A változatosság gyönyörködtet, ugye?

Írtam már korábban a betegeimről, akik azóta nagyrészt sajnos lecserélődtek, így most újabbakról tudok beszámolni. Egy-két régi még mindig megvan, van, aki emlékszik rám, van, aki nem. Sőt, minden alkalommal újra elkezdjük a jól bejáratott beszélgetést, ki vagyok, honnan jöttem stb.
E., a francia néni 65 éve költözött Franciaországból Angliába, nem bánta meg. Azt mondta, az angolok sokkal toleránsabbak, angol nyelven többet ki tud fejezni, mint franciául. Egyedül él, az öt gyermeke szerte a világban, Hawaii-on, Amerikában, Marokkóban, Franciaországban és egy Angliában. Jókat tudunk beszélgetni, ő csak kicsit szenilis, csupamosoly, 40 kilós nénike.
P., a depis nénim, én csak így hívom. Iszonyatos depresszióval küzd, az elején szóba sem akart velem állni. Igazából csak azért megyünk hozzá naponta kétszer, hogy kivegyük a széfből a gyógyszerét, odaadjuk neki, becsukjuk a széfet, kitöltsük a papírokat, eljöjjünk. A gyógyszerek azért vannak elzárva, mert egyszer megpróbálta túladagolni magát, azóta itt van ebben az otthonban, „biztonságban”, ahol figyelnek rá. Miért is próbált meghalni? Volt egy férje, G., 65 évig voltak együtt, három éve meghalt. Mindent együtt csináltak, illetve hármasban a fiúkkal (aki azóta híres újságíró lett, az egyik legnagyobb lapnál vezető riporter, hírszerkesztő stb.). Igazi partiemberek voltak, barátokkal, nagy hétvégi sütögetésekkel, magas körökben forogtak, még Diana hercegnővel is találkoztak egyszer. Nos, G. meghalt rákban, P. pedig elvesztette érdeklődését a világ, az élet iránt. Mi értelme reggel felkelni, látni, hogy süt a nap, ha nem oszthatja meg senkivel? Mit érdekli őt, hogy szépek a virágok kint a kertben, ha nem mutathatja meg G.-nek? Egyáltalán, minek van értelme ezek után? Ül a szobában egész nap, kivéve amikor bemegy az ebédlőbe a többiekkel ebédelni, és rágja magát, sírdogál, emészti fel saját magát. A fiával és az unokáival megromlott a viszonya, pont emiatt. Ő már nem ugyanaz az anya, nagymama, aki volt azelőtt. A fia látogatja néha (nagyon elfoglalt), de nem sok jó sül ki a látogatásokból. P. tisztában van azzal, hogy mindenkit elriaszt maga körül, de sajnos ez sem érdekli, illetve valamennyire igen, de azt mondja, nem tud mit tenni, egyszerűen nem tud úrrá lenni magán, hiába eszi azt a rengeteg gyógyszert. Tudja, hogy önző, hiszen sajnáltatja magát, de valahol igaza van abban, senki nem tudja elképzelni, mit érezhet, miután élete társa 65 év, azaz körülbelül 24 000 nap után itthagyta őt. Sokat beszélgetek vele, nagyon szeret engem, mindig több időt töltök ott, mint az előírt, volt már olyan, hogy egészen pontosan ötször annyi időt voltam ott. Ha „jó kedve” van, mesél az életéről, az utazásokról, bejárták a világot, mindenről van valami jó kis története. Igaz, minden 20. percben elsírja magát, megkérdezi, hogy lehetne őt így szeretni, miért is ülök még mindig mellette, és igaz-e, hogy nincs még egy ilyen szörnyű betegem. Nem tartom őt szörnyűnek egyáltalán, akkor nem üldögélnék ott (mellesleg az egyetlen vagyok a gondozók közül). Szeretek vele beszélgetni, intelligens, okos nő, na jó, néni. Fiatalabbnak néz ki a koránál jóval, még így is, hogy a szemei állandóan ki vannak sírva, az arca beesett. Nem vagyok pszichológus, pszichiáter, nem tudom, mikor mi lenne a jó mondat, amit mondanom kéne, így csak adom önmagam. A saját, kissé nyers módomon… Azt mondta, ritka őszinte vagyok, hiányzik belőlem a felesleges angol udvariaskodás. Nos, máshol ezt nem díjazzák ennyire. Ha megkérdezi, pocsékul néz-e ki aznap reggel, azt mondom, igen, mert az összegyűrt hálóinge van rajta és már 11 óra van, ráveszem, hogy öltözzön át, csinálok neki egy forró teát, és máris jobban indul a nap. Az a nap, amely neki semmit az égvilágon nem jelent, csak egy újabb nap, amit G. nélkül túl kell élnie. És amely után jön a következő, a következő, és csak reménykedik benne, hogy egyszer ez az egész véget ér…
