Pénz ide, pénz oda...

Elengedték a parkolási büntetésemet. Mint említettem, rossz helyen parkoltam, írtam egy levelet a cégnek (e-mailen), akik azonnal válaszoltak, hogy türelmemet kérik, foglalkoznak az üggyel. 7 nappal azután, hogy megkaptam a büntetési cetlit, megjött a levél (postán!). Hihetetlen, hogy ebben az országban - a családi pótlék kivételével - milyen gyorsan képesek ügyintézni. Példát lehetne róluk venni.
Szóval, megjött a levél. Fényképpel, mely mutatja, hogy parkoltam rosszul és miért. A táblát is lefényképezték, amelyen a parkolási díjak voltak és az, hogy hol lehet parkolni, hol nem, és milyen szankciókra, büntetésre számíthat a buta parkolni nem tudó polgár. Ezt a levélben le is írták: teljesen jogszerűen szabták ki a büntetést, mert gyengébbek kedvéért még ki is van színezve a táblán a különböző parkoló (hosszú távú, rövid távú), tehát csak a süketnéma vakok nem veszik észre (meg én, aki nem figyeltem...). De hogy lássam, milyen jó benyomást szeretnének tenni rám, meg ugye első alkalom, mindezek ellenére elengedik a büntetést. De irgum-burgum, többször nem szeretnének velem hasonló helyzetben találkozni, így kérik, figyeljek oda jobban, hogy hol parkolok... istenbizony, figyelni fogok.
Viszont nem kaptam munkanélküli segélyt. Ez várható volt, hiszen előre tájékoztattak, hogy mivel egyetlen percet sem dolgoztam ebben az országban, nem fizettem adót, ne nagyon várjak segélyt. Ugye csak úgy idejövök, nincs munkám, oszt mindjárt pénzt akarok... Ez a döntés is hamar megszületett, pénteken voltam bejelentkezni, igényelni a munkaügyi központban, és szerdán reggel már jött a levél postán, hogy elutasítottak. De azt is írták, hogy ha szorgalmasan látogatom a munkaügyi központot, akkor esetleg ők ajánlhatnak, hogy kaphassak. Szerdán voltam is, meglátogattam őket, és minden két hétben megyek, hacsak meg nem unom. Most nem volt segítőkész a hölgy (másik volt), elvette a papíromat, aláírta, orrom elé tolta a jelenléti ívszerűséget, aláírtam, és jöhettem. Semmit nem kérdezett (találtam-e állást, segítsen-e stb.), megnézte a naplócskámat, aláírta azt is, és kész. Az egész kb. 3 perc volt. Folyamatosan jelentkezem állásokra, minden héten legalább 2-3-ra, hátha előbb-utóbb kellek valakinek...

És megtörtént a csoda...

Azt hiszem, aki ismer minket, ismeri Timit, annak nem kell mondani, hogy mennyire büszke vagyok rá, minden szónál szebben beszél ez az oklevél:

(good effort and behaviour = kb. jó szorgalom (igyekezet) és magatartás)

Job center - munkanélküli segély, és ami ezzel jár

Igényeltem munkanélküli segélyt, járadékot, pénzt. Mivel jelenleg nem dolgozom, de esetleg a tanulás szóba jött (hogy jobb, más munkát is kaphassak), viszont azt nem adják ingyen, ellenben ha munkanélküli segélyen tengődik az ember, kedvezménnyel vagy akár ingyen is tanulhat, próba-szerencse, megpróbálom. Online kitöltöttünk (Bandi segített) egy órányi kérdőívet (sok-sok-sok oldal), a legapróbb részletekre is kíváncsiak voltak. Ezek után küldtek egy e-mailt, amelyben értesítettek, hogy telefonon 2 napon belül felveszik a kapcsolatot, hogy megbeszélhessünk egy interjút, ahol személyesen adnak tanácsot, rögzítenek a munkaügyi központban stb. Nos, eme telefonhívás zajlott kedden a park közepén mókusüldözés közben...
Sikerült mára, azaz péntekre megbeszélni egy időpontot, el is mentem. Kiderült, két külön folyamatról van szó. Az egyik maga a munkanélküli segély igénylése, megkapása. Ehhez leellenőriztek, kikérdeztek minden adatot, erről majd postán fognak értesíteni - előbb-utóbb. A másik, maga a munkakeresés folyamata, amely egyébként egyik alapfeltétele a munkanélküli segélynek. Bármikor otthagyhatom a munkanélküli központot, hogy ezt nem szeretném többé, de akkor megvonják a segélyt - ha egyáltalán megítélik.
Ígérem, akarom. Alá kellett írnom, hogy legalább heti 3 lépést teszek azért, hogy munkát találjak. Hogy hetente legalább két helyre beadom a jelentkezésemet. Hogy minden nap böngészem az álláshirdetéseket. És erről naplót kell vezetnem. Kaptam kis füzetkét, ahova minden egyes jelentkezett, elutasított, értesített, rögzített állásról írnom kell. És minden második héten be kell mutatnom. Vagyis kéthetente látogatnom kell a munkaügyi központot, ahol ők is adnak nekem állásajánlatokat (ma is kaptam kettőt), és megbeszéljük, hogy mit csinálok jól vagy rosszul az álláskeresés közben. Kaptam mindenféle információs anyagot a jogaimról, kötelességeimről. Nem jó, hogy még soha nem dolgoztam az Egyesült Királyságban, hogy négy gyerekem van, vagyis nem tudok vállalni teljes munkaidős állást (ami itt korán reggeltől esetleg késő délutánig tarthat), és hogy a férjemnek relatíve jól kereső állása van...
Kivételesen jövő héten is mennem kell, aminek annyira nem örülök, hiszen szünet lesz, jönnek anyuék, vagyis eléggé zsúfolt hetünk lesz. De mindegy, azt akarom, lássák, igyekszem. Nem beszélve arról, hogy nem bánnám, ha megítélnék a munkanélküli segélyt is, nem az összeg miatt, hanem inkább a vele járó előnyök miatt (kedvezmények kurzusokra, különböző helyeken, nemcsak tanulás kapcsán).

Rock Challenge

Dóri iskolája is benevezett az ez évi Rock Challenge táncversenyre. A nemolyan szomszédos városban, Stevenage-ben rendezték meg, Dóri sulijában még novemberben volt a válogatás, ahova sikerült bejutnia.

Rock Challenge - honlap

Hetek óta folyamatosan próbálnak, néha még hétvégén is. Most eljött a megmérettetés napja, ők 15-én léptek fel. Reggel fél 8-kor indultak a suli elől egy különbusszal és másnap éjjel fél egy után érkeztek haza. Egész délelőtt próbáltak, néha pihentek, ettek-ittak és az ő fellépésük valamikor este 9 után volt.
Nem volt olyan értelemben nyilvános fellépés, hogy minden szülőt vártak volna oda, de úgy tudom, aki akarta, megnézhette. Viszont valamikor fel fognak lépni a suliban is, bemutatják azt, amit ott adtak elő, így egyszerűbbnek tűnt, ha majd itt megnézem két utcányira, minthogy este-éjjel átmenjek egy 25 mérföldre lévő városba azért a pár percért.
A lényeg: negyedikek lettek, három különdíjat kaptak, és Dóri nagyon-nagyon élvezte az egész próbafolyamatot, az előadást, nem beszélve arról, hogy ennél jobb beilleszkedési lehetőséget nem is kaphatott volna...

A hét legrosszabb napja

Kedd. 15-e. Tudtam, hogy fel sem kéne kelni. Igazából semmilyen rossz dolog nem történt, de valahogy az a nap nem volt az igazi. Reggel - miután nyomottan, morcosan, nehezen elvittem a kicsiket az iskolába - elmentem a főutcán lévő kis nyomdába, hogy kinyomtattassak pár fényképet a lányokról, és a közeli óvárosi parkolóban álltam meg. Gondoltam, 3 óra parkolási díj elég lesz, bedobtam.
Mikor végeztem a nyomdába, visszamentem a kocsihoz, magamhoz vettem a fényképezőgépet, hogy csinálok pár képet a St. Mary templomról és a környező parkról. Három feltöltött akkumulátorral mentem, biztos, ami tuti alapon. Mind a három lemerült, miközben egy mókust üldöztem a parkban. A templommal szembeni épületet felújító munkások biztos dilisnek néztek, ahogy térdelgettem különböző pózokban a sárban... Minimális mennyiségű képet sikerült készítenem, vagy az aksijaim régiek, vagy a töltő nem jó, vagy esetleg le kéne cserélni az egész gépet, úgy, ahogy van (bár erről drága férjemnek nyomdafestéket nem tűrő véleménye van...).
Ahogy kószáltam a parkban, üldözve a mókusokat, hívtak a munkaügyi központból, hogy mikor mehetek munkaügyi segély miatti interjúra. De mielőtt időpontot egyeztethettünk volna, kérték az NI-számomat. Amely természetesen a kocsiban volt, kb. 10 perc távolságra. Így visszahívást ígértek (erről egy másik bejegyzésben).
Visszamentem az autóhoz, és döbbenten láttam, hogy megkaptam életem első PCN-jét. Penalty Charge Notice. Mikuláscsomag. Parkolási büntető cetli. Hosszú távú parkolóhelyre álltam be (minimum 4 óra), és csak 3 órát fizettem. A másik parkolóban, ahova állni szoktam, olyan csík van felfestve, hogy maximum 4 óra. Otthon a maximum parkolás általában mindenhol 2 óra. Ezek után buta külföldiként csoda, hogy összezavarodom? Nos, ezt ma megírtam a parkolócégnek is, remélem, értékelik a messze nem tökéletes angolsággal (a végén még nem hinnék el, hogy külföldi vagyok), de legalább nagy igyekezettel írt hivatalos levelemet, amelyben összezavarodott állapotomra való tekintettel a büntetés elengedését vagy legalább mérséklését kérem.
Morcos voltam magamra, és valahogy úgy éreztem, elég volt a hétből. Ja, azt elején elfelejtettem mondani, hogy már felkelni is alig volt erőm, Dóri ugyanis aznap még a szokásosnál is korábban kelt, mert ment a táncversenyre, de ez is megér egy másik bejegyzést...

Iskolai fogadóórák

Múlt héten a két kicsinek volt külön-külön fogadóórája, ami azt jelentette, hogy 10 perces időközönkéntre beosztottak egy-egy szülőt, aki ekkor beszélhetett az osztályfőnökkel gyermeke tanulmányairól. Ha ez az idő kevésnek tűnt a delikvensnek, akkor előre kérhetett külön időpontot. Úgy gondoltam, nekem elég 10 perc, bőven sok is...
Katáé kedden volt. Mrs. Jones nagyon meg volt elégedve a tündéremmel, főleg, hogy végre elkezdett beszélni. Eddig gyűjtötte magába a tudást, és most egyszerre kibukott belőle (idéztem az osztályfőnököt). Komplett mondatokban kér segítséget, mond egész mondatokat, szól bármiért. Aminek Mrs. Jonesnál már csak én örülök jobban. Nagyon ügyes az olvasásban, a számolásban, de az írást még kicsit gyakorolni kéne vele... Nos, nem keseredtem el, hogy az én 4,5 éves gyerekem nem ír folyékonyan angolul hallás után. Azt sem értem, hogy ha ennyi idősen megtanulnak írni, akkor hogyhogy a Timi osztályában van olyan - nem egy - diák, aki nem tud még olvasni sem.
Mr. Burnage szerdán tartotta a fogadóórákat. Azért volt egyébként ez aktuális, mert jövő héten szünet lesz, és ez kvázi valamilyen féléves értékelés volt. Ahogy Katánál is, Timinél is megmutatták a félévi eredményeket (amelyeket majd később megkapunk), és ez alapján magyarázták el, ki hol tart. Timi matekból az egyik legügyesebb, gyorsan, logikusan gondolkozik. Csak sajna a szája is gyorsan jár és sokat. Ő is kommunikál már, egyre ritkábban hajtogatja, hogy nem értem. Bár Mr. Burnage azt mondta, eddig sem hitte el neki, hogy nem érti, de most már legalább tükrözödik valami Timi arcán, és az, hogy mondatokban beszél, a többiekkel, a tanárokkal, nagy előrelépést jelent. Persze mindketten messze vannak még a folyékony angol nyelvtudástól, de a tapasztalat (nem az enyém, hanem másoké) szerint következő évkezdésre már gond nélkül fognak társalogni. Mindenesetre jó úton haladnak...

Gergő: bezárás és oklevél

Kicsi fiam elfelejtett főzésórára alapanyagot vinni. De nemhogy vinni, még szólni is elfelejtett, hogy vegyünk... Általában én pakolom neki össze, és nyomom a kezébe, amennyire alszik reggel, csoda, hogy magát nem felejti otthon. De most nem szólt. Így büntit kapott: bezárást. Hivatalos levelet kaptunk az iskolától, melyben értesítenek, hogy ez a viselkedés egyórai iskolai bezárással márpedig büntetve lészen. S így is lett. Aznap, amikor ezt a levelet Gergő hazahozta, kapott egy oklevelet is. Évfolyamában a legjobb rajzoló (művész) lett az egész eddigi tanévben.

