Újabb másfél hónap telt el bejegyzés nélkül, mentségem, kifogásom az mindig van bőven, hogy most épp miért is nem… Az egyik legfőbb érvként jelen pillanatban a vámpírokat tudom felhozni. Karácsonyra (vagy szülinapomra, nem tudom pontosan) megkaptam a Vampire Diaries című tévésorozat négy évadát, azóta ha van egy kis időm, azt nézem. Vettünk egy hordozható dvd-lejátszót, az előző sajnos tönkrement, így abszolút mobilan tudom nézni a magyarul Vámpírnaplóknak fordított sorozatot. Bent a munkahelyen van ugyan tévé, és még az is előfordul, hogy enyém a távirányító, pár ilyen alkalommal belefutottam ebbe a sorozatba, akkor szerettem bele. Mivel többnyire BBC Newst nézünk vagy esetleg valami idétlen filmet, netán horrort, inkább beviszem magammal a lejátszót, és fülhallgatóval nézem az én kis sorozatomat vagy bármilyen más filmet. Persze sem megengedve nincs, hogy ilyen eszközt használjunk bent, sem a kollégáim nem boldogak, hogy nem velük foglalkozom vagy éppen beszélem meg a politikai híreket (nem mintha lenne halvány fogalmuk a hírekről, inkább csak háttérzajnak kapcsolják be az alváshoz…), de engem ez a legkevésbé sem érdekel. Elvagyok a saját kis világomban, és mindenki tehet egy szívességet.
Nos, ez a másik. Az apátia… vagy hívhatjuk bárhogy máshogy, depresszió, üresség, hullámvölgyek, rossz hangulat. Lassan másfél éve küzdök nőgyógyászati gondokkal (nem blogképes a leírása), és miután semmilyen szervi rendellenességet nem találnak, különféle gyógyszerekkel próbálkoznak, amelyek hormontartalmúak. Sőt, kaptam egy hormontartalmú spirált is egyértelműen nem fogamzásgátlási céllal. És persze a legtöbbször azt hallom, hogy ez a korral jár, a hormonjaim szívatnak. Ezzel természetesen minden alkalommal emlékeztetnek arra is, hogy idén 40 leszek, és a korral jár kifejezéstől robbanni tudnék. Rosszabb pillanataimban (amiből azért elég sok van) leírom magam, minek kezdjek már új dolgokba stb. Jobb pillanataimban világot tudnék váltani. Nem, nincsenek szuicid hajlamaim, mert ez sem érdekel. Egyszerűen felkelni sincs kedvem, nemhogy főzni, dolgozni menni, gyereket nevelni. A barátaimmal sincs kedvem beszélgetni, mert ilyenkor nemhogy nem vagyok jó partner, de utálom, hogy látják, ilyen is tudok lenni. Ez nem én vagyok.
Csak azért írom le ezeket, hogy akik hiányolnak, tudják, szeretem őket, jelentkezni is fogok, amikor jobb pillanatom van, vagy amikor rendbejön a hormonháztartásom. És persze ha eláll ez a nyomorult eső és végre kisüt a nap, mert ez sem segít a hangulatomon. Amúgy persze köszönöm, jól vagyok.
