Bandi, az én drága informatikus férjem már hónapok óta fent volt néhány internetes álláskereső oldalon (külföldin és magyaron egyaránt), sok fejvadász kereste őt meg különböző állásajánlatokkal. Volt interjún itthon, külföldön, keresték meg Máltáról, Spanyolországból, Németországból, Hollandiából, Angliából is. Január elején két állás közül választhatott, Cardiff vagy Kings Langley. Utóbbi mellett döntött, és február 15-én összepakolt, bérelt egy szobát Kings Langley-ben, és kijött dolgozni. Én otthon maradtam, küzdöttem a négy gyerekkel, elkezdtem a főiskola utolsó félévét, dolgoztam, vezettem a háztartást és tartottam a lelket magamban és Bandiban.
Korábban volt róla szó, hogy ha állást kap valahol, és "bejön neki az élet", akkor esetleg mi is utánamegyünk. Tegyük hozzá, álmomban nem hittem volna, hogy ez valaha is bekövetkezik. Ezzel nem őt akarom lenézni, de az ember sok dolgot el sem tud képzelni, mindaddig, míg meg nem valósul.
Én, aki Biatorbágytól nem tudtam soha elszakadni, oda jártam iskolába, ott dolgoztam 12 évig (egy munkahelyen), ismertem a falut (majd várost), mint a tenyeremet, éljek egy másik országban? Még egy másik városba sem voltam képes eddig hosszú távra elköltözni, visszahúzott a szívem.
Az anyagi helyzetünk nem volt túl rózsás, ezt nem akarom mélyrehatóan elemezni, elég annyi, hogy mi is belekerültünk a tönkrement devizahiteselek nem kis csapatába. Nem akarom magunkat áldozatként beállítani, sokan elítélik azokat, akik hitelt vesznek fel, és nem tudják fizetni, de mindenki sejtheti, mi sem így képzeltük el.
Vagyis: a ház megy vissza a banknak (előbb-utóbb), mehetünk albérletbe. Ebből a szempontból teljesen lényegtelennek tűnt, hogy Magyarországon vagy a világ egy másik országában. Csak nem nekem.
Februártól júniusig csomagoltam a házat dobozokba, éltem a mindennapokat, készültem a vizsgáimra, majd az államvizsgára. Június végén elment a kamion a ház összes berendezésével, néhány bútorral, biciklivel, számítógépekkel.
Májusban leállamvizsgáztam, legalább ezen túl voltam :)
Mindenkitől könnyes búcsút vettem, és az utolsó pillanatig nem tudtam elhinni, hogy van, akivel (esetleg) soha többet nem találkozom.
Megviselt. Egyrészt, hogy vége a sulinak, és annyi, de annyi jó és érdekes embert ismertem meg, akik az ország különböző pontjain laknak, és csak ez a főiskola hozott össze minket. Másrészt, hogy otthagyom az otthonomat, a munkámat, a barátaimat, mindent, ami fontos nekem. Persze, a családom velem jön, de aki ismer engem, tudja, az egyik felem ott maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése