Látogatók

Nem tértem ki tavaly külön minden látogatónkra, pedig volt belőlük bőven. Rokonok, barátok, mozgalmasan telt az év. Anyu sokszor volt itt, Léna születése óta minden hónapban pár napot. Apuék is kétszer voltak, anyósomat is sikerült rávennünk, hogy miután lassan 3 éve nem láttuk egymást, jöjjön el hozzánk (hozzá kell tennem, nem Bandi érdeme volt ez sem).
Bandinak fura kapcsolata van az anyukájával, úgy általában az egész családjával. Mióta kiköltöztünk, ő nem volt még otthon, és nem is áll szándékában senki miatt hazautazni. Aki látni akarja, jöjjön ide. Tavaly rávettem, hogy hívja fel anyukáját a születésnapján. Persze, sajnos, aznap valamiért elfelejtette. Másnap rákérdeztem újra, azt mondta, ha nagyon muszáj, felhívja. Nem volt meg neki a száma… Megadtam. Felhívta. Csak az első kérdés-választ hallottam, utána inkább lementem a földszintre. Ez így hangzott: Halló. Halló. Mi vett rá, hogy felhívjál? Kényszerítettek. Pár perc múlva Bandi utánam jött, már befejezte a beszélgetést. Megkérdeztem, csak nem sikerült anyukáddal 2 percet beszélgetni így majdnem két év után? Mit képzelek, csak 1 perc 45 másodperc volt…
Bandi húga is meglátogatott minket a családjával, köztük kicsi keresztlányunkkal, akit a névadó ünnepsége óta nem láttunk. Már csak Bandi öccse hiányzik, előbb-utóbb remélhetőleg rájuk is sor kerül.
Még fűzöm egy-két barátomat, hogy látogassanak meg minket (engem), de tudom, hogy nem egyszerű csak úgy hipp-hopp átruccanni Angliába, főleg, ha az ember nem egyedül van. Őszintén megmondom, ezek az utazások nekem is költségekbe vannak, hiszen egy-egy londoni beutazás, a belépők bizony eléggé megvágják az ember pénztárcáját. De szívesen megyek, idegenvezetek, már metrótérképet sem kell magammal vinnem, egész jól elboldogulok a fővárosban. Igaz, ehhez az is hozzájárul, hogy a főbb turistalátványosságoknál már jópárszor jártam, álmomban is eltalálok a Buckhingam palotához vagy a Tower Bridge-hez.

Apuék májusi látogatása rosszul sült el, ha lehet rá ezt a kifejezést használni. Pár napra jöttek, a második napon gondoltuk, összekötjük a kellemest a hasznossal, én elmegyek nyelvvizsgázni Londonba (pár hónapja készültem erre, rengeteget tanulva), ők pedig Dórival városnézni hármasban. Adam bejött velem a vizsgára, mert nagyon ideges voltam, és mivel elég nagy pocakom volt, jobbnak látta, ha elkísér. Jól tette. Az ötórás vizsga felénél volt egy ebédszünet, ekkor beültünk egy pubba inni valamit. Itt kaptam egy telefont. Először nem is értettem, ki az és mit akar, és csak lassan, nagyon lassan fogtam fel, miről van szó. Györgyi fiának barátnője hívott (akit én nem ismertem), mégpedig azzal a rossz hírrel, hogy Györgyi - egy szem - fia aznap reggel nem ébredt fel. Ennyi. Este lefeküdtek aludni, és reggel egyszerűen nem kelt fel. 38 éves volt. Krisztiánnal csak egyszer beszéltem, mióta kiköltöztünk, amikor otthon voltunk, akkor találkoztunk apuéknál, nem voltam igazán szoros kapcsolatban a „mostohabátyámmal” (apuék lassan 20 éve vannak együtt). Ennek fő oka az, hogy mielőtt igazi testvéri kapcsolat kialakult volna közöttünk, mi együtt jártunk/éltünk több mint egy évet. Akkor még az is jó poénnak tűnt, hogy az utcán, az ismerősök előtt apuztunk és anyuztunk egyszerre, hogy meghökkentsük az embereket. Később, a szakítás után már találkozni is fura volt, beletelt pár évbe, mire eljutottunk oda, hogy gond nélkül tudtunk együtt kerti sütögetni.

Nem tudom, mitől borultam ki jobban akkor, attól a gondolattól, hogy elvesztettem valakit, akihez az utóbbi időben nem is kötöttek szoros szálak és már soha nem is fognak, vagy attól, hogyan fogom megmondani Györgyinek, hogy Krisztián nincs többé. Mondanom sem kell, a vizsgát nem tudtam befejezni, nagyon kiborultam, Adammel felültünk a vonatra, hazakísért. Nem tudtam volna Györgyiékkel úgy hazajönni, hogy ülök vele szemben, mintha mi sem történt volna. Elmondani London közepén ugyancsak nem lett volna szerencsés. Itthonról felhívtam Dórit, azt mondtam, nem éreztem jól magam, hazajöttem, ők meg jöjjenek a terv szerint délután. Krisztián barátnőjét visszahívtam, megkértem, ha Györgyiék hazajönnek, beszéljen vele ő, mondja el neki, mégiscsak ő volt ott, amikor ez történt.
Nem tudom leírni Györgyi fájdalmát. Bele sem tudok gondolni, én mit éreznék, ha a gyermekemet veszíteném el. Lehetetlen volt megvigasztalni, és ezt már nem fogja begyógyítani az idő. 38 évet nem lehet kitörölni egy ember, egy anya életéből. A másnapi géppel hazautaztak, hogy tudják intézni a temetést, amelyre ekkora pocakkal esélyem sem volt elmenni. Azóta már voltak itt, beszélünk Krisztiánról, de már valahogy semmi nem lesz olyan, mint régen.

A tervek szerint idén hazamegyek, hazamegyünk párszor, a hogyant és a mikort még nem tudom. Valahogy le kell győznöm a repülés iránt érzett félelmet, utálatot, ha látni akarom azokat, akik nem tudtak, nem tudnak ide eljönni. Nem ígérek semmit, biztos nem fogok tudni mindenkihez eljutni, mert akkor minden hónapban repülnöm kéne, de majd igyekszem. Ki tudja, kit mikor látok utoljára…