Fogorvos - tudtam, hogy nem szeretem...

Kiesett két tömés a fogamból. Az egyiknél rágóztam, a másik csak úgy. Mivel fogytam pár kilót, lehet, az arcom is összeesett, az ínyem meglazult, nem tudom. De tátongott két nagyon-nagyon nagy lyuk a fogaimon. (Oké, több is van, van lukas fogam, van cserére váró tömésem, de ezek most sürgős beavatkozást igénylő lyukak voltak.)
Bejelentkeztem a fogorvoshoz. Nem tudom, mi rosszabb, a repülés vagy a fogorvos. Soha nem szerettem, talán mert sosem találtam igazán jó fogorvost. Igaz, annyira nem is kerestem. A terhességeim alatt kötelességtudóan elmentem, megcsináltattam a lyukas fogaimat, húzni soha nem kellett, fájni soha nem fájt a fogam, ezen túlmenően miért is mentem volna olyan helyre, ahol a számban turkálnak vakító lámpafénynél... Tinédzserként javasoltak fogszabályozót, ahhoz ki kellett volna húzni 4 fogamat, lehet, innen datálódik a fogorvosok iránti ellenszenvem.
Megvolt az időpontom, odamentem, fiatal indiai-szerű doktor bácsi fogadott, kedvesek voltak, türelmesek, én meg pokoli ideges, kis híján el is ájultam. Pedig csak állapotfelmértek. Csak a két fogam tömését kértem (a többi ráér később...), megröntgeneztek mindkét oldalról, előírták a töméseket, fogkőleszedést (ez benne van az árban), valamint a vizsgálat maga együtt 45 font volt. Ezt előre kellett fizetni, rákövetkező hétre kaptam a tömésekhez időpontot.
Még idegesebben mentem oda, sohatöbbetnemjövökide érzéssel. Beültem a székbe, kaptam injekciót, szinte semmit nem éreztem, a doki bácsi nagyon finoman adta be, több helyre is szúrt, de tényleg alig volt kellemetlen. Ezután kicsit furán éreztem magam. Olyan volt, mintha be lennék rúgva vagy kábítószerezve. Petra figyelmeztetett, hogy valaki vigyen oda, ne üljek utána autóba, mert az érzéstelenítő nagyon erős. Nos, valóban. A lépcsőn már alig tudtam lejönni, az egész arcom-fejem fájt - mitől ne fájt volna, 45 percet fúrtak, véstek, tömködtek a kipeckelt számban -, szédültem, azt sem tudtam, milyen nap van, hol vagyok. Nagy nehezen megkerestem a kocsit, igyekeztem senkit nem elütni az ötperces hazaúton. Egyre pocsékabbul voltam, szédültem, alig bírtam kiszállni az autóból. A nagyok és a kicsik már itthon voltak, értük nem kellett elmenni. Felmásztam a lépcsőn - négykézláb -, szóltam a nagyoknak, hogy muszáj lefeküdnöm kicsit, mert nagyon rosszul vagyok, és bebújtam az ágyba úgy, ruhástól, ahogy voltam. Némi emlékképem van arról, hogy Bandi hazajött, pár artikulátlan hangcsomót sikerült kiadnom, melyben tájékoztattam, hogy nagyon rosszul vagyok, ne haragudjon, valamint egyszer felébredtem, átöltöztem pizsamába és elmentem vécére. A következő emlékem az, hogy reggel felébredtem. Kicsit jobban. Majdnem 13 óra alvás után. Annyira kiütött az akármi, amit kaptam, hogy életem leghosszabb alvását produkáltam. Igyekeztem összeszedni magam, és elindítani a napot, szép lassan sikerült is életet lehelnem magamba és elvinni a kicsiket iskolába, elmenni dolgozni stb.
Hathavonta kell járni vizsgálatra, ellenőrzésre a fogorvoshoz, az ár csak így érvényes. Küldenek emlékeztetőt, hogy az ember el ne felejtsen megjelenni a kötelező féléves vizsgálaton. Remélem, az lesz a következő alkalom, hogy fogorvost látok. Ha esetleg mégis előbb kell mennem, sőt, injekciót akarnak adni, mindenképp tiltakozni fogok a kábítószerre való rászoktatás ellen... De azt hiszem, még mindig a repülés a rosszabb, vagy legalábbis hosszabb ideig tart. No mindegy, egyiket sem szándékozom sűrűn csinálni...

