Pénteken az egyik lánytól kapott egy levelet, ő egész héten segítette Dórit. Többen vannak így ezzel, néha öten-hatan próbálják kézzel-lábbal elmagyarázni, miről is van szó éppen. Íme, az említett levél:
Bandit kedden délután kiengedték a kórházból. Láza nem volt, a fertőzésre kapott még pár napnyi antibiotikumot. De hogy ne legyen ennyire egyszerű, iszonyú csúnya, nagy afták lepték el az egész száját, kívül-belül. Nyelni, rágni nem tud, egész nap borzalmasan fáj neki. Erre is kapott gyógyszert a kórházban, amit nem tudtak azonnal kiadni, így vissza kellett mennünk szerdán érte Watfordba. Azóta ecsetel reggel-este, már múlóban vannak a rondaságok, de még mindig nehezen eszik, a családi puszilkodásokat meg teljesen mellőzzük...
Említettem, hogy az angol tanfolyamon találkoztam egy szlovák lánnyal, Andreával. Múlt héten nem volt angolon, ezen a héten hétfőn pedig én nem voltam, mert látogatóban voltam Bandinál. Már le is tettem arról, hogy találkozom vele újra, a telefonszámát pedig elfelejtettem elkérni. Nos, szerdán összefutottam vele a kicsik iskolájában, kiderült, az ő nagyobbik lánya, Izabella is odajár. Eddig azért nem láttam, mert a barátnője vitte a saját lányát és Andreáét is, de a barátnő elment dolgozni, és mostantól Andrea hozza-viszi a két lányt. És ezért nem tud Andrea járni angolra sem, mert a barátnő munkaideje ütközik a tanfolyam időpontjával. Megmutatta, hol laknak (egy utcányira az iskolától), azt mondta, bármikor szívesen lát. Pénteken éltem is ezzel, reggel meglátogattam. A kislánya, Julia is otthon volt, valamint az említett barátnő is, akit - ha jól emlékszem - Elenának hívnak. Ő egy árva szót sem beszél angolul, három hónapja jött a kislányával Andrea unszolására Angliába, azóta ott laknak náluk egy vendégszobában. Otthon rossz volt a helyzetük, így bármennyire is nehéz nekik itt, mégis jobb. Andreával jól elbeszélgettünk, több mint egy órán keresztül, megbeszéltük, hogy ha van kedvem és időm, bármikor átugorhatok hozzá egy kávéra, egy beszélgetésre.
Csütörtökön megvolt a home visitor kurzus harmadik alkalma. Egy részről nagyon jó volt, más részről borzalmas. Vendégelőadónk, Christine előadásából nem sokat értettem, az azt követő beszélgetésből már többet. Sam, a koordinátor látta rajtam, hogy részint fáradt vagyok, részint nem mindent értek, oda is jött megkérdezni, hogy segítsen-e. Igen, elkélt a segítség. A téma a gyerek fogyatékossága a családban volt. Az autizmustól kezdve, a süketnémaságon át a kerekesszékig mindenen keresztül-kasul rágtuk magunkat. Amikor az autizmus és az Asperger-szindróma közötti különbséget ecsetelték, néha elvesztettem a fonalat, és arra gondoltam, hogy csak érjen véget a nap, mert nem tudok ennyi információt még magyarul sem feldolgozni, nemhogy angolul. Azt hiszem, a tanfolyam elvégzése után nem biztos, hogy bele akarok vágni ebbe az egészbe. Hétvégén összeírtam az egész tanfolyam papíranyagából mindazon szavakat, amelyeket nem tudok, nem jut eszembe a magyar jelentés, pedig már százszor megnéztem, vagy pedig mindig eltévesztem. Nagyon-nagyon-nagyon sok szót jegyzeteltem ki. Megpróbálom megjegyezni, gyakorolni őket, hogy könnyebben értsem az anyagokat, és hozzá tudjak szólni. De mindig attól tartok, hogy éles helyzetben, egy családnál, ha nem értek valamit, nem azt értem, amit kellene, vagy félrehallok valamit, akár végzetes is lehet (szexuális zaklatásnál, bántalmazásnál vagy bármi olyannál, ami nem hétköznapi dolog). Komoly felelősséget kell vállalni a családért, és tartok ettől az egésztől. Persze ez még változhat a következő hat hétben, de lehet, hogy egy könnyebb dologgal kellett volna kezdenem az önkéntes munkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése