Luton - és ami mögötte van

Írtam korábban, hogy próbálunk házat nézni a környéken, de főleg Hemelben. Az lett volna a legegyszerűbb, hiszen helyben van, semmi nem változik, csak egy másik ház. De ugye ember tervez… Nem találtunk olyat, amely minden szempontból jó lett volna, minden, amit láttunk, drága volt, nem jó beosztású, kicsi, kevés szoba, egyetlen wc vagy mint végül ez, másik városban.
Ezt a házat már a legelején kinéztük, de talonba tettük, hiszen nem Hemel. És ahogy egyre inkább belefásultunk a háznézésekbe, minduntalan felmerült, hogy talán még is ez lenne a legmegfelelőbb. Ennél tökéletesebb csak akkor lehetne, ha Hemelben lenne és ingyen bérelhetnénk…
Próbálom összefoglalni pró és kontra, mik jártak, járnak a fejemben, fejünkben a ház és a költözés kapcsán.

Miért is jó ez a ház?
Tágas, nagyon világos, óriási nappalival (kb. 20 négyzetméter), új konyhával (érintős kerámialapos tűzhely, sok-sok hely, polc, látványnak sem utolsó). Az étkező a konyhával egybekötött (ámerikái típusú), azaz nem kell messzire vinni a tányérokat és vissza, le lehet ülni, amíg én főzök stb.
A két nagy, Dóri és Gergő a legfelső szinten vannak, ott csak két szoba van, nekik, mindkettő en-suite, azaz a szobából saját fürdőszoba nyílik. Így még ritkábban látom őket, jóformán, ha éhesek… De legalább a reggeli tumultusban nem kell egymásra várnunk, ha fürödni, vécézni akarunk. Ezen kívül van még egy fürdőszoba a középső szinten, ahol 3 hálószoba van, nekünk egy, Timinek saját szoba, Kata és Léna együtt. Ez is fontos volt, hogy a kicsikkel egy szinten legyünk, hogy lássuk őket, rájuk lehessen nézni, főleg Lencsi legyen közel, már csak az éjszakai etetések miatt is. Kata úgy alszik, mint a bunda, őt nem zavarja, ha éjjel sír esetleg. Egyelőre a kicsiknek nincs tévéjük, a nappaliban tévézhetnek, lehet, ez később sem fog változni, jól elvannak nélküle. Igaz, többet kell őket szórakoztatni, de majd megoldjuk.
A nappaliban van kandalló, amely felett pont egy családi fotónak/festménynek van hely, ez is megoldott, nemrég voltunk családi fotózáson egy profi fotósnál, ha elkészülnek a képek, majd töltök is fel, és persze felteszem a nappali fölé is a legszebbet szép nagyban.
Közel van a repülőtér. Annyira közel, hogy az ablakból látom a kifutópályát, a le- és felszálló gépeket. Ez főleg nekem fontos, régóta tervbe volt véve a repülőgépek fotózása, itt a remek alkalom.
Van a földszinten még egy wc kézmosóval, de ez a régi házban is volt.

