Nem beszélve arról, hogy nem volt olcsó, főleg az utóbbi pár hónapban, ugyanis készülődtek a nagy show-ra, az O2 arénába. Az iskola, a Theatretrain idén volt 20 éves, minden évben ünneplik valahol a születésnapjukat, valamelyik évben a Royal Albert Hallban voltak, ebben az évben úgy döntöttek, az aréna tökéletes helyszín lesz. El sem tudtam képzelni, mennyire nagyszabású az egész. Kaptak külön hátizsákot erre az alkalomra (a kaptak alatt azt értem, hogy fizettünk mindenért), Theatretrain felirattal, amelybe különböző dolgokat kellett tenniük. Piros, fehér kesztyűt, álarcot, zseblámpát, és még ki tudja, mit. Állandóan csak erre gyakoroltak, külön cédét kaptak, dalszöveglistát, itthon napi 10 órában csak a dalokat hallgattuk, a táncokat láttuk.
Eljött a nagy nap, külön programfüzet készült, három jegyet vettünk, Dóri jött velünk (ez is egy vagyonba került), Gergő és Petra vigyázott Lencsire, amíg mi beutaztunk Londonba, a város másik felére. Szegények reggel 9-kor mentek be, a show pedig este 7-kor kezdődött, és majdnem 11-kor volt vége. Ez volt az első alkalom, hogy a tanodások az ország minden részéből összegyűltek és KÖZÖSEN elpróbálták azt, amit külön-külön már százszor megtettek.
A dolog elég rosszul indult, már a vonaton voltunk, amikor hívtak az arénából, hogy Timi szemébe belekapott egy másik lány, csúnyán bevérzett, feldagadt, az ügyeletes mentőssel/orvossal beszéltem, aki azt mondta, hogy ha odaérünk, nézzem meg, de ő kórházat javasol. Mire beértünk, már jobban lett, bár elég csúnya volt a szeme, a homályos látás elmúlt, így közösen úgy döntöttünk, táncolhat, de nagyon vigyáz magára (a bevérzés jó pár nap alatt, lassan múlt el).
Le sem tudom írni a látványt. A különböző városok különböző színű pólóban voltak, így viszonylag jól követhető volt, merre van az ember gyereke (az enyémeken khaki színű póló volt). Négyzet alakú csoportokba rendeződtek, és minden dal után vándoroltak, négyzetről négyzetre. Két részre osztódott a show, az első egy órában az első „adag” gyermek lépett fel, a többiek szemben a nézőkkel ültek a nézőtéren (sok százan), ők voltak a kórus, plusz ők is résztvevők voltak, álarcot vettek fel, táblákat tartottak fel, esernyőt nyitottak ki stb. A második órában cseréltek, akik addig lent voltak a küzdőtéren, ültek fent és kórust játszottak. Kata és Timi az első csoportban voltak, vagyis az első egy órában táncoltak/énekeltek lent a küzdőtéren. Nem volt egyszerű fotózni őket, hiszen a) mozogtak, b) a fények – mint szinte minden előadáson – nem voltak megfelelők, c) az én objektívem ehhez kicsi volt, d) nem akartam végig egy pici lukon nézni az előadást…
Volt egy óriási kivetítő, ott is látni lehetett néha őket, az egészről dvd készül majd szeptemberre, az is megvehető lesz (hát persze, hogy minden szülő meg fogja venni). A show után nem győztük összeszedni a többezer gyerek és szülő között a mieinket, akik addigra már nagyon kimerültek voltak. A metróval való hazajutás kilátástalannak látszott, hiszen annyian voltak minden kocsiban, hogy egyszerűen mozdulni sem lehetett. A sokadik metró ment el nélkülünk, de már csak egy vagy két járat jöhetett, utána egész egyszerűen nem jött volna több, hiszen itt sem járnak 24 órán keresztül a földalattik. Így muszáj volt magunkat, illetve a kicsiket felpréselni a következő járatra, hogy elérjük a csatlakozó vonatot Lutonba. Persze, a két kicsi kidőlt a vonaton, nem győztük felkelteni őket Lutonban. Majdnem fél 2 volt, mire ágyba kerültek, másnap reggel pedig kelni kellett az iskola miatt…
