Ez nem az én hetem...

Ez a hét nem az én hetem. Nem indult túl jól, és nem is folytatódott jól. Hiába történik velünk, velem sok-sok pozitív dolog, a negatívumok most erősebben hatnak rám.
Igazából írni sem volt lelkierőm, de annyira összetorlódtak az események, hogy már magam sem tudom követni, ezért inkább leírok mindent, mielőtt még azt is elfelejtem, fiú vagyok-e vagy lány.
Hétfőn voltam angolon. Elsétáltam a közösségi házba, korábban értem oda, ültek egy páran a társalgóban, kávézgattak, leültem közéjük. Kiderült, hogy az angol 1 órától kezdődik, de 12-1-ig minden alkalommal oda lehet menni, beszélgetni, cseverészni, pletykálni egy kávé vagy tea mellett. Egész jól elbeszélgettem néhány hölggyel. 1 órától elkezdődött Angelával az angolóra. Nyolcan vagyunk, Angela pedig kapott egy segítséget Hannah személyében. Angela Új-Zélandról származik, régóta itt él Angliában, Hannah viszont tősgyökeres angol. A társaság elég vegyes, mellettem egy bangladesi fiú ült. Láttam a papírján, hogy ezt ikszelte be, hihetetlen, hogy erre külön rubrika van a papírokon. A másik felemen Grace, a tízensok éve Angliában élő kínai (vagy japán) nő ült, nagyon aranyos volt. Összebarátkoztam Andreával, a szlovák lánnyal (figyelsz, Tomi?), hazafelé is együtt jöttünk, nagyon jól elbeszélgettünk, mindenféle témákról. A bangladesi fiú és egy másik – talán pakisztáni – lány beszédét abszolút nem értem, de ezzel, ahogy láttam, nem vagyok egyedül. Amúgy nem volt gondom sem a megértéssel, sem a megértetéssel. Abszolút pozitív volt a tanfolyam első alkalma.
Egészen az ötperces szünetig. Kimentem megnézni, keresett-e valaki telefonon. 3 nem fogadott hívásom volt az iskolától és egy hangüzenetem. Lehallgattam gyorsan, az igazgatónő keresett Timi miatt, de már nem volt időm, hogy felhívjam, ezért Bandinak szóltam, hogy ha megy a kicsikért (mivel az angol pontban 3-kor fejeződik be, nem érek oda), keresse meg az igazgatónőt, beszéljen vele. Hiába keresték, nem tudták elérni délután, így másnapra maradt a beszélgetés. Eléggé lelombozott, hogy már az igazgatónő akar velem beszélni, nemcsak a tanárok.
Kata beütötte a fejét, bár szerinte valamelyik gyerek dobta fejbe, erről készült baleseti jelentés. Semmi komoly, sírt egy kicsit, de ennyi. Nagyon precízek, mindenről papírt állítanak ki, már lassan elhavazódom a rengeteg adminisztratív köteg alatt.
Bandi még mindig nem érzi jól magát. Egyre jobban sárga, egyre jobban viszket, egyre többször fáj a hasa, a feje, nem jó a közérzete. Hétfő délután elzavartam az orvoshoz, hogy most aztán már mondjanak valamit, ultrahangeredmény ide vagy oda. Én is mentem vele, hogy lássam, halljam az eredményt. Az ultrahang eredménye elkészült, valami lebenyt összekötő vezetékben van egy eltömődés, ez májprobléma. Azt mondja az orvos, hogy kb. 4-6 hét, mire vizsgálati időpontot tud kérni Mr. Kingtől, aki egy májspecialista a megyében. Ettől teljesen elhűltem… De Bandi kimondta a varázsszavakat: Bupa magán-egészségpénztári tagsága van. Oh, mondta az orvos, akkor hipp-hopp lesz időpont. Menjünk haza, hívjuk fel a Bupát, fedezi-e a biztosítás ezt a vizsgálatot, ha igen, telefonáljunk vissza, már küldik is faxon a vizsgálatkérő papírt (persze Mr. Kingnél Bandinak kellett időpontot kérnie). S lőn, jövő hétfőn már mehet is a szomszédos városba vizsgálatra. Ja, és azt mondta, szokjunk hozzá ahhoz, hogy itt nem működnek olyan gyorsan a dolgok, mint Budapesten, Magyarországon…
Dórinak, Timinek és Katának már megjött az NHS-kártyája (ez olyasmi, mint nálunk a tb-kártya), nekem és Gergőnek még nem. A múltkor azt mondták, egyszerre küldték el az összes igényt, hiába voltunk különböző alkalommal regisztrálni. Ez érdekes, hiszen Gergő és én korábban voltunk mindenkinél, mégis csak a miénk hiányzik. A többi ráadásul egy borítékban is jött. Ki érti ezt? Viszont a beígért határidő előtt pár nappal megjött az NI-számot tartalmazó kártyám. Így most már hivatalosan is potenciális munkavállaló vagyok az országban, erről dombornyomott kártyám van.
Hétfőn végre jött e-mail az iskolától is. Gergő egyenruháját kedden megvehetjük, csütörtökön kezdhet, addigra lesz órarendje is. Dórinak választania kell a tárgyak közül, mi az, amiből a következő évben emelt szintű érettségihez hasonló vizsgát akar tenni. Nála ettől függ az órarend és az egész suli. Mindkét gyerek összes papírját kitöltöttük (jó pár órába telt), és kedd reggel bevittük. Ekkor megvettük az összes ruhát Gergőnek, kisebb anyagi csőd… Neki nagyon tetszett, rögtön felpróbált mindent. Fényképet majd csütörtökön csinálok, ha megy az iskolába.
Még Gergő sulija előtt megkerestük Timi igazgatónőjét. Mrs. Mathie nagyon kedves hölgy, szolgálatkész, mosolygós. Mivel Mr. G-nek említettem már korábban, hogy Timivel voltak otthon magatartásgondok, Mrs. Mathie kíváncsi volt a teljes háttéranyagra. Amit tudtam, elmondtam, hogy verekedett, néha agresszív volt, harapott is, tanárral szembeszállt, főleg az év elején voltak vele gondok, a beilleszkedés nem ment simán. Év végére már kezelhető volt, voltunk vele két helyen is pszichológusnál stb. Az igazgatónő végighallgatott, közbe-közbekérdezett, elmondta, hogy rajta vannak az ügyön, hogy Timinek sikerüljön beilleszkedni, de komoly, szigorú szabályok vannak. Ha nem tartja be (pl. megharap valakit), abban a pillanatban mennie kell az iskolából, nincs mese. Ettől viszont rettentően elkeseredtem, nagyon aggódom emiatt. Annyiszor, de annyiszor beszélgettünk erről Timivel. Otthon kisangyal, megígér mindent, jó lesz, okos lesz, szót fogad másnap, még a reggeli búcsúpuszinál is ígérget folyamatosan, délután pedig jönnek a rossz hírek. Ezt hónapokon keresztül csináltam otthon…
Tegnap, azaz kedden délután is így volt. Mentem Timiért, és Mrs. Dupen közölte, hogy az uzsistáskájával fejbevert három kisgyereket, majd amikor rászólt, egész egyszerűen kinevette őt. Borzasztóan leszidtam, megfenyegettem mindennel, beígértem neki különféle dolgokat stb. Nagyon kíváncsi leszek, meddig tartanak az ígéretei. Kérte, tanítsam meg neki, hogy nagyon sajnálom. Szerda reggel belépett az iskolába, majd ezt mondta (angolul) Mrs. Dupennek: Jó reggelt Mrs. Dupen! Nagyon sajnálom Mrs. Dupen! Hízelegni azt tud…
Közben Mr. Garnham megkért, hogy szerdán lesz egy kis beszélgetés az osztályban, Timiről, az új kezdésről egy új iskolában, új országban, és szeretné, ha bemennék, ott lennék én is. Nos, ma ezen is túlestem. Egy órára mentem, beültem a gyerekek közé a földre. Mr. G. felolvasott egy történetet Samről, aki idegen országba került, nem értette a nyelvet stb. Aztán megkérdezte, kire emlékezteti ez a mese a gyerekeket. Utána képeket vetített, Budapestről, Magyarországról, Timiről, és kérdéseket tehettek fel nekem a gyerekek. Volt normális kérdés is (milyen messze van Magyarország Angliától), és nem teljesen normális kérdés is (hány ház volt a faluban, ahol laktunk, hogy hívták az igazgatónőt stb.). Borzasztó nagy zajjal voltak a gyerekek, beszélgettek, hangoskodtak, Mr. G. ideje nagy része azzal ment el, hogy fegyelmezni próbálta őket (vajmi kevés sikerrel). Két gyereket átküldött az igazgatóhoz, az egyik visszaszólt neki még az ajtóból, a fucking teacher-t értettem, a többit nem…
Utána kiosztott egy ábrát, ahol középen a Timinek való segítés szerepelt, a lap négy sarkában pedig négy téma: magatartás, nyelv-megértés, barátság, munka. Ide kellett írni a gyerekeknek, hogy melyik témában mivel tudnának segíteni Timinek, és utána ezt közösen megbeszéltük. Timi nagyon örült, hogy végre van ott valaki, aki tud vele kommunikálni, és lefordítja a többiek beszédét. Pár kislány nagyon ragaszkodott hozzá, ölelgette őt. Aranyosak voltak, úgy tűnt, ők nagyon szeretik Timit. De némelyik kislány és kisfiú olyan idétlennek tűnt, hogy kinyílt tőlük a zsebemben a bicska.
Nagyon remélem, hogy nem lesz Timivel gond, sikerül beilleszkednie, mindannyiunk érdekében…

Egy hét alatt történt

Kata engem is megfertőzött múlt héten – vagy magamtól lettem beteg, de egész héten pocsékul éreztem magam. Vettem Lemsip nevű italt, ez olyan, mint nálunk a Coldrex feketeribizlis por, ez segített, ezután mindig jobban éreztem magam. Így nem voltam túl alkotóképes, a blogba sem írtam, most pótolom a hiányt.

Jó idő és tömeg volt a car boot sale-n szombaton

Szombaton elsétáltunk Dórival a car boot sale-re, Timinek vettünk több matekos és nyelvtani füzetkét, könyvet, Katának verses-dalos könyvet fillérekért. Meg persze neki még egy porcelánt. Lassan már másik vitrint kell venni a sok-sok porcelánjának, amiatt persze nem aggódik, hogy a ruháinak nincs szekrénye, a porcelánok a szoba és élete fénypontjai.

Hétvégén islert sütöttünk (a parmezános sajtrudacska és a fetasajtos háromszög mellett). A két naggyal több órán keresztül gyúrtuk, sütögettük, ragasztgattuk lekvárral össze az islereket, én olvasztott csokival öntögettem le őket. Az egész délután és az este is ráment, de megérte. Ma fogyott el az utolsó darab, és napról napra finomabb lett, jobban összeért az egész. Vittünk a sütikből Szabolcséknak is, ne maradjanak ők sem süti nélkül hétvégére.
Közben Kata elaludt (ami általános nála ebéd után hétvégén), titokban lefényképeztem.

Az Englandos póló még otthoni...

Persze a sütés azért nem egyszerű a mi családunkban, főleg ennyi eszement bolond között. Harcoltunk fakanállal, dobálóztunk tésztával, gyártottunk egy "kitchen song-"ot, ami valószínűleg egyik zenei tehetségkutatóban sem állná meg a helyét, de még a kapuig sem jutnánk vele… A konyha pedig kész csatatér volt, mire végeztünk, de legalább élveztük.
Ugyanennyire élveztük – szintén a nagyokkal – a keddi majdnem egész napos játékot. Pár évvel ezelőtt játszottunk egy számítógépes játékot, akkor négyen (Bandi, a nagyok és én). Elrejtett tárgyakat kellett megtalálni, az egész játék angolul van. Demo verziót töltöttünk le, így nem lehetett belőle kilépni, akkor bekapcsolva hagytuk éjszakára a gépet, hogy ne vesszen el, és másnap folytattuk. Most valahogy eszünkbe jutott, megkerestem (imádom az emlékezőtehetségemet), és mivel van második része, letöltöttem. Szintén a próbaverziót. Valamikor 11 órakor kezdtük el játszani, amikor menni kellett a kicsikért, akkor felálltunk fél óra hosszára, majd folytattuk, egészen estig. Amikor apa hazajött, akkor gyorsan megcsináltam az ebédet (milánói makarónit), vacsoráztunk, és apával ketten befejeztük a játékot (a maradék kb. 20 percet). Tudom mindenkinek ajánlani: Magician's Handbook I. és II. Persze csak miután kész az ebéd…

Jelentkeztem egy állásra, próbaképp két hete elküldtem az önéletrajzomat egy szomszédos város iskolájába, ahol reprográfiai asszisztenst kerestek. Ma jött a válasz, hogy sajnos nem engem választottak. Nem keseredtem el, valószínűleg kicsit pánikba este volna, ha behívnak, most kicsit sok lenne még ez is. De legalább látom, hogy itt sem esznek embert a munkaadók, nagyon korrekt volt már az, hogy válaszoltak (levélben, nem emailben), ez Magyarországon nem szokás. Így begyűjtöttem életem első angol nyelvű álláselutasító levelét.
Tegnap 10 órakor látogatom volt, Samantha az önkéntes munka kapcsán. Nagyon kedves hölgy volt, jól elbeszélgettünk az ő életéről, az én életemről és az önkéntes munkáról. Megtudtam például, hogy szigorú ír katolikus családban nőtt fel, és neki az angol élet a szabadságot jelentette. Azt mondta, nagyon vidám csapat az önkéntesek csapata (ez a részleg, amelyik a családvédelemmel, családlátogatással foglalkozik), általában tízen vannak önkéntesek, 3 koordinátor, ő a menedzser és van egy lelkész, aki velük dolgozik. Elmesélte nagyvonalakban, hogy miről szól ez a home visitor munka, segítőkész volt, bizalmat ébresztő. Azt hiszem, ez az otthoni szociális munkáshoz hasonló tevékenység. Többször hangsúlyozta, hogy nem leszek egyedül, mindig mellettem lesz valaki, amíg nem érzem azt, hogy egyedül is képes vagyok csinálni, bármikor felhívhatom őt, a "kollégákat", és ha úgy gondolom, bármikor abba is hagyhatom. Jövő héten csütörtökön kezdődik a tanfolyam, 9 hét, minden héten egy teljes nap, reggeltől délutánig (ebédet kapok). Az angol tanfolyam is jövő héten kezdődik, hétfő délután, az heti egy alkalom, 10 héten keresztül, alkalmanként két óra. Szóval, beindul az élet jövő héttől…
Remélem, Dóriék is iskolába fognak már addigra járni. Ugyanis onnan még mindig semmi hír. Bandi tegnap írt nekik egy e-mailt, hogy ugye azt ígérték, hogy hétfőig jelentkeznek, reméli, hogy találtak már megoldást. Nos, azóta sem válaszoltak. Sem postán, sem telefonon, sem emailen. Jövő héten már október van, és még mindig nem járnak iskolába. Kicsit kezd aggasztani a dolog, ráadásul ők is unják már az itthonlétet, a barátok nélküliséget, és egyáltalán ezt az egész kilátástalanságot.
Ellenben Timiéknél minden flottul megy, élvezik az iskolát. Timi tanárai néha kevésbé élvezik Timit. Tegnap kaptam egy papírt (incident report) és behívtak egy rövid beszélgetésre tanítás után. A teremben rohangált, asztal alá bújt, a fiúkat lefröcskölte vízzel (itt bent van az épületben a terem mellett a vécé, ott tudnak kezet is mosni, így – sajnos – közel van a fröcskölőeszköz). Kérték, kicsit mossam meg a fejét, és hassak rá, hogy viselkedjen kulturáltabban. Megtörtént, ma már azt mondták, jobb volt. Nem jó, de már jobb… Tegyük hozzá, hogy tegnap Mr. G. nem volt, Mrs. Dupen és egy másik teaching assistant volt velük, és Timi nem szereti őket, odavan Mr. G.-ért. Remélem, nem lesz gond a lányzóval, otthon többször voltam az igazgatói irodában és az osztályfőnöknél, mint otthon. Gergővel már végigjártam ezt az utat, a magatartásproblémáktól kezdve a nevelési tanácsadón át a pszichológusokon túl a mozgásterapeutáig mindenhol voltam vele, okosat sehol nem tudtak mondani. Megállapították, hogy koránál okosabb (Timi is), unja az órákat (Timi is), egyéniségének megfelelőbb oktatásra lenne szüksége. De hogy hol és miből, azt nem mondták. Azt hittem, Timinél nem lesznek ilyen gondok, ha idejár iskolába, de egyrészt kezd beilleszkedni, most már könnyebben fogja fel a dolgot, másrészt unatkozhat egész nap, hiszen még messze nem ért meg mindent (bár már egyre többet), így unalmas lehet neki egész nap ülni és szót fogadni. Ezt megbeszéltük vele, és megígérte (éppen háromezredszerre), hogy soha többet nem csinál ilyesmit, és ő lesz az én kisangyalom. Majd meglátjuk…