J., aki egy másik városban lakik, ő nem az én csoportomhoz tartozik, ott csak kisegítek. Neki nincs szüksége igazi gondozóra, csak társaságra. Ő híres saját jogán is abban a városban, ahol lakik, de még híresebb a fia révén, aki világhírű sportoló volt, évekig vezette a világranglistát, most nem Angliában él, és már visszavonult a játéktól, de jelen van szinte minden fontos eseményen az adott sportágban. J.-nek másfél éve volt egy agyvérzése, azóta szüksége van arra, hogy valaki mellette legyen, napi 23 órában. Ez általában napi 1-3 gondozót jelent. Hétköznap van olyan, aki 3 teljes napot és éjszakát tölt vele, én hétvégén járok, általában délután (5,5 óra) vagy/és délelőtt (4,5 óra). A néni 85 éves, minden nap legalább kétszer el kell vele menni sétálni, nem is keveset. Ráadásul igencsak kapkodom a lábam mellette, szép nagyokat lép. Időnként vásárolni megyünk, komplett kirándulásokat teszünk. Ebédet, vacsorát együtt csinálunk, és együtt is esszük meg. Nem derogál a néninek a hatalmas ház még hatalmasabb ebédlőjében együtt enni a gondozóval. Van külön kertésze, ennek ellenére a lányok némelyike szívesen kertészkedik neki, mindenki csinál valamit: porszívózás, takarítás, mosás, teregetés, vasalás, vécétakarítás, sövénynyírás, épp, ami akad. Abban a nagy házban bőven van tennivaló, de pont amiatt, hogy ennyien vagyunk, mindig ragyog minden.
A férje Alzheimer-kóros, egy otthonban van pár hónapja, ahol minden héten meglátogatja. Most vasárnap én is megyek vele, először, mióta odajárok. Ez többnyire egy-másfél órás látogatás, ilyenkor autót bérel sofőrrel, aki elfuvarozza őt és a gondozót a kb. 40 percnyire levő otthonba. Ezeket a költségeket (az otthonét is) a fia irodája állja, mint ahogy a ház minden számláját is.
Sokszor nincs más dolgom, mint tévézni vele, ha a fia sportja van, akkor órákig azt nézni, főleg, ha a fia a kommentátor, illetve nagyon szereti a falubejárós, vidéki tájas dokumentumműsorokat. Lehet vele mindenről beszélgetni, kiváló a memóriája, nemrég beiratkozott egy számítógépes tanfolyamra, de jár hímzőtanfolyamra is, a múltkor az egyik lánnyal beültek egy pszichés/pszichós előadásra, de túl elvontnak találta, ezért eljöttek… Mindenről van véleménye, van, hogy nem egyezik az enyémmel, ilyenkor megbeszéljük az érveinket, sokat lehet tanulni egy idősebb, okos embertől. Nem felsőbbrendű, nem kioktató, egyszerűen egy másik emberi lény. Nem is szólva arról, hogy napi 4-5 órában beszélgetni valakivel, folyamatosan mellette lenni az angolomat is kiválóan csiszolja. Ugyanakkor egy kicsit fárasztó is, gondoljunk csak bele, amikor valakivel ennyi időt töltünk együtt, és nem akarjuk hallgatni a kínos csendet, témákat keresünk, amelyeket felhozhatunk. Arra is volt példa, hogy „sziesztázni” akart vacsora után, ezért megkért, olvassak 1-2 órát, hogy csendben legyek.
Mivel itt csak helyettesítek, a koordinátorom nem akarja ezt tudomásul venni (pedig az ő asztaltársa osztja ki nekem az ő engedélyével), és hiába vagyok itt is, beoszt más munkát is. Ha csak délután vagyok J.-nél, akkor délelőttre megkapom Hemelt, ha egész nap, mondjuk vasárnap J.-nél vagyok, akkor megkapom az egész szombatot Hemelben. Őszintén megmondom, J.-t szívesebben csinálom, mint az egésznapos rohangálást 25 beteghez, de hiába próbáltam rendszeressé tenni ezt vagy többet menni, ez nem rajtam múlik, hanem az én koordinátoromon, menedzseremen, aki a kisujját sem mozdítja, hogy nekem jobb legyen… Az, aki J.-t gondozóit osztja el, mindig nekem szól elsőként, ha üresedés van, akár egy hónapra is előre, de ő sem tud semmit tenni annak érdekében, hogy átkerüljek hozzá.

De most már mindegy is, úgyis elmegyek. A fenti pár beteg nagyon fog hiányozni, még nem is mondtam meg nekik, de muszáj továbblépnem. Legközelebb már egy másik, jobb munkahelyről mesélek, remélem…

Mi leszek, ha nagy leszek?

A mai nappal felmondtam a munkahelyemen, elegem lett a feletteseimből. Gondolom, nem vagyok egyedül, a többségnek nem a munkájával, hanem a főnökséggel van baja.
Mióta visszamentem dolgozni, folyamatosan problémák vannak a beosztásommal, a hogyannal, a miérttel. Nem beszélve a kommunikáció teljes hiányáról. Én kérek valamit, ők nem teszik meg. Én újra kérem, nem teszik meg. Én újra kérem, nem válaszolnak…
Biztos írtam már korábban, hogy egy hétre előre kapom meg a beosztásomat. Ez a valóságban úgy néz ki, hogy a szombat reggeli/délelőtti postával érkezik meg a következő hét. Akkor is, ha hétfőn kell dolgozni. Sőt, arra is volt példa, hogy hétfő reggel jött csak meg a beosztás… Ez régebben kevésbé volt gond, viszont mióta Banditól függök, ez nem ilyen egyszerű. Mivel ő heti két napot tud itthon maradni, én azon a két napon tudok csak dolgozni. Mindegy, melyik nap, de előre, azaz legkésőbb csütörtökön meg kell mondania bent, mikor szeretne itthon maradni a következő héten. Ezért kértem a koordinátoromat, mondják meg előre, melyik napokon dolgozom. Ezt minden héten újra és újra kérem, de ha nem kérem, nem mondják meg maguktól. Emailen szoktam kommunikálni az illető hölggyel, akinek az a legújabb szokása, hogy nem válaszol. Miután többször elküldök neki egy levelet, megunom, felhívom az irodát, kérem őt, és ha éppen nem tárgyaláson van, vagy nem túl elfoglalt, akkor sikerül is vele beszélnem, majd nemes egyszerűséggel közli, hogy igen, olvasta a levelemet, rendben van, amit kérek. És aztán nem történik semmi…
Eddig csak hétvégenként dolgoztam, pár hete tudok hétköznapot is vállalni. Viszont hétvégén csak egyik nap szeretnék dolgozni, felváltva, szombaton VAGY vasárnap. Nos, azóta MINDEN szombaton dolgoztam, vasárnap csak akkor, ha mindkét napra beosztottak, kérésem ellenére. Volt egy olyan szombat, amikor nem tudtam menni, mert Bandinak el kellett mennie és vitte az autót is, ezt megírtam 3 héttel előre. Megjött a beosztásom, természetesen szombatra, egész napra. Szóltam, hogy nem, nem tudok szombaton dolgozni, kérhetném-e helyette a vasárnapot. De mivel túl rövid volt az idő, már nem tudtak beosztani vasárnapra, így azon a hétvégén itthon maradtam.
Mivel otthonról az első (munka)helyre, valamint az utolsó (munka)helyről haza nem fizetik a benzint, így a Luton-Hemel-Luton távot ingyen teszem meg. Ez azt jelenti, ha átmegyek dolgozni, nem elég, ha kapok 3-4 embert, 1-2 órát, hiszen nem éri meg azért felkelni sem, nemhogy autózgatni. Az a baj, ha nem dolgozom, nincs pénz sem. Így sem keresek túl sokat, de azzal, hogy kevés embert adnak, még zsebpénznek is nehéz nevezni a fizetésemet. Van, hogy kétnapi munkával (egy hétköznap és egy hétvégi reggel) annyit keresek, amennyi Bandi órabére. Emiatt is szóltam, többször is, beszéltem a nagyfőnökkel erről, megígérte, megpróbálnak tenni valamit, hogy tényleg megérje átmennem. Nos, azóta sem történt semmi. Vártam, kértem. Nézegettem állásokat, bár nagyon szeretem a betegeimet (erről külön bejegyzésben), nem éri meg maradni. Írtam újabb panasz-összefoglalót, a koordinátornak, a nagyfőnöknek, hiába. Minden maradt a régiben.
Meguntam. A hétre megint beosztottak csütörtök reggelre és EGÉSZ hétvégére reggeltől estig. Akkor, amikor képes vagyok 2 teljes napot (és akár éjszakát is) dolgozni hétköznap, miért csak egy reggelt képesek adni? És miért teszik tönkre az egész hétvégémet? Ja, a legszebb az egészben, hogy miközben állásokat böngésztem, belefutottam a cégem hirdetésébe, miszerint gondozókat keresnek Hemelbe…
Mihez fogok most kezdeni? Van négy hét felmondási időm, azalatt még erőteljesen gondolkozom. Voltam egy másik cégnél interjún, ahol szintén gondozókat keresnek (kicsit más az angol megfogalmazás, de hasonló állás). Ott nem 10-30 beteghez kell menni egy nap, 15 percekre, hanem egy-egy beteghez órákra. A betegek komplett „csomagokkal” rendelkeznek, adott időt igényelnek, például minden nap 4-12 órát, vagy akár 24 órás felügyeletet is. Nemcsak Lutonban, hanem akár 2-5 órányi távolságra is. Amennyiben nem Lutonban kell dolgoznom, természetesen fizetik a benzint. Így legalább tudnám, hogy XY-hoz kell mennem mondjuk minden szerdán és pénteken, 8-tól este 6-ig. Tervezhető lenne, kiszámítható, kifizetődő. Ők csak az én válaszomra várnak, amíg az erkölcsi bizonyítványom megérkezik (4-6 hét), addig kaptam gondolkodási időt. Ég és föld lenne a két állás, de erősen hajlok arra, hogy visszamenjek az előző „szakmába”, a nyomdaiparba. Aki esetleg nem lenne képben, otthon ilyesmit csináltam, tördelőszerkesztő, grafikus, korrektor és hasonló voltam.
Ez bizony nem egyszerű itt, több okból sem. Évek óta, azaz mióta kijöttünk, nem foglalkoztam behatóbban a grafikai munkákkal, vagyis pár verzióval le vagyok maradva a programokban. Otthon többnyire fekete-fehér újságokat csináltam, könyveket, a színes-szagos magazinok nem voltak épp a szakterületem. Persze, a képszerkesztéstől kezdve a színes-szagos reklámanyagokig, a névjegykártyán át a leghülyébb ügyfélelképzelésű szórólapig mindent megcsináltam, de ez akkor is több mint 3 éve volt. A magyar Mensa újságját rendszeresen tördelem azóta is, referenciának tökéletes, de az sem az igazi csúcs. Ráadásul a webes szerkesztésekben (még) nem vagyok otthon, a programozói nyelvet sem ismerem. Elképesztő, hogy amikor itt keresnek valakit, akkor annak annyi mindenhez kéne értenie, mintha 40 évig ezt tanulta volna, minden területen tapasztalattal kell rendelkezni, hat nyelven beszéljen, tudjon vállalni extra-extra túlórákat, és mindezt röhejes pénzért. Persze ez otthon is így volt, nem vagyok szívbajos, olyanra is jelentkezem, ahol a felét sem tudom, hiszen annak az esélye, hogy valaki mindezt tudja ennyi pénzért, konvergál a nullához. Kicsit persze frusztráló, hogy még csak vissza sem jeleznek, de annál rosszabb nem lehet, mint amikor érettségi után, fiatal, lelkes, két nyelven beszélő kezdőként napi 4-10 interjúra jártam, néha még hétvégén is, és a helyek 95%-ában még csak vissza sem hívtak, a maradék 5%-nak pedig nem kellettem.
Ami nehezíti a keresést, illetve a munkavállalást, hogy a grafikusi állások általában teljes munkaidősek. Ha találnék valami igazán jót, Lencsit bölcsibe kéne adni a másik három napra, ami viszont iszonyatosan drága, ráadásul még nem tudjuk, ki vinné Katát iskolába, ő az egyetlen, aki nem járhat még egyedül, hiába van az utca túloldalán az iskola. Részmunkaidőben pedig ezek az állások nem öntik el a piacot. Ha nem találok más munkát, elvállalom ezt a másik gondozóit, később is ráérek váltani. Addig pedig megpróbálom autodidakta módon kiokosítani magam abból, amiben nem vagyok (még) elég okos, ügyes…

