Pre-halloween - és újabb egy hét

Újabb hét telt el. Olyan gyorsan rohannak a napok, néha csak azt veszem észre, már megint hétvége, már egy hete nem írtam a blogba. Kicsit csitultak (hála Istennek) a dolgok, épp senki nem beteg, senkit nem műtenek, mégsincs napközben időm arra, hogy írogassak.
Hétfőn voltam angolon, két újabb külföldivel gyarapodott a csoport, Santiagóval (Fülöp-szigetek) és Keisa-val (Lengyelország), páran kimaradtak vagy csak hiányoztak, így mindig mások vannak órán. Csütörtökön élveztem a tanfolyamot, a hallgatási képességről volt szó, meghívott előadónk, Roberta igazán látványos tesztekkel, feladatokkal mutatta meg, hogyan kell egy emberre teljes mértékben odafigyelni, mit hogyan kell csinálni. A szünetben alaposan kikérdezett az itteni életünkről, nagyon kíváncsi volt, hogy élünk, mit dolgozunk, a gyerekek hova járnak stb.
Dóri és Gergő a héten jól boldogult, elég sok leckéjük, értelmezni valójuk van, amit hazahoznak és fordítani kell. Dóri sokkal többet hoz haza, és néha 2-3 napba is beletelik, mire végzünk hárman a fordítással...
Timi egész héten "rossz" volt, Mr. Garnham nem volt vele megelégedve. Értesítést kaptunk az igazgatónőtől, hogy Mr. G. elmegy a karácsonyi szünet után, helyette Miss Kerry Aldermann fog jönni, aki nagyon nagy tapasztalattal rendelkezik. Ebből a levélből tudtam meg, hogy Mr. G. tavaly jött, és ez volt az első éve tanárként. Sajnálom, hogy elmegy, mert már egész kezdtem megkedvelni.
Pénteken volt az utolsó tanítási nap, november 1-ig őszi szünet van. Mivel 31-én van Halloween, ezért az utolsó napon mindenki jelmezbe öltözött. Mr. G. Frankensteinnek öltözött, Mrs. Jones fekete macskának, Miss Marsh igazi boszorkának, az igazgatónő pedig lila angyalnak, még a glóriája is lila volt.
Az én kicsi lányaim pedig önmagukat adták, boszorkányok voltak.

A jelmezekért lejártam a lábam, vagy nagyon drága és ronda ruhák voltak, vagy nem volt megfelelő méretben, vagy a színösszeállítás nem tetszett, végül a képen látható ruhákat sikerült vadásznom (több helyről így is).
Szombaton végre meglátogattuk Francest, akivel együtt járunk tanfolyamra. Öt vagy hat kutyája van, és még ennél is több macskája. Bandi, Dóri és én mentünk vásárolni, előtte beugrottunk hozzá egy fél órára. Sütöttem neki csokitortát, még a tanfolyamon beszélgettünk (már többször is), hogy mennyire szereti az édességet, csokit, cukrot, és szóba került, hogy anyuék jönnek 25-én és születésnapokat ünneplünk tortákkal. Mikor mondtam, hogy két tortát is sütök, kijavított, hogy hármat... Így megleptem egy tortával, cserébe a meghívásért. Frances után átmentünk Watfordba, végignéztük az ottani összes áruházat, függönyt akarok venni a házba. Már a lábamat lejártam, de nem találtam értelmes függönyt, amit kitennék az ablakba. Vagy silány, keskeny, ronda és/vagy iszonyú drága. Most a netet böngészem, próbálok mindenkinek megfelelő méretű, színű anyagot keresni és megvarrom a függönyöket, kész függönyt ennyiféle ablakra képtelenség kapni.
A jövő hét eseménydús lesz, holnap jönnek anyuék három napra, szerdán jön Timi (Dóri barátnője) hat napra, anyunak és Dórinak szülinapja lesz, úgyhogy lesz majd élménybeszámoló a hétvégén, illetve inkább november 1-jén, hisz 31-én Halloween, és nagyon készülünk, még én is beöltözök...

