Látogatók

Nem tértem ki tavaly külön minden látogatónkra, pedig volt belőlük bőven. Rokonok, barátok, mozgalmasan telt az év. Anyu sokszor volt itt, Léna születése óta minden hónapban pár napot. Apuék is kétszer voltak, anyósomat is sikerült rávennünk, hogy miután lassan 3 éve nem láttuk egymást, jöjjön el hozzánk (hozzá kell tennem, nem Bandi érdeme volt ez sem).
Bandinak fura kapcsolata van az anyukájával, úgy általában az egész családjával. Mióta kiköltöztünk, ő nem volt még otthon, és nem is áll szándékában senki miatt hazautazni. Aki látni akarja, jöjjön ide. Tavaly rávettem, hogy hívja fel anyukáját a születésnapján. Persze, sajnos, aznap valamiért elfelejtette. Másnap rákérdeztem újra, azt mondta, ha nagyon muszáj, felhívja. Nem volt meg neki a száma… Megadtam. Felhívta. Csak az első kérdés-választ hallottam, utána inkább lementem a földszintre. Ez így hangzott: Halló. Halló. Mi vett rá, hogy felhívjál? Kényszerítettek. Pár perc múlva Bandi utánam jött, már befejezte a beszélgetést. Megkérdeztem, csak nem sikerült anyukáddal 2 percet beszélgetni így majdnem két év után? Mit képzelek, csak 1 perc 45 másodperc volt…
Bandi húga is meglátogatott minket a családjával, köztük kicsi keresztlányunkkal, akit a névadó ünnepsége óta nem láttunk. Már csak Bandi öccse hiányzik, előbb-utóbb remélhetőleg rájuk is sor kerül.
Még fűzöm egy-két barátomat, hogy látogassanak meg minket (engem), de tudom, hogy nem egyszerű csak úgy hipp-hopp átruccanni Angliába, főleg, ha az ember nem egyedül van. Őszintén megmondom, ezek az utazások nekem is költségekbe vannak, hiszen egy-egy londoni beutazás, a belépők bizony eléggé megvágják az ember pénztárcáját. De szívesen megyek, idegenvezetek, már metrótérképet sem kell magammal vinnem, egész jól elboldogulok a fővárosban. Igaz, ehhez az is hozzájárul, hogy a főbb turistalátványosságoknál már jópárszor jártam, álmomban is eltalálok a Buckhingam palotához vagy a Tower Bridge-hez.

Apuék májusi látogatása rosszul sült el, ha lehet rá ezt a kifejezést használni. Pár napra jöttek, a második napon gondoltuk, összekötjük a kellemest a hasznossal, én elmegyek nyelvvizsgázni Londonba (pár hónapja készültem erre, rengeteget tanulva), ők pedig Dórival városnézni hármasban. Adam bejött velem a vizsgára, mert nagyon ideges voltam, és mivel elég nagy pocakom volt, jobbnak látta, ha elkísér. Jól tette. Az ötórás vizsga felénél volt egy ebédszünet, ekkor beültünk egy pubba inni valamit. Itt kaptam egy telefont. Először nem is értettem, ki az és mit akar, és csak lassan, nagyon lassan fogtam fel, miről van szó. Györgyi fiának barátnője hívott (akit én nem ismertem), mégpedig azzal a rossz hírrel, hogy Györgyi - egy szem - fia aznap reggel nem ébredt fel. Ennyi. Este lefeküdtek aludni, és reggel egyszerűen nem kelt fel. 38 éves volt. Krisztiánnal csak egyszer beszéltem, mióta kiköltöztünk, amikor otthon voltunk, akkor találkoztunk apuéknál, nem voltam igazán szoros kapcsolatban a „mostohabátyámmal” (apuék lassan 20 éve vannak együtt). Ennek fő oka az, hogy mielőtt igazi testvéri kapcsolat kialakult volna közöttünk, mi együtt jártunk/éltünk több mint egy évet. Akkor még az is jó poénnak tűnt, hogy az utcán, az ismerősök előtt apuztunk és anyuztunk egyszerre, hogy meghökkentsük az embereket. Később, a szakítás után már találkozni is fura volt, beletelt pár évbe, mire eljutottunk oda, hogy gond nélkül tudtunk együtt kerti sütögetni.

Nem tudom, mitől borultam ki jobban akkor, attól a gondolattól, hogy elvesztettem valakit, akihez az utóbbi időben nem is kötöttek szoros szálak és már soha nem is fognak, vagy attól, hogyan fogom megmondani Györgyinek, hogy Krisztián nincs többé. Mondanom sem kell, a vizsgát nem tudtam befejezni, nagyon kiborultam, Adammel felültünk a vonatra, hazakísért. Nem tudtam volna Györgyiékkel úgy hazajönni, hogy ülök vele szemben, mintha mi sem történt volna. Elmondani London közepén ugyancsak nem lett volna szerencsés. Itthonról felhívtam Dórit, azt mondtam, nem éreztem jól magam, hazajöttem, ők meg jöjjenek a terv szerint délután. Krisztián barátnőjét visszahívtam, megkértem, ha Györgyiék hazajönnek, beszéljen vele ő, mondja el neki, mégiscsak ő volt ott, amikor ez történt.
Nem tudom leírni Györgyi fájdalmát. Bele sem tudok gondolni, én mit éreznék, ha a gyermekemet veszíteném el. Lehetetlen volt megvigasztalni, és ezt már nem fogja begyógyítani az idő. 38 évet nem lehet kitörölni egy ember, egy anya életéből. A másnapi géppel hazautaztak, hogy tudják intézni a temetést, amelyre ekkora pocakkal esélyem sem volt elmenni. Azóta már voltak itt, beszélünk Krisztiánról, de már valahogy semmi nem lesz olyan, mint régen.

A tervek szerint idén hazamegyek, hazamegyünk párszor, a hogyant és a mikort még nem tudom. Valahogy le kell győznöm a repülés iránt érzett félelmet, utálatot, ha látni akarom azokat, akik nem tudtak, nem tudnak ide eljönni. Nem ígérek semmit, biztos nem fogok tudni mindenkihez eljutni, mert akkor minden hónapban repülnöm kéne, de majd igyekszem. Ki tudja, kit mikor látok utoljára…

100% attendance

Ebben az országban nagyon fontos, hogy a gyermek minden nap menjen iskolába. Úgy tűnik, nem baj, ha köhög, ha lázas, a fő, hogy jelen legyen. Az attendance jelentése kb. részvétel, a cél, hogy ez a szám minél magasabb legyen, illetve, hogy 95% felett legyen, ez az állami követelmény, elvárás.
Iskola-időszakonként nézik ezt a látogatottságot, vagyis minden term-öt külön. Ha 95% felett teljesít a tanuló, akkor good attendance-t kap, ha 100%-ot ér el, akkor megkapja a 100%-os attendance oklevelet. Ha minden termben 100%-ot ér el, akkor év végén külön díjat, plusz oklevelet kap, jelezve ezzel, hogy ez mekkora teljesítmény.
Timi és Kata 2010. szeptembere óta járnak a Yewtree-ba, azaz nemrég kezdték meg a harmadik évüket itt. Timi első évben elérte az egész éves 100%-ot, így év végén az össznépi díjazásos napon engem is meghívtak, óriási virágcsokorral köszönték meg, hogy minden reggel felkeltettem és útnak indítottam az én gyermekemet. Kata hiányzott talán 2 napot egész évben, ő csak jó részvételért kapott oklevelet. Timi kapott ajándékutalványt is, talán 10 font értékben, ha jól emlékszem.
Minden term-önként elért 100%-ért jutalom jár, ez lehet mozi, bowlingozás az igazgatónővel, vagy egyéb szabad program.
Második évben Timi újra elérte a 100%-ot, így megint virágcsokor és ajándék várt ránk. Előző évben is, és tavaly is öt tanuló érte ezt el, vagyis öt-öt szülő állt ott kint (ebből én voltam egyedül, aki kétszer is ott állt). Ez persze nem azt jelenti, hogy Timit betegen is elengedtem iskolába, hála Istennek nem volt beteg, nem volt semmi olyan időpont, program, amitől nem tudott volna menni.
Egyszer-kétszer volt olyan, hogy nem szerepelt a moziba menők listáján, de ezért mindig reklamáltam, és lám-lám, előkerült ő is, valahogy véletlenül lehagyták…
Kata soha nem reklamált, hogy ő miért nem megy, volt rá példa, hogy ő is ment moziba, de őt ez különösebben nem izgatta. Ő volt beteg is, fogorvoshoz is kellett mennie, mi több, egyszer levelet kaptam az igazgatónőtől, hogy jaj, 95% alá csökkent az attendance, kéri, hogy figyeljek oda, ne rontsam az iskola átlagát. Teljesen hivatalos, postai úton érkezett levél, dobtam is tőle egy hátast. Mit képzelek, egy évben (akkor még csak egy term volt, így persze nem tudhattuk, mi lesz később) két napot hiányzik a gyerekem, jaj, jaj.
Karácsony előtt újabb mozi volt esedékes (a hazai mozikban Az öt legenda címen futó film), ahova Timit megint nem hívták. Bementem újból reklamálni, és kiderült, hogy valóban, nem jogosult moziba menni, ugyanis egy napon korábban hoztam haza a megengedettnél, illetve úgy jött el, hogy az már hiányzásnak számít. A következő történt: Timi mostanában elég sokat üti meg magát, esik el, ütköznek össze. Hokizni szoktak (gyephoki) szünetben, többször megütötték ütővel, keze, ujja ficamodott ki, tele van kék-zöld foltokkal (ilyenkor erősen déjà vu érzésem van…). Azon a napon is hívtak, hogy Timi délelőtt összeütközött egy másik gyerekkel, ami önmagában még nem lett volna baj, de kb. egy óra múlva elkezdett szédülni, hányingere volt, fejfájása stb. Futottam érte, vittem a kórházba, ahol 3 óra várakozás után derült ki, hogy nincs agyrázkódása, jól van, de azért tartsam megfigyelés alatt (mintha egyébként nem tartanám…). Mint kiderült, 12:32-kor hoztam el, 28 perccel korábban, mint kellett volna, ugyanis ha 13 óra után hozom el, már nem számít hiányzásnak.
Nos, emiatt a 28 perc miatt írtam az igazgatónőnek egy levelet (ő már egy másik, kevésbé szimpatikus, az előző sajnos tavaly elhagyta az iskolát), hogy nem tenné-e meg, hogy újraértelmezi a kérdés, valószínűleg Timi az egyetlen, aki harmadik éve egyetlen napot sem hiányzik, és ez is olyan volt, hogy elment az iskolába, részt vett a tanításban, tehát nem reggeltől volt hiányzó. A válasz sajnos nem volt, a szabály az szabály. Timi borzasztóan el volt kenődve, nemcsak a mozi miatt, hanem az egész éves 100%-a ugrott ezzel, és igazságtalannak érezte a helyzetet. Kicsit én is, de kárpótlásul mindkét kicsivel (és persze Dórival, mert ő is meg akarta nézni) elmentem pár hete szombaton moziba, és megnéztük az áhított filmet (amelyet mellesleg csak ajánlani tudok mindenkinek).