Timi és az ő apukája…

Nem titok, hogy Timinek nem Bandi az apukája, és nem is a nagyok apja, hanem egy harmadik valaki. Nem sokan tudják, kicsoda is ő, egyszerűen azért, mert nem volt okom megosztani a nagyközönséggel, mondván, senkinek semmi köze hozzá. Most sem árulom el, nem is ezért írom a bejegyzést.
Soha nem titkoltam itthon sem, a nagyok tudják, Timi pedig még nem volt elég idős ahhoz, hogy elővezessem neki ezt a témát. De úgy látszik, mindig elfelejtem, hogy a gyerekeim nem hülyék, hanem csak kicsik… Timi ma délután eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez meg az nem történt volna meg. Például ha Bandi nem születik meg, akkor ő sem. Jaj, nem is, hiszen neki nem is Bandi az igazi apukája. Nos, Bandi itt nyelte félre, amit ivott. Azt mondta, innentől vegyem én át a terepet…
Kérdeztem a kicsilányt, mégis honnan veszi, hogyis van ez. Elmondta, neki két mostohaapukája (stepdad) van, de igazi apukája nincs. Kicsit össze volt zavarva, elmagyaráztam, a volt férjemhez semmi köze, neki ő nem apukája, se mostoha, se igazi. Ezen túlléptünk, márcsak az igazi-nem igazi apuka kérdését kellett tisztáznunk. Azt addig érti, hogy Bandi nem az apukája, ezt leszűrte abból, hogy az esküvői képeken ő már készen szerepel, tehát egyértelmű, hogy nem voltunk férj és feleség, amikor ő született, különben sem emlékszik rá kiskorából, vagyis Bandi nem az apja. (Az indoklást még gyakorolnia kell...) Szegény abból is leszűrhette ezt, hogy lépten-nyomon Katát hozzám hasonlítják, megjegyzik, Timi mennyire más, mint Kata, valamint hogy Léna tiszta Kata, még véletlenül sem Timi. Hiába, ennyi szőke, kékszemű gyermek között valahogy feltűnik, ha valaki gyönyörű barna szemekkel és derékig érő barna hajjal rendelkezik…
Azt állította, hogy neki sosem volt igazi apukája. Ezen a kérdésen elvitáztunk egy darabig, érvként azt hozta fel, hogy nem emlékszik, hogy aznap, amikor született, lett volna apukája. És különben is, én nem voltam férjnél, nem is lehet apukája. (Mint mondottam, az érvei hagynak némi kívánnivalót maguk után...) Nem akartam fizikai útra terelni a dolgot, de kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig egy gyerekhez nem férj kell, hanem apuka… Sikerült meggyőznöm, hogy igen, neki is volt és van is apukája, igazi. De mivel Bandi neveli kicsi kora, igazi apaként, megegyeztünk a biológiai apa és a „sima” apa megnevezésekben.