Miért is nem jó ez a ház?
Legfőképpen azért, mert nem Hemelben van. Nagyon megszerettük azt a várost, egész jól kiismertük magunkat. Mivel mindenki odajár még suliba, ezért ingázom velük reggel-délután. Ez akkor izgalmas, ha mindenki máskor kezd és máskor végez. Csak 18 perc a régi háztól az új házig, tehát nincs messze, kivéve ha a reggeli vagy délutáni csúcsforgalomban akarunk közlekedni. Márpedig mi akkor akarunk… Van egy kétmérföldes szakasz, amit mindenképp autópályán kell megtenni, reggel London felé dugul be, hazafelé pedig visszafelé értelemszerűen. Egyik reggel próbáltam kerülőúton menni, még ezt a rövid szakaszt is kihagyni, kicsi falvakon, mezőkön, jeges, havas pusztán és icipici főutcákon mentünk át, borzasztó hosszúnak tűnt (az is volt, több mint 30 perc), arra valószínűleg nem megyünk többet.
Lutonnak nagyon rossz híre van. Kispakisztánnak is hívják, mert állítólag a lakosság aránya 90-10 százalék. Szerepel a tíz legrosszabb hírű brit város listáján, bárki, akivel beszéltem, elrettenteni akart, nem pedig támogatni. Sokat vívódtunk, illetve inkább én. Körbejártuk a környéket, sokat olvastam utána, helyi újságot vettem. Ez a környék jó. Valami olyasmi lehet, hogy minden városnak vannak jó és rossz részei, Lutonban kicsit több a rossz rész, a belvárosban rosszabb, mintha a nyóckerben járnánk. De ettől még Budapest sem rossz, hiszen élhető, nem is kicsit.
Ezen a környéken még nem is láttunk nem fehér embert, pedig azért mászkálnak elég sokan. Biztonságos, jó környéknek tűnik, igazi kisvárosi, kertvárosi hangulattal. Azt gondolom, Lutonnak rosszabb a híre, mint amilyen valójában, de majd meglátjuk. Puding próbája ugyebár az evés…
Drágább a bérleti díj, több mint harmadával. Ez az egyik oka annak, hogy visszamentem dolgozni. Mindenképp kellett volna valamit csinálnom, hiszen a „gyesem” lejárt, valamilyen munkaviszonynak lennie kell, ezért most heti 2-3 nap dolgozom, egyelőre Hemelben. Próbálom intézni az áthelyezésemet Lutonba, addig ingázom. Bandi 1-2 nap itthon tud maradni hétközben, plusz egy hétvégi napon dolgozom. Sajnos ebből, így biztos nem leszek milliomos, de több, mint a semmi, próbálok keresgélni, de egyelőre fogalmam sincs, mi akarok lenni, ha nagy leszek.
Tördeléssel, grafikai munkákkal már lassan 3 éve nem foglalkoztam, kiestem a gyakorlatból, az új programokból, ilyet nem merek keresni. Szeretnék fotózni, mint említettem, már elég komoly felszerelésem van, de ahhoz is gyakorlat, tanfolyam, valamilyen iskola kellene.
Ugyanakkor szeretem a jelenlegi munkámat, néha elfog a vágy, hogy többet tegyek a betegeimért, de talán nem most kéne magam átképezni nővérnek, bár pár hete elgondolkodtam egy vérvételes képzésen.
A kicsiket szeretnénk szeptembertől átíratni Lutonba az iskolába, de ezen még gondolkozunk. Egy évre írtuk alá a szerződést, aztán majd meglátjuk. Ha addig nyerünk a lottón, házat veszünk Hemelben. Addig pedig csak lógatjuk a bilibe a kezünket…
Mint minden házon, ezen is vannak tennivalók. Nagyobb a kert, mint Hemelben, több munka lesz vele. Lehet gazolni, gondozni, füvesíteni, füvet nyírni, amit csak szeretnénk. Már a beköltözésnél kiderült több bosszantó dolog, az egyik fürdőben nem volt áram, ezért a zuhany sem működött, néhány konnektor halott, a fűtés a nappaliig nem jut el (jövő héten jönnek megcsinálni), Dóri függönykarnisa leszakadt a felrakott függöny súlya alatt, elromlott a földszinti vécé víztartálya stb. 

