Iskolaváltás 2.

Most már csak röviden számolok be a végeredményről. A lényeg: Timi hétfőtől idejár szembe, az utca túloldalára, ahova Kata is.
Mielőtt hazamentem, felhívtam a helyi önkormányzat illetékes osztályát, hogy találtam két másik iskolát elérhető (kocsival 6-8, gyalog kb. 35 perc) távolságban, nincs-e ott esetleg hely. Nem volt. Viszont felajánlottak egy sokadik iskolát, ahol lenne hely, ha jó nekünk. Sok választásunk nem volt, elfogadtam, nézzenek utána, megoldjuk. Attól sem riadtunk vissza, hogy anglikán egyházi iskola, legalább ragad valami a gyerekre az iszlám vallás tanulásán kívül is…
Amikor Magyarországon voltam, telefonáltak, hogy igen, véglegesen megvan a hely, mehetünk interjúra, küldik majd a levelet. Most hétfőn el is mentünk, körbe is mutogatták az iskolát, megvettük az egyenruhát, a táskát, megkaptuk a szükséges papírokat a jövő hétfői kezdéshez. Aprócska (na jó, nem is olyan aprócska) probléma volt, hogy percre pontosan ugyanakkor kell a két gyereknek a két különböző iskolában lennie. Hiába kb. 8 perc kocsival, ez azt jelenti, hogy a) Katát viszem reggel először, 8.40-kor átsétálok vele, 8.50-kor beülök a kocsiba Lénával és Timivel, elviszem Timit, leparkolok, kiveszem őket, valamikor 9 óra után pár perccel tud Timi beérni az iskolába, 8.45 helyett. b) lehetőségként Timit viszem először, kirakom az iskola előtt mondjuk 8.40-kor, hogy csak 5 percet kelljen várni a bejutásra, utána visszajövök Lencsivel és Katával kocsival, kb. 8.50-kor beviszem Katát, aki így csak max. 10 percet késik… Délután ugyanez pepitában.
Bementem kedd reggel Kata osztályfőnökéhez megkérdezni, nem lehetne-e valahogy megoldani, hogy Kata előbb vagy később menjen reggel és délután, akár egyedül is. Nos, ez nem működhet, nem tehetnek kivételt. Elmeséltem, mi a helyzet, mire azt mondta, ez csak rövid távú megoldás, szeptembertől majd jobb lesz, ha Timi ide járhat. Kicsit meglepődtem, mintha sugallta volna, hogy tud valamit. Viccesen megjegyeztem, ha hall valamit, azonnal szóljon, mert kétségbeesetten szeretném Timit ugyanoda hordani, ahova Katát, nem utolsósorban azért is, hogy végre ne kelljen itthon napközben az autó, vagyis el tudjak menni kora hajnalban dolgozni akár egész napra, és Bandi vihesse a gyerekeket – gyalog. Azt mondta az osztályfőnök, beszél a titkársággal, hátha meg tudják oldani Kata elhelyezését, amúgy pedig az ő lánya is 5.-be jár, ha Timinek sikerül idejárni, osztálytársak lesznek. És igen, valóban tudott valamit. Két órával később hívtak a titkárságról, hogy Timinek van egy hely, ha még érdekel, és hétfőn kezdhet. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Felhívtam az anglikán iskolát, visszavittem az egyenruhát, táskát, papírokat, és szerdán átmentünk ide, Timinek bemutatni az új osztályát, osztályfőnökét, az egész iskolát. És persze megvenni az új egyenruhát, táskát, kitölteni a papírokat.
Ma van az utolsó napja a régi iskolájában, nehezen szakad el. Mégiscsak oda járt 3 teljes évet, hiányozni fognak neki a barátai. Már akik tényleg azok. Megígértem, nem fog megszakadni a kapcsolat, jöhetnek hozzánk, ő is mehet hozzájuk, néha-néha átviszem majd Hemelbe őt. Bandi csinált neki e-mail címet, ahova írhatnak azok, akik tudnak, ez viszont azzal jár, hogy néha át kell engednem a laptopom neki.
Hétfőtől könnyebb lesz az élet. Nem kell korán keltenem a kicsiket, nem kell autóznom reggel a csúcsforgalomban, rohanni, aggódni, hogy visszaérek-e időben, benzinben iszonyatosan sokat fogunk spórolni, elmehetek helyette dolgozni, ez pluszbevételt jelent, és ráérünk egy év múlva azon aggódni, hogy Timi hova megy majd középiskolába…

(Utóirat: semmi hír a rasszista vádakról, nem tudom, ide átkerült-e a papírokra, nem kérdezek rá, reméljük, tiszta lappal indul. Az anglikán iskolában hozta Timi a formáját, amikor leültünk az igazgatónővel és kedvesen üdvözölte az X.Y. anglikán egyházi iskolában, ahol reméli, jól fogja magát érezni, Timi megszólalt: Köszönöm, de én nem vagyok ám vallásos…)

Iskolaváltás(ok)

Mivel Lutonban lakunk, ésszerű dolognak tűnik, hogy a gyerekek itt járjanak iskolába, ne kelljen áthordani őket Hemel Hempsteadbe. Önmagában nincs messze az sem, 15-20 perc, de mivel autópályán megyünk, a reggeli, London felé tartó csúcsforgalom rémálom. Ugyanez igaz hazafelé is. Van, hogy az autópálya felé menő utcán már dugó van, néha csak önmagában állunk ott 20 percet. Felfedeztük az összes kerülőutat, hátsó, erdőkön-mezőkön vezető madár által sem járt utakat (amelyek ezek ellenére aszfaltozva vannak!), de nagyon nehéz kiszámolni, hogy mikor hol érdemes menni. És különben is. Itt van az utca túloldalán egy iskola, miért kínlódnék nap mint nap az ingázással. Nem beszélve arról, hogy Léna be a kocsiba reggel, Hemelben kivesz, babakocsi, kicsiket bekísér, visszarak, hazajön, kivesz, délután ugyanez. És persze, minden úton elbóbiskol vagy el is alszik, ezután igen érzékenyen érinti, amikor kiveszem. Nem alszik normálisat, teljesen felborul az egész napirendje. Amikor itthon van Bandi (általában heti két nap itthonról dolgozik), akkor vagy ő viszi a kicsiket, vagy őrzi Lénát itthon, amíg én megjárom Hemelt.
Ezen okok miatt igényeltem itt helyet a lányoknak. A helyi önkormányzat felvételi osztályára kellett benyújtani a papírokat, a születési anyakönyvi kivonattól kezdve a jövedelemigazoláson át mindent. Három helyet kellett megjelölni, gondosan kiszámoltam, hogy a Lutonban lévő 37 iskola milyen messze van tőlünk, gyalog és autóval, időben és távolságban. A legnyilvánvalóbb az utca túloldalán levő (szó szerint) iskola, a második kb. negyedóra, a harmadik pedig kb. 25 perc gyalog.
Első körben szeptembertől terveztem őket átíratni, gondoltam, erre a maradék 6 hétre már nem érdemes (ma van a kéthetes szünet utolsó napja, hétfőn mennek újra suliba, az utolsó időszakra július végéig). Katának felajánlottak egy helyet itt szemben, a 2. osztályban, figyelmeztetve, hogy a helyet nem tudják fenntartani szeptemberig, vagyis ha nem fogadom el, lehet, a 3. osztály elején már nem lesz. Timinek viszont egyik iskolában sincs hely 5.-ben, a 6. pedig még nagyon messze van, addig nem tudják, mi lesz. Felhívtam az ügyosztályt, mondtam, elfogadom Katának a helyet, de Timivel mégis mit csináljak… Azt mondták, azzal, hogy a testvére idejár, a várólista tetejére kerül, mert ez a legerősebb prioritás. Egyelőre nem tudnak arról, hogy valaki távozna, de még akármi is történhet. Vagy nem.
Meg is jött a hivatalos papír erről, valamint egy levél az iskolától, hogy Katát várják szeretettel június 10-étől, hétfőtől, előtte pedig szerdán (tegnapelőtt) egy rövid beszélgetésre menjünk be. Mivel ezt épp megtudtuk szünet előtt két nappal, Kata úgy ment be pénteken a régi osztályába, hogy el tudott búcsúzni mindenkitől. Bandival és Katával hárman átsétáltunk szerdán, körbevezettek bennünket az egész iskolában, bementünk a leendő osztályába, a tanárnők bemutatkoztak, mindenki nagyon kedves volt, az osztálytársak nagyon várják már hétfőn Katát, ő pedig nagyon izgatott. Vettünk neki piros logós kardigánt (a régi ugyebár lila volt, de amúgy is más az embléma), kapott új táskát, tornazsákot, egész nap hurcolászta magán, nagyon tetszett neki.
Újra rákérdeztem Timire, de ők sem tudnak segíteni. Nem mi vagyunk az egyedüli család, ahol a testvéreknek nem jut/ott hely. Mondtam, sajnos nem tudok egyszerre két helyen lenni, Hemelben és Lutonban sem, azt mondták, beszéljek az önkormányzattal, hátha ők tudnak tanácsot adni, esetleg keressek egy távolabbi iskolát Lutonban (mondtam, az összes többi 30 percen túli séta). Nem tudom, mennyivel lennék előrébb, ha Lutonban kellene 30 perc sétával (induljunk ki abból, hogy ha nem muszáj, nem használnám az autót itt helyben) érnék oda valahova, mintha Hemelbe kellene mennem… Így sem, úgy sem tudom egyszerre a két lányt IDŐBEN bevinni és elhozni az iskolából. Mindkettőnek 8.45-re kell beérnie, Timi 3.00-kor, Kata 3.30-kor végez. Vagyis délután halvány esély van rá, hogy átérek Hemelből Timivel Katáért, de ne felejtsük el, az, hogy 3-kor végez, azt jelenti, hogy kb. 3.10-kor jövünk ki a kapunk, Lencsi be az autóba, babakocsi összecsuk stb., tehát kb. negyedkor-húszkor indulunk. Tíz perc alatt pedig a legnagyobb jóindulattal (sebességgel) sem érek át. Fő is a fejem rendesen…
Felmerül a magántanulóság kérdése is. Ennek persze egyelőre csak hátrányát látom, de végső esetben akár ez is szóba jöhet. Létezik a lutoni járásnál olyan, hogy otthontanulás. A szülőnek nem kell tanári vagy egyéb végzettség, azt sem szabják meg, mit kell itthon a gyereknek tanulnia. Pontosabban, nem kötelező követnem a nemzeti alaptantervet (vagy akárhogy is nevezzük itt). Még vizsgára sem szükséges bejárnia. Persze nem lehet évekig itthon lébecolni, ráadásul akkor vinnem kell őt is mindenhova, ha megyek el, ráadásul, tényleg, mit csinálok vele itthon? Ha pedig itthontanulást kérvényezek az önkormányzattól, akkor leveszik a várólistáról, vagyis kivonják az állami oktatás alól, pedig pont az lenne ennek a célja, hogy amíg nincs helye, csak addig maradjon velem. Vagyis tényleg csak végső esetben fordulnánk ehhez a megoldáshoz.
Timi még egy évet jár az általános iskolába (primary school), utána a 7. évet már középiskolában kezdi (secondary school), vagyis erre az egy évre járhatna ide szembe maximum, utána úgyis keresni kell egy másikat, amely sajnos mindenképp messze van, azt hiszem, a legközelebbi is kb. 40 perc.
És itt most nem beszélek az egyéb nehézségekről (vajon milyen véleményt kap az előző iskolából…), csak „simán” az iskolaváltásról. Nem értem, miképp lehet, hogy egy ekkora város ennyi iskolájának ilyen kevés helye van. Ja igen, ugyanis törvényileg meghatározott, 30 fős maximált létszám van. Ezen felül nem vehetnek fel gyereket, és ha Timi leendő osztálya 30 fős marad szeptemberben, nem tehetnek kivételt, nem lehet az osztály 31 fős. Mert ellentétes a törvénnyel, a szabályokkal. Nem tudnak több osztályt „csinálni”, mert nincs elég helyük.
Vagyis, a) lehetőség, keresek egy távolabbi iskolát, amely autóval még mindig sokkal közelebb van (10 percen belül), mint Hemel, b) várok, hátha megüresedik egy hely itt szeptemberig (azt nem tudom, lehet-e úgy csinálni, hogy beíratom máshova, és ha van hely, mégis áthozom…), c) mindenképp beszélek hétfőn újra az önkormányzattal, és okos tanácsokat kérek majd.
Még némi többletinformáció ehhez a témához: Dórit és Gergőt is hordtam eddig Hemelbe, de szerencsére ez már a múlté. (Reggel 7.50-kor indultunk, letettük Gergőt Hemel elején, aztán Hemel másik végén Dórit, majd újra egy másik végen a két kicsit, irány haza, így kb. 9.20-9.30 között értem haza. Délután ha Dóri végzett korábban, akkor 2-kor indultam, felvettem őt, aztán a két kicsit, majd Gergőt, és jó esetben 4-re itthon voltunk. Vagyis hiába 15-20 perc, azért ez igencsak 1,5-2 órás körút volt).
Dóri otthagyta a sixth formot (az első évet csinálta végig, a másodikat már nem fogja), kicsit besokallt. Egyrészt nagyon nehéz, átlagon felül kell teljesítenie. Ez kb. annyit jelent, hogy szabadideje nem sok volt, amikor mégis, akkor éjjel 1-ig, 2-ig leckét csinált, beadandót vagy tanult valamelyik vizsgára. Másrészt, elég sznob volt a suli, tele sok gazdag fiatallal (inkább szülővel), és nem engedhettük meg magunknak a párizsi utazást (hogy művészetet tanulmányozhasson a gyermek), a mindennapos városban való éttermi étkezést stb. Nem lenézték Dórit, erről szó sincs, egyszerűen ő nem érezte, hogy odavaló lenne. És igaz, hogy én egy évvel ezelőtt próbáltam vele megértetni, a rengeteg matekkal, a matekkal és az emelt szintű matekkal nem fog tudni mit kezdeni, hacsak nem akar matematikus lenni, de ő nem hitte el. Mostanra viszont látja, hogy tanul, tanul, tanul, de ha nem megy egyetemre (márpedig évi 6-10 ezer fontos tandíj mellett nem fog), az egész kárba vész. Van itt egy jól működő rendszer, amit talán gyakornokságnak, inaskodásnak lehetne fordítani (apprenticeship). Ez úgy néz ki, hogy a tanuló jelentkezik egy iskolába, college-ba (ez van a secondary school után, tehát valahol a szakközépiskola, gimnázium, főiskola összevont intézménye lehet), nem mindegyik college csinálja, tehát meg kell keresni a megfelelő iskolát. Illetve először ki kell találni, mit is akar a gyermek. Jelen esetben Dóri könyvelést szeretne tanulni. És dolgozni. A college tart egy 6 hetes ismerkedő tanfolyamot, heti 4 nap, ahol a gyermek reggeltől estig betekintést nyer a könyvelés „belsejébe”. Ezután keresnek neki egy céget a lakhelyhez közel (sok ilyen van, akik szerződést kötnek a sulival), de akár ő is kereshet magának egyet, ahol dolgozhat, mint gyakornok. Heti 4 nap munka, 1 nap iskola. Így tevődik össze a következő 2 éve. A munkáért általában a minimálbér felét szokták adni a gyakornoknak, viszont a 2. év végén megkapja a rendes képesítést, vagyis TAPASZTALAT-tal szerzi meg a tudást, mindamellett, hogy iskolában is tanulja. Ha mindenkinek tetszik a másik, akkor megkérik, maradjon az iskola elvégzése után, de ha tovább akar lépni, persze, ez is lehetséges. Nem úgy kerül ki az iskolából, hogy nincs gyakorlata, nem tudják hol alkalmazni, hiszen pont ez a lényege az egésznek, már tudja, mit kell csinálni, még ha nem is profi szinten. Ez most a nagy terv, én drukkolok neki. (Nem beszélve arról, hogy nem kell majd neki zsebpénzt adni, mert megkeresi…)
Ja igen, ő St. Albansba fog járni a suliba, ez valahol Luton és Hemel között félúton van, tömegközlekedéssel macerásabb, mint kocsival, de megoldja.
Gergő most végzett, ő is megy tovább, ő is a college-megoldást választotta, de nem a gyakornoki rendszert. Tanulni fog, grafikát és 3D dizájnt. Ez elég tág szak, tanul majd fotózást, művészettörténetet, illusztrációkészítést kézzel és géppel, modellezést, számítógépes látványtervezést, videojátékok programozását, igazából szinte mindent, amit be lehet taposni ebbe a kategóriába. A második évben szakosodnak, van választási lehetősége bőven. Ő Watfordba fog járni, amely Hemel után van délre, tehát utazni azt kell majd bőven, van egy közvetlen járat, lehetetlen időpontokban, de annyira oda akar járni, hát oldja meg. Hasonló szak van Lutonban is, de az nem az igazi (szerinte). Heti 3 napot kell bejárnia, a maradék kettőn dolgozni szeretne, hogy neki is legyen saját pénze (mert a smucig szülei nem mindig adnak zsebpénzt…).
A fent leírtak alapján látható, hogy a szélrózsa minden irányába fognak a gyerekeim iskolába járni, és eddig sem tudtam észben tartani, ki mikor végez, hol mi történik, de ezután azt hiszem, komplett naplót kell vezetnem, ha nem akarom elfelejteni ezeket. Már így is állandóan azt kapom, hogy de hát anya, én mondtam…

Rasszizmus, 2. felvonás

Április 23-án írtam egy bejegyzést Timivel és a rasszizmussal kapcsolatban:

Rasszizmus avagy az emberi hülyeség
Azóta megtörtént a „nagy visszailleszkedő beszélgetés”, amelyre Bandi is eljött, hogy ne legyek mindig egyszem szülő. Csak a csupabűbájmosoly igazgatónő volt ott, Timi és mi ketten. Nem tudom, hogy mi késztette bájolgásra, az, hogy ketten voltunk szülők, ezáltal többségben, vagy hogy mindjárt vittünk magunkkal egy válaszlevelet (erről mindjárt írok többet), de le sem lehetett törölni a mosolyt az arcáról. Nem szeretem az ilyen alakoskodást, én nem szeretem őt, ő nem szeret minket, teljesen felesleges udvariaskodni, szerintem inkább csak feszélyez mindenkit, legalábbis engem nagyon.
A levél: többen írtak nekem, jelezték, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot, igenis lépjek fel az igazságtalan vádakkal szemben. Nem nagyon akaródzott nekem ebből még nagyobb elefántot csinálni, de vesztenivalónk már nem volt, miért ne. Petra barátnőm segített összehozni egy szép, tartalmas levelet. Nem igazán fellebbezés, inkább csak annak tudatása volt, hogy nem értünk egyet a döntésével, a rasszizmus vádjával, valamint hogy nem is igazán Timi kezdte az egészet, és mindannyiunk felelőssége, a szülőké, az iskoláé, hogy jó útra tereljük a gyereket, vagyis némi lelkizés is volt benne. Timi csak a véleményét fejtette ki a maga kevésbé bájolgós módján, emiatt úgy érezzük, nem megfelelően van kezelve az ügy, némi túlkapást vélünk felfedezni a dologban. Azt is nehezményeztük, hogy a „rasszista” címke hosszú időn keresztül el fogja kísérni, és ez mennyire negatívan fog hatni a további életére stb.
Miss Csbm (csupabűbájmosoly) átfutotta a levelet, nyelt egyet, majd hellyel kínált minket, jelezvén, hogy később pontosan elolvassa, amiket írtunk, hogy megfelelően tudjon reagálni rá. Ott és akkor nem hangzott el a rasszizmus kifejezés, sőt, még csak nem is utalt rá. Az egyetlen, ami miatt neheztelt Timire, hogy illetlen, goromba, neveletlen, szemtelen volt (rude). Elmondatta vele a négyes aranyszabályt, miszerint légy gondoskodó, légy tisztelettudó, légy felelős, légy biztonságban. Ebből ő a másodikat sértette meg, ezt el is ismerte. Miss Csbm aláíratta vele, hogy ezentúl erre figyelni fog, tisztelettudó lesz másokkal, ő is aláírta, mi is aláírtuk. Még egyszer hangsúlyozom, rasszizmusról, vallásról egy árva szó sem esett.
Újabb mosoly Miss Csbm-től és már jöhettünk is el, Timi mehetett az osztályába.
Timit próbáltam kicsit megijeszteni, hogy ha ilyeneket mond, elküldhetik az iskolából is, sőt, hosszú távú következményként akár az országot is el kell hagynunk (tudom, ezt csinálhatnám jobban is, majd igyekszem). Ezt persze elmondta a két angol kislánynak is, akik azt mondták, az lenne a legjobb nekik és Angliának is, ha elhagynánk az országot. Amikor aznap sírva jött haza, mondtam, ne foglalkozzon velük, buta angol libák.
Nos, a folytatásról. Kérdeztem Miss Csbm-et, hogy vajon mégis mikor foglalkozik Timi ügyével, azt a választ kaptam (természetesen fülig mosoly kíséretében), hogy óóóóóóóó, rajta van ám az ügyön, ott áll az asztalán a kupac, tetején természetesen Timié. Mivel eltelt pár hét reagálás nélkül, május 24-én írtam egy emailt az iskolának (ugyanis nincs saját email-címe az igazgatónak), érdeklődve Timi ügyéről. Ma megjött a válaszlevél Miss Csbm-től postán, május 27-ei dátummal, miszerint a megyétől tanácsot kérve úgy döntött (nem értem, miért nem a királynőt kérdezte meg, de ne legyek rosszindulatú, lehet, ez a hivatalos eljárás), marad a rasszizmus címke Timi kizárásán. Mindazonáltal széljegyben feltüntetik a válaszlevelünket, a véleményünket. Mellékelten elküldte az iskola iránymutatását a rasszizmusra vonatkozóan. Valamint tájékoztatott, hogy az eset óta „valakik” hallották Timit azt mondani, hogy nem barátkozhat néhány lánnyal az osztályból, mert ők „bizonyos típusú angolok” (certain type of English), ez újfent kimeríti a rasszizmus fogalmát, nem szándékozik Timi ellen újabb kizárást eszközölni, de nagyon hálás lenne, hogy ha leülnénk vele elbeszélgetni arról, hogy ez a fajta beszéd, viselkedés nem elfogadható az iskolában.
Ezt sem hagytuk válasz nélkül. Gyorsan írtam egy válaszlevelet Miss Csbm-nek, miszerint továbbra sem értek egyet a rasszizmus címkével, megírtam, hogy én mondtam Timinek, hogy buták a lányok, és újfent nem ő kezdte ezt az egészet. Leírtam azt is, hogy mikor ideköltöztünk, hosszú ideig gúnyt űztek a nevéből (Timmy, a kisbárány, hátha valaki ismeri ezt a mesét, itt népszerű), az akcentusából, mégsem jelentettem, mert betudtam gyerekes viselkedésnek, ahogy a mostani, tízévesek közötti vitáról is ezt gondolom. Nem hiszem, hogy ténylegesen bántani akarnák egymást, nem beszélve arról, mi is mondunk olyat, amellyel megbántunk másokat, akarva-akaratlanul. Ettől függetlenül reményemet fejeztem ki, hogy a két másik lányt is kizárja ugyanezen vádakkal, azt hiszem, a „jobb lenne, ha távoznál az országunkból” kimeríti a rasszizmus fogalmát. Valamint megkértem, ha legközelebb valaki hallja, ahogy valaki látja azt, hogy hallják, amikor Timi mond valamit, akkor ugyanmár üljünk le közösen (a fültanú/k, Timi, Miss Csbm és mi, szülők), beszéljük meg, ki mit hallott pontosan, mert ezekkel a rosszindulatú bejelentésekkel, furkálódásokkal raboljuk egymás idejét, hihetetlen mértékű papírmunkát okozunk, és nem utolsósorban úgy, ahogy van, értelmetlen az egész.
Mondanám, hogy vigasztal, Timi hamarosan otthagyja ezt az iskolát (erről majd később egy másik bejegyzésben), de sajnos egyrészt a címke vele, rajta marad, másrészt ugyanilyen problémákkal valószínűleg később is szembe kell néznünk, jobb tudni előre, mire számíthatunk.
Most újfent várom a folytatást…

Brighton, ahogy mi láttuk

Itt lakunk lassan három éve, de még nem jutottunk el Southend-on-Sea-n kívül sehova a tengerhez (sok más helyre sem, de oda majd máskor). Azt mondják, délen nagyon szép, nagyon népszerű a tengerpart, ódákat zengenek például Brightonról. Hogy oda egyszer mindenképp el kell jutni. Petra barátnőm is többször elhatározta, hogy szabadnapján lemegy oda, így kitaláltuk, hogy mivel ma munkaszüneti nap van, ráérünk, az év eddigi legmelegebb napját jósolják, lemegyünk a kicsikkel egész napra. A nagyok úgy tűnik, végleg kinőttek abból a korból, hogy a szülőkkel és a testvéreikkel kiránduljanak, így öten (Bandi, Petra, Timi, Kata, Lencsi és én) reggel felültünk a 7.30-as vonatra, amely átszállás nélkül két óra alatt van Lutonból Brightonban.
A vonaton történő nyüglődésekről nem mesélek, lényeg az, Lencsi volt a legjobb a három lány közül.
Amikor megérkeztünk, köd vagy/és pára borított mindent, az orrunkig sem láttunk, ráadásul hideg szél fújt, erősen kételkedtünk benne, hogy tényleg meleg lesz, hisz majdnem 10 óra volt. Elindultunk le a partra, amelyből sokáig semmit nem láttunk. De talán jobb is volt így.

A part menti „főutca” lepusztult, koszos, omladozó házakból állt, semmi szép nem volt rajta. Ezen és a közvetlen parti sétányon minden második bolt fish and chips (sült krumpli sült hallal) volt, hiszen itt ez nemzeti étel. Minden giccses, de lepusztult. A korlátok rozsdásak, málló festék, ahol még volt egyáltalán, a part koszos, és iszonyatosan büdös.
A híres pier (azaz móló) még rosszabb. Bóvliárusok hada (akárcsak a parton), vattacukor, bizsubolt, mint egy pocsék falusi búcsú, de annál drágább árakon (vittünk szendvicset, nasit, innivalót). A pier közepén egy óriási játékterem-épület állt, oda csak Petra pillantott be egy pillanatra, mi inkább kihagytuk. Flipperek, billiárdasztalok, félkarú játékgépek sokasága… Semmi értékest, szép, szemet gyönyörködtetőt nem láttunk.

Szép lassan kisütött a nap, elkezdtek gyülekezni az emberek, a végére annyian voltak, hogy lépni nem lehetett. Mindenki kezében, térdén fish and chips, fagyi, sokan fürödtek is a valószínűleg még jéghideg vízben (az enyémek is belesétáltak, hát nem volt meleg).

A kicsik élvezték a pacsálást, a kagylógyűjtögetést (inkább csak letört darabok, érdekes kavicsok kerültek a gyűjteménybe), Léna a nagy részét végigaludta, így csak mi unatkoztunk látványosan. Kicsit napoztunk még indulás előtt, aztán visszasétáltunk a kb. 15-20 percre levő állomásra, és hazajöttünk.

Az állomás felé vezető úton sem láttunk bezárt boltoknál, illetve nyitva lévő bazároknál többet. Volt még kínai, tai kajálda, és a szokásos napi boltok. De például gyümölcsöt nem láttunk sehol, egy szép kézművesboltot, vagy bármit, ahol érdemes lenne pénzt költeni. Nem tudom, Brighton többi része milyen, de a tengerparti álomszép részben nagyot csalódtunk.
Itt is voltunk. Többet sem megyünk.

Rasszizmus avagy az emberi hülyeség

Timit kizárták ma két napra a tanításból rasszista viselkedés miatt. Ilyenkor bevonják a rendőrséget is, de ettől eltekintettek, mert ez az első alkalom volt. A következő történt (az igazgatónő és Timi elmondása alapján próbáltam összerakni): pár lány tegnap beszélgetett a vallásról, a vallási szabályaikról. Szó szót követett, és az egyik kislány azt mondta, ha nem követi a szabályokat, akkor a pokolra jut (iszlám vallásúról van szó), mire Timi azt mondta, akkor inkább jutna a pokolra, minthogy ilyen hülye szabályokat kövessen – persze mindezt a maga agresszív és felháborodott módján. Azt is mondta, hogy inkább meghalna, mint hogy olyanhoz menjen férjhez, akit nem szeret stb.
Ma, alighogy hazaértem, hívtak, hogy menjek vissza, és hozzam haza Timit. Az igazgatónő kiselőadást tartott nekem a rasszizmusról, a következményekről. De mint mindennek, ennek is két oldala van.
Értem én, hogy nem hülyézzük le a másikat, amiért más vallása van, másban hisz, más elveket, szabályokat követ. Ugyanakkor mindenkinek lehet véleménye, amelyet mérgében, vagy csak úgy ki is mond. Ettől még nem lesz rasszista.
Timi szókimondása sok bajt fog még neki okozni, mint ahogy okozott a múltban is. Egyszer egy kislány ült előtte, akire rászólt, hogy üljön arrébb, mert nem lát a nagy fejétől. Megkérdeztem, hogy mondhat ilyet, mire azt válaszolta, de hát anya, tényleg nagy feje van…
Sokszor halljuk, hogy álljunk ki az igazunkért, legyen véleményünk, legyünk egyediek, unikumok, ne olvadjunk bele a tömegbe, védjük meg magunkat, de úgy látszik, ebben az országban ez egy kicsit másképp működik. Timi nem rasszista. Én sem vagyok az. De nem vagyok boldog, hogy napokon, heteken, hónapokon keresztül olyan vallásokról tanulnak, amelyeknek a nevét sem hallottam soha, sőt, ki sem tudom mondani. Toleránsnak kell lennünk a más országokból jövőkkel (értem itt az arab, pakisztáni, sri-lankai stb. népeket), miközben ők Angliában komplett közösségeket, mini országokat alkotnak. Nem beszélnek angolul (ha mégis, érthetetlenül), van jogosítványuk, hiszen könnyen találnak hozzájuk hasonló nyelven beszélő oktatót, kapnak munkát, hiszen mindenhol van „szövetségesük” és még sorolhatnám. Nem, nem bántom őket, éljenek itt, de akkor ne követeljenek ki maguknak mindent. Éljenek itt, éljünk egymás mellett, elfogadva, megértve, nem pedig feljelentgetve egymást (igen, kíváncsi lennék, ki jelentette Timit, és mégis ő mit mondhatott…).
Azt mondták, Timi nem is tudja, miről beszél, hogy mondhatja azt, hogy hülyeség. Ebben van valami, bár nem hiszem, hogy a többi gyerek egészen pontosan tudja, mit takar az ő vallásuk, ki, miért és hogyan. Ha én azt mondom, Isten létezik, nem pedig Allah, rasszista vagyok? És ha azt mondom, Isten nem létezik, mert én ateista vagyok, akkor bántom őket? Ha azt mondom, úristen, micsoda vallás, bántalmazó vagyok? Úgy látszik, más fogalmaink vannak a rasszizmusról ebben az országban és a világ többi részén…
Itt ezt mindennél komolyabban veszik. Nem vihetem ki a két nap alatt iskolai órák alatt nyilvános helyre (vö. szobafogság), bocsánatkérő leveleket kell írnia a lányoknak, melyben borzasztóan sajnálja, amit mondott, és megígéri, hogy többet ilyet nem lesz. Nem igaz, hogy sajnálja, nem érti, miért mondott rosszat, de meg kell tennie, ha nem akarja, hogy komolyabb következményei legyenek. Kapott feladatokat (normál tantárgyakból), valamint vallási tudnivalókról olvasmányt, hogy teljesen képben legyen az iszlám vallás alapjaival. Kérdem én, ők tisztában vannak a kereszténység minden apró mozzanatával? A gyerekem két napon keresztül fogja tanulmányozni az iszlám vallást, hogy csütörtökön reggel az igazgatónővel történő „visszailleszkedő” beszélgetésen számot tudjon adni mindarról, amire baromira nincs szüksége az életben, de vagy lenyeli ezt az egészet és jópofát vág hozzá, vagy repül (jó esetben csak) az iskolából… Amennyiben nem megyünk el erre a beszélgetésre, akkor bíróságra vihetik a dolgot, sőt, akár hivatalos idézést is kiküldhetnek, hogy megjelenjünk, illetve be is vitethetnek.
Persze, fellebbezhetek a döntés ellen. Pontosan felsorolták a hivatalos levélben, kihez, hova fordulhatok. Ebben az esetben azonban minden rajta lesz az iskolai papírjain (meglepődnék, ha már nem lenne rajta…), ráadásul én nem voltam ott, nem tudom megvédeni őt, 4 másik kislány szava áll Timiével szemben. Mondanom sem kell, kettő iszlám, a másik kettő pedig finoman szólva is egyszerű angol kislány, nem túl kimagasló ésszel…
Hogy magyarázzam meg egy 10 évesnek, mit szabad, mit nem, mi a jó, mi nem, meddig mehet el a hazudozásban (igen, tetszik a ruhád), mi az, ami már sért másokat (baromi nagy fejed van)? Persze, én magam talán már tudom a határokat, de valljuk be, még felnőttként is mondunk olyat, amivel bántunk másokat, hiába bánjuk meg később. Ezt keverni a vallással, vádolni őt (igazi) rasszizmussal az emberi hülyéség netovábbja…

Luton - és ami mögötte van

Írtam korábban, hogy próbálunk házat nézni a környéken, de főleg Hemelben. Az lett volna a legegyszerűbb, hiszen helyben van, semmi nem változik, csak egy másik ház. De ugye ember tervez… Nem találtunk olyat, amely minden szempontból jó lett volna, minden, amit láttunk, drága volt, nem jó beosztású, kicsi, kevés szoba, egyetlen wc vagy mint végül ez, másik városban.
Ezt a házat már a legelején kinéztük, de talonba tettük, hiszen nem Hemel. És ahogy egyre inkább belefásultunk a háznézésekbe, minduntalan felmerült, hogy talán még is ez lenne a legmegfelelőbb. Ennél tökéletesebb csak akkor lehetne, ha Hemelben lenne és ingyen bérelhetnénk…
Próbálom összefoglalni pró és kontra, mik jártak, járnak a fejemben, fejünkben a ház és a költözés kapcsán.

Miért is jó ez a ház?
Tágas, nagyon világos, óriási nappalival (kb. 20 négyzetméter), új konyhával (érintős kerámialapos tűzhely, sok-sok hely, polc, látványnak sem utolsó). Az étkező a konyhával egybekötött (ámerikái típusú), azaz nem kell messzire vinni a tányérokat és vissza, le lehet ülni, amíg én főzök stb.
A két nagy, Dóri és Gergő a legfelső szinten vannak, ott csak két szoba van, nekik, mindkettő en-suite, azaz a szobából saját fürdőszoba nyílik. Így még ritkábban látom őket, jóformán, ha éhesek… De legalább a reggeli tumultusban nem kell egymásra várnunk, ha fürödni, vécézni akarunk. Ezen kívül van még egy fürdőszoba a középső szinten, ahol 3 hálószoba van, nekünk egy, Timinek saját szoba, Kata és Léna együtt. Ez is fontos volt, hogy a kicsikkel egy szinten legyünk, hogy lássuk őket, rájuk lehessen nézni, főleg Lencsi legyen közel, már csak az éjszakai etetések miatt is. Kata úgy alszik, mint a bunda, őt nem zavarja, ha éjjel sír esetleg. Egyelőre a kicsiknek nincs tévéjük, a nappaliban tévézhetnek, lehet, ez később sem fog változni, jól elvannak nélküle. Igaz, többet kell őket szórakoztatni, de majd megoldjuk.
A nappaliban van kandalló, amely felett pont egy családi fotónak/festménynek van hely, ez is megoldott, nemrég voltunk családi fotózáson egy profi fotósnál, ha elkészülnek a képek, majd töltök is fel, és persze felteszem a nappali fölé is a legszebbet szép nagyban.
Közel van a repülőtér. Annyira közel, hogy az ablakból látom a kifutópályát, a le- és felszálló gépeket. Ez főleg nekem fontos, régóta tervbe volt véve a repülőgépek fotózása, itt a remek alkalom.
Van a földszinten még egy wc kézmosóval, de ez a régi házban is volt.

Miért is nem jó ez a ház?
Legfőképpen azért, mert nem Hemelben van. Nagyon megszerettük azt a várost, egész jól kiismertük magunkat. Mivel mindenki odajár még suliba, ezért ingázom velük reggel-délután. Ez akkor izgalmas, ha mindenki máskor kezd és máskor végez. Csak 18 perc a régi háztól az új házig, tehát nincs messze, kivéve ha a reggeli vagy délutáni csúcsforgalomban akarunk közlekedni. Márpedig mi akkor akarunk… Van egy kétmérföldes szakasz, amit mindenképp autópályán kell megtenni, reggel London felé dugul be, hazafelé pedig visszafelé értelemszerűen. Egyik reggel próbáltam kerülőúton menni, még ezt a rövid szakaszt is kihagyni, kicsi falvakon, mezőkön, jeges, havas pusztán és icipici főutcákon mentünk át, borzasztó hosszúnak tűnt (az is volt, több mint 30 perc), arra valószínűleg nem megyünk többet.
Lutonnak nagyon rossz híre van. Kispakisztánnak is hívják, mert állítólag a lakosság aránya 90-10 százalék. Szerepel a tíz legrosszabb hírű brit város listáján, bárki, akivel beszéltem, elrettenteni akart, nem pedig támogatni. Sokat vívódtunk, illetve inkább én. Körbejártuk a környéket, sokat olvastam utána, helyi újságot vettem. Ez a környék jó. Valami olyasmi lehet, hogy minden városnak vannak jó és rossz részei, Lutonban kicsit több a rossz rész, a belvárosban rosszabb, mintha a nyóckerben járnánk. De ettől még Budapest sem rossz, hiszen élhető, nem is kicsit.
Ezen a környéken még nem is láttunk nem fehér embert, pedig azért mászkálnak elég sokan. Biztonságos, jó környéknek tűnik, igazi kisvárosi, kertvárosi hangulattal. Azt gondolom, Lutonnak rosszabb a híre, mint amilyen valójában, de majd meglátjuk. Puding próbája ugyebár az evés…
Drágább a bérleti díj, több mint harmadával. Ez az egyik oka annak, hogy visszamentem dolgozni. Mindenképp kellett volna valamit csinálnom, hiszen a „gyesem” lejárt, valamilyen munkaviszonynak lennie kell, ezért most heti 2-3 nap dolgozom, egyelőre Hemelben. Próbálom intézni az áthelyezésemet Lutonba, addig ingázom. Bandi 1-2 nap itthon tud maradni hétközben, plusz egy hétvégi napon dolgozom. Sajnos ebből, így biztos nem leszek milliomos, de több, mint a semmi, próbálok keresgélni, de egyelőre fogalmam sincs, mi akarok lenni, ha nagy leszek.
Tördeléssel, grafikai munkákkal már lassan 3 éve nem foglalkoztam, kiestem a gyakorlatból, az új programokból, ilyet nem merek keresni. Szeretnék fotózni, mint említettem, már elég komoly felszerelésem van, de ahhoz is gyakorlat, tanfolyam, valamilyen iskola kellene.
Ugyanakkor szeretem a jelenlegi munkámat, néha elfog a vágy, hogy többet tegyek a betegeimért, de talán nem most kéne magam átképezni nővérnek, bár pár hete elgondolkodtam egy vérvételes képzésen.
A kicsiket szeretnénk szeptembertől átíratni Lutonba az iskolába, de ezen még gondolkozunk. Egy évre írtuk alá a szerződést, aztán majd meglátjuk. Ha addig nyerünk a lottón, házat veszünk Hemelben. Addig pedig csak lógatjuk a bilibe a kezünket…
Mint minden házon, ezen is vannak tennivalók. Nagyobb a kert, mint Hemelben, több munka lesz vele. Lehet gazolni, gondozni, füvesíteni, füvet nyírni, amit csak szeretnénk. Már a beköltözésnél kiderült több bosszantó dolog, az egyik fürdőben nem volt áram, ezért a zuhany sem működött, néhány konnektor halott, a fűtés a nappaliig nem jut el (jövő héten jönnek megcsinálni), Dóri függönykarnisa leszakadt a felrakott függöny súlya alatt, elromlott a földszinti vécé víztartálya stb. 

Kicsit sok ez egyszerre, hiszen még mindenhol dobozok, zsákok vannak, és még egy darabig így is lesz sajnos.
A hemeli ház kulcsait április 14-éig kell átadnunk az ügynökségnek, addig minden nap járunk oda, áthordani pár cuccot. Ma reggel is elmentem dolgozni, két beteg között odaugrottam egy könyvespolcért, pár apró dologért. Még mindig úgy tűnik, soha nem fogjuk tudni áthordani mindazt, amink van, a garázst például még el sem kezdtük (itt is van garázs, annyi különbséggel, hogy a házból nincs bejárat, csak az utcáról). És vár még rám a nagytakarítás, hiszen a házat teljesen rendbe kell hozni, úgy kell visszaadnunk, ahogy kaptuk…
A legelső dolog a konyha volt, hiszen ennyi éhes szájat etetni nem egyszerű. Persze mindenkinek kellett rögtön az ágya, a ruhái, két napig azt hallgattuk, hogy anyaaaaaaaaaaa, hol van ez, hol van az, segíts, apaaaaaaaaaaa, fúrd fel légyszi ezt, azt, csavarozd fel ezt és azt… egyelőre nem kell bennünket altatni, olyan fáradtak vagyunk, hogy állva elalszunk, a tévé a mi szobánkban csak dísznek van egyelőre, nézni már nem sok erőnk van.
De nem panaszkodom, tudtam, mivel jár a költözés, csak pár évig nehéz… Fényképeket majd később mutatok, ha már nem takarja el zsák és doboz a szobákat, a függönyök mind lógnak, rend és tisztaság lesz, ahogy az egy tisztességes házhoz, háztartáshoz illik. Ha felfedeztük a környéket, akkor arról is beszámolok, hiszen rengeteg izgalmat tartogat egy ilyen költözés, aki átélte, az tudja, aki nem, annak mindenképp ki kell egyszer próbálni.

Igen, költözünk

Méghozzá Lutonba. A héten.
Ennél bővebbet most nem tudok írni, mert pakoljuk a dobozokat, igyekszünk saját erőből megoldani a költözést, ezalatt értendő a két (szorozva a megfelelő számmal) kezünk és a saját autónk. Hétfőn kötik át a tévét és az internetet, így hétfőn jó lenne már ott aludni. Vasárnap tervezzük a lényeget átvinni, akkor vagyunk ugyanis mind itthon. Hétközben én Lénával vagyok, ezért nem vagyok nagy segítség. Szombaton pedig dolgozni fogok (az első munkanapom) reggeltől estig, így csak a vasárnap marad…
Nincs messze ahova költözünk, 18 perc háztól házig, de ezt egy párszor meg kell majd járni. Ha áthurcolkodtunk, majd mesélek, úgyis jön a két és fél hetes húsvéti szünet jövő péntektől, talán lesz időm az otthonteremtés (takarítás, pakolás, vezénylés, háztartás, munka stb.) mellett még írni is.

Kata és az ő füle(i)

Visszamentünk Lutonba, a kórházba újabb vizsgálatra. Hipergyorsan végeztünk, a hallástesztek jók lettek, mi több, kifogástalanok. A doki belenézett a füleibe, megállapította, hogy tiszták, épek, egészségesek. Úgy tűnik, a folyadék a fülben teljesen felszívódott, vagyis kívül-belül tökéletes a gyermek füle. Nincs szüksége műtétre, sem kontrollvizsgálatra, hiszen ez nem olyan dolog, amely rosszabbodhat, jobbulhat. Mármint ha újra folyadék lesz a fülében, akkor persze, észrevesszük, visszamegyünk, de ez a mostani már nem igényel kezelést.
Örülök, hogy nem engedtem megműttetni, hipp-hopp kés alá fektetni, és azt hiszem, ezzel ő is egyetért…

Orvosok, ellátás, recept, díjak, hasznos tudnivalók (is)

Ígértem, hogy szentelek egy külön bejegyzést az angliai orvoslásnak. Mármint annak a részének, amelyet már tapasztaltam. A terhesség és szülés részleteit már leírtam, most a maradékról írok.
Léna születése után újabb gondokkal kezdett szembenéznem, nevezetesen a szoptatással. Előző négy gyermekemnél nem akadtak gondok, finoman szólva is tejgyárnak, ősanyának és hasonlónak neveztek. De most. Valahogy semmi nem volt ugyanaz, már az elejétől kezdve. Mivel viszonylag nagy súllyal született, a kórházból való hazahozatalkor vesztett a súlyából. És ezt a súlyt tartotta is. Hiába etettem, három-négy, majd egyóránként, nem hízott. A védőnő kétnaponta jött mérni, aggodalmát fejezte ki, mindegyik más tanácsot adott, más pózban szoptassak, fejenállva, óránként, kétóránként, négyóránként, keltsem fel, hagyjam aludni, igényt szerint etessek, időhöz kötve, mérjem őt, ne mérjem, fejjek, ne fejjek stb. Bármit tettem, Léna nem hízott. Beküldtek minket a kórházba, ahol megvizsgálták, közölték, teljesen egészséges, legyek türelmes. Ettől persze agyvérzést tudok kapni. Legyek türelmes, miközben kétnaponta izélgetnek a legellentétesebb tanácsokkal, és jegyzetelnek aggódva, hogy jaj, mi is legyen a következő jótanács. Beszéltem egy magyar védőnővel, tőle is tanácsot kértem. Ő azon a véleményen volt, hogy a baba éhezik, a képeken tényleg lógott rajta a bőr. Felhívtam egy itteni védőnői forróvonalat, ahol azt mondták, türelem. Elvittem a helyi védőnői tanácsadásra, megmérték, konstatálták, hogy valóban nem hízik, de legyek türelmes. Az egyik fél azt mondta, azért alszik olyan jókat, mert nem eszik eleget, leesik a vércukra, és nincs ereje ébren maradni. A másik felén azt hallgattam, örüljek, milyen jó baba, és annyit eszik, amennyire szüksége van, nem kell neki kiegészítés. Vettünk egy mérleget, és naponta mértem, többször is. Etetés előtt, után, reggel, este, fürdés előtt. Nem hízott. A fejéssel egyre kevesebb tejem volt, nagyon úgy tűnt, elapadóban van a forrás. Miután betöltötte a 4. hetet és egyetlen grammot sem hízott, úgy döntöttem, nem hallgatok senkire, csak az ösztöneimre. Igaz, nagyon más lehetőség már nem maradt, a türelmem elfogyott, a tanácsokból elegem volt, a két szemem kisírtam már, Léna még mindig soványnak tűnt, így Bandi elment a boltba tápszerért. Itt a legkisebb sarki boltban is kapni legalább kétféle tápszert, orvos a legritkább esetben írja csak fel. Védőnő azóta sem látta, ha kérdezték, mindenhol elmondtam, hogy üvegből etetem, nem akadtak fent rajta. Főleg, hogy másnaptól szépen evett, és két nap múlva a mérlegelésnél már többet mutatott a mérleg. Azóta pedig behozta az összes lemaradást, ma átlépte a 9 kilót, sok mindent lehet rá mondani, de hogy sovány, azt nem.

Nem éreztem magam frusztráltnak, mert nem tudtam szoptatni, őszintén mondom, nem érdekelt. Egyetlen cél vezérelt, hogy Lénának jó legyen, jóllakjon és hízzon. Ha tápszertől, akkor tápszertől, ettől nem vagyok rosszabb anya, tudom, hogy mindent megtettem, mégsem ment. Hiába írják mindenhol, hogy csak az nem tud szoptatni, aki nem akar, ezúton üzenem, ez nem igaz. Lehet, a korom miatt, lehet, a szervezetem már nem a régi, igazából tökmindegy. Nem örülök neki, hogy így alakult, mert utálom mosogatni a sok cumisüveget, cumit, az éjszaka közepén tápszert keverni, de valamit valamiért…

Ha már említettem az orvost és a receptet: itt fixáras a recept, 7.65 fontba kerül minden egyes recept. Van három hónapos recept-előfizetés, ha négy vagy több gyógyszer kell az embernek, akkor 29.10 fontot kell fizetnie, de ezt előre. Van egyéves előfizetés is, ha 15 vagy több gyógyszerre van szüksége az embernek ezalatt az egy év alatt, ez 104 fontba kerül. Vannak ingyenességre jogosító tényezők. Receptárak

Nem kell fizetni a gyógyszerért 18 éves kor alatt és 60 éves kor felett, a terhesség első percétől a gyermek egyéves koráig (ilyenkor kiállítanak egy ún. igazolást, amelyet be kell mutatni a gyógyszertárba, ez ingyenes fogorvosi ellátásra is jogosít), bizonyos egészségi állapot, valamint alacsony jövedelem esetén. Persze vannak még egyéb esetek is, amelyekkel ritkábban találkozni, de ezeknek utána lehet járni. Nagy segítség, hogy a gyerekeknek nem kell fizetni, bár hála Istennek, nem sűrűn betegek.
Az orvosi ellátás, mármint a hagyományos tb, azaz NHS ingyenes, néha lassú. Ezen felül lehet fizetni magán egészségpénztári díjat, amely időnként hasznos, például beutaló esetén, 3-4 hónapos várakozási időnél. Mérlegelni kell, megéri-e, vannak kedvezmények, mi például családilag fizetjük, mármint Bandi fizeti, mi pedig vagyunk a család…
A terhesség alatt és a szülésnél nem kellett fizetni, igazából eddig még sehol sem. Erre értettem, hogy itt az orvosi ellátás ingyenes. A fogorvos például nem. Fogorvosi díjazás

Háromféle árkategória van (18 éves korig itt is érvényes az ingyenesség): az első 17.50 fontba kerül, ez tartalmazza a vizsgálatot, a diagnózis felállítását, a röntgent (helyben végzik), megelőző tanácsokat, fogkőleszedést, csiszolást. A díjakat mindig az időpont kérésekor kell fizetni, vagyis előre. A második kategória díja 48 font, ez tartalmazza az előző kategóriát, plusz tömést, gyökérkezelést, illetve a foghúzást. A harmadik 209 font, a fentieken felül benne vannak a koronák, hidak és pótlások. Ezek az árak csak akkor érvényesek, ha az ember hathavonta jár ellenőrzésre. Erre külön levélben figyelmeztetik az embert. Ha nem megy el az ember lánya, akkor mindenféle plusz költségeket számolnak fel, de ezeket nem ismerem, lévén, hogy mindannyian minimum hathavonta járunk, de inkább sűrűbben. Ha nem megyünk el egy időpontra, és nem mondjuk le, akkor két meg nem jelenés után kitiltanak az adott fogorvosi rendelőből, mert csak raboljuk az idejüket, és igazuk is van. Az árak úgy érvényesek, hogy az első alkalommal elmondják, mire van szükségünk (mondjuk hat tömés, öt húzás, két korona), és egy kezeléssorozat egy áron van. Tehát ha azt kérjük, hogy most a töméseket csinálják meg, akkor 48 fontba kerül mind a hat tömés, akkor is ha ezt hat különböző időpontban csinálják. Ha csak 2 tömést kérünk, akkor az kerül 48 fontba, és a következő kezeléssorozat során a négy tömés fog újabb 48 fontba kerülni. Ha kérjük a 48 fontos kategóriába tartozókat, vagyis a hat tömést és öt húzást, akkor az lesz 48 font, sok-sok időponttal. Ha viszont kérjük a koronákat is egyben, akkor jobban járunk, mert akkor egyszer 209 font, míg ha most csak az olcsóbbakat kérjük, akkor legközelebb ugyanúgy ki kell fizetni a 209 fontot az újabb kezelésért. Remélem, érthető, amit írok.

A fogszabályozás sem ingyenes. Illetve attól függ, a fogszabályozó szakorvos mit állapít meg. Ha úgy látja, hogy igenis fontos a fogszabályozás, nem csak esztétikailag, akkor 19 éves kor alatt kapható ingyen. Dóri is így fog kapni, egy hónap múlva ilyenkor már lesz neki. Igaz, ehhez várólistára kellett kerülni, és majdnem 8 hónapot várni. Amúgy kb. 2000-6000 font egy fogszabályozó, amit lehet részletre is úgy fizetni, hogy amíg fent van, és minden hónapban megy az ember állíttatni, addig fizet. De még részletre is borzasztóan sok lenne, ennyit nem tudunk és nem is akarunk kifizetni. Várhatóan max. 2 évig lesz fent neki, kíváncsi vagyok, majd beszámolok a fejleményekről. A fogszabályozásról

Még egy „általános” dolog, az oltás. Itt kicsit másként van az oltási rend, mint Magyarországon (illetve ahhoz képest mindenképp, amit még Kata kapott). Először is, itt nincs BCG-oltás, csak ha az ember bizonyos országokból származik, illetve készül odautazni a babával. Vagyis Léna a családban az egyetlen, akinek nincs és nem is lesz oltási folt a vállán. Kéthónaposan kapta az első oltását, öt az egyben, diftéria-tetanusz-szamárköhögés hármas + gyermekbénulás + Haemophilus influenza ellen, valamint Streptococcus pneumonia bacterium ellen is. Háromhónaposan megkapta ugyanezt az ötöst, valamint meningitis (járványos agyhártyagyulladás) ellen. Négyhónaposan járt neki az ötös harmadik része, a streptococcus és a meningitis elleni második dózisa. Legközelebb egyéves kora körül kell menni, akkor kapja a haemophilus és meningitis elleni emlékeztetőt, a streptococcus harmadik adagját, valamint az első mumpsz-rubeola-kanyaró elleni oltást. Mielőtt iskolába menne, vagyis négyéves kora előtt jár neki a mumpszos második fele, es egy négyes adag emlékeztető (diftéria-tetanusz-szamárköhögés-gyermekbénulás). Ezután már csak 12-13 éves kor környékén van oltás, méghozzá a HPV elleni (ez csak lányoknak, méhnyakrák megelőző oltás), és 13-18 éves kor között a diftéria-tetanusz-gyermekbénulás utolsó adagja. Oltási rend Angliában

Most egy személyes orvosi élmény is. Katának hónapok óta romlik a hallása, illetve az utóbbi időben vettem/vettük észre. Szeptemberben az iskolaévet egy nagyobb megfázással kezdte, újra előjött a már két éve tünetmentes asztmája, kapott állandó gyógyszert rá. Ekkor kezdtem el felfigyelni arra, hogy mintha nem hallana rendesen. Próbálgattam neki suttogni, háta mögött halkan beszélni, egyértelmű, hogy gondjai vannak. Csináltunk itthon hallástesztet (mikre nem jók az androidos alkalmazások…), de természetesen elvittem orvoshoz is. A doktornő megnézte a fülét, azt mondta, zsír blokkolja a fülét, egyelőre fülmosást ír neki elő egy héttel későbbre, aztán majd meglátjuk. Katának mindig is nagyon sok fülzsírja volt, rendszeresen pucolom neki, akár ártok vele, akár nem, muszáj. Igyekszem nem benyomni a fülpiszkálót, de az nem állapot, hogy néha a fülén folyik ki, egyszerűen nem lehet elég sűrűn tisztítani. El is mentünk a nővérhez fülmosásra, bár ettől én rettegtem. Tudom, hogy mások a módszerek, mint régen, de nevelőapukámnak fiatalkorában fülmosáskor szétmosták a dobhártyáját, műdobhártyát ültettek be neki, és élete végéig süket maradt az egyik fülére. Katának elkezdték mosni, nagyon sírt, hogy fáj neki. Hiába vigasztaltam, állította, hogy fájdalmas, pedig nem lenne szabad. Vagyis nem sikerült kimosni neki, állítólag azért, mert meg van keményedve. Egy hétig olívaolajat kellett csepegtetnem a fülébe, fellazításképpen. Minden orvosi könyvi tanács ellenére vettünk speciális világító fülkanalat és kiszedtük a füléből a blokkoló fülzsírdarabokat.

Aznap, amikor mentünk volna, hívott a nővér, hogy sajnos nem ér rá, és különben is inkább vigyem el a gyereket fülszakorvoshoz… Beutaltak minket Lutonba, a kórházba kb. egy hónap későbbre. Rendkívül unszimpatikus indiai (vagy valami hasonló) nemzetiségű doktornő volt, akinek egy árva szavát nem értettem sem én, sem Kata. Elküldött bennünket ott helyben hallástesztre, megállapították, hogy a bal fülében valószínűleg folyadék van, az Eustach-kürt „eldugult”, ez okozza a halláskárosodást. Erre van egy módszer, ventillációs tubust (Grommet) tesznek be altatásban a fülébe, amely magától kiesik 6-12 hónap múlva, ezen keresztül tud folyamatosan távozni a folyadék a füléből. Mindjárt ki is akarták írni a műtét időpontját, és amikor kértem, hogy a) magyarázzák el nekem alaposan, mi is ez, mivel jár stb., b) szeretném megbeszélni a férjemmel, mielőtt kés alá küldöm a gyereket, akkor nagyon furcsán néztek rám. Nem szoktak itt hozza az akadékoskodó anyukákhoz. Grommet „cső”

Visszamentem a háziorvosunkhoz, tanácsot kértem tőle, hogyan lehetne elkerülni a műtétet, de sajnos sehogy. Egyelőre van egy második időpontunk Lutonba, ahol majd újra megcsinálják a hallástesztet, és ha nem javult (előfordul, hogy magától felszívódik a folyadék), akkor sajnos szükség lesz a műtétre. Hiába bizonygatják, hogy 15 perces rutinműtét, melyik anya engedné jó szívvel a 6 éves lányát megműteni? Remélem, javult, mintha jobban hallana, de nem akarom magamnak bebeszélni, majd meglátjuk, mit mondanak a műszerek. Ha ezen túlleszünk, majd elmesélem, hogy alakult…

Helyzetjelentés

Telnek a napok, hetek, lassan hónapok. Próbálok rendszert vinni az életünkbe, és minden nap este későn eszmélek rá, hogy mennyi mindenre nem jutott aznap idő. Például blogírásra, telefonálásra, email írására, olvasásra, pihenésre, játékra stb. Nem panaszkodásképpen mondom, de el lehet képzelni, hogy egy ekkora családban mire juthat idő és mire nem. Igyekszem fontossági sorrendet felállítani (csak úgy, de néha listával is), hogy arra jusson, ami igazán fontos számunkra.
Lassan (egy hét múlva) lejár a „gyesem”, valamit kezdenem kell magammal. Voltam a főnökömnél elbeszélgetésen, visszamegyek dolgozni, eleinte csak 1-2 napra hetente. Bandi itthon marad Lénával, itthonról dolgozik, én pedig így el tudok menni visszaszokni. Plusz bevállaltam a hétvégi reggeleket és ebédidőket, talán akkor hiányzom legkevésbé a családnak. Persze előtte el kell végeznem újra a tréninget, amit a belépésemkor, mintha bármit is elfelejtettem volna az elmúlt pár hónapban. Ennyi munkával talán tudom pótolni a kieső mostani jövedelmemet. Amire sajnos szükség is van…
Nézegetünk mostanában házakat. Hemelben és a környéken is. Szeretnénk nagyobba, kényelmesebbe, elférhetőbbe költözni. Nem egyszerű. Sokan vagyunk, szeretnénk külön lenni, de mégis együtt. Az ideális ház legalább ötszobás, két, de inkább három fürdőszobás, nappalis, étkezős, tágas és jó helyen van. No, és persze olcsó is. És ha lehet, Hemelben legyen. Valahogy ezek a feltételek egyszerre sosem teljesülnek. Ami szép és jó, az drága vagy messze van. Ami olcsó, talán jó lehet, az szintén messze van, ráadásul ha kb. ugyanilyet tudunk bérelni, akkor nem éri meg többet fizetni és költözni miatta. Heti 1-2, néha 3 házat is megnézünk, ahogy teszik fel az ingatlanirodások az internetre. Párnál már regisztrálva vagyunk, néha küldenek emailt vagy telefonálnak, még mielőtt felraknák a weboldalra.
Addig is, amíg áthelyezzünk székhelyünket a tökéletes házba, Lénának berendeztük az „irodát” gyerekszobának. Elmúlt 6 hónapos, neki is kijár a nyugalom, nekünk is. Igaz, éjszaka még mindig legalább egyszer ébred, de inkább kétszer, de így nyugodtan tud aludni, nem zavarja tévé, mászkálás, telefon stb. Összevontuk a hálószobát az irodával, így amíg én alszom, Bandi tud ugyanabban a helyiségben számítógépet bűvölni. Nem mintha így tartalmasabban töltenénk együtt az időt, de mégis egy szobában vagyunk, közelebb egymáshoz. Szeretnénk különvenni a két kicsit, Timit és Katát, sajnos egyre jobban ölik egymást, veszekednek, Timi lassan kamaszodni kezd. Hülyén hangzik egy tízévesnél, de tényleg így van. Kata még babásabb, kicsi, Timi pedig még rá is játszik a nagylányságra, jó lenne őket szétszedni. Nagyrészt ez is indokolja a házkeresést, hogy tényleg mindenkinek jobb legyen.
Közben zajlik a mindennapi élet, időnként orvoshoz megy egyikünk-másikunk (ezekről hamarosan lesz egy bejegyzés), az iskolában is történik hol rossz, hol jobb. Gergő eldöntötte, mit szeretne tanulni, Dóri most kezd elbizonytalanodni. Hiányoznak a barátaim, tervezem a hazautat, de mindenki igényét figyelembe kell vennem. Már most gondolkozom a nyáron, a nyaraláson, mihez kezdünk, mit csináljunk, ami a) megfizethető, b) mindenki élvezi, c) képes vagyok megtervezni, megvalósítani és nem őrülök bele. A legnagyobb realitása jelenleg egy tengerparti sátoros kempingnek van, beülünk az autóba heten, két sátorral és két-három óra alatt lent vagyunk a tengerparton, sátrat verünk, egy hétig lógatjuk a lábunkat. Aztán persze belelóg a bilibe a kezem, mert rájövök, hogy enni is kell, hisztis családtagjaim nem esznek meg mindent, szórakoztatni is kell őket (főképp nekem), és még a híresen „jó” angol időjárással is számolni kell…
Voltak mindenféle terveim, görög tengerparttól kezdve az egy hét Balatonparton eltöltendő láblógatásig, de mindenre nem jut sem idő, sem pénz. 6 hét nyári szünet van, ezt kell beosztani, Bandinak a szabadságával kell gazdálkodnia, a nagyok terveire is figyelnem kell, szóval nem egyszerű összehozni egy nyaralást... Így egyelőre inkább küzdök a hétköznapokkal és a blogírással…

Látogatók

Nem tértem ki tavaly külön minden látogatónkra, pedig volt belőlük bőven. Rokonok, barátok, mozgalmasan telt az év. Anyu sokszor volt itt, Léna születése óta minden hónapban pár napot. Apuék is kétszer voltak, anyósomat is sikerült rávennünk, hogy miután lassan 3 éve nem láttuk egymást, jöjjön el hozzánk (hozzá kell tennem, nem Bandi érdeme volt ez sem).
Bandinak fura kapcsolata van az anyukájával, úgy általában az egész családjával. Mióta kiköltöztünk, ő nem volt még otthon, és nem is áll szándékában senki miatt hazautazni. Aki látni akarja, jöjjön ide. Tavaly rávettem, hogy hívja fel anyukáját a születésnapján. Persze, sajnos, aznap valamiért elfelejtette. Másnap rákérdeztem újra, azt mondta, ha nagyon muszáj, felhívja. Nem volt meg neki a száma… Megadtam. Felhívta. Csak az első kérdés-választ hallottam, utána inkább lementem a földszintre. Ez így hangzott: Halló. Halló. Mi vett rá, hogy felhívjál? Kényszerítettek. Pár perc múlva Bandi utánam jött, már befejezte a beszélgetést. Megkérdeztem, csak nem sikerült anyukáddal 2 percet beszélgetni így majdnem két év után? Mit képzelek, csak 1 perc 45 másodperc volt…
Bandi húga is meglátogatott minket a családjával, köztük kicsi keresztlányunkkal, akit a névadó ünnepsége óta nem láttunk. Már csak Bandi öccse hiányzik, előbb-utóbb remélhetőleg rájuk is sor kerül.
Még fűzöm egy-két barátomat, hogy látogassanak meg minket (engem), de tudom, hogy nem egyszerű csak úgy hipp-hopp átruccanni Angliába, főleg, ha az ember nem egyedül van. Őszintén megmondom, ezek az utazások nekem is költségekbe vannak, hiszen egy-egy londoni beutazás, a belépők bizony eléggé megvágják az ember pénztárcáját. De szívesen megyek, idegenvezetek, már metrótérképet sem kell magammal vinnem, egész jól elboldogulok a fővárosban. Igaz, ehhez az is hozzájárul, hogy a főbb turistalátványosságoknál már jópárszor jártam, álmomban is eltalálok a Buckhingam palotához vagy a Tower Bridge-hez.

Apuék májusi látogatása rosszul sült el, ha lehet rá ezt a kifejezést használni. Pár napra jöttek, a második napon gondoltuk, összekötjük a kellemest a hasznossal, én elmegyek nyelvvizsgázni Londonba (pár hónapja készültem erre, rengeteget tanulva), ők pedig Dórival városnézni hármasban. Adam bejött velem a vizsgára, mert nagyon ideges voltam, és mivel elég nagy pocakom volt, jobbnak látta, ha elkísér. Jól tette. Az ötórás vizsga felénél volt egy ebédszünet, ekkor beültünk egy pubba inni valamit. Itt kaptam egy telefont. Először nem is értettem, ki az és mit akar, és csak lassan, nagyon lassan fogtam fel, miről van szó. Györgyi fiának barátnője hívott (akit én nem ismertem), mégpedig azzal a rossz hírrel, hogy Györgyi - egy szem - fia aznap reggel nem ébredt fel. Ennyi. Este lefeküdtek aludni, és reggel egyszerűen nem kelt fel. 38 éves volt. Krisztiánnal csak egyszer beszéltem, mióta kiköltöztünk, amikor otthon voltunk, akkor találkoztunk apuéknál, nem voltam igazán szoros kapcsolatban a „mostohabátyámmal” (apuék lassan 20 éve vannak együtt). Ennek fő oka az, hogy mielőtt igazi testvéri kapcsolat kialakult volna közöttünk, mi együtt jártunk/éltünk több mint egy évet. Akkor még az is jó poénnak tűnt, hogy az utcán, az ismerősök előtt apuztunk és anyuztunk egyszerre, hogy meghökkentsük az embereket. Később, a szakítás után már találkozni is fura volt, beletelt pár évbe, mire eljutottunk oda, hogy gond nélkül tudtunk együtt kerti sütögetni.

Nem tudom, mitől borultam ki jobban akkor, attól a gondolattól, hogy elvesztettem valakit, akihez az utóbbi időben nem is kötöttek szoros szálak és már soha nem is fognak, vagy attól, hogyan fogom megmondani Györgyinek, hogy Krisztián nincs többé. Mondanom sem kell, a vizsgát nem tudtam befejezni, nagyon kiborultam, Adammel felültünk a vonatra, hazakísért. Nem tudtam volna Györgyiékkel úgy hazajönni, hogy ülök vele szemben, mintha mi sem történt volna. Elmondani London közepén ugyancsak nem lett volna szerencsés. Itthonról felhívtam Dórit, azt mondtam, nem éreztem jól magam, hazajöttem, ők meg jöjjenek a terv szerint délután. Krisztián barátnőjét visszahívtam, megkértem, ha Györgyiék hazajönnek, beszéljen vele ő, mondja el neki, mégiscsak ő volt ott, amikor ez történt.
Nem tudom leírni Györgyi fájdalmát. Bele sem tudok gondolni, én mit éreznék, ha a gyermekemet veszíteném el. Lehetetlen volt megvigasztalni, és ezt már nem fogja begyógyítani az idő. 38 évet nem lehet kitörölni egy ember, egy anya életéből. A másnapi géppel hazautaztak, hogy tudják intézni a temetést, amelyre ekkora pocakkal esélyem sem volt elmenni. Azóta már voltak itt, beszélünk Krisztiánról, de már valahogy semmi nem lesz olyan, mint régen.

A tervek szerint idén hazamegyek, hazamegyünk párszor, a hogyant és a mikort még nem tudom. Valahogy le kell győznöm a repülés iránt érzett félelmet, utálatot, ha látni akarom azokat, akik nem tudtak, nem tudnak ide eljönni. Nem ígérek semmit, biztos nem fogok tudni mindenkihez eljutni, mert akkor minden hónapban repülnöm kéne, de majd igyekszem. Ki tudja, kit mikor látok utoljára…

100% attendance

Ebben az országban nagyon fontos, hogy a gyermek minden nap menjen iskolába. Úgy tűnik, nem baj, ha köhög, ha lázas, a fő, hogy jelen legyen. Az attendance jelentése kb. részvétel, a cél, hogy ez a szám minél magasabb legyen, illetve, hogy 95% felett legyen, ez az állami követelmény, elvárás.
Iskola-időszakonként nézik ezt a látogatottságot, vagyis minden term-öt külön. Ha 95% felett teljesít a tanuló, akkor good attendance-t kap, ha 100%-ot ér el, akkor megkapja a 100%-os attendance oklevelet. Ha minden termben 100%-ot ér el, akkor év végén külön díjat, plusz oklevelet kap, jelezve ezzel, hogy ez mekkora teljesítmény.
Timi és Kata 2010. szeptembere óta járnak a Yewtree-ba, azaz nemrég kezdték meg a harmadik évüket itt. Timi első évben elérte az egész éves 100%-ot, így év végén az össznépi díjazásos napon engem is meghívtak, óriási virágcsokorral köszönték meg, hogy minden reggel felkeltettem és útnak indítottam az én gyermekemet. Kata hiányzott talán 2 napot egész évben, ő csak jó részvételért kapott oklevelet. Timi kapott ajándékutalványt is, talán 10 font értékben, ha jól emlékszem.
Minden term-önként elért 100%-ért jutalom jár, ez lehet mozi, bowlingozás az igazgatónővel, vagy egyéb szabad program.
Második évben Timi újra elérte a 100%-ot, így megint virágcsokor és ajándék várt ránk. Előző évben is, és tavaly is öt tanuló érte ezt el, vagyis öt-öt szülő állt ott kint (ebből én voltam egyedül, aki kétszer is ott állt). Ez persze nem azt jelenti, hogy Timit betegen is elengedtem iskolába, hála Istennek nem volt beteg, nem volt semmi olyan időpont, program, amitől nem tudott volna menni.
Egyszer-kétszer volt olyan, hogy nem szerepelt a moziba menők listáján, de ezért mindig reklamáltam, és lám-lám, előkerült ő is, valahogy véletlenül lehagyták…
Kata soha nem reklamált, hogy ő miért nem megy, volt rá példa, hogy ő is ment moziba, de őt ez különösebben nem izgatta. Ő volt beteg is, fogorvoshoz is kellett mennie, mi több, egyszer levelet kaptam az igazgatónőtől, hogy jaj, 95% alá csökkent az attendance, kéri, hogy figyeljek oda, ne rontsam az iskola átlagát. Teljesen hivatalos, postai úton érkezett levél, dobtam is tőle egy hátast. Mit képzelek, egy évben (akkor még csak egy term volt, így persze nem tudhattuk, mi lesz később) két napot hiányzik a gyerekem, jaj, jaj.
Karácsony előtt újabb mozi volt esedékes (a hazai mozikban Az öt legenda címen futó film), ahova Timit megint nem hívták. Bementem újból reklamálni, és kiderült, hogy valóban, nem jogosult moziba menni, ugyanis egy napon korábban hoztam haza a megengedettnél, illetve úgy jött el, hogy az már hiányzásnak számít. A következő történt: Timi mostanában elég sokat üti meg magát, esik el, ütköznek össze. Hokizni szoktak (gyephoki) szünetben, többször megütötték ütővel, keze, ujja ficamodott ki, tele van kék-zöld foltokkal (ilyenkor erősen déjà vu érzésem van…). Azon a napon is hívtak, hogy Timi délelőtt összeütközött egy másik gyerekkel, ami önmagában még nem lett volna baj, de kb. egy óra múlva elkezdett szédülni, hányingere volt, fejfájása stb. Futottam érte, vittem a kórházba, ahol 3 óra várakozás után derült ki, hogy nincs agyrázkódása, jól van, de azért tartsam megfigyelés alatt (mintha egyébként nem tartanám…). Mint kiderült, 12:32-kor hoztam el, 28 perccel korábban, mint kellett volna, ugyanis ha 13 óra után hozom el, már nem számít hiányzásnak.
Nos, emiatt a 28 perc miatt írtam az igazgatónőnek egy levelet (ő már egy másik, kevésbé szimpatikus, az előző sajnos tavaly elhagyta az iskolát), hogy nem tenné-e meg, hogy újraértelmezi a kérdés, valószínűleg Timi az egyetlen, aki harmadik éve egyetlen napot sem hiányzik, és ez is olyan volt, hogy elment az iskolába, részt vett a tanításban, tehát nem reggeltől volt hiányzó. A válasz sajnos nem volt, a szabály az szabály. Timi borzasztóan el volt kenődve, nemcsak a mozi miatt, hanem az egész éves 100%-a ugrott ezzel, és igazságtalannak érezte a helyzetet. Kicsit én is, de kárpótlásul mindkét kicsivel (és persze Dórival, mert ő is meg akarta nézni) elmentem pár hete szombaton moziba, és megnéztük az áhított filmet (amelyet mellesleg csak ajánlani tudok mindenkinek).

