Van egy - szintén demenciában szenvedő - hölgy ügyfelem, aki nagyon-nagyon szeret. Jó, több is van, de rajta látszik nap mint nap, hogy kinyílik felém, mesél érdekes dolgokat magáról, a gyerekkoráról, az életéről. Negyedórákat szoktam nála tölteni, igaz, azt naponta többször is. A szobája olyan, mint egy rózsaszín lányszoba: mindenhol csipkés párnák, takarók, plüssállatok, az óriási fésülködőasztalon óriási tükör, rózsaszín hajkefe, minden, ami egy ilyen helyre dukál. A fő helyen, a középső ablakban egy Cliff Richard kép áll. Nagyon szereti őt, ezért rakta ki a képet. Más a családja képét teszi ki, gondolom, ez a tinik posztereit helyettesíti, akik nagy rajongói egy-egy énekesnek, színésznek. Fura minden nap látni Cliff Richardot, bár én is szeretem őt, azért mégsem bámulnám a képét nap mint nap, ha nem muszáj - mármint a saját házamban.
Minden alkalommal megemlíti, hogy decemberben 84 éves lesz, és én minden alkalommal elmondom, hogy én pedig 37 leszek szintén ugyanabban a hónapban. Ezen újra és újra meglepődik, és mindig újra és újra megtárgyaljuk, hogy milyen jó is decemberi gyereknek lenni...
Kérdezte pár napja, hogy megyek-e haza karácsonykor. Mondtam, sajnos nem, mert borzasztó drágák a repülőjegyek abban a szezonban. Illusztrálásként mondtam, hogy amúgy, átlagosan 30 font egy jegy Magyarországra, de karácsonykor eléri a 300 fontot is, vagyis az egekbe szökik az ár, hiszen aki menni akar haza az ünnepekre, az meg fogja venni aranyáron is. Ennyiben maradtunk. Ma este megkérdezte tőlem, hogy ha adna nekem 300 fontot, akkor haza tudnék menni karácsonykor? Hihetetlenül édes, aranyos volt, ahogy nézett rám a nagy szemeivel, tényleg azt gondolva, hogy ez a megoldás. Természetesen nem fogadhatok el semmit, sem pénzt, sem ajándékot, csokoládét (mindegyik megvesztegetési kísérletre volt már példa), és nem is fogadok. Főleg nem ennyit. Annyira abszurd volt ez az ajánlat, hogy nem tudtam, elsírjam magam a gesztuson, vagy csak szimplán meghatódjak, esetleg megmosolyogjam az ajánlatát. Egy néni, aki kétnaponta mutogatja nekem a "tegnap" vett bőrtáskát, emlékszik a nevemre, hogy honnan jöttem, és hogy mennyire hiányzik nekem a falum (na jó, városom), a barátaim, a szüleim. Tényleg könnyeket csalt a szemembe. Annyira segíteni akar, annyira jó szándékú a szentem, amely ritka nemcsak ebben az országban, de összességében bárhol a világon.
És sajnos annyira nem értik meg, hogy nem azért vagyok kedves, nem azért vágom le a körmüket extra időben, húzok ágyneműt, amikor nincs benne az előírt feladatokban, vállalom őket el a szabadnapomon, teszek meg szívességet, mert plusz pénzt, ajándékot, bármit várok érte. Hanem csak úgy. Mert ezzel egy kicsit hozzá tudok tenni az életükhöz, mert nekem is jólesik, hogy örülnek. Nem. Nem vagyok Teréz anya (bár ma az egyik ügyfelem Florence Nightingale-hez hasonlított), se szent, és nem a legjobb ápoló, gondozó vagyok. De igyekszem a tőlem telhetőt megtenni, még ha ez csak egy ágyneműhúzásban merül is ki. Igaz, nem mindig van kedvem velük beszélgetni, egyáltalán odamenni, olyan is van, hogy kényszeredetten ülöm (dolgozom) végig az előírt időt, de próbálok úgy viselkedni, hogy érezzék, abban a pillanatban ők a világ közepe. Talán még egyszer utoljára...
2011. szeptember 19., hétfő
Groundhog day avagy déjà vu
Pár napja ugyanazon ügyfelekhez megyek, ugyanazon időpontban, ugyanazon útvonalon. Ugyanazt kérdezem meg tőlük, ugyanarról beszélgetünk - bár ugye ez egy demenciában szenvedő beteggel nem nehéz -, ugyanazt eszik, ugyanazt kérik minden áldott nap. Kicsit déjà vu érzésem van. Vagy inkább emlékeztet egy filmre, Bill Murray játszotta a főszerepét, Groundhog day volt az angol címe, Idétlen időkig a magyar.
Néha nem tudom, hogy ma már voltam itt, vagy az még tegnap volt... Főleg, hogy van olyan ügyfél, akihez egy nap többször is megyek, több napon át. Ugyanazok a mozdulatok (ez vajon tegnap volt vagy ma van?), nyitom az ajtót, belépek, köszönök, és úristen... tegnap is ugyanezt csináltam, megnézem a naplót, tegnap ugyanebben az időpontban írtam bele. Nagyon furcsa érzés újraélni az előző napot (vagy a következőt?).
Ma volt egy olyan ügyfelem, akinél még sosem voltam, ez volt az egyetlen változás a napirendemben. Meg is viselt... Nálam két évvel fiatalabb, vagyis 35 éves (így könnyen kiszámolható, hogy elmúltam már 20), vak. Négy éve vakult meg a bal szemére, egy éve a jobb szemére. Igyekeztem nem túl udvariatlannak és szemtelennek tűnni, de muszáj volt megkérdeznem, mit történt. Csak annyit mondott, hogy elvesztette a látását. Az okot nem tudom, nem találtam a naplóban sem. A lány légiutaskísérő volt előtte. A mozgása is nagyon nehézkes, olyan, mintha részleges izomsorvadása (is) lenne. Bekísértem a zuhanyzóig, a kezébe adtam mindent, amikor kijött, ráadtam a köntösét, majd visszafeküdt az ágyba. Elsírta magát, ekkor kérdeztem rá, hogy mi is történt. Azt mondta, némely napokon rosszabb, némely napokon könnyebb elviselni az életet. Ma nehezebb volt. Próbáltam vigasztalni (meg kell tanulnom pár angol kifejezést erre is), de nem igazán tudtam mit mondani. Amikor eljöttem, a szokásos see you tomorrow (viszlát holnap) kifejezéssel köszöntem el, amire ő is így válaszolt. Csak később jöttem rá, hogy a viszlát egy vak embernél nem biztos, hogy szerencsés elköszönés...
Belegondoltam, mitől fosztódnék meg, ha megvakulnék. Csak pár dologra gondoltam hirtelen, mielőtt bepánikoltam volna... Nem tudnék vezetni. Szeretek olvasni, tévézni. Nem beszélve a számítógépről. Hiszen most is épp itt ülök. Keresztszemes hímzés. Tájfutás. Nem látnám a gyerekeimet. Fotózás. A színek, a fények, a hangulatok, mindent elveszített a lány. Talán szerencsésebb, ha valaki vaknak születik, és nem tudja, mi az, amit soha többet nem láthat. Hányszor mondjuk, hogy beleivódik a retinába, vagyis örök életére emlékezni fog rá. Ez igazi értelmet nyer akkor, amikor ez a lány már csak az emlékeiből táplálkozik, vagyis soha többet nem fog látni, de míg él, nem felejti el azt, amit az elmúlt évek alatt látott.
Egyetlen remény élteti. Volt egy nagybátyja, akinek hasonló betegsége volt, elvesztette mindkét szemére a látását pár évre, majd visszanyerte, és élete végig élt boldogan - látóként.
Az utóbbi napokban egyébként is sokat gondolkoztam a nagy végtelen univerzumban létező icipici életemről. Kedvenc Johnom fényképeket mutogatott pár nappal ezelőtt nekem. Tíz, húsz, sok évvel ezelőttieket. A feleségéről, a gyerekeiről, saját magáról. Amikor katona volt, amikor a fiai katonák voltak, amikor nősültek stb. És láttam azt a megtört, 80 feletti bácsit - akit naponta többször teszek tisztába, sikálom őt, enni adok neki, gyógyszert adok neki - aki valaha ugyanúgy fiatal volt, élt, szeretett, szerették. Most ott ül, a gyerekei nem laknak messze tőle, mégis folyamatosan hívogatni kell a családot, hogy nincs elég ennivaló a lakásban, egyedül, magányosan. A felesége meghalt rég, a gyerekek néha-néha látogatják, és rá van utalva idegen emberekre naponta többször is. Mivé lesz az a csodás, gyönyörű, békés élete... Nem csak nála, másoknál is látom a falon a fotókat, jé ez vagy az így nézett ki 20 évvel ezelőtt. Meg nem ismerném. Megöregedtek, lebetegedtek, azt sem tudják, hogy hívják őket. Lehet, őket nem is zavarja, hiszen nem is fogják fel ésszel az egészet (kivéve aki fizikailag van leépülve, de a szelleme ép). De látni mindezt... Néha úgy érzem, kicsit belehalok minden egyes alkalommal, hogy nem tudok segíteni rajtuk. Nem tudom visszahozni azt a kort, amelyben boldogok voltak, egészségesek, életerősek. De legalább most, itt, igyekszem nekik megadni azt, amivel teljesebb, méltóságteljesebben élhetnek, még ha az csak egy tiszta pelenka is...
Néha nem tudom, hogy ma már voltam itt, vagy az még tegnap volt... Főleg, hogy van olyan ügyfél, akihez egy nap többször is megyek, több napon át. Ugyanazok a mozdulatok (ez vajon tegnap volt vagy ma van?), nyitom az ajtót, belépek, köszönök, és úristen... tegnap is ugyanezt csináltam, megnézem a naplót, tegnap ugyanebben az időpontban írtam bele. Nagyon furcsa érzés újraélni az előző napot (vagy a következőt?).
Ma volt egy olyan ügyfelem, akinél még sosem voltam, ez volt az egyetlen változás a napirendemben. Meg is viselt... Nálam két évvel fiatalabb, vagyis 35 éves (így könnyen kiszámolható, hogy elmúltam már 20), vak. Négy éve vakult meg a bal szemére, egy éve a jobb szemére. Igyekeztem nem túl udvariatlannak és szemtelennek tűnni, de muszáj volt megkérdeznem, mit történt. Csak annyit mondott, hogy elvesztette a látását. Az okot nem tudom, nem találtam a naplóban sem. A lány légiutaskísérő volt előtte. A mozgása is nagyon nehézkes, olyan, mintha részleges izomsorvadása (is) lenne. Bekísértem a zuhanyzóig, a kezébe adtam mindent, amikor kijött, ráadtam a köntösét, majd visszafeküdt az ágyba. Elsírta magát, ekkor kérdeztem rá, hogy mi is történt. Azt mondta, némely napokon rosszabb, némely napokon könnyebb elviselni az életet. Ma nehezebb volt. Próbáltam vigasztalni (meg kell tanulnom pár angol kifejezést erre is), de nem igazán tudtam mit mondani. Amikor eljöttem, a szokásos see you tomorrow (viszlát holnap) kifejezéssel köszöntem el, amire ő is így válaszolt. Csak később jöttem rá, hogy a viszlát egy vak embernél nem biztos, hogy szerencsés elköszönés...
Belegondoltam, mitől fosztódnék meg, ha megvakulnék. Csak pár dologra gondoltam hirtelen, mielőtt bepánikoltam volna... Nem tudnék vezetni. Szeretek olvasni, tévézni. Nem beszélve a számítógépről. Hiszen most is épp itt ülök. Keresztszemes hímzés. Tájfutás. Nem látnám a gyerekeimet. Fotózás. A színek, a fények, a hangulatok, mindent elveszített a lány. Talán szerencsésebb, ha valaki vaknak születik, és nem tudja, mi az, amit soha többet nem láthat. Hányszor mondjuk, hogy beleivódik a retinába, vagyis örök életére emlékezni fog rá. Ez igazi értelmet nyer akkor, amikor ez a lány már csak az emlékeiből táplálkozik, vagyis soha többet nem fog látni, de míg él, nem felejti el azt, amit az elmúlt évek alatt látott.
Egyetlen remény élteti. Volt egy nagybátyja, akinek hasonló betegsége volt, elvesztette mindkét szemére a látását pár évre, majd visszanyerte, és élete végig élt boldogan - látóként.
Az utóbbi napokban egyébként is sokat gondolkoztam a nagy végtelen univerzumban létező icipici életemről. Kedvenc Johnom fényképeket mutogatott pár nappal ezelőtt nekem. Tíz, húsz, sok évvel ezelőttieket. A feleségéről, a gyerekeiről, saját magáról. Amikor katona volt, amikor a fiai katonák voltak, amikor nősültek stb. És láttam azt a megtört, 80 feletti bácsit - akit naponta többször teszek tisztába, sikálom őt, enni adok neki, gyógyszert adok neki - aki valaha ugyanúgy fiatal volt, élt, szeretett, szerették. Most ott ül, a gyerekei nem laknak messze tőle, mégis folyamatosan hívogatni kell a családot, hogy nincs elég ennivaló a lakásban, egyedül, magányosan. A felesége meghalt rég, a gyerekek néha-néha látogatják, és rá van utalva idegen emberekre naponta többször is. Mivé lesz az a csodás, gyönyörű, békés élete... Nem csak nála, másoknál is látom a falon a fotókat, jé ez vagy az így nézett ki 20 évvel ezelőtt. Meg nem ismerném. Megöregedtek, lebetegedtek, azt sem tudják, hogy hívják őket. Lehet, őket nem is zavarja, hiszen nem is fogják fel ésszel az egészet (kivéve aki fizikailag van leépülve, de a szelleme ép). De látni mindezt... Néha úgy érzem, kicsit belehalok minden egyes alkalommal, hogy nem tudok segíteni rajtuk. Nem tudom visszahozni azt a kort, amelyben boldogok voltak, egészségesek, életerősek. De legalább most, itt, igyekszem nekik megadni azt, amivel teljesebb, méltóságteljesebben élhetnek, még ha az csak egy tiszta pelenka is...
2011. szeptember 13., kedd
Jó dolgok és árnyoldalak
Gondolom, nem csak az én munkámnak vannak jó és rossz oldalai. Néha egyik oldalra billen a mérleg nyelve, néha a másikra. Egyik héten keveset dolgozom, másik héten percnyi szusszanásom sincs. Egyik nap aranyos betegeim vannak, másik nap a hisztisekkel kell foglalkoznom.
Letelt a három hónap próbaidőm (ezzel senki nem foglalkozott, nem mondta, csak láttam a szerződésemben, hogy ilyenem is van), hihetetlen, hogy már vagy még csak három hónapja csinálom. A napi munka alapján éveknek tűnik, de mintha csak tegnap lett volna az első nap. Amikor 19 ügyfélhez kell menni egy nap, tudom "rutinból", hogy merre kell mennem, ki ki után jön, tudom az ajtókódjukat, hogy hol találom a papírokat, hogy szeretik a kávét vagy a teát, milyen szendvicset kérnek, mit szeretnének ebédre, melyik fiókban vannak a kanalak, kér-e cukrot a müzlire, milyen tejjel issza a teát, mindezek pár héttel ezelőtt még nagyon távolinak tűntek. Néha annyira automatikusan csinálom ezeket, hogy amikor eljövök, belémvillan: úristen, vajon mindent megcsináltam, nem felejtettem el semmit? Mint amikor vezetek, és 2-3 falun átmegyek anélkül, hogy emlékeznék rá, hogy ott voltam, mégis hazaértem...
Ez a jó része a dolognak. Elég sok új betegem van minden héten, de már nem görcsölök annyira, hogy vajon mi lesz, mit szól hozzám, igyekszem mindenkihez kedves lenni, akinél működik, működik, akinél nem, annál sajnos hiába is próbálkozom bármivel. Vannak kedvenceim. Akikhez szívesebben megyek, jobban szót értek velük, ők is jobban kedvelnek. A visszajelzések alapján mindenki nagyon szeret engem, sőt, olyan is van, aki ragaszkodik ahhoz, hogy minél többször menjek hozzá. Van olyan idős hölgy, akivel nagyon sokáig tudunk beszélgetni mindenféle témáról, előfordult, hogy már rég kijelentkeztem (telefonon), és még mindig ott ültem, és csak mesélt, mesélt, én pedig élvezettel hallgattam.
Persze a legkedvesebb ügyfél is morcos tud lenni (hát még az amúgy is hisztis fajta), ha sokat kések, ha nagyon korán megyek. Sajnos ilyenek az iroda hibájából nap mint nap előfordulnak. Tegnap be kellett ugranom egy helyre egy másik care worker helyett (aki beteg lett), így több mint egy órát csúsztam minden következő betegnél. Az egyikhez a szokásos 8 óra körüli időpont helyett fél 10 után estem be. Nagyon el volt keseredve, ugyanis felhívta a központot, hogy aznap kivételesen korai időpontot (még korábbit) kérjen, mert temetésre kell mennie. Ezek nagyon kellemetlenek tudnak lenni, és hiába nem az én hibám, nehéz elmagyarázni, és rossz, hogy folyamatos bocsánatkéréssel telik el a nap.
Pár hete volt egy megbeszélés, ahova az összes care worker hivatalos volt. Jó, ha az állomány negyede megjelent. De még így is megismertem legalább pár arcot, érdekes tanulmány volt. A legtöbb care worker idősebb nálam (pedig rádöbbentem, én sem vagyok már túl fiatal), nyugdíjközeli korosztály lehet. Teljesen vegyesek, némelyek szimpatikusak, némelyek nem. Volt olyan nő is, aki mintha címlapfotóról került volna közénk, nem igazán éreztem odavalónak. Persze, mindenkinek szíve-joga eldönteni, mivel foglalkozik, csak valahogy olyan furcsa volt.
Végre hozzájutottam az első fizetésemhez. Érdekes módon számolják a fizetési turnusokat. Ugyan hó utolsó napján kapjuk kézhez a pénzt, mégsem elsejétől 31-ig van az elszámolás. Ráadásul egy havi csúszással fizetnek. Ami azt jelenti, hogy augusztus 31-én kaptam fizetést, amely a június 27-től július 24-ig tartó négyhetes időszakot tartalmazta. Amit szeptember 30-án kapok kézhez, abban a július 25-től augusztus 21-ig tartó négyhetes időtartam lesz benne. Kicsit fura ez az elosztás, de ez azt jelenti, hogy amennyiben kilépek (kirúgnak stb.), még egy hónapig kapok fizetést...
Megvolt az első, rendkívüli, nem mindennapi élményem is. Van egy idős hölgy, akihez naponta háromszor megyünk, reggel, délben, délután. A néni többnyire alszik a szobában, felkeltjük, enni adunk neki, beszélgetünk vele egy keveset, 15 perc adott minderre, majd magára hagyjuk. A néni demenciában szenved, illetve azt hiszem, ő nem szenved, csak mindenki más ettől. Pár hete én voltam a déli care worker, odamentem, felkeltettem, melegítettem neki ebédet, csináltam teát, kiültettem a nappaliba, majd elköszöntem tőle. Amikor a délutános ment, a néni panaszkodott, hogy egy fiatalember rátámadt, benyomta az ajtót, és behatolt a lakásba. Kihívták a rendőrséget, a mentőket, a nénit ideiglenes otthonba vitték, és megkezdték a nyomozást. Kezdték ezt azzal, hogy mindazokat, akik aznap ott járták, behívták kihallgatásra. Engem is. A vér megfagyott bennem, amikor a helyi rendőrségtől telefonált egy hölgy, hogy be tudnék-e menni másnap kihallgatásra. Azt sem tudtam, miről van szó, kivel mi történt. Kérdezte, hogy kérek-e tolmácsot, de nemet mondtam.
Másnap az első megdöbbenés akkor ért, amikor láttam, hogy kézzel írják a jegyzőkönyvet... nem voltam sokszor rendőrségen, de én azt hittem, ilyen elavult módszereket már sehol nem alkalmaznak. Kiderült, az sem biztos, hogy a nénit egyáltalán megtámadták, hiszen a lakásból semmit nem vittek el, nincsenek sem a lakáson, sem a nénin kül- vagy belsérelmi nyomok, vagyis a néni állításán kívül semmi nem igazolja, hogy járt volna ott bárki. Ennek ellenére a nyomozást le kell folytatniuk. Két órán át tartott a kihallgatás, a hölgy 5 oldalt körmölt tele, a legapróbb részleteket is kikérdezte. Próbáltam emlékezni, de amikor egy nap 16-20 helyre kell menni, és egy emberhez néha többször is naponta, képtelenség észben tartani, hogy vajon abban a 15 percben fehér blúz volt-e rajta vagy kék, egy vagy két kenyeret evett-e meg, kávét vagy teát kért stb.
A kihallgatás végén ujjlenyomatot és DNS-mintát vettek tőlem, mint a filmekben. Muszáj, hogy el tudják különíteni az én mintáimat a lakásban talált esetleges más mintáktól. De ha az ügyet lezárják, ezeket a mintákat megsemmisítik, mert csak és kizárólag ehhez használhatják fel. Tehát ha legközelebb tanúskodnom kell egy másik ügyben, újra vehetnek majd mintát. Furcsa volt, hogy az ujjlenyomatot nem szkennerrel, hanem hagyományos festékes módszerrel vettek. Amikor rákérdeztem, azt válaszolták, hogy a szkennert csak a gyanúsítottaknál használnak, a tanúknál festéket alkalmaznak - micsoda diszkrimináció, a gyanúsítottat nem kenik össze, csak a tanút...
Ettől az egy esettől eltekintve a napok átlagosan zajlanak, néha szebben süt a nap, néha jobb a kedvem, néha az ügyfelek is kedvesebbek, máskor pedig esik az eső, mindenki rosszkedvű, hisztis, beleértve engem is. Bármennyire is sokat dolgozom, ha heti egy szabadnapom van, akkor sem tudom a 40 órát ledolgozni egy héten. Amikor reggel 7-kor kezdek hétvégén és este 20.30-kor végzek, van napközben kb. 4 órányi szünetem, de az elszámolt óráim száma csak 7-7,5 óra, a többi az utazással megy el, amit sajnos nem számolnak el, csak a benzinbe szállnak be valamennyivel. Tehát ha minden nap dolgoznék, kora reggeltől késő estig, napközben kb. két óra szünettel (amikor a kicsiket elhozom az iskolából), szabadnap nélkül, de hétvégén is, akkor talán elérném a heti 40 órás munkahetet. Vagyis nehezen tudom meghatározni, hogy részmunkaidőben, teljes munkaidőben dolgozom, vagy csak úgy... Maradjunk annyiban, hogy sokat dolgozom, néha úgy érzem, összeesem a fáradtságtól, néha pedig teljesen kipihentnek érzem magam, a sokórás futkosás ellenére is.
Mindent összevetve, lehetne rosszabb, de jobb is. A továbbiakban részletesen csak akkor fogok beszámolni a munkámról, ha valami érdekfeszítő történik, vagy esetleg kirúgnak, másik munkahelyre megyek stb. De mivel elég sok időmet elveszi a munka, amúgy is kevesebbet írok a blogba, egyelőre kedves olvasók, ezzel kell beérnetek...
Letelt a három hónap próbaidőm (ezzel senki nem foglalkozott, nem mondta, csak láttam a szerződésemben, hogy ilyenem is van), hihetetlen, hogy már vagy még csak három hónapja csinálom. A napi munka alapján éveknek tűnik, de mintha csak tegnap lett volna az első nap. Amikor 19 ügyfélhez kell menni egy nap, tudom "rutinból", hogy merre kell mennem, ki ki után jön, tudom az ajtókódjukat, hogy hol találom a papírokat, hogy szeretik a kávét vagy a teát, milyen szendvicset kérnek, mit szeretnének ebédre, melyik fiókban vannak a kanalak, kér-e cukrot a müzlire, milyen tejjel issza a teát, mindezek pár héttel ezelőtt még nagyon távolinak tűntek. Néha annyira automatikusan csinálom ezeket, hogy amikor eljövök, belémvillan: úristen, vajon mindent megcsináltam, nem felejtettem el semmit? Mint amikor vezetek, és 2-3 falun átmegyek anélkül, hogy emlékeznék rá, hogy ott voltam, mégis hazaértem...
Ez a jó része a dolognak. Elég sok új betegem van minden héten, de már nem görcsölök annyira, hogy vajon mi lesz, mit szól hozzám, igyekszem mindenkihez kedves lenni, akinél működik, működik, akinél nem, annál sajnos hiába is próbálkozom bármivel. Vannak kedvenceim. Akikhez szívesebben megyek, jobban szót értek velük, ők is jobban kedvelnek. A visszajelzések alapján mindenki nagyon szeret engem, sőt, olyan is van, aki ragaszkodik ahhoz, hogy minél többször menjek hozzá. Van olyan idős hölgy, akivel nagyon sokáig tudunk beszélgetni mindenféle témáról, előfordult, hogy már rég kijelentkeztem (telefonon), és még mindig ott ültem, és csak mesélt, mesélt, én pedig élvezettel hallgattam.
Persze a legkedvesebb ügyfél is morcos tud lenni (hát még az amúgy is hisztis fajta), ha sokat kések, ha nagyon korán megyek. Sajnos ilyenek az iroda hibájából nap mint nap előfordulnak. Tegnap be kellett ugranom egy helyre egy másik care worker helyett (aki beteg lett), így több mint egy órát csúsztam minden következő betegnél. Az egyikhez a szokásos 8 óra körüli időpont helyett fél 10 után estem be. Nagyon el volt keseredve, ugyanis felhívta a központot, hogy aznap kivételesen korai időpontot (még korábbit) kérjen, mert temetésre kell mennie. Ezek nagyon kellemetlenek tudnak lenni, és hiába nem az én hibám, nehéz elmagyarázni, és rossz, hogy folyamatos bocsánatkéréssel telik el a nap.
Pár hete volt egy megbeszélés, ahova az összes care worker hivatalos volt. Jó, ha az állomány negyede megjelent. De még így is megismertem legalább pár arcot, érdekes tanulmány volt. A legtöbb care worker idősebb nálam (pedig rádöbbentem, én sem vagyok már túl fiatal), nyugdíjközeli korosztály lehet. Teljesen vegyesek, némelyek szimpatikusak, némelyek nem. Volt olyan nő is, aki mintha címlapfotóról került volna közénk, nem igazán éreztem odavalónak. Persze, mindenkinek szíve-joga eldönteni, mivel foglalkozik, csak valahogy olyan furcsa volt.
Végre hozzájutottam az első fizetésemhez. Érdekes módon számolják a fizetési turnusokat. Ugyan hó utolsó napján kapjuk kézhez a pénzt, mégsem elsejétől 31-ig van az elszámolás. Ráadásul egy havi csúszással fizetnek. Ami azt jelenti, hogy augusztus 31-én kaptam fizetést, amely a június 27-től július 24-ig tartó négyhetes időszakot tartalmazta. Amit szeptember 30-án kapok kézhez, abban a július 25-től augusztus 21-ig tartó négyhetes időtartam lesz benne. Kicsit fura ez az elosztás, de ez azt jelenti, hogy amennyiben kilépek (kirúgnak stb.), még egy hónapig kapok fizetést...
Megvolt az első, rendkívüli, nem mindennapi élményem is. Van egy idős hölgy, akihez naponta háromszor megyünk, reggel, délben, délután. A néni többnyire alszik a szobában, felkeltjük, enni adunk neki, beszélgetünk vele egy keveset, 15 perc adott minderre, majd magára hagyjuk. A néni demenciában szenved, illetve azt hiszem, ő nem szenved, csak mindenki más ettől. Pár hete én voltam a déli care worker, odamentem, felkeltettem, melegítettem neki ebédet, csináltam teát, kiültettem a nappaliba, majd elköszöntem tőle. Amikor a délutános ment, a néni panaszkodott, hogy egy fiatalember rátámadt, benyomta az ajtót, és behatolt a lakásba. Kihívták a rendőrséget, a mentőket, a nénit ideiglenes otthonba vitték, és megkezdték a nyomozást. Kezdték ezt azzal, hogy mindazokat, akik aznap ott járták, behívták kihallgatásra. Engem is. A vér megfagyott bennem, amikor a helyi rendőrségtől telefonált egy hölgy, hogy be tudnék-e menni másnap kihallgatásra. Azt sem tudtam, miről van szó, kivel mi történt. Kérdezte, hogy kérek-e tolmácsot, de nemet mondtam.
Másnap az első megdöbbenés akkor ért, amikor láttam, hogy kézzel írják a jegyzőkönyvet... nem voltam sokszor rendőrségen, de én azt hittem, ilyen elavult módszereket már sehol nem alkalmaznak. Kiderült, az sem biztos, hogy a nénit egyáltalán megtámadták, hiszen a lakásból semmit nem vittek el, nincsenek sem a lakáson, sem a nénin kül- vagy belsérelmi nyomok, vagyis a néni állításán kívül semmi nem igazolja, hogy járt volna ott bárki. Ennek ellenére a nyomozást le kell folytatniuk. Két órán át tartott a kihallgatás, a hölgy 5 oldalt körmölt tele, a legapróbb részleteket is kikérdezte. Próbáltam emlékezni, de amikor egy nap 16-20 helyre kell menni, és egy emberhez néha többször is naponta, képtelenség észben tartani, hogy vajon abban a 15 percben fehér blúz volt-e rajta vagy kék, egy vagy két kenyeret evett-e meg, kávét vagy teát kért stb.
A kihallgatás végén ujjlenyomatot és DNS-mintát vettek tőlem, mint a filmekben. Muszáj, hogy el tudják különíteni az én mintáimat a lakásban talált esetleges más mintáktól. De ha az ügyet lezárják, ezeket a mintákat megsemmisítik, mert csak és kizárólag ehhez használhatják fel. Tehát ha legközelebb tanúskodnom kell egy másik ügyben, újra vehetnek majd mintát. Furcsa volt, hogy az ujjlenyomatot nem szkennerrel, hanem hagyományos festékes módszerrel vettek. Amikor rákérdeztem, azt válaszolták, hogy a szkennert csak a gyanúsítottaknál használnak, a tanúknál festéket alkalmaznak - micsoda diszkrimináció, a gyanúsítottat nem kenik össze, csak a tanút...
Ettől az egy esettől eltekintve a napok átlagosan zajlanak, néha szebben süt a nap, néha jobb a kedvem, néha az ügyfelek is kedvesebbek, máskor pedig esik az eső, mindenki rosszkedvű, hisztis, beleértve engem is. Bármennyire is sokat dolgozom, ha heti egy szabadnapom van, akkor sem tudom a 40 órát ledolgozni egy héten. Amikor reggel 7-kor kezdek hétvégén és este 20.30-kor végzek, van napközben kb. 4 órányi szünetem, de az elszámolt óráim száma csak 7-7,5 óra, a többi az utazással megy el, amit sajnos nem számolnak el, csak a benzinbe szállnak be valamennyivel. Tehát ha minden nap dolgoznék, kora reggeltől késő estig, napközben kb. két óra szünettel (amikor a kicsiket elhozom az iskolából), szabadnap nélkül, de hétvégén is, akkor talán elérném a heti 40 órás munkahetet. Vagyis nehezen tudom meghatározni, hogy részmunkaidőben, teljes munkaidőben dolgozom, vagy csak úgy... Maradjunk annyiban, hogy sokat dolgozom, néha úgy érzem, összeesem a fáradtságtól, néha pedig teljesen kipihentnek érzem magam, a sokórás futkosás ellenére is.
Mindent összevetve, lehetne rosszabb, de jobb is. A továbbiakban részletesen csak akkor fogok beszámolni a munkámról, ha valami érdekfeszítő történik, vagy esetleg kirúgnak, másik munkahelyre megyek stb. De mivel elég sok időmet elveszi a munka, amúgy is kevesebbet írok a blogba, egyelőre kedves olvasók, ezzel kell beérnetek...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)