A gyerekeim húga

Legalábbis kettőnek. Dórinak és Gergőnek húga született, Izabella. Ex-férjem újra apa lett, erre barátnőjével hosszú évek óta készültek, vágytak, most jött össze. A nagyoknak felemás érzésük van, hiszen de jó, van egy testvérük, kicsi baba, hurrá, de még nem látták, és az esély arra, hogy sűrűn lássák, erősen konvergál a nullához... Vagyis nem tudnak felszabadultan örülni neki, hiszen igazából nincs is minek. Persze, annak örülnek, hogy az apjuk boldog, már amennyire ezt meg tudják ítélni 2000 kilométer távolságból.
Kicsit aggódnak is, hogy ezután még jobban el lesznek hanyagolva, bár sajnos azt hiszem, ezt már nemigen lehet tovább fokozni... Amikor otthon voltak két és fél hetet, az apjuk a második hét végén tudott egy szabad ebédnyi időt rájuk szakítani, holott három utcára voltak egymástól. Nemhogy nem ment ki eléjük a reptérre (ne adj isten meglátogatná őket itt), de még annyi ideje sem volt, hogy átszaladjon hozzájuk, vagy odahívja őket fél óra hosszára.
Nem akarok panaszkodni, hosszan sorolhatnám ex-férjem gyerekeimmel kapcsolatos fura viszonyának leírását, de inkább remélni merem, hogy harmadik csemetéjével minden másképp - szerencsésebben, jobban - alakul. Kívánom nekik a legjobbakat.

Jézus Krisztus Szupersztár

Dóriék idén is készültek egy előadással, amelyet nem versenyen, hanem "házon belül" mutattak be. Szeptember óta próbáltak, szinte minden délután, hétvégén, néha még napközben, órák alatt vagy ebédszünetben is. Nos, ehhez képest... A táncosok többsége remekül táncolt, néhányan énekelni is tudtak, de sajnos volt köztük annyira szörnyű is, hogy kínszenvedés volt végighallgatni. Nemcsak a tehetségesek kerültek be a csapatba, hanem aki lelkes volt, az is. Bár némely lány/fiú arcán még a lelkesedés sem tükröződött, olyan unott arccal álltak a színpadon, mintha kínoznák őket...

Képek a Jézus Krisztus Szupersztár musical-előadásról

November 21-én, 22-én és 23-án adták elő a musicalt, amely negyedóra szünettel 2 órát tartott. Mi szerdán, az utolsó napon voltunk, Petra is eljött megnézni. A jegyekért 6 fontot kellett fizetni. Sajnos az eredeti Webber-művet nem láttam, és pontosan nem is tudom, hogy kéne kinézni az igazi musicalnek, de ez a feldolgozás érdekes volt. Júdás és Kalafás fekete volt, Pilátes nő, Júdás öngyilkos lett a végén, Heródes palotájában tánckar lépett fel stb., mondom, mindezt úgy furcsállom, hogy nem láttam az eredetit, és nem is tudom, vajon ezek a részek hogy viszonyulnak hozzá. Júdás sajnos nem igazán tudott énekelni, pedig a fiú piszok jó táncos, tavaly láttam őt többször is táncolni, kár volt ezzel elrontani az imidzsét... Jézus és Mária Magdolna hangja szenzációs volt, jól is játszottak, ők vitték a hátukon a darabot. A táncosok összképét rontotta, hogy nem mindenki tudott táncolni, sokan sokfélét csináltak, kicsit zavaros volt az egész. Persze elfogultan meg kellett állapítanom, hogy az én lányom továbbra is jól táncol...

Idén is volt Halloween

Igaz, már lassan egy hónapja, de valamiért nem jutottam el addig, hogy leírjam... Sajnos aznap dolgoztam, így csak amikor beestem este 7-kor, akkor tudtak elmenni a kicsik-nagyok cukorkát gyűjteni. Dórinak jöttek a barátnői, Gergő viszont nem volt hajlandó részt venni a "cirkuszban". Mint ahogy Bandi sem. Én viszont felöltöztem annak rendje, s módja szerint. Rengeteg édességet gyűjtöttek be, az időjárás is kedvezett, sem eső, sem igazán hideg nem volt. Timi fájlalta, hogy az iskolában idén nem rendeztek elő-halloweeni partit, így nem tudta megmutatni, milyen új ruhája van. Mivel a tavalyi helyett vettem nekik új ruhát, és magamnak is. Egyedül Dóri vette fel ugyanazt a ruhát.

Gergő és Dóri faragott tököt, egész jókat, mint a képeken is látszik. Dóri csinálta a "hagyományosat", Gergő pedig Szilvesztert, a macskát. A lakást is feldíszítettük, de sajnos idén jóval kevesebb gyerek jött cukorkáért, mint tavaly...

Hobbi hobbi hátán...

Nemrég felhívták a figyelmemet, hogy lassan egy hónapja nem írok a blogomba... Ennek oka egyrészt a munkám, amely jelentős erőimet köti le. Másik oka az egyéb. Amikor van egy kis szünetem, szabadnapom, mindig közbejön valami, ami miatt a blog háttérbe szorul.
Hiába van logisztikai diplomám (is), sajna még mindig kevés vagyok a család, a munka, háztartás, a szabadidő közti egyensúly fenntartására. Nem panaszkodásképpen mondom, én választottam, csak sajnos mindenkinek van olyan dolog az életében, amire kevesebb ideje jut. Nos, nálam az utóbbi időben a szabadidő, és ezen belül a blog jutott ehhez a hálátlan szerephez.
Ebben a bejegyzésben a családi hobbikról ejtek néhány szót.
Kezdjük az iskolai különórákkal. Timi és Kata minden csütörtökön zeneórára jár. A héten volt az első óra, kb. tízen-tizenketten vannak, főleg dobszerűségen gyakorolnak, ez egyelőre hat hétig tart. Katának minden hétfőn művészeti klub van, ahol mindenféle kézműves-foglalkozáson vesznek részt. Mivel közel a karácsony, ezért az ünnepekre készülnek, kézzel készített kártyákat, ajándékokat gyártanak. Persze, ez sajnos azzal jár, hogy egy órával később tudok csak menni értük, vagyis később tudok menni dolgozni is.
(Csak mellékszálként fűzöm be, hogy ezentúl később is tudok menni dolgozni reggelente, ugyanis Bandi új állást kapott Londonban, korábban megy, később jön, így a reggeli gyerekelvitel is rám hárul hétfőtől, megszűnnek részemről a hajnali munkakezdések.)
Timi újra lovagol. Valamelyik alapítványnak volt egy sportmegszerettető akciója, amelynek keretében belül olimpiai sportágakat lehetett kipróbálni öthetes turnusban, nagyon-nagyon olcsón. Timi természetesen a lovaglást választotta, így már három héten túl vagyunk. Hogy mi lesz az öt hét után, azt még nem tudom, mert egyrészt a város másik felén van, ezzel a szerda délutánom teljes egészében kiesik (munka szempontjából), valamint a jelenlegi 2 font/óra akciós ár helyett majd 24-30 font/óra árat kell fizetni...
(Elnézést kérek a videón a beledumálásomért, csak a szám nagy, én még életemben nem ültem lovon, és azt hiszem, soha nem is fogok...)

Dóri megint - még mindig - táncol. És próbál. És csak próbál. Majdnem minden nap, későn jár haza, nem nagyon lehet itthon találkozni vele. A Jézus Krisztus Szupersztárt adják elő három hét múlva, nagyon lelkes. Ott leszek az előadáson, és fogok képeket készíteni. Az új gépemmel. Merthogy én megvettem álmaim fényképezőgépét. Egy Canon 600D-t. Már régóta fájt rá a fogam, és annyit dolgoztam (dolgoztunk) az utóbbi időben, hogy megérdemeltnek tekintettem ezt. Igaz, most pár hónapig zsíroskenyéren tengődök majd (na jó, ez enyhe túlzás), de nagyon örülök, hogy sikerült megvennem. Persze, a zuram most nagyon utál érte, de majd csak találok módot rá, hogy kiengeszteljem...
Ami ennél hangosabb, zajosabb hobbi, az a nagyoké. Mindketten gitározni tanulnak. Az úgy kezdődött, hogy Dóri kitalálta (vagy Gergő előbb, ebből a mai napig vita van), hogy gitárt szeretne. Bandinak volt régen egy kollégája, Roland, aki nagy gitárvirtuóz, ért a szakmai dolgokhoz, és egész véletlenül itt laknak nem olyan messze, Birminghamben. Kellemest a hasznossal, meghívtuk őket egy vasárnapi ebédre, elhozta a gitárját, és tesztelte Dórit, vajon tehetséges-e, érdemes-e beleruházni egy gitárt a lányba (vagy fordítva...). Nos, az ítélet: igen. Érdemes. Tehetséges, jól áll a kezében a gitár, okosan, ügyesen viszonyul hozzá. Következésképpen Dóri kapott a születésnapjára egy elektroakusztikus gitárt. Rolcsi pedig - egyelőre ingyen - skype-oktatja a lányomat. Illetve most már a fiamat is. Ugyanis Gergő elhatározta, hogy márpedig neki gitár kell mindenáron, így a zsebpénzéből és tőlünk kölcsönkért pénzből vett magának egy elektromos gitárt. Azóta felváltva gitároznak, illetve csak próbálkoznak. De az agyamra mennek, és az a gyanúm, hogy Rolcsiéra is... Ezért gondolom, hogy előbb-utóbb benyújtja a számlát. Amúgy ő a hibás mindenért. Azt mondta, ha a gyerek gitárt szeretne, tessék neki megvenni. Tessék, megvettük. Remélem, gitárművészek lesznek, és öregkorunkban eltartanak majd bennünket...

És végül essen szó egy régi hobbimról, amihez sajnos már egy ideje nem jutok hozzá. A keresztszemes hímzés. Pár hónapja ugyan elkezdtem egy görög tájat ábrázoló képet (megjegyzem, elég nagy fába vágtam a fejszémet), de már jó pár hete egy öltést nem csináltam rajta. Igaz, ezt nem is aidára, hanem vászonra csinálom, ehhez kellett szemüveget csináltatnom, ekkor jöttem rá, hogy közelre romlott a látásom. Most már van szemüvegem, csak időm nincs. Egy-két régebbi, apróbb varrásom így néz ki:

Ugyan nincs időm sem varrni, sem fényképezni, az információgyűjtésről nem mondtam le. Két-három fotósújság jár (ebből egy célzottan Photoshopos), két keresztszemes újságra fizettem elő, és nem tudok ellenállni egy-egy alkalmi kiadványnak sem. Minden létező rejtvényt megfejtek bennük, ha már egyszer elolvasom, néha nyerek is rajtuk. Legutóbb egy komplett Zweigart csomagot kaptam, többféle színű és méretű anyagot, és két kis mintafüzetet (nem kevés értékben). A cél persze az, hogy előbb-utóbb foglalkozzam is ezekkel, de ilyenkor mindig eszembe jut anyu, aki az ágyneműtartóban gyűjtögette a kötőfonalakat, a kötőkönyveit, -füzeteit, mondván, ha nyugdíjas lesz, majd lesz ideje kötni. Még jó pár éve van a nyugdíjig, de szerintem már sem a fonalak, sem a könyvek nincsenek meg...

(Utóirat: édesanyám felhívott, hogy igenis megvannak a fonalai, kötőtűi és kötőkönyvei... és ha majd nyugdíjas lesz, igenis kötni fog...)