Bandi itthon, Dóri suliban, én magam alatt

Kedden (12-én) reggel Dórit elvittem a suliba, a kicsiket Zsuzsa vitte el az ő iskolájukba. Átadtam Dórit Mrs. Cansicknek, aki mondta, hogy felkíséri az osztályába, délután majd Gergővel együtt jöhet haza. Így otthagytam az elsőszülöttemet pánikkal, félelemmel, könnyekkel, jajnehagyjitt-tekintettel az arcán. Délutánig folyamatosan aggódtam, hogy esetleg felhívnak (vagy ő), hogy menjek érte, vagy esetleg úgy jön haza, hogy ő ide többet nem megy. De nem. Az én ügyes-okos lányom túlélte az első napot, és azóta többet is. Igaz, hogy eltéved, nem talál meg mindent, megkérdezni nem tudja, de lelkes. Médiaórán nagyon sok mindent megértett egyik nap, földöntúli boldogság öntötte el, egész délután vigyorgott. Van, amit nem ért, szinte folyamatosan ülnek a számítógép előtt, és bénábbnál bénább fordítóprogramokkal próbálják megértetni magukat egymással (tanárok és diákok is).
Pénteken az egyik lánytól kapott egy levelet, ő egész héten segítette Dórit. Többen vannak így ezzel, néha öten-hatan próbálják kézzel-lábbal elmagyarázni, miről is van szó éppen. Íme, az említett levél:

Bandit kedden délután kiengedték a kórházból. Láza nem volt, a fertőzésre kapott még pár napnyi antibiotikumot. De hogy ne legyen ennyire egyszerű, iszonyú csúnya, nagy afták lepték el az egész száját, kívül-belül. Nyelni, rágni nem tud, egész nap borzalmasan fáj neki. Erre is kapott gyógyszert a kórházban, amit nem tudtak azonnal kiadni, így vissza kellett mennünk szerdán érte Watfordba. Azóta ecsetel reggel-este, már múlóban vannak a rondaságok, de még mindig nehezen eszik, a családi puszilkodásokat meg teljesen mellőzzük...
Említettem, hogy az angol tanfolyamon találkoztam egy szlovák lánnyal, Andreával. Múlt héten nem volt angolon, ezen a héten hétfőn pedig én nem voltam, mert látogatóban voltam Bandinál. Már le is tettem arról, hogy találkozom vele újra, a telefonszámát pedig elfelejtettem elkérni. Nos, szerdán összefutottam vele a kicsik iskolájában, kiderült, az ő nagyobbik lánya, Izabella is odajár. Eddig azért nem láttam, mert a barátnője vitte a saját lányát és Andreáét is, de a barátnő elment dolgozni, és mostantól Andrea hozza-viszi a két lányt. És ezért nem tud Andrea járni angolra sem, mert a barátnő munkaideje ütközik a tanfolyam időpontjával. Megmutatta, hol laknak (egy utcányira az iskolától), azt mondta, bármikor szívesen lát. Pénteken éltem is ezzel, reggel meglátogattam. A kislánya, Julia is otthon volt, valamint az említett barátnő is, akit - ha jól emlékszem - Elenának hívnak. Ő egy árva szót sem beszél angolul, három hónapja jött a kislányával Andrea unszolására Angliába, azóta ott laknak náluk egy vendégszobában. Otthon rossz volt a helyzetük, így bármennyire is nehéz nekik itt, mégis jobb. Andreával jól elbeszélgettünk, több mint egy órán keresztül, megbeszéltük, hogy ha van kedvem és időm, bármikor átugorhatok hozzá egy kávéra, egy beszélgetésre.
Csütörtökön megvolt a home visitor kurzus harmadik alkalma. Egy részről nagyon jó volt, más részről borzalmas. Vendégelőadónk, Christine előadásából nem sokat értettem, az azt követő beszélgetésből már többet. Sam, a koordinátor látta rajtam, hogy részint fáradt vagyok, részint nem mindent értek, oda is jött megkérdezni, hogy segítsen-e. Igen, elkélt a segítség. A téma a gyerek fogyatékossága a családban volt. Az autizmustól kezdve, a süketnémaságon át a kerekesszékig mindenen keresztül-kasul rágtuk magunkat. Amikor az autizmus és az Asperger-szindróma közötti különbséget ecsetelték, néha elvesztettem a fonalat, és arra gondoltam, hogy csak érjen véget a nap, mert nem tudok ennyi információt még magyarul sem feldolgozni, nemhogy angolul. Azt hiszem, a tanfolyam elvégzése után nem biztos, hogy bele akarok vágni ebbe az egészbe. Hétvégén összeírtam az egész tanfolyam papíranyagából mindazon szavakat, amelyeket nem tudok, nem jut eszembe a magyar jelentés, pedig már százszor megnéztem, vagy pedig mindig eltévesztem. Nagyon-nagyon-nagyon sok szót jegyzeteltem ki. Megpróbálom megjegyezni, gyakorolni őket, hogy könnyebben értsem az anyagokat, és hozzá tudjak szólni. De mindig attól tartok, hogy éles helyzetben, egy családnál, ha nem értek valamit, nem azt értem, amit kellene, vagy félrehallok valamit, akár végzetes is lehet (szexuális zaklatásnál, bántalmazásnál vagy bármi olyannál, ami nem hétköznapi dolog). Komoly felelősséget kell vállalni a családért, és tartok ettől az egésztől. Persze ez még változhat a következő hat hétben, de lehet, hogy egy könnyebb dologgal kellett volna kezdenem az önkéntes munkát.

Astley Cooper - most már nagyon unom

Ma reggelre voltunk hivatalosak az Astley Cooperbe Dóri miatt. Mivel Bandi kiesett, segítséget kértem Zsuzsától (Szabolcs, az exkolléga felesége), ő már négy éve itt él, jobban ért mindent. És amilyen talpraesett vagyok otthon, olyan elesett egyedül itt, néha muszáj támaszkodnom valakire, még ha néha úgy is érzem, ezzel kihasználok másokat, hiszen valószínűleg egyedül is el tudnám intézni, esetleg hússzor visszakérdeznék vagy leíratnám, ha nem értem. Zsuzsa hozta kisfiát is, Áront, aki vasárnap lesz egyéves (meghívott minket a "szülinapi bulijába"). Pontosabban én mentem értük, miután Dórival elvittük a kicsiket. Ők a város másik felén laknak, egyelőre egy kocsijuk van - már vettek másikat, de még nem ért ide -, amit Szabolcs vitt magával.
Kellőképpen idegesen (Dóri és én) értünk négyen 9.20-ra az iskolába. A recepción mondtam, hogy Mrs. Cansickkel van találkozóm, plusz Dórinak szeretnék egyenruhát venni. A hölgy mondta, hogy akkor előbb inkább az egyenruha, mert Mrs. Cansick izé...ööööö.... nem is tudja, hol van....öööö... izé.... Már ekkor kezdtem mérges lenni. Dórinak megvettem az egyenruhát, felpróbálta a pulóvert, blézert stb. Akkora blézer kell, amelyikben elfér a hosszú keze, de olyan a válla, mintha bennefelejtették volna a fogast. Válltöméses, és talán még Arnold Schwarzeneggernek is bő lenne vállban. Sebaj, a lényeg, hogy megvan.
Képeket Dóriról (és vegyes dolgokról) itt lehet nézegetni:
http://picasaweb.google.hu/christy.biro/VegyesKepek#
Vártunk, vártunk és vártunk. Mrs. Cansick sehol, Dóri egyre elkeseredettebb, én egyre idegesebb, Áron egyre nyűgösebb lett. Egy idő után megkérdeztem, hogy mi a helyzet, azt mondták, legyünk türelemmel, keresik a hölgyet. Közben hallottuk, hogy telefonálgatnak ide-oda, akárki arra jött, mindenkitől megkérdezték, hogy nem látta-e, gondolom, kerestették az iskolában keresztül-kasul.
Miután már több mint egy órája ültünk ott, mindannyiunknak elfogyott a türelme... Ekkor jött ki egy hölgy, aki elnézést kért, nagyon sajnálta, de Mrs. Cansick nagyon elfoglalt, sok találkozója van, nem tud jönni. Dóri jöjjön be holnap (kedd) reggel, és minden rendben lesz. Néztem egyirányba... Minden rendben? Hisz még órarendje sincs, és gondok vannak a választott tantárggyal, egyáltalán, mindennel. Ő ebben sajnos nem illetékes, de majd holnap reggel 8.30-kor Mrs. Cansick ott lesz, és ő mindent elintéz a Dórival. De hát ő nem beszél angolul - jegyeztem meg csendesen... Ó, és Mrs. Cansick tudja ezt? Igen, tudja.
Így holnap reggel megint lesz egy köröm az iskolában. Most támasz nélkül maradok, majd Dórival egymást támasztjuk, bár ma kitört rajta a pánik délután, hogy ő ezt mégse, most és itt fél, inkább kihagyná stb. Próbálok bele lelket önteni, de elég nehéz. Főleg miután ma látta, hogy valaki felhívott, akivel viszonylag hosszan próbáltam beszélgetni, majd amikor letettem és a ki volt és mit akart kérdésekre csak annyit tudtam kinyögni, hogy fogalmam sincs, nem is csodálom. (Azt sikerült kiderítenem, hogy egy kórházból hívtak, Bandiról volt szó. Elmondtam, hogy Watfordban van, a neten megnéztem a számot, érdekes módon onnan hívtak, és engem, nem őt. De tényleg nem tudom, ki és miért.)
Reggel ráadásul a legrosszabb időben kell bemennem, hisz pont akkor kéne vinnem a kicsiket is. Így megint Zsuzsát kellett megkérnem (aki ugyan szívesen felajánlotta, de olyan lelkiismeret-furdalásom van emiatt), hogy jöjjön el a kicsikért és vigye el őket iskolába. Ez neki azzal jár, hogy kora hajnalban kiviszi Szabolcsot az állomásra (aki egyébként most Londonban dolgozik), így nála maradhat a kocsi. Hazamegy, vissza a város másik végére, hogy aztán egy órával később eljöjjön a gyerekeimért, aztán megint haza. Nem tudok elég hálás lenni neki, hisz ha ő most nem lenne, nem tudnám megoldani, hogy Dóri mellett legyek holnap reggel, és nem tudtam volna Bandi mellett lenni a műtétkor sem. Majd ha nagy leszek, meghálálom.
Azt hiszem, ha Dóri végre elkezdi az iskolát, örömünnepet ülünk... igaz, két hét múlva szünet. De legalább a szünetben csupa jó fog velünk történni, jönnek anyuék, jön Dóri barátnője, itthon leszünk pár napot közösen, átesünk életünk első halloweeni ünnepén (a boltok kínálatának háromnegyedét ezek a cuccok teszik ki), Bandi remélhetőleg egészséges és fitt lesz addigra, és mindenki very happy lesz.
Tudom, pár év múlva nevetve fogok mindezekre visszagondolni, de most... Szeretnék pár évvel idősebb lenni néha, hogy ezeken a nehézségeken túl legyek, túl legyünk.

Bandi hozza a formáját...

Az én drágám szombaton kidőlt. Belázasodott, nyomottan érezte magát, fájt a torka - ez utóbbi elvileg normális, a másik kettő már nem annyira. Vett be gyógyszert, pihengetett, aludt napközben, de csak nem akart javulni, a láza tartósan magas volt. Délután már piszok rosszul érezte magát, bevittem a watfordi kórházba (ahol műtötték). A kicsiket rábíztuk Dórira, Gergő jött velünk, hátha egyedül kell esetleg visszajönnöm.
Az ügyeleten a kiírás ellenére - kérjük türelmüket, elfoglaltak vagyunk, a várakozási idő 3-4 óra - kb. egy órát kellett várnunk, mire sorra kerültünk. Bandit behívták, mentünk vele. Megvizsgálta a doktornő, majd mondta, hogy vesz vért, de valószínűleg itt tartják. Nem tudom, melyik sokkolta jobban az én drága uramat, de a vérvétel alatt kis híján elájult, hányingere lett, és mondanám, hogy fehér lett, mint a fal, de ez a sárgasága miatt nem látszott. Azonnal lefektették, bekötöttek neki egy branült (vagy kanült, nem tudom, mi a különbség) és rögtön kapott is gyógyszert rosszullétre. A vértesztet villámgyorsan megcsinálták, amely fertőzést mutatott ki. Valószínűleg ott, ahol megbirizgálták, az a sárszerű izé szétfolyhatott és valamilyen fertőzést csinált. Készítetek egy röntgenfelvételt is, de annak az eredményét nem mondták meg. Sajnos így bent kellett maradnia. Gergővel ketten jöttünk késő este haza, még szerencse, hogy van a telefonomban gps, mert soha nem találtam volna haza (még nappal sem, nemhogy éjjel).
Másnap, vasárnap is Gergővel mentem be, vittünk neki enni-innivalót, tiszta ruhát stb. Szombat éjjel látta őt újra egy orvos, aki diagnózisként az epevezeték elfertőződését állapította meg. A láza még mindig magas volt, éjjel kapott infúzióban antibiotikumot és lázcsillapítót. Vasárnap sem nézett ki túl fényesen és nem is érezte magát jól.
Óriási épületegyüttesből áll a watfordi kórház. Több parkolója van, 30 percen túli várakozásért fizetni kell. Keményen. A minimálösszeg 3,50 font, ez háromórányi parkolást engedélyez. A következő lépcső 5,50 font 5 órára. Én négy fontot dobtam be, a gép nem ad vissza (bankjegyet nem fogad el, a környéken váltani nem lehet), és ugyanannyi időt engedélyez, mintha csak 3,50-et dobtam volna be.
Bandit másfél nap alatt legalább négy különböző ágyra helyezték el, illetve helyre, mert az ágyat még ugyanazon a helyen is időnként kicserélik alatta, mert vagy túl modern, vagy másik osztályé, vagy egyszerűen csak. A kórházi körülmények, kinézet sokkal jobb a magyarországinál, a tisztaság pedig egyszerűen rendkívüli. Lépésenként fertőtlenítő folyadék van kihelyezve, folyosóra, ajtók előtt-után-mögött-mellett, szobákban több helyen, mosdóknál, lépcsőházakban, asztalokon, tényleg mindenhol. És mindenki használja is. Ha kimegy, ha bejön, ha elmegy egy ilyen mellett, nyom a kezébe, és száradásig dörzsöli. Plakátok tömkelege hívja fel a figyelmet a fertőzésveszélyre, itt ezt nagyon komolyan veszik. A tisztaság pedig példaértékű. Szinte enni lehet a padlóról. A vécék (nemcsak itt, az iskolában, még a Tescóban, sőt a parkokban is) tiszták, mindig van vécépapír, meleg víz, szappan, kéztörlő. Az áruházakban tampon- és kondomautomata is van minden vécében, külön kis zacskók a női vécé szemetéhez, tehát tényleg szinte mindenre gondolnak.
Ma is voltam Bandinál, lényegesen jobb színben (halványsárga...) volt, de ami fő, jobban is érezte magát. Ki is kísért minket (ma Dórival voltam) a folyosó végéig. Láza ma nem volt (bár sajnos most hívott, hogy estére megint lett), délelőtt Dr. King egyik kollégája volt bent nála, aki azt mondta, talán holnap hazajöhet. Délután csináltak neki vértesztet, de az eredményt még nem mondták meg. Nagyon remélem, hogy holnap már itthon lesz, ez a mindennapos bemászkálás időben és idegességben is sokat elvesz, nem beszélve a pénzről (parkolás, benzin stb.).
Mint említettem az egyik blogbejegyzésben, ha Bandi beteg, akkor azt rendesen csinálja...