Astley Cooper School

Ma voltunk 10-kor meetingen Dóriék sulijában. Meglepetésként érte őket, hogy Dóri és Gergő nem beszél angolul. Kicsit pánikba estek, mert ők azt hitték, minden rendben, holnaptól járhatnak, semmi extra, két új gyerek. Ehhez képest most ki kell találniuk, hogyan tudnák őket segíteni, milyen megoldást találnak arra, hogy megértsék és megértessék magukat és egymást.
A két évfolyam-felelőssel ültünk le beszélgetni, KS-re (Key Stage) vannak osztva. Ezek valamiféle tagozatok. Gergő a KS3-ba tartozik (7-8-9. évfolyam), Dóri a KS4-be (10-11. évfolyam), és minden KS-nek van felelőse. Mrs. Goodchild és Mrs. Cansick nem volt túlságosan boldog attól a tudattól, hogy hoppá, itten gondok lesznek. Eléggé hebegtek-habogtak, nehéz volt követni az amúgy sem túl lassú és érthető beszédüket. Dóri és Gergő egy árva szót sem értett belőle (Kata – akit muszáj volt vinni – végigdumálta az egészet, így többfelé kellett figyelnem), Bandi nem segített fordítani, én meg hol értettem, hol nem. Kicsit lelombozó volt a tegnapi naphoz képest, igaz, kicsit idegesebb is voltam. A nagyok tekingettek hol rám, hol Bandira, eléggé segélykérő volt a tekintetük. Kaptunk tájékoztató füzeteket (jó sokat), egyenruha-rendelő nyomtatványokat, mindenféléket alá kell írnunk (engedély ebédre hazajönni, engedély, hogy biciklivel járjon stb.), vissza kell majd küldenünk. Dórinak választani kell tantárgyakat, amiből jövőre érettségiszerű vizsgát kell majd tennie (dráma, tánc, vizuális művészet stb.), az alaptantárgyak mellett. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű nekik, de úgy látszik, még annál is nehezebb. Egyelőre annyiban maradtunk a hölgyekkel, hogy megpróbálnak kitalálni valami okosat, legkésőbb jövő hétfőig jelentkeznek. Egyelőre semmi értelme, hogy egész nap üljenek bent, ha egy szót sem értenek. Persze, időnként jó lenne, de alapvetően ennél többre van szükség. Azt mondták, postán küldenek majd matematikafeladatokat, hogy legalább a matek nyelvét gyakorolják (itthon szótárral, szülői segítséggel), ezzel is előrébb lennénk… Fogalmam sincs, mit fognak kitalálni, ami megkönnyítheti Dóriék életét. Ők is el vannak kicsit keseredve, és sajnos most én is.

Újra az orvosnál

Kata beteg lett. Tegnap reggelre belázasodott, folyik az orra, nagyon csúnyán köhög (biztos hideg volt a tenger). Mivel apának is tegnap kellett visszamennie az orvoshoz, gondoltuk, együtt mehetnének. De külön időpontot kellett kérni, gondolom, adminisztrációs okok miatt. Együtt mentünk hárman, hogy tudjanak minket egymáshoz kötni, hátha így legközelebb jobban megismernek (apa előttünk volt egy órával). Kata kapott antibiotikumot, köhögéscsillapítót, és sok folyadékot kell innia. Az iskolának egy papírt kell majd írnom – ha megy újra iskolába –, hogy miért és meddig volt itthon, tehát itt nincs kifejezett orvosi igazolás.
Bandi meg potyára ment, mert még nem jött meg az ultrahang-eredmény. Azt mondta az orvos, két-három múlva lesz majd eredmény, mert elküldik valami radiológus szakemberhez Watfordba vagy Indiába (nem viccből mondta), és ha onnan visszajön, majd akkor foglalkozik vele. De azt is mondta, ha találtak volna valami komolyat, azonnal hívnák őt. Mivel a véreredménye nem olyan rossz, epehólyagja nincs, így kő sem valószínű, akármi tömíti is el a kivezető csatornát (ettől sárga megint, nem a hepatitisztől), az előbb-utóbb távozni fog, úgyhogy ne aggódja túl magát…

Egyedül a városban

Tegnap jó napom volt, végre valami sikerélmény. Beiratkoztam angol nyelvtanfolyamra. Ez egy felnőttképzés, a helyi (egyik) közösségi központ nyújt rendszeresen külföldieknek ingyenes tanulási lehetőséget. Voltak ott lengyelek, kínaiak stb. Írni kellett egy tesztet, utána beszélgetés volt egyesével. A hölgy nagyon elégedett volt velem, azt mondta, briliáns az angolom, nagyon boldog volt tőle. Tökéletesen meg tudtam magam értetni, bár kicsit félve mentem oda, eligazodtam a recepción, nem tévedtem el, mindent elintéztem. Jövő hét utáni héten indul a tanfolyam, hétfőn vagy kedden lesz hetente egyszer, majd telefonálni fognak.
Ezután átmentem a Volunteer Centerbe, a helyi önkéntes segítő központba. Ott már vártak, pedig 10 perccel korábban érkeztem a megbeszéltnél. A hölgy tudta a nevemet, ez már önmagában bátorító volt. Vagy nagyon kevesen járnak oda, vagy nagyon készségesek és figyelmesek. Vagy mindkettő… Elmondták, hogy egyszerre csak egy önkéntes munkát végezhetek, a többféle lehetőségből egyet választanom kell. A Home visitor nevezetű önkéntes munkát választottam, itt anyagi vagy érzelmi nehézségekkel küzdő családokat látogatnak meg, és beszélgetnek velük, kávézgatnak, a gyermekkel elmennek sétálni, tehát inkább lelki támaszt nyújtanak. Ehhez részt kell vennem egy 9 hetes tanfolyamon, amit már a helyi önkormányzat tart, hetente egy napot kell majd ott eltöltenem. Ez volt a legszimpatikusabb munka, ráadásul itt nyújtanak valami képzést ahhoz, hogy pontosan hogy lehetek mások segítségére, és a tanfolyam (előadások) alatt is ismerkedek emberekkel, hivatalnokokkal. Azt mondták a központban, hogy átadják az adataimat a hivatalnak, akik majd jelentkezni fognak egy héten belül, a tanfolyam szeptember végén indul. Ha letelik a 9 hét (és gondolom, elégedettek velem), akkor kezdhetem el majd az önkéntes munkát. Kérdezték, miért akarok önkéntes lenni. Mikor mondtam, hogy sok időm van, megkérdezték, négy gyerek mellett hogy csinálom…
Nem titkoltam azt sem, hogy gyakorlatot is szeretnék szerezni, angolban és kapcsolatokban egyaránt, ehhez ez tökéletesen alkalmas. Legalább annyira örültek nekem, mint én nekik.

Southend-on-Sea – hétvégi kirándulás

Vasárnap messzebbre jutottunk, mint eddig. Szabolcsék elhívtak bennünket az Északi-tengerhez, Southend-on-Sea-re. Két kocsival mentünk, Gergő ült náluk. Az út majdnem 2 órás volt, dugó is volt, útfelbontások, de megérte ilyen sokat utazni.

