A kicsik iskolájában indítottak egy kurzust a reception class és az 1. osztályos tanulók szüleinek, Fun with writing címmel. A lényeg, hogy hogyan szerettessük meg az írást a kisgyerekkel, erre készítik fel a szülőket az önkormányzattól érkező dolgozók. Négy héten keresztül, csütörtökön, két órás időtartam keretében segítenek felkészülni az írás megszerettetésére. Az utolsó 20 percben a gyerekeket is behozzák, így együtt, közösen "játszunk", írunk velük.
A két osztályban kb. 60 szülő lehet, ebből tízen vagyunk a kurzuson. Az elején mindenkinek be kellett mutatkozni, pár szót mondani magáról, így legalább Kata osztálytárs-anyukról megtudtam, hogy kinek hány gyereke van, elvált, dolgozik stb. És ők is rólam. Hogy beszélek angolul, hogy hozzám szólhatnak, hogy jé, ők is, én is mosolygósak, humorosak, jókedvűek vagyunk. Másnap ketten előre köszöntek nekem - és azóta is... Már ezért megérte, hogy beiratkoztam (természetesen az ilyen tanfolyamok, kurzusok ingyenesek).
Amin viszont nagyon meglepődtem, az néhány szülő tudatlansága. Eddig is voltak tapasztalataim, hogy néhány igazi angol (nem bevándorló) nem áll a helyzet magaslatán, de ez most túltett mindenen. Az elején az egyik oktató nagyvonalakban vázolta, hogy ugye ez itt a főnév, melléknév, ige, amelyeket a gyerekeink leginkább használnak, és most a mellékneveket tanulják, ezekben segítsünk nekik. Az egyik anyuka megkérdezte, hogy micsoda? Mi az a verb (ige)? Hogy kell leírni? Mire a másik megkérdezte, hogy mi az a noun (főnév)? Először azt hittem, viccelnek. De kiderült, hogy - sajnos - nem. Életükben először hallották ezeket a kifejezéseket. Nem bírtam megállni szó nélkül, elmondtam, hogy nálunk - ehhez képest, de egyébként is - nagy hangsúlyt fektetnek a nyelvtanra, és szerintem nincs olyan ember Magyarországon, aki ne ismerné a főnév vagy ige kifejezést. Az oktató annyira nem lepődött meg a tudatlanságon, mint én, valószínűleg nem először találkozott ilyen mértékű hiányossággal.
Angolórán is szereztem újabb ismerőst. Két új taggal gyarapodott a csapat, Serenával, a kínai lánnyal és Danielával, a román lánnyal. Amikor Daniela belépett, azonnal felismertem, Timi egyik osztálytársának anyukája. Ő nem ismert fel. Szünetben megkérdeztem, hova jár a lánya, majd amikor már biztosra vettem, hogy nem én vagyok a hülye, felvilágosítottam, hogy egy osztályba járnak a lányaink... Az a gyanúm, hogy a legtöbb - főleg külföldi - szülő pont úgy viselkedik, mint ő. Reggel lehajtott fejjel elrohan az iskolába, puszi, gyerek leadva, majd délután ugyanez - fordított sorrendben. Nem nézelődik, nem beszélget, hanem intézi a dolgát, körül sem néz. De most, hogy már tudja, hogy vagyok, figyel és köszön nekem.
Apró örömök ezek, de úgy gondolom, ha más látja, hogy a szülők szóbaállnak velem, akkor mások is fognak, előbb-utóbb talán sikerül úgy beilleszkedni, hogy nem csak béna külföldiként tekintenek rám - főleg, hogy nagy részük szintén az...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése