Egy korábbi bejegyzésben már meséltem arról, mennyire elegem lett az előző munkahelyemből, a főnökségből, ezért felmondtam. Akkor elmentem egy másik céghez interjúra, ahol mindenféle papírok aláírása után egyszerűen eltűntek. Gyanítom, ez nem a cégre jellemző, inkább az ügyintézőre, ügynökre, akivel az interjú volt. Nagysokára válaszolt csak emailben, miszerint egy nyílt napon annyi embert felvettek, hogy már nincs rám szükség. Nem volt kedvem akadékoskodni (esetleg akár perelni is), ezért csak finoman (hozzám képest finoman) megírtam a véleményemet, azóta sem hallottam róla többet.
Így új állás után kellett néznem, és egészen véletlenül bukkantam egy másikra. A gyerekekkel ládát keresni voltunk a közeli faluban, amikor hazafelé megláttam egy útszéli táblát, miszerint ott nyílt nap van egy idősek otthonában, amelyet a Bupa tart kézben. A Bupa az egyik legnagyobb egészségügyi szolgáltató az országban, magán-egészségpénztár, otthonokat üzemeltet, házi gondozást, hospice-t vállalnak, vagyis elég széles körű és nagy cég. Hazaérve megnéztem a honlapjukat, és ugyan arra a nyílt napra nem mentem el, de kiderült, hogy a közelben (kb. 15 mérföldes körzetben) legalább 8 idősek otthona van, ha már ott voltam a honlapon mindegyikbe jelentkeztem, gondozónak, konyhai kisegítőnek stb. Másnap hívtak Dunstable-ből, hogy menjek be interjúra, ez 15 percnyire van tőlünk. Az otthon vezetőjével volt megbeszélés, aki az interjú végén fel is vett. Újra végig kellett csinálnom egy tréninget, mert hiába ültem végig 5 napot az előző munkahelyemen pár hónapja, amikor visszamentem dolgozni Léna után, azt itt nem fogadták el.
Éjszakás gondozónak vettek fel, mert arra jutottam, hogy talán éjszaka kevésbé hiányol a család, így ha éjjel dolgozom, jobb lesz. Persze még soha nem voltam sehol éjszakás, de egyszer ezt is ki kell próbálni. Este fél 10-től reggel fél 8-ig dolgozom, heti három éjszakát (vagy többet, ha valaki beteget jelent), azaz heti 30 órás a szerződésem. Nagyon hosszú a 10 óra, meg kell mondanom. De mivel még az elején tartok, ennél akár még jobb is lehet.
Az otthonról:
Az épület kétszintes, felül vannak az elbutulásban szenvedő (Alzheimer stb.) betegek, lent pedig azok, akik „csak” idősek és betegek, de sajnos köztük is van, akinek a szellemi épségéért nem mernék kezességet vállalni. A két szint két-két szárnyra van osztva, nappal a gondozók szárnyakra vannak beosztva, viszonylag sokan (azt hiszem, 4 gondozó egy szárnyon, vagyis 16 gondozó az épületben, plusz a vezető gondozók, menedzserek stb.). Éjszaka lent és fent is 2-2 gondozó van, azaz összesen négyen vagyunk az egész épületben, személyzet rajtunk kívül nincs. Szintenként kb. 30 beteg van, ez mindig változik, kórházba kerülnek, meghalnak, újak jönnek, de általában tartják ezt a számot. Mind a négy gondozó kap egy csipogót (személyhívót), minden szobában be van kötve a nővérhívó. Általában a lentiek használják, a fentiek valószínűleg nem tudják, mi az, vagy elfelejtik, mire is való. Van belső és külső kert is, konyha, mosoda, szintenként két étkező, egy társalgó, szépen berendezett.