Nagyon jó időnk volt és szép helyre is mentünk.
Southend-on-Sea fényképek
Sok kicsi kabin van a tengerparton, ezeket bérlik vagy a tulajdonosok használják. Lejönnek egy-két napra (vagy esetleg hosszabb időre), és itt "laknak". Némelyik háznál láttunk gázkiállásokat, tehát van fűtés vagy főzéshez gáz, van bent kis asztal, néhol ágy. De az is lehet, hogy csak lejönnek reggel, kiülnek a napra, és este hazamennek… Mivel már eléggé nyár vége van, nem volt sok faház nyitva, így nincs összehasonlítási lehetőségem. De el tudnám képzelni én is, hogy reggel kiülök a partra, egész nap süttetem a hasam a napon, a közelben van kávézó, étkezési lehetőség, nyilvános vécé, teljes a komfort.
(Az csak hab volt a tortán, hogy hazafelé bementünk egy Aldiba, először láttunk itt ilyet, kicsit mindjárt honvágyam is lett...)

Két nap tapasztalata + segítő munka

Túléltük az első két napot a suliban. Pontosabban a kicsik. Tegnap jókedvűbben jöttek haza, mint ma, de még egyik sem sírt. Pontosabban Kata ma sírt, nem értették miért, délután tőlem kérdezték meg, hogy mi volt a baja. Az, hogy nem játszottak a másik játszótéren az eső miatt, és ő ott akart játszani – ez legyen a legnagyobb baj. Úgy tűnik, különösebben nem zavarja a lányokat, hogy senki nem érti egy szavukat, és az sem, hogy ők sem értenek senkit. Kata ma reggel az egyik tanító nénit átölelgette, megszeretgette, aki furcsán nézett, gyanítom, náluk ez nem szokás. Kata amúgy is bújós, délután, mikor vártam őt, az ablakban láttam, hogy egy másik tanító néni ölében ül és bújik hozzá. Azt mondták, nem volt vele semmi gond, remélem a továbbiakban is a legjobbakat.
Timi tanító bácsija kevésbé mosolygós, mint Kata tanítói, és ő egyedül is van (míg Katánál mindig hárman vannak, ma reggel az osztályfőnök helyett egy bajszos fiatalember volt). Reggel fél percet látom, amíg beengedi az osztályba a tanulókat, és délután szintén fél percet, amíg mindenkit odaad a szülőnek. Nem mosolyog, nem tűnik túl barátságosnak. Megnézem ma a nevét a tablón (van az előtérben egy), Mr. Gamham-nak hívják. Timinek ma gondjai voltak Mr. G.-vel. Azt mesélte, hogy szorzást és osztást kellett csinálniuk, ráadásul állítása szerint az egyik szorzásnál az egyik számjegy kétjegyű volt, és neki ez nem ment. Felhívtam a régi osztályfőnököt, aki azt mondta, a szorzás otthon csak második osztály második félévében aktuális, kétjegyű szorzás pedig csak harmadikban. Úgyhogy vagy Mr. G. akar túl sokat, vagy Timi túloz kicsit. Mindenesetre azt találtam ki, hogy holnap Timinek adok egy papírt, ráírom, miket tud matekból, adja oda az osztályfőnöknek, hogy képben legyen, ha már személyesen nem tudok vele beszélni.
A lányok megtanultak kikéredzkedni vécére, valamint jó reggelt kívánni. Timi mondta is reggel, Kata csak félszegen mosolygott, amikor Good morning-ot köszöntek neki. Sőt, Timi azt is tudni akarta, hogy kell megkérdezni valakinek a nevét. Igyekeztem egyszerűsíteni, mondtam, mutasson magára, mondja, hogy Timi, majd mutasson rá a másikra, és kérdezze meg: and you? Bevált, már tudja a padtársa nevét. Apró sikerélmény, de nagyon örült neki.
Kértem ma az iskolatitkártól igazolást a családi pótlékhoz, azt mondta, holnapra vagy holnaputánra kiállítanak egyet. Valamint szereztem parkolási engedélyt a közeli Community Center parkolójába, mert nem lehet beállni az iskola területére és a közelben nincs parkolási lehetőség máshol. Mi kedden jól beálltunk, és amikor mentünk kifelé, a gondnok, aki kinyitotta a nagykaput (befelé nyitva volt és egy teremtett lélek sem járt arra – igaz, akkor korán volt még), szólt, hogy itt tilos parkolni, de lehet kérni engedélyt az irodában. Így holnaptól akár már parkolhatok is szabályosan…
Telefonáltak ma a nagyok miatt az Astley Cooperből, jövő hét kedd reggel várnak bennünket egy beszélgetésre, és valami matematika felmérőt is emlegettek, de az emlékeztető emailben erről egy szó sem esik. Majd meglátjuk, egyelőre annyi biztos, hogy jövő hét keddig még nem mennek a nagyok iskolába.

http://www.volunteerdacorum.org/

Többekkel beszélgettem arról, hogy jó lenne valami gyakorlatot szerezni angol nyelvből, beszélgetni angol emberekkel, esetleg eljárni közösségbe. Hemel központjában van egy segítő központ, talán olyan, mint nálunk a családsegítő. A honlapjukon van 400 ajánlat önkéntes segítőknek, az egészen egyszerűtől a legbonyolultabbig. Nagyon sok egyesület, alapítvány keres így könyvelőt, kertészt, gondnokot stb. Ha nincs pénzük, önkéntest keresnek, és ez mindenkinek jó. Az önkéntes gyakorlatot szerez valamiben, esetleg később felveszik, pénzért, jól mutat az önéletrajzában, többféle dologhoz érhet előbb-utóbb. Sok szervezet (akár maga a központ is) fizet tanfolyamokat a megfelelő munkához. Például lehet jelentkezni önkéntes elsősegélynyújtónak, ehhez természetesen előbb el kell végezni egy tanfolyamot – amit ők fizetnek. Ezután lehet menni segíteni rendezvényekre elsősegélyt nyújtani. A pontos feltételeket nem ismerem, külön lehet jelentkezni mindenhova, és előtte egyeztetni kell a központtal. Jelentkeztem 6-félére, nem volt türelmem mindet végignézegetni, elolvasgatni. Tegnap felhívtak a központból, hogy megbeszéljünk egy időpontot, jövő hét hétfőn megyek 10-re hozzájuk, és reményeim szerint el fogok járni önkéntesnek. Találkozom emberekkel, segítek másokon. Többnyire olyasmi érdekel, mint például idős emberekhez való eljárkálás, akár beszélgetni, akár kísérgetni őket, akár apróbb házimunkát, bevásárlást végezni. Nagyon sok ilyet is keresnek. De van például játékkölcsönző is, ahol heti egy órára (annyit vannak nyitva összesen) keresnek kisegítőt. Itt is találkozhatnék sok-sok emberrel (több mint 100 ügyfelük van). Tényleg a legkülönbözőbb önkéntes munkák vannak olyanoknak, akiknek van idejük ilyesmire, munkanélküliek, egyetemisták stb. Lehet ez délelőtt, délután, vagy esetleg hétvégén is. Ezeket beszéljük meg jövő héten személyesen. És mivel pont aznap van szintén a belvárosban az ingyenes angol tanfolyamra való beiratkozás is, így két legyet ütök egy csapásra, aznap mindent elintézek.

Iskola – végre valami pozitívum

Tegnap reggel Bandi a Yewtree iskola felé autózott, bement megkérdezni, hogy ugyan már, tudnak-e valamit kicsi lányainkról. Mivel tegnap kezdődött a suli, az iskolatitkár(szerűség) nagyon el volt havazva, így azt kérte, térjenek vissza a témára délután. Úgy időzítettünk, hogy a fél ötös nurse előtt (Kata volt még hátra) én is elmehessek, mégis jobb, ha együtt látjuk, halljuk mindazt, amit elmondanak.
Fél négyre ott voltunk, nagyon kedves volt a titkár, hozta a papírokat Katának, amiket ki kellett tölteni. Szóltunk, hogy van még egy lányunk, akit szintén ide szeretnénk járatni, nem volt gond, rögtön hozott még egy kupac papírt. Név, cím, telefonszám, származás, bőrszín, beszélt nyelv, néhány orvosi adat – kb. ennyit kellett beírni.
Elmondta a hölgy, hogy amint megvan minden cuccuk, akár másnap már jöhetnek is iskolába. Nosza, mondtuk, mesélje el, mire van szükségük, és uccu… Timinek galléros póló vagy blúz kell, hogy meg tudja kötni a nyakkendőjét, Katának elég a sima (kerek nyakú) fehér póló. Alulra sötét alj, fekete cipő, fehér zokni (ezeket már korábban megvettük). Amit ott helyben adnak (a nyakkendőn kívül): címeres könyvtartó táska (iskolatáskának nehezen nevezném, hiszen max. 2-3 A/4-es könyv fér bele), címeres tornazsák és címeres pulóverek. A két lány cuccaiért ott helyben ki kellett fizetni 29 fontot (a nyakkendő pl. 3 font volt). Próbáltunk tegnap este még venni Timinek váltócipőt (Katának van), de sajnos nem sikerült, viszont vettünk ételtartó táskaszerűséget a szendvicseknek. Van lehetőség bent étkezésre napi 1,90-ért, de nem vagyok biztos benne, hogy értékelni fogják az angol ételeket, így egyelőre csomagolok minden nap szendvicseket nekik. Pólókat, blúzokat megvettük, így minden készen áll az iskolára (az izgatott lányok is).
Nyugtatott minket a titkár, hogy ne izguljunk, nem gond, hogy nem beszélnek angolul, megoldják, minden rendben lesz, hamar alkalmazkodni fognak. Közben befutott Kata osztályfőnöke is, Mrs. Jones, ő is elmondta, hogy csak nyugi, megkérdezte Kata becenevét (simán kimondta a Katalint is), és azt, hogy hogy köszönünk magyarul. Nagyon kedves, bájos, nálam fiatalabb hölgy, elsőre nagyon szimpatikus.
Timi osztályfőnöke Mr. Gamham (vagy valami hasonló), sajnos nem értettük a nevét, amikor a titkár mondta, és ma reggel meg nem láttuk jól a névcímkéjét.
20 perccel órakezdés (itt 9-kor kezdődnek az órák) előtt kell odaérkezni, de 10 perccel 9 előtt már csúnyán néznek az emberre, így illik pontosan érkezni. A gyermekeket az osztályteremig kell kísérni, osztályfőnök átveszi, délután pedig osztályteremből kell elhozni, osztályfőnök adja a szülő kezébe pontban 15 órakor.
Ma reggel együtt mentünk apával kocsival az iskolába, hogy bekísérjük első napjukon a kicsiket (Dóri is jött velünk, ő is izgult értük).

Nagyon várták már, hogy mehessenek, korán érkeztünk, ezért várni kellett elég sokat. A lányok türelmetlenek voltak. 8.45-kor nyitották meg Katánál a kapukat, be kellett kísérni, felakasztani a fogasra a cuccokat és mehetett is be. Az osztályfőnök egyesével vett át minden gyereket, illetve nyugtázta, hogy megvan. Megkérdezte, Timi melyik osztályban van pontosan, hogy ha esetleg bármi gond lenne, átvihesse hozzá a Katát, mégis jobban el tudják magyarázni egymásnak, mit akarnak..
Még egyszer elmondta, hogy ne izguljak, délután háromkor vár. Visszanéztem, és láttam, hogy Kata már az egyik asztalnál ül és rajzol. Ő feltalálja magát, csak hagyják békén, ha úgy akarja. Elfelejtettem szólni, hogy ő aztán tényleg makrancos Kata, de Bandi azt mondta, majd rájönnek…
Ezután siettünk Timi osztályába, ahol az osztályfőnök az ajtóban állt, megkérdezte, ő Timi, mondtuk igen, behívta, és máris beriglizte az osztályajtót. Timi arcán ekkor kicsit látszódott az idegesség és a pánik, de nagyon remélem, hogy jól telik az első napjuk és holnap is szívesen mennek majd.

