Alina – a lett-orosz kolléga

Amikor elkezdtem a körmös sulit, volt ott egy csaj, aki nem bírta befogni a száját, abszolút furán viselkedett, rögtön megkedveltem. Kiderült, Lettországból származik, ketten lévén külföldiek (bármilyen meglepő, csak ketten a tizenpárból) összebarátkoztunk. Van egy bangladesi férje és egy hároméves kislánya. Dunstable-ben laknak, nem messze a sulitól. Voltam náluk párszor, és mivel éppen munkát keresett, beajánlottam a menedzsernek a munkahelyemen. Pár hónapja felvették, azóta már nemcsak egy iskolába járunk, hanem együtt is dolgozunk. Viszonylag sokat vagyunk együtt, mármint sok műszakban, legalább van kivel kibeszélni a többieket. Ő sem tökéletes, baromi nagy szája van, eléggé sértődős, de hát istenem, nekem is van bőven hibám. Jól kijövünk és mivel jól megértjük egymást, könnyebb az élet a munkahelyen. Napközben is szoktunk beszélni, ha pár napig nem találkozunk, nem mondom, hogy ő lesz/lett a legjobb barátnőm, de legalább valaki bent, akihez szólhatok, és akire számíthatok. Ráadásul, mint kiderült, jól jártam vele, mert mint a legtöbb cégnél, nálunk is érvényes az, hogy ha valakit beajánlasz, „fejpénzt” kapsz utána. Alina után én is kapok fejpénzt, ha minden igaz, a holnapi fizetésemmel, kíváncsi leszek.
Jelentkeztem senior pozícióra, magyarul nem igazán tudom, hogy is mondjuk. Talán brigádvezető, bár ez a szó szörnyen hangzik. Kisfőnök. Vagy akármi hasonló. Jövő héten kezdem el a cégnél az ehhez szükséges képesítés megszerzését, egyelőre a menedzser hallgat a dologról. Mivel éjszaka csak ketten vagyunk mindkét szinten, azaz összesen négyen, szükség van olyan emberre, aki elég hülye ambiciózus ahhoz, hogy felelősséget vállaljon mindenért, ami éjszaka történik. Mentőt hívni, nővérrel beszélni, ügyeletes orvost felhívni, temetkezési vállalkozóval beszélni, ha szükséges, családot felhívni, vagyis minden olyat, amit én már most is megteszek, mert a többiek mindig engem kérnek meg… Nappal van 2-3 senior, teamleader (csoportvezető), plusz ott van az otthon vezetője is, éjjel pedig nincs senki felelős személy, akire bármit lehet kenni aki „vezetné” az otthont. A többiek unszolására – is – jelentkeztem. Van egy másik csaj, aki már senior, ő az egyik fekete, aki csökkentette az órái számát heti 10-re, így ez sajnos nem elég ehhez a pozícióhoz, tőle meg akarják vonni ezt a címet, de a menedzser egyelőre nyuszi beszélni vele, amit nem nagyon értek... A másik a nagydarab fekete pasi, aki átment pár hónapja nappalra csoportvezetőnek, de nem voltak vele megelégedve, így visszarakták éjjelre seniornak, ő most kapott állást egy másik cégnél, úgy néz ki, elmegy, és akkor senki nem marad, aki fedezné az éjszakákat. Olyanra van szükség, aki legalább heti 3 éjszakát ott van, ismeri a betegeket, gyors a felfogóképessége, a reagálása, érti, mi miért történik, és talán ezeknek a kritériumoknak még képes vagyok megfelelni. Pénzben szinte semmivel sem jelent többet, de talán jól mutat az önéletrajzomban, ha máshova akarok menni dolgozni, ezért éri meg, és persze a kihívás, hogy meg tudom csinálni ezt is.

Lencsi és a bölcsi

Már egy ideje gondolkodtunk, hogy jó lenne Lénát bölcsődébe járatni. Csak egy kicsit. Hogy szocializálódjon, ismerkedjen, szokja az angolt, és nem utolsó sorban, ha egyszer arra kerül a sor, hogy találok egy jó állást, ne kelljen hirtelen keresgetni bölcsit, hanem a már meglévő helyen megnövelni a napok, órák számát stb. Nagyon drága a bölcsőde, egyelőre egy napot tudunk fizetni, így egy nappal többet tudok dolgozni, és a bölcsi kifizetése után még marad is pár fontom, vagyis elmondhatjuk, hogy megéri. Egyik ismerősöm megjegyezte, hogy nagyon megy a szekér, ha már bölcsire is futja…
A bölcsőde a reptér másik oldalán van, szinte a háta mögött, ha jó az idő, kisétálnak oda repülőket nézni. Reggel 9-től délután 3-ig jár oda Léna, aranyosak, kedvesek a gondozók, nevelők. Szerintem teljesen olyan, mint egy magyar bölcsi. Még ott tartunk, hogy sír, amikor viszem, egyre kevesebb ideig, egyre többet játszik bent, huncutkodik, barátkozik, és már nem sír, amikor érte megyek. Pár hét, hónap múlva szeretnénk megnövelni 2 napra az ott töltött időt, hároméves korától az állam heti 15 órát támogat, vagyis fizet, ami azt jelenti, hogy mondjuk heti háromszor 5 órát ingyen vihetem, csak a többiért kell fizetnem, ami nagy segítség lesz. Nem szeretném semmiképpen napi 10 óra hosszára odavinni (igen, van ilyen lehetőség is), remélem, nem is kerülök olyan helyzetbe, hogy muszáj lesz. Persze minden attól függ, merre visz az élet, ittmaradunk-e, elköltözünk-e, a nagyok elköltöznek-e, lesz-e másik állásom, állásunk. Ezt pedig még most nem tudom megmondani…

Munka, munka és megint csak munka

Van még egy munkahelyem. Az úgy volt, hogy az újságban hirdettek egy éjszakai állást, ugyanolyan házhoz kijárós munka, mint amit azelőtt csináltam. Jelentkeztem, behívtak, interjúztam, de sajnos nem kaptam meg az állást. Az adataimat megtartották egy esetleges későbbi üresedés miatt. Hívtak is pár hét múlva, hogy nappalos embert keresnek, nem tudnék-e esetleg dolgozni nekik…
Nem volt egyszerű, átrendeztem újra az életünket, a végre jól bevált beosztásomat is átcseréltettem, de így tudok nekik dolgozni heti 2-4 napot. Apró falvak között járkálok, illetve vezetek nagyon sokat. Fizetnek benzinpénzt, csak az utazási időt nem, így ugyanazt csináljuk, amit az előző helyemen, megpróbálunk levágni pár percet a betegnél töltött időből, hogy legyen időnk elautózni a következőig.
Két hétben 6 éjszakát dolgozok még mindig a Bupának, és most már nem vállalok túlórát, mert nem tudok. Az egyik héten 5 éjjelt dolgozok, a másik héten egyet. A hét náluk péntektől csütörtökig tart, szóval valahogy így néz ki a két hetünk:
Minden hétfőn dolgozom a Bupánál. Utána kedden reggel, ha végeztem és kellek, megyek a másik céghez (AC, az egyszerűség kedvéért). 7.30-kor végzek és 8-ra megyek. Ott dolgozom 2-ig, fél 3-3 között érek haza. Bandi minden kedden számítógépes szakkört tart 3.30-tól, ezért fogom Lencsit és megyek a Katáért a suliba, Timi egyedül jön haza. Amikor Bandi hazajön 5 óra felé, akkor eldőlök, mint egy darab fa vagy megpróbálok még pár órát ébren maradni (van, mikor előjön a nem-tudok-aludni-mert-túl-fáradt-vagyok eset), és csak este fekszem le. Szerdán reggel 5.20-kor kelek és megyek AC-hez dolgozni, délután fél 3 körül jövök haza, eddig suli volt szerdán esténként, de már befejeztem. Illetve az utolsó gyakorlati vizsgán elbuktam, azt meg kell ismételnem, de ezt majd egy másik bejegyzésben. Csütörtökön kicsit nyugisabb, Timit és Katát viszem úszni suli után a város másik végére, Lencsit is magammal viszem, megvárom őket, hazajövünk, és ha az a hét van, akkor megyek estére melózni. Ilyenkor dolgozom öt éjjel egyfolytában. Péntekenként Léna bölcsibe jár (szintén másik bejegyzés), 9-re viszem, gyorsan lefekszem, hogy 4 és fél órával később mehessek érte. Hazahozom, megyek Katáért, Timi később jön, mert fociedzése van (csütörtökön úszás előtt netball edzésre jár). Péntek este dolgozom, szombaton délelőtt alszom. Vagy délután, ha tudok valami ebédet csinálni délelőtt. Szombat este dolgozom, vasárnap délelőtt alszom. Vasárnap dolgozom, és mivel Bandi hétfőn nem tud itthon maradni, hétfőn akkor alszom, amikor Léna. Vagy nem. Ha pont úgy alszik el, hogy lassan menni kell a Katáért, akkor már nem tudok lefeküdni aludni, és sajnos az is előfordul, hogy egyáltalán nem alszik. És persze hétfőn is megyek éjjelre dolgozni.
Kedd reggel újra AC-hez megyek, és a kedd délutánt már leírtam. Szerdán dolgozom újra, csütörtöktől annyiban változik, hogy csütörtökön és pénteken nem megyek éjjelre dolgozni. Szombaton és vasárnap ezen a hétvégén (minden másodikon) AC-nál dolgozom. 5.20-kor kelek, fél 3-ra itthon vagyok és a délutánokat a családdal tölthetem. Pontosabban a háztartással és a családdal. A maradék szabadidőmbe próbálom belesűríteni a maradékot…
Nem tudom, meddig lesz ez így, meddig akarom, tudom csinálni. Egyelőre megy, bírom, bár nem tagadom, fáradt vagyok. Szeretnék mást csinálni, nem adtam fel az álmaimat. Azt hiszem, ezt is szeretem csinálni minden nyűgével együtt, különben biztos nem bírnám csinálni. Vannak jobb és rosszabb napok, és azt gondolom, ennél rosszabb munkák is. Majd csak lesz valahogy…