Tanfolyam, iskola - megint, kórház

Csütörtökön megvolt a home visitor kurzus második alkalma. Már reggel nem volt kedvem menni, valahogy nem volt túl jó napom. A nap első része hamar eltelt, de ebéd után vendégünk volt egy védőnő, akinek egy árva szavát sem értettem. Halk is volt, és valahogy nagyon-nagyon furcsán beszélt, hiába meredtem a szájára, egy-egy szót sikerült csak elkapnom (child, toddler, visiting)... Azt, hogy egyáltalán védőnő, csak onnan tudtam, hogy a mellettem ülő nő, Frances jegyzetelt, és láttam a füzetét. Ettől megint kicsit csökkent az önbizalmam, de legalább Francesszel jól elbeszélgettem. Ő nagyon szépen, artikuláltan, tagoltan, érthetően beszél. Megadta a telefonszámát, címét, hogy ha van kedvem átmenni hozzá, bármikor szívesen lát, egész nap otthon van. Van egy csomó macskája, kutyája, hala, úgyhogy kiélvezhetjük Dórival a kisállatokat. Terveink szerint hétvégén átmegyünk hozzá, ha szép idő lesz. Dóri eljött elém, Frances pedig elvitt minket kocsival Timiék sulijához.
Dóri miatt hétfőn megyünk be a suliba, újabb hosszabb levelezés eredményeként. Most kitalálták, hogy amit Dóri választott (creative & media diploma néven fut), azt szerintük nem fogja tudni teljesíteni, mert utazgatnia kell hozzá (nem minden tantárgy van ebben az iskolában). Így találjunk neki esetleg valami mást. Ja, előzményként el kell mondanom, hogy szerdán írtak egy levelet (Bandi sokadik emiljére válaszul), hogy nem találják az előző héten leadott papírokat, ezért menjünk be csütörtökön még egyszer kitölteni. Majdnem felrobbantam. Bandi visszaírt, hogy legyenek szívesek megkeresni a személyes, bizalmas adatokkal teli papírokat, amelyeket a recepciós hölgy KEZÉBE adtunk egy dossziéba gyűjtve. És aztán majd beszélünk újra, és egyébként sem tudunk másnap reggel (10-re!) bemenni. Meglettek a papírok... De így legalább az is kiderült, hogy 9 napig nem is keresték, hozzá sem nyúltak. És ezek után közlik, hogy ez mégsem Dórinak való. Október közepén. Ne döntsék már el helyettünk, Dóri helyett, hogy mire képes és mire nem. Azt mondta, hogy egész Londonig is hajlandó utazni, de ő ezt szeretné tanulni, nem mást. Teljesen igaza van. Nem béna, analfabéta, képes utazni, csak még nem beszél angolul... Meglátjuk, hétfőn mire megyünk, Bandival, Dórival hárman megyünk, majd ők ketten lefognak, ha elszabadulok.
Bandit ma megcsövezték. Elvégezték rajta az ERCP-t (lenyomtak egy csövet a torkán, a gyomrán, a hasnyálmirigyen is túl), és kiderült, hogy amikor 6 évvel ezelőtt műtötték, behelyeztek neki egy stentet (műanyag csövet), amely segítette akkor az átfolyást a vezetéken. Ez nem egy tartós dolog, ki kell előbb-utóbb venni. Nos, ezt neki elfelejtették. Illetve ezt az egész dolgot homály fedi. Amikor anno kijött a kórházból, kérdezte, hogy mi a helyzet a stenttel, van-e neki olyan (mert volt róla szó, hogy kap), mikor kell kivenni, de azt mondták, neeeem, nincs neki olyan. A zárójelentéseken nyoma sem volt, így elhitte.
Ez tömődött most el. Elég csúnyán. Iszapszerű, sárszerű anyaggal burkolódott be, fertőzte a körülötte lévő területet, elég komoly és veszélyes volt a helyzet. Tegnap este és ma reggel már magas láza volt, lehet, ha ma nem veszik ki neki, és nem tisztítják ki az egész vezetékrészt, az ügyeleten kötünk ki, vagy ne adj Isten, komolyabb baja is lehetett volna. Reggel 8-ra mentünk Watfordba, Szabolcs felesége, Zsuzsa vitte el a kicsiket reggel iskolába (Dóri segítségével) és ő is hozta őket haza. 10 óra után hozták vissza Bandit az osztályra, jóval 12 után engedtek be hozzá, megvártuk még az orvost, ő ellátta jótanácsokkal, antibiotikum-recepttel és jöhettünk is el. Egy hónap múlva kell visszamennie kontrollra, és előtte még vérvizsgálatra. Úgyhogy remélem, hamarosan kifehéredik az én kis kínaim és visszaáll minden a régi kerékvágásba.

