Apám

Mivel lassan 2 hónapja nem írtam, és akkor is csak egy rövid hírt, így most újra hosszú beszámoló következik, amit több részre osztok. Kezdem a legutóbbi bejegyzéssel. Apámmal való viszonyom soha nem volt jónak nevezhető, vagy legalábbis nem apa-lánya-féle kapcsolat. Pár hónapos voltam, amikor a szüleim elváltak, apámat nagyon ritkán láttam, sokszor nem jelent meg, amikor megígérte, így kicsi koromtól kialakult egyfajta bizalmatlanság vele szemben, amelyet nem is igyekezett és nem is tudott eloszlatni. Édesanyám után még háromszor nősült, vagyis Györgyi a negyedik felesége volt. Ismertem a második feleségét is, voltam náluk párszor, őt emlékeim szerint nagyon szerettem. A harmadik feleségével való házassága csak pár hónapig tartott, de elég hosszú volt ahhoz, hogy legyen egy közös fiuk, az öcsém, akit a mai napig nem láttam. Apám sem sűrűn. Pici korában párszor, aztán nem olyan régen egy bírósági tárgyaláson, amikor a srác huszonvalahányadik születésnapján apám megpróbálta megakadályozni a gyerektartás további folyósítását – nem sok sikerrel. Állítólag a fia iszik, játékgépezik, veri az anyját, így nem hinném, hogy fel akarom vele venni a kapcsolatot és kialakítani egy igazi testvéri viszonyt. Ezek után találkozott Györgyivel, aki Ferihegyen volt vámos, apám pedig ott dolgozott tűzszerészként. Nem akarom hosszan ecsetelni, de nagy változást hozott Györgyi apám életébe, ha ő nem lett volna, az én életképtelen apám az utcán lenne, ha még élne egyáltalán. Csupa jó dolgokat csináltak együtt, nem mellesleg neki köszönhető, hogy apámmal még mindig beszélek. Igaz, az elmúlt huszonév során mindig Györgyit hívtam fel telefonon, ha beszélni akartam velük, ha kölcsön kellett kérni, ha fontos dolgokról volt szó, és ha róluk beszéltem, mindig azt mondtam, Györgyiék. Olyan volt, mint egy nagynéni vagy egy igazi pótanyuka, még ha nem is éltünk közös fedél alatt.
Györgyi még a kiköltözésünk előtt rákos lett, azóta folyamatosan járt kezelésekre, mindenféle terápiákra, de semmi nem segített. Apám támogatására szorult, aki viszont szép lassan kezdett tönkremenni ebben. A halálakor pedig úgy tűnik, összeomlott. A temetés után visszajött velem pár napra ide, hogy ne üljön az üres lakásban egyedül, de rá kellett jönnöm, nem megy az egy fedél alatt élés. Akármennyire is „mégiscsak az apám”, akármennyire is megviselt, elkeseredett, a mi kapcsolatunkat nem lehet igazán fenntartani, nemhogy rendbehozni. Azóta párszor felhívtam telefonon, de sajnos nem igazán van miről beszélnünk. Most, hogy nincs senkije rajtunk kívül, próbál közelebb kerülni, amikor itt volt, többször bocsánatot kért, amiért elhagyott engem, amiért nem volt jó apa, ne haragudjak rá. Az igazság az, hogy nem haragszom, 40 évet ugyan nem lehet kitörölni, de nincs bennem rossz szájíz. Semmi nincs bennem, ürességet érzek, semmi mást. Megpróbálom nem magára hagyni, de egyelőre nem tudom, hogyan tovább, mit „kellene” tennem és hogy akarom-e egyáltalán azt tenni, ami ilyenkor társadalmilag, erkölcsileg elfogadott…
Dóri is eljött velem a temetésre, ők nagyon közel voltak Györgyivel egymáshoz. Együtt nyaraltak Tunéziában, Horvátországban kétszer is, belföldön utazgattak, Bécsben voltak vásárolni, ő volt a kedvenc unoka, jókat tudtak beszélgetni. Dóri apámmal való viszonya nem volt túl rossz. Mindig próbálok vigyázni arra, hogy az én érzéseim ne befolyásolják a gyerekeim érzéseit, viszonyait, kapcsolatait. Pl. Dóri hisz Istenben, jár templomba az én ateista nézeteim ellenére, az apjukról sem mondtam soha semmi rosszat, amit tudnak, éreznek, az mind tapasztalat… Így volt ez az én apámmal is, Dóri a saját bőrén tapasztalta, milyen az, ha apámmal egyedül kell lennie, beszélgetni, ha nincs ott a Györgyi, nincs villámhárító közöttük. És különben is, egyelőre sajnos nincs sok más téma Györgyin kívül. Mindenkinek hiányzik, és ez bizony rányomja a bélyegét mindannyiunk életére, legfőképpen apáméra, aki most igyekszik összeszedni az életét, rohangál fűtől fáig, mert sajnos egy egyszerű banki utalást nem tud elintézni, sőt, még az üzeneteit sem tudja törölni a telefonjáról…