Sweet Central - cukorevés és arcfestés

Kimaradt a legutóbbi beszámolókból, hogy múlt héten voltunk bent a városban vásárolni, és részt vettünk a Sweet Central (édességbolt) megnyitóján. Ami abból állt, hogy jól bevásároltunk édességből (gumicukor, nyalóka, csokik, cukrok) és a felét meg is ettük a bolt teraszán. A két kisebb lányt beadtuk arcfestésre, amíg mi válogattunk a sok-sok édességből. Mindennek egységára volt, így fogni kellett egy papírzacsit és pakolni bele vegyesen azt, amit a szem megkívánt. Volt, ami nagyon finom volt, de volt, ami sajnos ehetetlen volt.
A cukrokról nincs fénykép, de a kifestett lányokról igen, íme:

Még egy fényképet szeretnék megosztani. Tegnapelőtt este kuglófot sütöttem, Dóri beállt nekem segíteni. Előkereste az egyik kötényemet, és abban pózolt a konyhában. Élen járt a segítésben, ahogy később a megevésben is...

Grand Union Canal

Ma voltunk újabb hosszú sétán, a Grand Union Canal egy részét néztük meg (nagyon kis részét). Férjem - most már csak volt - kollégája és családja újabb sétára hívott minket.

Fényképek a sétáról itt 

Mivel pont ebédidőben mentünk, ezért nem volt időm főzni, szendvicseket ettünk a parton, cserébe vacsorára gofrit sütöttem a kiéhezett családnak.

Feri és a fotózás

Feri elment. És a gyerekei is. Biztos megunták, hogy folyamatosan fényképezni akarom őket. A legutolsó fénykép utáni napon reggel üres volt a fészek. Azóta néha látni és hallani véljük őket, de bizonyítékunk nincs rá, hogy valóban ők repkednének a közelben. Nem tudom, hova költöznek ilyenkor a rigók, mit csinálnak, vajon tényleg ennyire fejlettek voltak a kicsik, hogy mindannyian elrepültek?
Így nem fogok több madárképet feltölteni. Ellenben próbálom a kertben lévő virágokat (bokrok, fák virágait) fényképezni. Tüneményes exfőnököm segít távoktatásilag, de erőteljesen küzd velem. Ma állvánnyal felszerelkezve, később fehér pólóban fetrengve a földön idétlenkedtem a kertben. Már értem, hogy a szomszédok miért nem barátkoznak velem. Átköszönt ugyan a szomszéd néger hölgy, de láttam az arcán a megrökönyödést, amikor a bokor alól visszaintegettem neki. Mivel mostanában nem nagyon megyünk sehova (ahova fényképezőgépet is tudok vagy akarok vinni), így csökkent a naponta feltöltött képek száma. Mutatóba teszek ide virágfényképet, ami ma készült.

A gyerekekről is csináltam képeket, szükség van igazolványképre (iskolába, ide-oda kellhet). Ezt is iderakom, bár ez nem a legjobb (annak ellenére, hogy nagyon-nagyon sok képet csináltam róluk, és próbáltam többféle beállítást, többféle helyszínt stb.), 3 × 4 centisként bárhova jó lesz.

Iskola – megint vagy még mindig…

Kezdem az iskolával. Semmi hír. Nem haladtunk előrébb az iskolaügyben sajnos semmit. Kedden volt egy e-mailváltás Dóriék iskolájával. Bandi írt nekik, hogy akkor most hogyan tovább, milyen felszerelés kell, mikor mehetnek a gyerekek, mikor találkozhatunk valami illetékessel, aki megmondja a teendőket. A válasz az volt, hogy sajnos a hölgy egyedül van bent, nem tud intézni semmit, de a héten vége a nyári szünetnek, utána amint lehet, felveszik velünk a kapcsolatot, és összehoznak majd egy találkozót az osztályfőnökkel és/vagy az igazgatóval. Azóta semmi. Vagyis holnap biztos hogy nem mennek iskolába, egyik gyermek sem. Timire még nem jött válasz, hogy felveszik-e, elfogadják-e a kérelmünket, Katát ugyan felvették, de azóta se kép, se hang. Nem nagyon értem, miért nem igyekeznek kicsit jobban, és hiába bombázzuk őket levelekkel, hívásokkal, egy tapodtat sem haladunk előre.
Hétvégén körülnéztünk egy-két áruházban, a sétálóutcában. Vettünk cipőket, szoknyát, nadrágot, zoknikat. Felsőt nem mertünk még venni, hisz nem tudjuk, kinek milyen címeres, milyen színű kell. Lehet, odaadják a címert, hogy az ember lánya varrja vagy vasalja rá. Tényleg semmit nem tudunk ilyen apróságokról sem, de már előre félek a kiadásoktól. Ha belegondolok, hogy a kicsiknek minimum 5 póló kell fejenként, a nagyoknak 2-3, pulóver 2 fejenként, blézer, kabát stb. És még nincs táskájuk, füzeteik, könyvek, és ki tudja, még mi minden fog kelleni (iránytű biztos, ezt olvastam az Astley honlapján…). Próbálom magam nem idegesíteni ezeken a dolgokon, hiszen ha az iskola sem igyekszik, én hova törjem magam. Mennek, amikor mennek, egyelőre úgysem értenek majd egy árva szót sem, két-három hét ide vagy oda…

