Különórák, szakkörök, kit mi érdekel

Itt nincs az a hagyományos értelemben vett szakkör, iskolai foglalkozás, mint otthon. A gyerekeket nem viszik színházba, bábelőadásra (nem is hallottam még itt bábról egyébként), nem sportolnak, csak ha magánórákra járnak (nincs iskolai karate, kézilabda, kosárlabda, foci stb.).
Timi egy időben lovagolni járt, arról írtam bejegyzést, és fotókat is töltöttem fel. Sajnos annyira drága a lovaglás, hogy egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy havi 150-200 fontot költsünk csak egy gyerekre, csak lovaglásra. Jelenleg az iskolában háromféle klubba járnak a kicsik. Félévenként változik (pontosabban minden „term”-ben más-más klub indul, a szünetek közötti iskolaidőszakot nevezik termnek), tavaly mindketten jártak zeneklubra, Kata pedig art, azaz művészeti klubba. Timi mehetett egy hathetes főzőklubba, azt hiszem, talán kétszer is. Általában előnyben részesítik azokat, akik még nem voltak, illetve aki kapja, marja alapon működnek a gyerekek felvételei. Amelyik szülő előbb jelentkezik és kifizeti (ez nagyon fontos!), az a gyerek tutira mehet.
Timiék tavaly, 4.-ben jártak úszni, mindig az aktuális negyedik évfolyam megy. Kata most másodikos, tehát ő két év múlva járhat majd. Szeptember óta mindketten járnak kedden 0. órában, iskola előtt sakk-klubba, azóta idegesítik Gergőt (és engem is), hogy játsszon velük, mert ők aztán most pedig jól megverik… Már a második term-öt nyüvik a sakkal, nem tudom, januártól is lesz-e, ezt előre nem tudják megmondani. Kata már sokadszor jár Mr. Mitchellhez zenélni csütörtök délutánonként, nagyon ügyes, nagyon szereti a tanárt is, a hangszereket is, és természetesen azt is, hogy végre kieresztheti a hangját.
Múlt héten elkezdődött neki újra az art klub, ahova Timi nem mehet, ugyanis csak 1. és 2. évfolyamosok mehetnek. Mivel jön a karácsony, most arra készülnek, arra készítenek mindenféle szépségeket. Mint például a képen látható Rockin’ Robint (vö. Michael Jackson).

Ha már art és zene, akkor meg kell említsem, hogy Timi és Kata „színitanodába” járnak. A Theatretrain nevű társulat hemeli kihelyezett csoportját erősítik mindketten. Minden szombaton három órát töltenek együtt, egy óra drámát, egy óra éneklést és egy óra táncot tanulva. Megvolt az első fellépésük (mármint az enyémeknek, a többiek között van, aki évek óta jár oda), St. Albansban egy karácsonyi vásáron énekeltek az ott őgyelgő népnek. 

A társulat minden évben szervez egy nagy évzáró partit, és mivel jövőre lesznek 20 évesek, ez igazán-igazán nagyszabású lesz, Londonban az O2 arénában fognak fellépni júliusban. El sem hiszem, hogy az én apróim egy világváros nagyszínpadán fognak énekelni és táncolni.
És ha már említettem a főzést, akkor nem hagyhatom ki Gergőt sem. Talán írtam valahol egy bejegyzésben, hogy ők minden héten főznek, mióta iskolába jár. Megkapjuk a term elején az adott hetekre szóló menüt, a hozzávalók listáját, és anya minden hétre megveszi az aktuális belevalókat, Gergő pedig az iskolában az utolsó óráiban megfőzi őket. De nem ám holmi egyszerű ételek, néha olyan bonyolult és drága kajákat főz, mintha legalábbis a Hiltonban tervezne főszakács lenni… Sajnos az ételek többségével nem tudunk mit kezdeni, mert nincs ember a háztartásunkban, aki nemhogy megenné, de egyáltalán megkóstolná. Mindenben chili, curry, gyömbér és kimondhatatlan nevű, ismeretlen dolgok vannak, és olyasmiket kevernek, amit otthon jó érzésű ember még a spájz polcán sem rak egymás mellé.
Gergő a tanár szerint (és szerintem is) nagyon ügyes, tehetséges, és ami nem elhanyagolható, érdekli a főzés. Ellentétben Dórival, aki sajnos fel sem ismeri a konyhában, lábosban vagy fazékban éppen fővő ételt, és ha megmondom neki, mit készítek, visszakérdez: És anya, én azt szeretem?
Gergőt előbb tudom rávenni, hogy segítsen főzni, sütni, gyúrni, habot verni, tepsit kikenni, hagymát aprítani, mint bármi másra. A porszívózásért néha napokig könyörgök neki, aztán megcsinálom én, mert ő bevallottan lusta. De ha ennivalóról van szó, azonnal ugrik. Egy időben szakács szeretett volna lenni, még az egyhetes munkagyakorlatát is ilyen irányban végezte (egy idősek otthonában volt konyhai kisegítő, kínálgatta a kávét, teát, készítette a reggelit, segített tálalni stb.), de úgy döntött, mégsem ez az ő életcélja. Mivel nagyon tehetséges rajzban, tervezésben, matekban, valami ezzel kapcsolatos kombinációt képzel el, például építészmérnök, grafikus-tervező, 3D látványtervező stb. A héten megyünk a watfordi college-ba nyílt napra, meglátjuk, ott mit tudnak mutatni neki. Van még pár hónapja eldönteni, hol is folytatja jövőre a sulit.

2012-es ünnepségek

 Ugyan már jó pár hónapja történt, de adós maradtam két élménybeszámolóval. Az egyik a királynő uralkodásának 60. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat, a másik pedig az olimpia.
Anyu pont úgy időzített, hogy itt volt az uralkodási ünnepségeken, így evidens volt, hogy muszáj Londonba mennünk ez idő alatt, még akkor is, ha pocakom van, ha millióan lesznek, tömeg lesz, szakadó eső, öt gyerek, hisztis férj, ezt ki nem hagynánk, soha vissza nem térő alkalom. Nos, pocakom volt, gyalogoltunk sokat, többmillióan voltak, tömeg volt, öt gyerek, hisztis férj is megvolt, és a végén még a sz@rrá ázásban is részünk volt… De akkor is megérte.

Londonban, a Battersea parkban néztünk ki magunknak helyet, előre meg kellett venni a jegyet, kivetítővásznak voltak, vásár, különböző események, a Temze partján van, jónak tűnt. Jó, hogy idejében megvettük a jegyeket, már nagyon hamar elkapkodták őket, az ünnepségek előtt pár héttel már egyetlen jegy sem volt. Kicsit aggódtam, hogy hogyan fog ennyi ember elférni ott (ha jól emlékszem, 90 ezer jegyet adtak el), de kellemesen csalódtam. Profi szervezés volt, a kapuknál ellenőrzés volt, bent számtalan mobilvécé, evős-ivós bodega, nem lehet panaszra okunk. 

Sokan pléddel, piknikeskosárral felszerelkezve jöttek, az egész napot szándékozva ott tölteni. Mi még sötétedés előtt haza akartunk érni, ennek megfelelően indultunk is el hazafelé az ünnepség majdnem végénél. Ja igen, az ünnepség több napon keresztül tartott, mi a Temzén felvonuló több mint 3000 hajót akartuk látni. Nagy részét láttuk is, a királynőt sajnos csak kivetítővásznon. Nem akartunk tolakodni a Temze partján, a nagy objektívemet nem akartam cipelni, így be kellett érni annyival, amennyi jutott. 

Az idő kegyes volt, mint említettem, a végén kapott el minket egy dézsás esőzés, amely jó pár órán át tartott, nem várta meg, míg elérünk a legközelebbi metró aluljáróhoz. Több híd le volt zárva, vagy az autós, vagy a gyalogosforgalom elől is. Mindenhol rendőrök, mentők, készenlétben. Sehol nem volt fennakadás, amerre mi jártunk. Ahogy sétáltunk a metró felé, láttuk a Temze partján a házakat, mindenhol emberek lógtak az ablakokban, a teraszokon, zászlókat lengetve. Hihetetlen élmény volt, nem tudom elmesélni, és sajnos a fotók sem adják vissza a hangulatot. 

A helyi templomban virágkiállítást rendeztek az évforduló kapcsán, minden egyes fontos állomáshoz egy virágkompozíciót készítve. Jó volt megélni, jó volt ilyen közel lenni ehhez az egészhez. 

És amihez még jó érzés volt közel lenni, az az olimpiai láng volt. Mivel idén Londonban rendezték meg az olimpiai játékokat, a láng Görögországból úgy jutott el Londonba, hogy szinte egész Nagy-Britannián végigment. Hemel Hempsteaden is. A mi városunkból 17-en futottak a lánggal, egy kb. kétórás szakaszon. Igyekeztünk olyan pontot találni a futás során, ahol jól látható a láng, nem kell tolakodni.

Természetesen csúszott a program a meghirdetetthez képest, így közel két órát álltunk a gyerekkel az út szélén, és mire megérkezett az olimpiai láng, az eső is eleredt. Így szakadó esőben álltuk végig azt a pár percet, amíg a komplett olimpiai lángot vivő konvoj elhaladt előlünk. Azt hiszem, igazi kuriózum, hogy elmondhatom, a 2012-es olimpiai lángot karnyújtásnyira mellettem vitték el.
Ja, és még egy apróságot megemlítenék az olimpia kapcsán. Vendégünk is volt az utolsó pár nap alatt, Bandi unokatestvére, Kállai Ákos többszörös világ- és Európa-bajnok öttusázó. Természetesen az öttusa-versenyekre jött ki, és nálunk szállt meg azidő alatt. Ritka alkalom, hogy - közeli vagy távoli - családtagok nem csak temetésen és esküvőn találkoznak...

Biró Timi, Czirbesz Timi, Biró Kriszta, Czirbesz Kriszta

Az egész úgy kezdődött, hogy én nem akartam felvenni a férjem nevét. Miután már egyszer átestem névcserén, amikor férjhez mentem, majd elváltam, közöltem, márpedig én maradok Biró Krisztina. Az én - akkor még csak leendő - hites uram azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig legyek Czirbesz Endréné, mert ez hagyomány, már a honfoglaló ősök között is csak így hívták az asszonyokat… Kompromisszumos megoldásként lettem Czirbeszné Biró Krisztina. Azt, hogy otthon nem tudják leírni, kiejteni (Czibere, Csirbesz, Cirbek stb.), hamar megszoktam. Azt, hogy itt nem tudják kiejteni, leírni, nem is vártam el az angoloktól. De hogy az egész nevem ilyen galibákat okozzon, nem hittem volna.
Miután itt használom a Mrs. előtagot, értelemszerűen nem Czirbesznét, hanem csak Czirbeszt használtam. Illetve Czirbesz Birót. Vagyis Mrs. Krisztina Czirbesz Biro volt a „félhivatalos” nevem. A munkahelyemen, az adóbevallásomon, az önéletrajzomban ez szerepel. Igen ám, de a bank nem adja olyan könnyen. A folyószámlanyitáskor közölték, hogy az ő számítógépük nem tudja értelmezni a két vezetéknevet, kötőjellel kell írniuk. Ám legyen. Igen, de a Czirbesz nem jó, hiszen a személyi igazolványomban Czirbeszné van. Hiába mondtam, hogy de hát az a Mrs.-t jelenti, nem értették (vagy nem akarták). Egy szó mint száz, a banki nyilvántartásba Mrs. Krisztina Czirbeszne-Biro néven kerültem be. Röhej…
Ezután kezdődtek a gondok. Nem egyezett a személyi igazolványomban levő név a bankszámlakivonaton szereplő névvel, a fizetési papíromon szereplővel meg pláne nem. Volt, ahol nem fogadták el a papírjaimat, mert nem egyeztek. Az nem baj, hogy lakcím, anyja neve, származási ország, férj neve stb. egyezik, neeeem, ha a nevemben két betű az ő hibájukból különbözik, elutasítanak.
Ekkor úgy éreztem, itt az idő, cselekedni kell, nevet változtatok. Elsőre a Biró Krisztina merült fel, úgyis olyan szépen ejtik azt a „bájrót”. De. Közben más is történt. Timi egyre többször hangoztatta, hogy ő is szeretne Czirbesz lenni, őt miért nem úgy hívják, és elkezdte használni a Czirbesz nevet önhatalmúlag az iskolában. Minden füzetére szépen ráírta, hogy Tímea Lívia Biró Czirbesz. Tanárt jobban össze sem lehet zavarni. Némelyik oklevelén ezért van Czirbesz, esetleg Biró, netán mindkettő.
Gondoltuk, ha már én is változtatok nevet, megkérdezzük őt is, szeretné-e hivatalosan megváltoztattatni a saját nevét. De ha Czirbesz lesz, a Birót leveszi, mert mint tudjuk, két névvel… Úgy döntött, szeretne Czirbesz Timiként élni tovább. Nem örökbefogadásról beszélünk, hanem „egyszerűen” a születési név megváltoztatásáról. Viszont ha már ő is a jól csengő „szörbeszt” választotta, akkor egye fene, én is lemondok a Biróról, leszek Czirbesz.
Miután így jól megkonzultáltuk a dolgot, elmentem a követségre (én vagyok a kizárólagos szülői felügyelettel bíró személy, elég az én engedélyem), beadtam a papírokat, az én házassági nevem megváltoztatása iránti kérelmet, valamint Timi születési nevének megváltoztatására irányuló papírokat. Pár hét elteltével megjött a belügyminisztériumi értesítés, miszerint engedélyezték, így mostantól a neve Czirbesz Tímea Lívia (vagyis ahogy itt használjuk, Timi Czirbesz).
Ezek után újra követség, útlevélkérelem, és hipp-hopp máris hivatalosan mindkettőnk neve új papírokon szerepel. Beadtam az angol jogosítványomra is a névváltozási kérelmet, azt is hamar megcsinálták, ment minden, mint a karikacsapás. Az összes papírommal bementem a bankba, megváltoztattam a folyószámlámon is a nevemet, Timiét is az iskolában, az orvosnál, már csak pár helyen kell még nekem szólnom (orvos, munkahely), és minden tiszta lesz.
Időnként még felkiabálunk neki az emeletre, hogy birótimi gyere le, de aztán gyorsan helyesbítünk. Előbb-utóbb megszokjuk, hogy a 2 Bognár, 2 Czirbesz, 2 Biró arány megváltozott 2 Bognár és 5 Czirbeszre.