Igen ám, de mivel felfogja, hogy neki is van biológiai apja, elkezdett kérdezősködni. (Milyen meglepő…) Hogy néz ki az apukája (jé, barna haja van, barna szeme…), milyen magas, miért nem éltünk együtt stb. Pár dolgot még nem tudok neki elmondani, elmagyarázni, részben, mert nem készültem még fel erre. Azt hittem, van még pár évem kitalálni, mit is fogok ebben az esetben mondani, de úgy tűnik, elszámoltam magam. Oda se neki, ezen is túl kellett esni, én azért nem mertem még előhozakodni ezzel, mert féltem, az elmúlt évek, időszakok váltása után ez túl nagy sokk lenne neki. De nem, remekül kezeli a helyzetet, én pedig igyekszem a kereteken belül őszinte lenni vele, és mindent elmesélni neki arról, aki igenis már a születése pillanatában (sőt előtte is) létezett.

3 év

Ma három éve költöztünk Angliába. Ha ezentúl megkérdezik, az elmúlt 3 évben az Egyesült Királyságban élt-e (ez minden adatlapon rajta van), akkor igennel válaszolhatunk, nem kell külön papírokat kitölteni arról, hogy melyik országban, milyen utcában, hol lakott az ember lánya.

Itt éljük a mindennapjainkat, itt dolgozunk, ide fizetünk adót, a gyerekeknek itt vannak a barátaik, már fura a jobb oldalon vezetni, de azt hiszem, mindig azt fogom mondani, hogy hazamegyek, amikor Magyarországra utazom.

Visszaköltözni nem fogunk (bár soha ne mondd, hogy soha...).

A gyerekeknek már nagyobb sokk lenne ott újrakezdeni mindent, mint amilyen akkor volt, amikor idejöttünk. Tavaly beadtuk a letepedési kérelmeket, a gyámhivatal jóváhagyta az összes gyereknek (ennek a majd egyéves procedúrának talán szentelek egy külön bejegyzést egyszer), nincs személyi igazolványunk, lakcímkártyánk.

Még mindig nem tudom a választ, jobb-e itt élni. Más. Vannak rosszabb napok, de jobbak is. Vajon jobb Debrecenben élni mint Pécsett? Nincs értelme hasonlítgatni.

Otthon ott van, ott lehet, ahol megteremtjük magunkat. Nekünk ez az otthonunk. Élünk, megélünk, igyekszünk tartalmat vinni mindenbe. Ez országtól független. Gazdagok nem vagyunk, valószínűleg soha nem is leszünk. De amíg tető van a fejünk felett, ételt tudok tenni az asztalra, együtt vagyunk, nem igazán törődöm azzal, milyen nyelven beszélnek körülöttem.

Persze, ha Bandi kapna egy zsíros állást Norvégiában, azért gondolkodóba esnék, de addig maradunk...