Kicsit sok ez egyszerre, hiszen még mindenhol dobozok, zsákok vannak, és még egy darabig így is lesz sajnos.
A hemeli ház kulcsait április 14-éig kell átadnunk az ügynökségnek, addig minden nap járunk oda, áthordani pár cuccot. Ma reggel is elmentem dolgozni, két beteg között odaugrottam egy könyvespolcért, pár apró dologért. Még mindig úgy tűnik, soha nem fogjuk tudni áthordani mindazt, amink van, a garázst például még el sem kezdtük (itt is van garázs, annyi különbséggel, hogy a házból nincs bejárat, csak az utcáról). És vár még rám a nagytakarítás, hiszen a házat teljesen rendbe kell hozni, úgy kell visszaadnunk, ahogy kaptuk…
A legelső dolog a konyha volt, hiszen ennyi éhes szájat etetni nem egyszerű. Persze mindenkinek kellett rögtön az ágya, a ruhái, két napig azt hallgattuk, hogy anyaaaaaaaaaaa, hol van ez, hol van az, segíts, apaaaaaaaaaaa, fúrd fel légyszi ezt, azt, csavarozd fel ezt és azt… egyelőre nem kell bennünket altatni, olyan fáradtak vagyunk, hogy állva elalszunk, a tévé a mi szobánkban csak dísznek van egyelőre, nézni már nem sok erőnk van.
De nem panaszkodom, tudtam, mivel jár a költözés, csak pár évig nehéz… Fényképeket majd később mutatok, ha már nem takarja el zsák és doboz a szobákat, a függönyök mind lógnak, rend és tisztaság lesz, ahogy az egy tisztességes házhoz, háztartáshoz illik. Ha felfedeztük a környéket, akkor arról is beszámolok, hiszen rengeteg izgalmat tartogat egy ilyen költözés, aki átélte, az tudja, aki nem, annak mindenképp ki kell egyszer próbálni.

Igen, költözünk

Méghozzá Lutonba. A héten.
Ennél bővebbet most nem tudok írni, mert pakoljuk a dobozokat, igyekszünk saját erőből megoldani a költözést, ezalatt értendő a két (szorozva a megfelelő számmal) kezünk és a saját autónk. Hétfőn kötik át a tévét és az internetet, így hétfőn jó lenne már ott aludni. Vasárnap tervezzük a lényeget átvinni, akkor vagyunk ugyanis mind itthon. Hétközben én Lénával vagyok, ezért nem vagyok nagy segítség. Szombaton pedig dolgozni fogok (az első munkanapom) reggeltől estig, így csak a vasárnap marad…
Nincs messze ahova költözünk, 18 perc háztól házig, de ezt egy párszor meg kell majd járni. Ha áthurcolkodtunk, majd mesélek, úgyis jön a két és fél hetes húsvéti szünet jövő péntektől, talán lesz időm az otthonteremtés (takarítás, pakolás, vezénylés, háztartás, munka stb.) mellett még írni is.

Kata és az ő füle(i)

Visszamentünk Lutonba, a kórházba újabb vizsgálatra. Hipergyorsan végeztünk, a hallástesztek jók lettek, mi több, kifogástalanok. A doki belenézett a füleibe, megállapította, hogy tiszták, épek, egészségesek. Úgy tűnik, a folyadék a fülben teljesen felszívódott, vagyis kívül-belül tökéletes a gyermek füle. Nincs szüksége műtétre, sem kontrollvizsgálatra, hiszen ez nem olyan dolog, amely rosszabbodhat, jobbulhat. Mármint ha újra folyadék lesz a fülében, akkor persze, észrevesszük, visszamegyünk, de ez a mostani már nem igényel kezelést.
Örülök, hogy nem engedtem megműttetni, hipp-hopp kés alá fektetni, és azt hiszem, ezzel ő is egyetért…

Orvosok, ellátás, recept, díjak, hasznos tudnivalók (is)