Home visitor képzés, Gergő az iskolában, Mr. King

Csütörtökön megvolt a home visitor kurzus első napja. Azt hiszem, nem kevéssé túlvállaltam magam. A képzés maga szociális munkás képzésre hasonlít (bár olyanon még nem vettem részt, a tartalma miatt mondom). Előadások vannak különböző témákban (családon belüli erőszak stb.), csoportjátékok, mindenkinek meg kellett az elején indokolnia, hogy miért akar segítő lenni. Közösen átbeszéltük, hogy miben lehetünk segítségére a rászorulóknak, szóval azt hiszem, kemény fába vágtam a fejszémet. A nyelv miatt (főleg) és a téma miatt is. Nagyon hegyeznem kellett a fülemet, hogy értsem, miről is van szó. Azt hiszem, ez még magyarul is meghaladja a képességeimet, nemhogy angolul. De ha már belevágtam, megpróbálom végigcsinálni, még ha a végén esetleg úgy látom, nem vagyok alkalmas erre. Nagyon sok jegyzetet kaptunk, mindig mindent kétszer átrágnak, elmagyaráznak, nagyon alaposak. Tizenhárman vagyunk önkéntesek és négy koordinátor van velünk, mindig más tart előadást, játékot stb. Annak ellenére, hogy jól éreztem magam, hosszú volt a nap, és egész nap azon izgultam, Gergő jól boldogul-e az első napján, illetve Timinél használt-e a beszélgetés, és hogy kisangyal volt-e az iskolában.
Gergőnek szerencséje volt. Csütörtökön odamentünk reggel, Mrs. Goodchild-nak híre-hamva sem volt a megbeszélt időben, ellenben odajött két Gergő korabeli fiú, láthatólag hezitáltak, hogy közelebb lépjenek-e, sustorogtak egymás között. Megkérdezték: Gergely? Mondtam (angolul), hogy igen, de inkább David… Erre az egyik fiú megszólalt: I speak Hungarian. Bután néztem (Bandi is), Gergőnek esett le leghamarabb: Te beszélsz magyarul? Nos, igen, beszél. Márk a családjával egy éve költözött ide, és bár nem ért mindent, óriási segítség Gergőnek. Osztálytársak, és bár van olyan óra, amikor nem találkoznak, szinte az egész napot együtt töltik. A Gergő szívéről leesett követ érezni, hallani lehetett. És azóta sem lehet letörölni a vigyort az arcáról. Imádja a sulit, nyakig sárosan jön haza tornaóráról (rögbiznek a szabadban, esőben-sárban), élvezi az egyenruhát, a tantárgyakat, és úgy tűnik, nagyon ragad rá az angol. Jól érzi magát, kedveli a tanárokat, elboldogul. Egyedül jön-megy a suliba, remélem, beválik neki.

Timi miatt úgy tűnik, nem véletlenül aggódtam. Mikor kijöttem délután a kurzusról, hangüzenet fogadott, az igazgatónő újra beszélni szeretne velem… Így kellőképpen fáradtan, idegesen, elkeseredetten, csalódottan mentem be az iskolába. Timi ebéd óta az irodában ült, mert eltiltották délutánra az iskolától (erről hivatalos levelet is kaptam azóta). Két kiskölyök elvette az előzőleg órákig rajzolt és hajtogatott munkáját, kinevették őt és széttépték a munkáját. Erre bemosott mindkét srácnak. Ezt viszont tiltja az iskola szabályzata. TILOS a testi bántalmazás. Az igazgatónő elmeséltette velem (hisz nem tudták szegény Timit megérteni), hogy mi történt, azt mondta, maximálisan megérti a lányt, de akkor sem szabad ilyen agresszívan viselkedni. Meg kell tanulni kontrollálni a dühét. A másik két fiút is hazaküldték ebéd után, ők sem vehették részt a további órákon. Annyira elkeseredtem, annyira lelkiismeret-furdalásom volt, hogy elsírtam magam. És mint egy rossz giccses romantikus filmben, az igazgatónő elém tolta a zsebkendős dobozt… Na, ettől komoly sírógörcs vett rajtam erőt, kijött belőlem az egész heti düh, szomorúság, elkeseredettség, minden. Nagyon szégyelltem magam, de nem tudtam abbahagyni. Szerencsére abszolút megértő volt, az egész viselkedése azt sugallta, egyetért velem, megért engem, de meg van kötve a keze. Kérte, Timinek írjak le néhány kifejezést magyarul és angolul, hogy meg tudja értetni magát, tudják, mit érez, mit gondol, mi történt.
Ezeket csináltam neki másnapra.