Legalább erre való tekintettel elengedhették volna a büntetését, persze, tudom, jogos. Ha nem visz felszerelést (legyen az bármilyen tantárgy), azért büntetés jár. Persze a levélben leírták, hogy amennyiben úgy érzem, nem jogos, vagy bármilyen problémám van ezzel kapcsolatban, szóljak. Mint ahogy szóltam Dóri esetében pár héttel ezelőtt, amikor egy el nem készült médiafeladat miatt akarták bezárni egy órára. Állította, hogy fogalma sincs, milyen feladatról van szó, mit is kéne csinálni és egyáltalán. Írtam a tanárnőnek, hogy legyen oly kedves ÍRÁSBAN elmagyarázni, mit is kéne csinálni annak az angolul vajmi keveset értő gyereknek. A tanerő felhívott, mondta, hogy bezárás helyett inkább negyedórában tolmács segítségével elmagyarázza a gyereknek, hogy mit is kéne csinálnia, de akkor két napja van rá, hogy ezt megtegye - ha ez nekem és a gyereknek is megfelel így. Megfelelt. Csak azt nem értem, miért kell ezzel eljutni a bezárásig. Bár én azt sem értem, miért nem hozhatnak haza SEMMIT az iskolából: füzetet, könyvet, papírokat, dolgozatokat, beadandó feladatok leírását, semmit. Még mindig nem tudjuk, mit is tanulnak a gyerekeink. Az ő elmondásuk alapján pedig elég kevés információhoz jutunk, nemhogy segíteni tudnánk nekik. Így írtunk egy levelet az igazgatónak, az évfolyamfelelősnek, hogy ugyan már párszor kértük a segédanyagokat hazahozatalra (vagy legalább másolatokat), legyenek szívesek ezt most megtenni. Nos, azóta sem történt semmi, vagyis még mindig nem láttam EGYETLEN oktatási anyagot sem egyik gyerekem egyik tantárgyából sem...

Kata képei - végre

Ma megérkeztek Kata képei is. Ő aztán abszolút kislányos még, ezért sok olyan képet is felraktam, ami inkább nekem tetszik, nem pedig jól beállított, modellkedésre való kép.
Kata fotói: szöszi angyalka...
A szerződéseket aláírva visszaküldtük, és figyelgetjük a neten is lehetőségeket (feliratkoztam pár oldalra). Addig is, amíg ebből meggazdagszunk, minden nap ámulattal csodáljuk - a számunkra mindenképp - gyönyörű gyerekeinket.

A sport és én

Jó pár éve "küzdök" túlsúllyal. Nem érzem magam vészesen kövérnek, de sajnos van rajtam némi faragnivaló. Amikor otthon tájfutottunk, jobban éreztem magam, mint most, amikor annyira keveset mozgok, hogy az már egyhelyben-állapot. Régebben jártunk fallabdázni is, néha rávettem magam egy-egy otthoni tornára, gondoltam, ez itt is beválik. Mióta beiratkoztunk a helyi sportcentrumba, már a lehetőség is adott, hogy mozogjak. (Hozzá kell persze tennem, hogy soha nem voltam igazi megszállott sportember, inkább az a vécére is kocsival jár fajta...)
Hetente egyszer járunk Zsuzsával fallabdázni a többiekkel felváltva (a nagyok apával és Szabolccsal). Itt 40 perc egy alkalom, otthon egy óra volt. Ezt mindannyian szeretjük, saját képességünk és erőnk szerint mozoghatunk. Múlt hét hétfőn meglátogattuk Zsuzsával az egyik "step and condition" órát. Ez lényegében egy steppadról le-felugrálást jelent, közben néhány sasszémozdulattal, mindezt iszonyú gyorsan, lényegében követhetetlenül. Persze, lehet, hogy ha már tizedik alkalommal izzadnánk a steppelők között, jobban menne, de úgy gondoltuk, ezt hanyagoljuk.
Karácsonyra fitneszpadot (wii-board) kaptam a wii mellé, és ahhoz járt dvd is. Ezt még az elején szorgalmas csináltam minden nap (volt, hogy csak negyedórát, volt, hogy egy órát is), de mintha kezdenék ellustulni. Vettem két másik dvd-t, az egyik kiképzőtábor-szerű, nagyon erős edzés, a másik pedig egy kamerával felszerelt egyénre szabott program, amely minden nap más gyakorlatokkal segít elérni a kívánt célt. Két-három hete viszont sajnos egyikhez sincs kedvem. Pedig kifejezetten jólesik tornázni, utána elfáradni, de valahogy hiányzik a lelkesedésem most. Kicsit sűrűsödtek a dolgaim, beindult az angol, skype-on is tanulok angolt, elég sok házit csinálok, mindig van valami, ami miatt kettészakad - az amúgy sem túl hosszú - napom. A torna nálam nem hipp-hopp 10 perc, hiszen utána fürdés, összességében 1,5-2 óra minimum. Ha el kell mennem valahova, akkor már nem tudom megoldani, este pedig a sok bámuló tekintet kereszttüzében nincs igazán kedvem hozzá...
Lehet, hogy a közelgő tavasz miatti fáradtságot érzem, lehet, hogy csak tényleg ellustultam, lehet, hogy kicsit zűrös vagy depis az életem, de remélem, a jó idő a kedvemet is meghozza a mozgáshoz, főleg, hogy a nagyok egyre sűrűbben kérdezik, hogy mikor megyünk újra futni. De ahhoz viszont erőnlét is kell, nem lehet csak úgy nekivágni a kilométereknek, mindenféle edzés, felkészülés nélkül... Úgyhogy, hajrá Kriszta!