Ezzel a show-val végetért a Theatretrain évada, szeptemberig szünet van. Már egy ideje gondolkodunk azon, hogy befejezzük a kicsik hurcolását, bármennyire is szeretik ezt. De mivel nyári szünet van, muszáj valamivel elfoglalnom őket, színitanoda ide vagy oda. Pont kapóra jött egy közeli fitneszstúdió szórólapja. Van nekik uszodájuk, gyerekfoglalkozások (nyárra és egyébként is), edzőtermük és felnőttfoglalkozások is (zumba, ilyen nekem valók…). Kértem időpontot, körbevittek az épületben, megmutogattak mindent, elmesélték, mindez nekünk havonta mennyi sokba fáj. Bandi dobott egy hátast az ártól, de aztán igyekeztem megmagyarázni, miért is baromi jó ez nekünk, ebben aztán nagyon jó vagyok…
Ahhoz az összeghez, amit eddig a kicsiknek fizettünk ki heti 3 óráért (plusz benzin stb.), az egyharmadát kéne hozzátenni, hogy egész hónapban mind a heten használhassuk az összes felszerelésüket. Én mehetnénk úszni (na jó, pancsizni) a kicsikkel minden nap akár, egész nyáron vannak nekik különböző foglalkozások, sporttevékenységek, még ha csak napi egy-egy óra hosszára is, Gergő járhat edzőterembe, én is, eljárhatok zumbázni, amire akarok. Egyetlen hibája ennek a klubnak, hogy nincs fallabdapályájuk, de az van a másik irányban egy közeli klubnak (amelyiknek sajna uszodája és gyerekprogramja nincs, bár olcsóbbak), így azt megoldjuk ott havonta egyszer-kétszer. Sikerült meggyőznöm az én drága férjemet és a kicsiket is, beiratkoztunk ide, egyéves szerződést kötöttünk velük. Azóta minden nap járok edzőterembe és/vagy zumbázni, bokwázni, Gergő is szorgalmasan jár, Dóri kevesebb idejéből kifolyólag nem mindig, a kicsik heti 5 délelőtt járnak foglalkozásra, és talán ugyanennyit pacsálni. Nem mondom, fárasztó nagyon hozni-vinni őket, pedig nincs messze, 10-15 perc gyalog (igaz, hegynek felfelé), komoly beosztást igényel, ki mikor hova megy…
Kaptunk mindannyian edzéstervet, céltól függően. Bandi is el-eljárogat velem, ő nem súlyzózik, inkább sétál-fut, készülünk az egy hónap múlva tartandó londoni tájfutóversenyre, ahol már voltunk 2 éve, igaz, akkor jobban edzésben voltunk, mint most. Bandi és Gergő a 8 km-es férfiben indul, Dóri és én a 7 km-esben (mindez persze légvonalban, lépcsőzések nélkül). Azt hiszem, vért fogunk izzadni mindannyian, mire teljesítjük a távot…
Kaptunk mindannyian edzéstervet, céltól függően. Bandi is el-eljárogat velem, ő nem súlyzózik, inkább sétál-fut, készülünk az egy hónap múlva tartandó londoni tájfutóversenyre, ahol már voltunk 2 éve, igaz, akkor jobban edzésben voltunk, mint most. Bandi és Gergő a 8 km-es férfiben indul, Dóri és én a 7 km-esben (mindez persze légvonalban, lépcsőzések nélkül). Azt hiszem, vért fogunk izzadni mindannyian, mire teljesítjük a távot…
Ha már gyerekek elfoglalásánál tartunk, újra elkezdtem geoládázni. Amikor Hemelbe költöztünk, próbáltunk pár ládát megtalálni, de azt kell mondjam, az otthoniak sokkal jobbak, jól el vannak rejtve, megtalálni is élvezetesebb, mint itt, így hamar feladtuk. Volt olyan láda, amit sokadszorra sem találtunk meg, írtunk az elrejtőjének, hogy segítsen. Lutonba költözésünk után újra belefutottam valahol a geocachingbe, így újra kedvet kaptam a kereséshez. Bevontam a kicsiket is, így most minden másnap-harmadnap elmegyünk ládákat keresni a lehető leglehetetlenebb helyekre is, de nagyon élvezik. Én azt már kevésbé, hogy reggel 6-kor azzal kezdik, anyaaaaaaaaaa, mikor megyünk úszni, anyaaaaaaaaaa, mikor megyünk ládát keresni, és addig nem hagyják abba, amíg el nem indulunk. És aztán másnap reggel 6-ig nyugalmam van.. a ládáktól és az uszodától, tőlük természetesen nem…