A gondozókról:
Két nappalos műszakot csináltam végig, hogy megismerjem az otthont, a munkát és pár gondozót. A nappalosok csak nappal dolgoznak, az éjszakások csak éjjel. Akivel nappal voltam együtt, azok aranyosak, kedvesek, szeretik a betegeket. Akikkel éjszaka vagyok… nos, róluk ez nem igazán mondható el. Korai még határozott véleményt mondani, de azt hiszem, utálok mindenkit és rasszista is vagyok. Öt fekete, két lengyel gondozó van, én vagyok a nyolcadik. Ennyien látjuk el az egész hetet, mind a két szinten, azt hiszem, ez nagyon kevés, de egyelőre ezt kell szeretni. A két lengyel nő közül az egyik iszonyatosan rasszista, egész éjjel szidta a feketéket, a lustaságuk, a beképzeltségük, a felsőbbrendű viselkedésük miatt, és sajnos igaza van. Nem általánosságban, én csak azokról tudok beszélni, akik ott dolgoznak. Fent hordják az orrukat, elvárják, hogy mindent a másik csináljon meg, de amikor reggel át kell adni a váltást, természetesen ők mondják el, mennyi mindent csináltunk az éjjel, főleg ők. Nem vagyok nagyra magammal, de azt hiszem, az egész éjjeles csapat IQ-ja kevesebb, mint az enyém, ez sajnos butasággal és rosszindulattal is párosul. Persze nem egyformán, vannak köztük jobbak, de pokoli nehéz ilyen emberekkel együtt dolgozni. Azt gondolják, százszor különbek nálam, pedig olyan hülyeségeket csinálnak, hogy a hajam az égnek áll. Van, aki 11 (!) éve ott van, utálja is a munkáját rendesen, lehülyézi a betegeket, csapkod, rémálmomban sem kívánnék magamnak ilyen gondozókat. Az egyik fekete nő valamelyik este meg akart téríteni. Megkérdezte, melyik templomba járok, és elhűlt annak hallatán, hogy sehova. Amikor bevallottam, hogy Jézus Krisztusban sem hiszek, sokkot kapott. Én szegény, szerencsétlen, akinek az élete nem teljes, nem is lehet, de ha másnap együtt imádkozunk, akkor talán még menthető vagyok. Azt hittem, sikítva rohanok el, főleg, amikor (valószínűleg a lelkem megmentéséért) elővette a Bibliáját és elkezdett belőle zsolozsmázni, énekelni, dúdolni, akármit csinálni. Egy ideig próbáltam érvelni amellett, hogy jogom van nem hinni, ahogy neki is joga van hinni, nem kéne egymásra erőltetnünk a nézeteinket. Nem értette, hogy tudok így élni, és látszott rajta, szívén viseli az én nyomorult életemet. Valószínűleg ezt elmondhatta a többieknek is, mert másnap már csúnyán néztek rám, kizártak a beszélgetésből, sőt, egészen véletlenül a kávésbögrémet is eldugták…
A beosztásom még nem végleges, egyelőre összevissza dolgozom, de pár hét, hónap után be fog állni rendszeresre, fix napokra. Persze ezt mindig felülírja egy betegség, nyaralás, szabadság, de az állandó napjaim akkor is meglesznek. Ha kibírom addig.
A betegekről:
Az, hogy melyik szinten dolgozom, teljesen véletlenszerű (legalábbis nem jöttem még rá, hogy mitől függ, lehet, ki kivel akar és hol dolgozni, biztos lehet nyalizni érte), így már mindkét szinten voltam többször is. Lent nagyon forgalmas, a betegek folyamatosan nyomják a gombot, pisilniük kell, kényelmetlen a párna, fáj valamijük vagy csak unatkoznak. A lenti műszak zárja a kapukat, ajtókat mindenhol, végzi a mosodai munkát. Mindkét szinten terítünk mindkét ebédlőben,kitakarítjuk azokat, a székeket, asztalokat lefertőtlenítjük. Vannak olyan betegek, akik bezárkóznak, önellátóak, nem kell őket éjszaka zavargatni, van, akihez akkor megyünk, ha kéri, és van, aki nem tudja ellátni magát. Tisztába tesszük, betakargatjuk, ruhát cserélünk rajta. Lent egy, fent három olyan beteg van, akit forgatni kell a felfekvések miatt, a legsúlyosabbat ebből óránként. Mondanom sem kell, hogy jó, ha négyóránként meg van fordítva, de a papíron persze nem ez szerepel. Időnk lenne rá bőven, de mint említettem, a lustaság nagy úr…
A fenti szint úgy néz ki, mint a bolondokháza (bár nem voltam ott, de arra hasonlíthat). Többen nem alszanak, hanem csak céltalanul járnak körbe-körbe a folyosón, ki ruhában, ki pizsamában, ki fél zokniban, ki félmeztelenül, ki meztelenül. Az egész szint körbejárható, ennek köszönhető, hogy ha kijövök egy szobából, ebédlőből, vécéből, tutira rossz irányba indulok el. Előbb-utóbb persze körbeérek, csak időt vesztek és a lábam is lejárom. Nagyon lassan kezdem megtanulni, ki hol van, merre kell menni, hiába nyugtatott a menedzserem, hogy baromi ügyes vagyok, csak jókat hall rólam, az én maximalizmusommal nem engedhetem meg, hogy 2 nap után ne tudjam 60 embernek a nevét, helyét, valamint az épület teljes alaprajzát…
Vannak agresszív betegek is, velük óvatosnak kell lenni, van, akihez szólni sem szabad, ha olyan napja van. Ki kell kerülni a folyosón, majd leül valahova és ott alszik. Sokszor előfordul, hogy befekszenek egymás ágyába, ezért vannak ajtók, amelyeket zárni kell (a szolgálati szobákon, konyhán stb. kívül is). Volt olyan, hogy jött egy bácsi, mert nem találja a szobáját. Szegénykém jó szobába akart menni, de ott már aludtak, ezért hitte, hogy rossz helyen jár. Ha pedig nem tudom, ki hol lakik, elég nehezen tudom visszavezetni a helyére. Alig pár név van kiírva a szobákra, a teljes szobaszám-beteglista pedig a földszinten van a vezetői szobában. Javasoltam a menedzsernek, hogy talán megkönnyítené az életet, ha ki lenne írva minden ajtóra a név, azt ígérte, igyekezni fognak.
Műszak kezdetén és végén körbemegyünk egy felpakolt kocsival, pelenka, törölköző, törlőkendő, kötény, kesztyű, mindenkit végiglátogatunk, megforgatunk, tisztába rakunk, ágyba dugjuk őket, elhozzuk az utolsó teáscsészéket stb. A köztes időben lent akkor megyünk, ha hívnak, fent pedig kétszer-háromszor járunk körbe. Aludni tilos, ennek ellenére persze mindenki szunyókál, pár perctől akár több órán át is. Nekem is volt olyan, hogy hajnali 4-kor leültem, és arra ébredtem, hogy alszom, akkor 20 percet aludtam. Az egyik fekete gondozó, ő az egyetlen férfi, több órán át aludt, iszonyat hangosan horkolt (amúgy a társalgóban van a székhelyünk, tévézünk, beszélgetünk, kávézgatunk, unatkozunk), a csipogóját is kikapcsolta, nehogy valami megzavarja…
Viszek be hordozható dvd-lejátszót, így legalább van időm megnézni egy-egy filmet, még ha néha sok részletben is (volt már olyan, hogy összesen félórára tudtunk leülni, mert valaki folyamatosan nyomta a hívót). Rejtvény is van nálam, újságok, próbálom magam elfoglalni. Amikor álmosodom, akkor elmegyek vécére, iszom egy kávét, teát, vagy egyszerűen teszek egy kört az épületben, hogy ne aludjak el. Az utolsó két éjszakán már egy percre sem hunytam le a szemem, de így legalább láttam, hogy rajtam kívül mindenki más igen.
Az órabérem kevesebb, mint az előző helyen volt, viszont fajlagosan többet kapok, hiszen nem utazom egész nap, nem autókázom, fixen dolgozom, fix beosztással. A legnagyobb hátrány itt, azt hiszem az, hogy nem egyedül vagyok. Mivel egymásra vagyunk utalva az éjszaka nagy részében, ezért kellemetlen úgy dolgozni, hogy a másikat semmibe vesszük. Igyekszem keresni valami mást, de jelenleg az életemet kitölti a munka, alvás, család, és sajnos ebben a sorrendben. Három egymást követő éjszaka után csak kómásan tudok kóvályogni, remélem, hozzászokom vagy hamar találok egy olyat, ahol szeretnek, netalán megbecsülnek, értékelnek, vagy legalábbis emberszámba vesznek…