Fun with writing és Daniela

A kicsik iskolájában indítottak egy kurzust a reception class és az 1. osztályos tanulók szüleinek, Fun with writing címmel. A lényeg, hogy hogyan szerettessük meg az írást a kisgyerekkel, erre készítik fel a szülőket az önkormányzattól érkező dolgozók. Négy héten keresztül, csütörtökön, két órás időtartam keretében segítenek felkészülni az írás megszerettetésére. Az utolsó 20 percben a gyerekeket is behozzák, így együtt, közösen "játszunk", írunk velük.
A két osztályban kb. 60 szülő lehet, ebből tízen vagyunk a kurzuson. Az elején mindenkinek be kellett mutatkozni, pár szót mondani magáról, így legalább Kata osztálytárs-anyukról megtudtam, hogy kinek hány gyereke van, elvált, dolgozik stb. És ők is rólam. Hogy beszélek angolul, hogy hozzám szólhatnak, hogy jé, ők is, én is mosolygósak, humorosak, jókedvűek vagyunk. Másnap ketten előre köszöntek nekem - és azóta is... Már ezért megérte, hogy beiratkoztam (természetesen az ilyen tanfolyamok, kurzusok ingyenesek).
Amin viszont nagyon meglepődtem, az néhány szülő tudatlansága. Eddig is voltak tapasztalataim, hogy néhány igazi angol (nem bevándorló) nem áll a helyzet magaslatán, de ez most túltett mindenen. Az elején az egyik oktató nagyvonalakban vázolta, hogy ugye ez itt a főnév, melléknév, ige, amelyeket a gyerekeink leginkább használnak, és most a mellékneveket tanulják, ezekben segítsünk nekik. Az egyik anyuka megkérdezte, hogy micsoda? Mi az a verb (ige)? Hogy kell leírni? Mire a másik megkérdezte, hogy mi az a noun (főnév)? Először azt hittem, viccelnek. De kiderült, hogy - sajnos - nem. Életükben először hallották ezeket a kifejezéseket. Nem bírtam megállni szó nélkül, elmondtam, hogy nálunk - ehhez képest, de egyébként is - nagy hangsúlyt fektetnek a nyelvtanra, és szerintem nincs olyan ember Magyarországon, aki ne ismerné a főnév vagy ige kifejezést. Az oktató annyira nem lepődött meg a tudatlanságon, mint én, valószínűleg nem először találkozott ilyen mértékű hiányossággal.
Angolórán is szereztem újabb ismerőst. Két új taggal gyarapodott a csapat, Serenával, a kínai lánnyal és Danielával, a román lánnyal. Amikor Daniela belépett, azonnal felismertem, Timi egyik osztálytársának anyukája. Ő nem ismert fel. Szünetben megkérdeztem, hova jár a lánya, majd amikor már biztosra vettem, hogy nem én vagyok a hülye, felvilágosítottam, hogy egy osztályba járnak a lányaink... Az a gyanúm, hogy a legtöbb - főleg külföldi - szülő pont úgy viselkedik, mint ő. Reggel lehajtott fejjel elrohan az iskolába, puszi, gyerek leadva, majd délután ugyanez - fordított sorrendben. Nem nézelődik, nem beszélget, hanem intézi a dolgát, körül sem néz. De most, hogy már tudja, hogy vagyok, figyel és köszön nekem.
Apró örömök ezek, de úgy gondolom, ha más látja, hogy a szülők szóbaállnak velem, akkor mások is fognak, előbb-utóbb talán sikerül úgy beilleszkedni, hogy nem csak béna külföldiként tekintenek rám - főleg, hogy nagy részük szintén az...