Ez azon nem segített, hogy ma sem fogadott szót, panaszkodtak rá, hogy megint az asztal alá bújt, rohangált stb. Beígértem neki már mindent (pozitív és negatív értelemben is), de egyelőre nem jutunk közös nevezőre…
A hétvége eseménytelenül telt, illetve a szokásos rohanós hétvége: mosás, teregetés, takarítás, sok-sok ing vasalása, fánksütés stb.
Dóri iskolájáról még semmi hír, Bandi írt nekik újabb e-mailt, még semmi reakció.
Ma voltam a második angolórán, nagyon élveztem, Andrea, a szlovák lány ma nem volt, de volt egy új lány, Algériából jött. Annyira sokszínű társaság, és ma valahogy jobban értettem őket, mint múlt héten (lehet, hogy a csütörtöki előadástömeg edzette a fülemet?).
Viszont ma reggel Mr. Kinget nehezen értettem, igaz, nagyon sok orvosi kifejezést (is) használt. Mr. King a májspecialista, akinél 9.20-ra volt időpontunk Harpendenben, de a dugó miatt 10 percet késtünk. Nagyon kedves, szívélyes orvos volt, megvizsgálta Bandit, kikérdezte az előzményekről, majd elmesélte, mi a baja és mi lesz rá a gyógymód. Még rajzzal is illusztrálta a mondókáját (igaz, már az első vonalnál elnézést kért a tehetségtelenségéért). A lényeg, valami sárvirsli-szerűség (idéztem Mr. Kinget) eltömíti a kivezető vezetéket (a máj, a gyomor, és a hasnyálmirigy alatt, után), annyira, hogy a felgyülemlett folyadék miatt háromszorosára szélesedett a vezeték. Nem kő, annál puhább, inkább sárszerű. Ezt mielőbb ki kell venni, nem szabad játszani ezzel (nem akartam szóba hozni az angol egészségügyi rendszer 6-8 hetes időpontkérési "szabályait"). Így rögtön lebeszélt a kórházzal péntek reggel 8-ra egy időpontot, amikor ő saját kezűleg fogja eltávolítani Bandi akármilyen vezetékéből ezt a bigyót. ERCP a módszer neve, endoszkópos beavatkozás lesz, magyarul egy csövön keresztül (amit letolnak a torkába, illetve még lejjebb…) távolítják el. Ha minden rendben, akkor két-három órai kórházi tartózkodás után hazahozhatom őt Watfordból (kb. egyórányira lévő város). Kicsit megkönnyebbültünk, hiszen most már legalább tudjuk, mi a baja, viszont azért aggódom is. Bandi az a típus, aki ha arról van szó, hogy valaminek szövődménye, mellékhatása lesz, akkor azt sajnos "szereti" magáénak tudni…(A 6 évvel ezelőtti epehólyag-hasnyálmirigy, endoszkópos-vágásos-szabdalkozós műtétnél, kórházban levésnél majdnem otthagyta a fogát.) Egyébként is elég rossz beteg (a hisztisebb fajtából), nem hiányzik, hogy komplikációk lépjenek fel. Remélem, hétvégére már jobban lesz, és pár hét múlva elfelejtjük ezt az egészet. Ránk férne már egy kis jó is. Tudom, úgy tűnik, hogy állandóan panaszkodom, de vannak rosszabb és jobb időszakaim (időszakaink) is. Amikor süt a nap, és valami jó történik, másnak is jókedve van – gondolom –, nem csak nekem. Ha esik az eső, és minden "összeesküdött" ellenem, az élettől is elmegy a kedvem. Alakulnak a dolgok, a gyerekek elkezdtek iskolába járni (előbb-utóbb Dóri is), kezdünk beilleszkedni, belerázódni az itteni életbe, és ha Bandi is jobban lesz, optimistábban fogok tudni hozzáállni az angliai élethez én is.