Bürokrácia magas fokon

Pár nap múlva lejár a családi pótlék intézési határideje. Reménykedünk minden nap, hogy talán ma megjön az elmúlt hat-, lassan héthavi összeg. Egészen keddig reménykedtünk. Aznap jött egy levél, hogy még háromféle papírt kérnek (eredetiben). Születési anyakönyvi kivonatot – amit másolatban anno beküldtünk, de az eredeti Magyarországon volt nálam, ezért nem azt adtuk be. Ezt ugye esetleg kérhették volna júliusban, mikor megjöttünk, de mindegy. Ami bosszantóbb, hogy kérnek iskolaigazolást a gyerekeknek. Amit, ha nem járnak egyelőre iskolába, elég nehéz beszerezni. Kérnek még orvosi igazolást, hogy bejelentkeztünk, ennek egy része már megtörtént (ezt külön ecsetelem majd), de mire ezeket mind beküldjük, elintézik, lesz karácsony is, mire pénzhez jutunk. Nem kezdődik újra a 26 hetes procedúra, de biztos vagyok benne, hogy ezen is ülnek hosszú-hosszú heteket majd. Egyelőre az önkormányzattól sem kapunk lakástámogatást (bérletidíj-támogatás), mert ahhoz is hiányzik néhány papír. Mivel a férjem kiváltotta a vállalkozóit (nem volt túl bonyolult dolog, és nem is olyan extrém minden vele, mint otthon), ezért kérik az előző 12 hónapban befolyt jövedelméről az igazolást. Még ez sem lenne olyan nagy macera, de csak múlt héten jött meg a vállalkozói igazolványának a száma, ami szintén kell a segélyhez. Van viszont, ami még mindig hiányzik. Ez pedig a tulaj által aláírt bérleti szerződés. Július 1-jével van bérleti szerződésünk, én már otthon aláírtam, visszaszkenneltem, elküldtem, a cég, akivel kötöttük, már júliusban elküldte a tulajnak, aki azóta nem volt képes visszaszolgáltatni belőle egy példányt. Írtunk az ingatlanos cégnek, írtunk a tulajnak, a cég írt a tulajnak: reménytelen. Tegnap az ingatlanos ember felajánlotta, hogy kiállít egy igazolást ("saját szakállukra"), amely igazolja, hogy itt és itt lakunk, ennyi bérleti díjat fizetünk stb. Ez ma meg is érkezett, rendesek voltak. Legalább valami papír van a kezünkben, amivel továbbléphetünk (ja, persze az iskola is fog kérni ilyesmit…). Reméljük, az önkormányzat is elfogadja majd, és egyszer (komolyan mondom, karácsonyi ajándéknak) pénzünk is lesz majd valahonnan.

Nurse, helpdesk

Kedden délutánra volt időpontunk (Gergőnek és nekem) a háziorvoshoz, pontosabban a nővérhez, akinél regisztrálnunk kell. A recepción szóltam, hogy jöttünk, van időpontunk, kaptunk egy számot, kb. 10 percet kellett várnunk. A nurse egy nagyon kedves idősebb barna bőrű hölgy volt (nem tudom, hogy néger vagy indián származású, de nem fehér, azért fogalmaztam ilyen körülményesen). Mosolygott végig, szépen, érhetően beszélt – legalábbis mindent értettem, és meg tudtam értetni magam. Még a vicces megjegyzéseimen is mosolygott. Itthon is ritkaság az ilyen kedves egészségügyi dolgozó. Az asztmám kapcsán megtárgyaltuk a magasságom és a tüdőkapacitásom összefüggéseit, tehát tényleg jól éreztem magam ott, már majdnem olyan volt, mintha beilleszkedtem volna. A kitöltött papírokat elvette, mért vérnyomást, súlyt, magasságot (Gergő 3 centivel magasabb nálam), kérdezte, mire vagyunk allergiásak, szedünk-e gyógyszert stb. Mondta, hogy ha bármi gond lenne, kérjünk időpontot, és jöjjünk nyugodtan az orvoshoz. Dórival és Timivel ma délután megyek, Katával jövő hétfőn délután.
Feldobott voltam attól, hogy végre valakivel megértetem magam, nem érzem úgy, hogy béna bevándorló vagyok. Ez a lelkesedés sajna hamar elmúlt. Másnap, vagyis szerdán próbáltam belépni a Lloyds-os internetes bankba. Előzményként röviden: még júliusban nyitottunk nekem bankszámlát a Lloydsnál, nagyon kedves hölgynél, kaptam mindenféle hozzáférést, meg kell adnom különböző jelszókat, adatokat. Kb. 20 perces ügyintézés volt, két nap múlva postán megjött a Visa kártyám is, minden klappolt. Előtte próbálkoztam egy internetes bankszámlanyitással, ahol azt hirdetik, hogy egyszerűen és gyorsan, személyes találkozó nélkül juthatok bankszámlához és bankkártyához, de elküldtem az adataimat, kérték, hogy küldjek be postán hiteles másolatokat (hitelesíttetni lehet banki dolgozóval, postai dolgozóval, börtönőrrel, rendőrrel stb.). Mire elgondolkoztam volna, hogy kivel is hitelesíttetném a papírjaimat, kaptam egy e-mailt, hogy sajnos a feldolgozott adatok alapján nem tudnak nekem bankszámlát nyitni… Így maradt a legegyszerűbb, elsétáltunk egy bankba, és nyitottunk egyet. Szóval, internetes bank: a jelszóval és az azonosítóval még nem voltak gondjaim, de amikor egy emlékeztető információnak kellett beírnom a 6., 8. és 10. karakterét, elgondolkodtam. Arra sem emlékeztem, hogy megadtam ilyen információt (pedig muszáj volt…), nemhogy a karakterekre. Próbálkoztam beírni olyasmit, amit normál esetben megadnék, de nem sikerült másodszorra sem eltalálnom a jó megoldást, így letiltottak. Rákattintottam az "elfelejtettem az információt" gombra, majd ott kérték a születési dátumomat, nevemet, sok-sok adatot, miután végeztem mindennel, a tovább gomb után jött a meglepetés: hívjam fel az ügyfélszolgálatot, és kaptam egy referenciaszámot is, amit be kell majd diktálnom. Vért izzadtam az ügyintézővel. Nem értettem, amit mondott, amit kért tőlem (igaz, fogalmam sem volt, hogy a kártyámon lévő hat számjegyet six digit sort code-nak hívják), ő egyre idegesebb volt, én egyre elkeseredettebb. Ügyfélszolgálatosként valószínűleg naponta sok száz eszement ügyféllel találkozik, én ugyan nem voltam az, egyszerűen csak értetlen, egy másik országból származó, aki nem érti a nyelvet. Beszélhetett volna tőmondatokban, lassan, ahogy erre többször meg is kértem. De nem. Hadart, hadart, hadart. Sikerült elintéznünk végül is az újraaktiválást, de a telefon letétele után bőgtem vagy negyedórát emiatt. Belegondoltam, hogy ha beadom pár helyre az önéletrajzomat és esetleg felhívnak, vajon hányadik nem értem után teszik le majd a telefont. Ettől megint elment hosszú időre az élet- és munkakedvem.