, mert még nem hiányoztak egy napot sem (leszámítva a későbbi iskolakezdést). Ehhez képest másnap kaptam egy levelet az igazgatónőtől (postán, hivatalosan), hogy sajnos az iskolai szabályzat értelmében nem engedélyezi a hiányzást, mert ez nem lehetséges iskolaidő alatt. Amennyiben mégis hiányoznak, úgy az igazolatlan hiányzás lesz. Nem értem. Az iskolai szabályzat szerint - megnéztük - 10 nap engedélyezhető egy tanévben. Kizáró oknak számít, ha valaki érettségi előtt áll közvetlenül vagy épp érettségizik, ha magatartása nem megfelelő, ha hiányzása eléri a maximumot stb. De az ő esetükben egyik sincs. Így másnap visszaírtam (Dóriékkal küldtem be, nem hivatalosan), hogy családi okok miatt kell Magyarországra utazniuk, és kérem, engedélyezze a hiányzást. Kíváncsi leszek a válaszra - amit ugye még nem tudok, hiszen tegnap vitte be Dóri a levelet.
Úgy gondolom, nincs komoly indok arra, hogy miért ne hiányozhatnának egy napot. Gondolkoztam azon, hogy csak utólag szólok majd, hogy pl. betegek voltak, de végül úgy döntöttem, jobb előre, tisztességesen. Tessék... Emiatt természetesen nem mondtuk le az utazást, hétfő este jönnek haza, kedd reggel mennek iskolába, rendesen. Lesz, ami lesz.
Összeszedtem az összes eddig kapott okleveleiket (mind a négyét), itt fogom gyűjteni őket: díjak, oklevelek
Hát kiharcolta. Kata is fotózást akart. Ha a tesók, akkor ő is. Miután két vagy három napig percenként megkérdezte, hogy mikor megyünk már oda, ahol őt is kifestik, a haját szépen megcsinálják és fotózni fogják, apja összehozott neki is egy időpontot. Ma voltunk ugyanabban a stúdióban, Thida is ott volt. El volt ájulva, hogy hova lett a kis szégyenlős (little shy) lányunk. Ugyanis Kata ma nagyon produkálta magát, élvezte az egészet. Mosolygott, szaladgált, integetett mindenkinek, puszit dobott, incselkedett, vagyis rá sem lehetett ismerni. Őt nem az a fotós fényképezte, aki Dóriékat, hanem egy jól megtermett néger fotós, de Katának ez semmi fennakadást nem okozott. Kimentek az utcára kültéri fotókat is csinálni, szaladgált lámpaoszloptól lámpaoszlopig (hogy lobogjon a szőke haja), egyszóval nem volt olyan kérés, amit meg ne csinált volna... Timi borzasztóan féltékeny volt, folyamatosan odajött valamilyen ürüggyel (buta kérdéssel legtöbbször), igényelte a figyelmet - amely ezúttal sajnos nem neki szólt.
Fotózás után, ha már a közelben voltunk - és viszonylag kevesen -, elnéztük a Borough piacra. Tömeg volt, ezért csak átszaladtunk rajta (épp csak két szelet browniest és egy némi baromi drága sajtot vettünk). Itt lehet róla bővebben olvasni: piac
Gondolkoztunk, hogy mit is lehet két kicsi gyerekkel Londonban csinálni, ami viszonylag olcsó és élvezik. A Childhood's Museum mellett döntöttünk, amely gyerekkorunk játékainak múzeuma (is). Nos, itt megvolt a böjtje Kata délelőtti tündéri viselkedésének. Ordított, toporzékolt, hisztizett, bőgött - ezeket váltogatta kb. egy órán keresztül. Mert nem akart ide menni, mert nem akart oda menni, mert ide akart menni, mert oda akart menni... Azt hittem, agyoncsapom. Mivel sok gyerek volt, akiknek a fele üvöltött, nem tűnt fel annyira, de nekem a hajam minden szála az égnek állt. Kicsit megnyugodott, amikor játszhatott valamilyen elektronikus játékkal, majd leültek Timivel a játszóházba csákót díszíteni.
Sajna, a múzeum nem igazán való ilyen kicsiknek. Nagyon sok minden van ott, ami tényleg a mi gyerekkorunkat idézi (Brekitől a kutyanyelves perselyig rengeteg dolog), nekik ez nem mond már semmit. A vitrinek rosszul megvilágítottak voltak, vakuzni nem lehetett, így sikerült rengeteg pocsék képet készítenem.
A piac és a múzeum
Hazafelé Kata szinte azonnal elaludt - szokás szerint - így legalább valamennyire csönd volt az autóban. Jót is tett az eléggé felzaklatott idegeimnek. És mint minden alkalommal, most is megígértem: én, velük, soha többet, sehova. Ha mégis, lőjetek le...

Sok hiszti után édes a pihenés...