Apám

Mivel lassan 2 hónapja nem írtam, és akkor is csak egy rövid hírt, így most újra hosszú beszámoló következik, amit több részre osztok. Kezdem a legutóbbi bejegyzéssel. Apámmal való viszonyom soha nem volt jónak nevezhető, vagy legalábbis nem apa-lánya-féle kapcsolat. Pár hónapos voltam, amikor a szüleim elváltak, apámat nagyon ritkán láttam, sokszor nem jelent meg, amikor megígérte, így kicsi koromtól kialakult egyfajta bizalmatlanság vele szemben, amelyet nem is igyekezett és nem is tudott eloszlatni. Édesanyám után még háromszor nősült, vagyis Györgyi a negyedik felesége volt. Ismertem a második feleségét is, voltam náluk párszor, őt emlékeim szerint nagyon szerettem. A harmadik feleségével való házassága csak pár hónapig tartott, de elég hosszú volt ahhoz, hogy legyen egy közös fiuk, az öcsém, akit a mai napig nem láttam. Apám sem sűrűn. Pici korában párszor, aztán nem olyan régen egy bírósági tárgyaláson, amikor a srác huszonvalahányadik születésnapján apám megpróbálta megakadályozni a gyerektartás további folyósítását – nem sok sikerrel. Állítólag a fia iszik, játékgépezik, veri az anyját, így nem hinném, hogy fel akarom vele venni a kapcsolatot és kialakítani egy igazi testvéri viszonyt. Ezek után találkozott Györgyivel, aki Ferihegyen volt vámos, apám pedig ott dolgozott tűzszerészként. Nem akarom hosszan ecsetelni, de nagy változást hozott Györgyi apám életébe, ha ő nem lett volna, az én életképtelen apám az utcán lenne, ha még élne egyáltalán. Csupa jó dolgokat csináltak együtt, nem mellesleg neki köszönhető, hogy apámmal még mindig beszélek. Igaz, az elmúlt huszonév során mindig Györgyit hívtam fel telefonon, ha beszélni akartam velük, ha kölcsön kellett kérni, ha fontos dolgokról volt szó, és ha róluk beszéltem, mindig azt mondtam, Györgyiék. Olyan volt, mint egy nagynéni vagy egy igazi pótanyuka, még ha nem is éltünk közös fedél alatt.
Györgyi még a kiköltözésünk előtt rákos lett, azóta folyamatosan járt kezelésekre, mindenféle terápiákra, de semmi nem segített. Apám támogatására szorult, aki viszont szép lassan kezdett tönkremenni ebben. A halálakor pedig úgy tűnik, összeomlott. A temetés után visszajött velem pár napra ide, hogy ne üljön az üres lakásban egyedül, de rá kellett jönnöm, nem megy az egy fedél alatt élés. Akármennyire is „mégiscsak az apám”, akármennyire is megviselt, elkeseredett, a mi kapcsolatunkat nem lehet igazán fenntartani, nemhogy rendbehozni. Azóta párszor felhívtam telefonon, de sajnos nem igazán van miről beszélnünk. Most, hogy nincs senkije rajtunk kívül, próbál közelebb kerülni, amikor itt volt, többször bocsánatot kért, amiért elhagyott engem, amiért nem volt jó apa, ne haragudjak rá. Az igazság az, hogy nem haragszom, 40 évet ugyan nem lehet kitörölni, de nincs bennem rossz szájíz. Semmi nincs bennem, ürességet érzek, semmi mást. Megpróbálom nem magára hagyni, de egyelőre nem tudom, hogyan tovább, mit „kellene” tennem és hogy akarom-e egyáltalán azt tenni, ami ilyenkor társadalmilag, erkölcsileg elfogadott…
Dóri is eljött velem a temetésre, ők nagyon közel voltak Györgyivel egymáshoz. Együtt nyaraltak Tunéziában, Horvátországban kétszer is, belföldön utazgattak, Bécsben voltak vásárolni, ő volt a kedvenc unoka, jókat tudtak beszélgetni. Dóri apámmal való viszonya nem volt túl rossz. Mindig próbálok vigyázni arra, hogy az én érzéseim ne befolyásolják a gyerekeim érzéseit, viszonyait, kapcsolatait. Pl. Dóri hisz Istenben, jár templomba az én ateista nézeteim ellenére, az apjukról sem mondtam soha semmi rosszat, amit tudnak, éreznek, az mind tapasztalat… Így volt ez az én apámmal is, Dóri a saját bőrén tapasztalta, milyen az, ha apámmal egyedül kell lennie, beszélgetni, ha nincs ott a Györgyi, nincs villámhárító közöttük. És különben is, egyelőre sajnos nincs sok más téma Györgyin kívül. Mindenkinek hiányzik, és ez bizony rányomja a bélyegét mindannyiunk életére, legfőképpen apáméra, aki most igyekszik összeszedni az életét, rohangál fűtől fáig, mert sajnos egy egyszerű banki utalást nem tud elintézni, sőt, még az üzeneteit sem tudja törölni a telefonjáról…