Különórák, szakkörök, kit mi érdekel

Itt nincs az a hagyományos értelemben vett szakkör, iskolai foglalkozás, mint otthon. A gyerekeket nem viszik színházba, bábelőadásra (nem is hallottam még itt bábról egyébként), nem sportolnak, csak ha magánórákra járnak (nincs iskolai karate, kézilabda, kosárlabda, foci stb.).
Timi egy időben lovagolni járt, arról írtam bejegyzést, és fotókat is töltöttem fel. Sajnos annyira drága a lovaglás, hogy egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy havi 150-200 fontot költsünk csak egy gyerekre, csak lovaglásra. Jelenleg az iskolában háromféle klubba járnak a kicsik. Félévenként változik (pontosabban minden „term”-ben más-más klub indul, a szünetek közötti iskolaidőszakot nevezik termnek), tavaly mindketten jártak zeneklubra, Kata pedig art, azaz művészeti klubba. Timi mehetett egy hathetes főzőklubba, azt hiszem, talán kétszer is. Általában előnyben részesítik azokat, akik még nem voltak, illetve aki kapja, marja alapon működnek a gyerekek felvételei. Amelyik szülő előbb jelentkezik és kifizeti (ez nagyon fontos!), az a gyerek tutira mehet.
Timiék tavaly, 4.-ben jártak úszni, mindig az aktuális negyedik évfolyam megy. Kata most másodikos, tehát ő két év múlva járhat majd. Szeptember óta mindketten járnak kedden 0. órában, iskola előtt sakk-klubba, azóta idegesítik Gergőt (és engem is), hogy játsszon velük, mert ők aztán most pedig jól megverik… Már a második term-öt nyüvik a sakkal, nem tudom, januártól is lesz-e, ezt előre nem tudják megmondani. Kata már sokadszor jár Mr. Mitchellhez zenélni csütörtök délutánonként, nagyon ügyes, nagyon szereti a tanárt is, a hangszereket is, és természetesen azt is, hogy végre kieresztheti a hangját.
Múlt héten elkezdődött neki újra az art klub, ahova Timi nem mehet, ugyanis csak 1. és 2. évfolyamosok mehetnek. Mivel jön a karácsony, most arra készülnek, arra készítenek mindenféle szépségeket. Mint például a képen látható Rockin’ Robint (vö. Michael Jackson).

Ha már art és zene, akkor meg kell említsem, hogy Timi és Kata „színitanodába” járnak. A Theatretrain nevű társulat hemeli kihelyezett csoportját erősítik mindketten. Minden szombaton három órát töltenek együtt, egy óra drámát, egy óra éneklést és egy óra táncot tanulva. Megvolt az első fellépésük (mármint az enyémeknek, a többiek között van, aki évek óta jár oda), St. Albansban egy karácsonyi vásáron énekeltek az ott őgyelgő népnek. 

A társulat minden évben szervez egy nagy évzáró partit, és mivel jövőre lesznek 20 évesek, ez igazán-igazán nagyszabású lesz, Londonban az O2 arénában fognak fellépni júliusban. El sem hiszem, hogy az én apróim egy világváros nagyszínpadán fognak énekelni és táncolni.
És ha már említettem a főzést, akkor nem hagyhatom ki Gergőt sem. Talán írtam valahol egy bejegyzésben, hogy ők minden héten főznek, mióta iskolába jár. Megkapjuk a term elején az adott hetekre szóló menüt, a hozzávalók listáját, és anya minden hétre megveszi az aktuális belevalókat, Gergő pedig az iskolában az utolsó óráiban megfőzi őket. De nem ám holmi egyszerű ételek, néha olyan bonyolult és drága kajákat főz, mintha legalábbis a Hiltonban tervezne főszakács lenni… Sajnos az ételek többségével nem tudunk mit kezdeni, mert nincs ember a háztartásunkban, aki nemhogy megenné, de egyáltalán megkóstolná. Mindenben chili, curry, gyömbér és kimondhatatlan nevű, ismeretlen dolgok vannak, és olyasmiket kevernek, amit otthon jó érzésű ember még a spájz polcán sem rak egymás mellé.
Gergő a tanár szerint (és szerintem is) nagyon ügyes, tehetséges, és ami nem elhanyagolható, érdekli a főzés. Ellentétben Dórival, aki sajnos fel sem ismeri a konyhában, lábosban vagy fazékban éppen fővő ételt, és ha megmondom neki, mit készítek, visszakérdez: És anya, én azt szeretem?
Gergőt előbb tudom rávenni, hogy segítsen főzni, sütni, gyúrni, habot verni, tepsit kikenni, hagymát aprítani, mint bármi másra. A porszívózásért néha napokig könyörgök neki, aztán megcsinálom én, mert ő bevallottan lusta. De ha ennivalóról van szó, azonnal ugrik. Egy időben szakács szeretett volna lenni, még az egyhetes munkagyakorlatát is ilyen irányban végezte (egy idősek otthonában volt konyhai kisegítő, kínálgatta a kávét, teát, készítette a reggelit, segített tálalni stb.), de úgy döntött, mégsem ez az ő életcélja. Mivel nagyon tehetséges rajzban, tervezésben, matekban, valami ezzel kapcsolatos kombinációt képzel el, például építészmérnök, grafikus-tervező, 3D látványtervező stb. A héten megyünk a watfordi college-ba nyílt napra, meglátjuk, ott mit tudnak mutatni neki. Van még pár hónapja eldönteni, hol is folytatja jövőre a sulit.

2012-es ünnepségek

 Ugyan már jó pár hónapja történt, de adós maradtam két élménybeszámolóval. Az egyik a királynő uralkodásának 60. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat, a másik pedig az olimpia.
Anyu pont úgy időzített, hogy itt volt az uralkodási ünnepségeken, így evidens volt, hogy muszáj Londonba mennünk ez idő alatt, még akkor is, ha pocakom van, ha millióan lesznek, tömeg lesz, szakadó eső, öt gyerek, hisztis férj, ezt ki nem hagynánk, soha vissza nem térő alkalom. Nos, pocakom volt, gyalogoltunk sokat, többmillióan voltak, tömeg volt, öt gyerek, hisztis férj is megvolt, és a végén még a sz@rrá ázásban is részünk volt… De akkor is megérte.

Londonban, a Battersea parkban néztünk ki magunknak helyet, előre meg kellett venni a jegyet, kivetítővásznak voltak, vásár, különböző események, a Temze partján van, jónak tűnt. Jó, hogy idejében megvettük a jegyeket, már nagyon hamar elkapkodták őket, az ünnepségek előtt pár héttel már egyetlen jegy sem volt. Kicsit aggódtam, hogy hogyan fog ennyi ember elférni ott (ha jól emlékszem, 90 ezer jegyet adtak el), de kellemesen csalódtam. Profi szervezés volt, a kapuknál ellenőrzés volt, bent számtalan mobilvécé, evős-ivós bodega, nem lehet panaszra okunk. 

Sokan pléddel, piknikeskosárral felszerelkezve jöttek, az egész napot szándékozva ott tölteni. Mi még sötétedés előtt haza akartunk érni, ennek megfelelően indultunk is el hazafelé az ünnepség majdnem végénél. Ja igen, az ünnepség több napon keresztül tartott, mi a Temzén felvonuló több mint 3000 hajót akartuk látni. Nagy részét láttuk is, a királynőt sajnos csak kivetítővásznon. Nem akartunk tolakodni a Temze partján, a nagy objektívemet nem akartam cipelni, így be kellett érni annyival, amennyi jutott. 

Az idő kegyes volt, mint említettem, a végén kapott el minket egy dézsás esőzés, amely jó pár órán át tartott, nem várta meg, míg elérünk a legközelebbi metró aluljáróhoz. Több híd le volt zárva, vagy az autós, vagy a gyalogosforgalom elől is. Mindenhol rendőrök, mentők, készenlétben. Sehol nem volt fennakadás, amerre mi jártunk. Ahogy sétáltunk a metró felé, láttuk a Temze partján a házakat, mindenhol emberek lógtak az ablakokban, a teraszokon, zászlókat lengetve. Hihetetlen élmény volt, nem tudom elmesélni, és sajnos a fotók sem adják vissza a hangulatot. 

A helyi templomban virágkiállítást rendeztek az évforduló kapcsán, minden egyes fontos állomáshoz egy virágkompozíciót készítve. Jó volt megélni, jó volt ilyen közel lenni ehhez az egészhez. 

És amihez még jó érzés volt közel lenni, az az olimpiai láng volt. Mivel idén Londonban rendezték meg az olimpiai játékokat, a láng Görögországból úgy jutott el Londonba, hogy szinte egész Nagy-Britannián végigment. Hemel Hempsteaden is. A mi városunkból 17-en futottak a lánggal, egy kb. kétórás szakaszon. Igyekeztünk olyan pontot találni a futás során, ahol jól látható a láng, nem kell tolakodni.

Természetesen csúszott a program a meghirdetetthez képest, így közel két órát álltunk a gyerekkel az út szélén, és mire megérkezett az olimpiai láng, az eső is eleredt. Így szakadó esőben álltuk végig azt a pár percet, amíg a komplett olimpiai lángot vivő konvoj elhaladt előlünk. Azt hiszem, igazi kuriózum, hogy elmondhatom, a 2012-es olimpiai lángot karnyújtásnyira mellettem vitték el.
Ja, és még egy apróságot megemlítenék az olimpia kapcsán. Vendégünk is volt az utolsó pár nap alatt, Bandi unokatestvére, Kállai Ákos többszörös világ- és Európa-bajnok öttusázó. Természetesen az öttusa-versenyekre jött ki, és nálunk szállt meg azidő alatt. Ritka alkalom, hogy - közeli vagy távoli - családtagok nem csak temetésen és esküvőn találkoznak...