Ígértem, hogy szentelek egy külön bejegyzést az angliai orvoslásnak. Mármint annak a részének, amelyet már tapasztaltam. A terhesség és szülés részleteit már leírtam, most a maradékról írok.
Léna születése után újabb gondokkal kezdett szembenéznem, nevezetesen a szoptatással. Előző négy gyermekemnél nem akadtak gondok, finoman szólva is tejgyárnak, ősanyának és hasonlónak neveztek. De most. Valahogy semmi nem volt ugyanaz, már az elejétől kezdve. Mivel viszonylag nagy súllyal született, a kórházból való hazahozatalkor vesztett a súlyából. És ezt a súlyt tartotta is. Hiába etettem, három-négy, majd egyóránként, nem hízott. A védőnő kétnaponta jött mérni, aggodalmát fejezte ki, mindegyik más tanácsot adott, más pózban szoptassak, fejenállva, óránként, kétóránként, négyóránként, keltsem fel, hagyjam aludni, igényt szerint etessek, időhöz kötve, mérjem őt, ne mérjem, fejjek, ne fejjek stb. Bármit tettem, Léna nem hízott. Beküldtek minket a kórházba, ahol megvizsgálták, közölték, teljesen egészséges, legyek türelmes. Ettől persze agyvérzést tudok kapni. Legyek türelmes, miközben kétnaponta izélgetnek a legellentétesebb tanácsokkal, és jegyzetelnek aggódva, hogy jaj, mi is legyen a következő jótanács. Beszéltem egy magyar védőnővel, tőle is tanácsot kértem. Ő azon a véleményen volt, hogy a baba éhezik, a képeken tényleg lógott rajta a bőr. Felhívtam egy itteni védőnői forróvonalat, ahol azt mondták, türelem. Elvittem a helyi védőnői tanácsadásra, megmérték, konstatálták, hogy valóban nem hízik, de legyek türelmes. Az egyik fél azt mondta, azért alszik olyan jókat, mert nem eszik eleget, leesik a vércukra, és nincs ereje ébren maradni. A másik felén azt hallgattam, örüljek, milyen jó baba, és annyit eszik, amennyire szüksége van, nem kell neki kiegészítés. Vettünk egy mérleget, és naponta mértem, többször is. Etetés előtt, után, reggel, este, fürdés előtt. Nem hízott. A fejéssel egyre kevesebb tejem volt, nagyon úgy tűnt, elapadóban van a forrás. Miután betöltötte a 4. hetet és egyetlen grammot sem hízott, úgy döntöttem, nem hallgatok senkire, csak az ösztöneimre. Igaz, nagyon más lehetőség már nem maradt, a türelmem elfogyott, a tanácsokból elegem volt, a két szemem kisírtam már, Léna még mindig soványnak tűnt, így Bandi elment a boltba tápszerért. Itt a legkisebb sarki boltban is kapni legalább kétféle tápszert, orvos a legritkább esetben írja csak fel. Védőnő azóta sem látta, ha kérdezték, mindenhol elmondtam, hogy üvegből etetem, nem akadtak fent rajta. Főleg, hogy másnaptól szépen evett, és két nap múlva a mérlegelésnél már többet mutatott a mérleg. Azóta pedig behozta az összes lemaradást, ma átlépte a 9 kilót, sok mindent lehet rá mondani, de hogy sovány, azt nem.

Nem éreztem magam frusztráltnak, mert nem tudtam szoptatni, őszintén mondom, nem érdekelt. Egyetlen cél vezérelt, hogy Lénának jó legyen, jóllakjon és hízzon. Ha tápszertől, akkor tápszertől, ettől nem vagyok rosszabb anya, tudom, hogy mindent megtettem, mégsem ment. Hiába írják mindenhol, hogy csak az nem tud szoptatni, aki nem akar, ezúton üzenem, ez nem igaz. Lehet, a korom miatt, lehet, a szervezetem már nem a régi, igazából tökmindegy. Nem örülök neki, hogy így alakult, mert utálom mosogatni a sok cumisüveget, cumit, az éjszaka közepén tápszert keverni, de valamit valamiért…

Ha már említettem az orvost és a receptet: itt fixáras a recept, 7.65 fontba kerül minden egyes recept. Van három hónapos recept-előfizetés, ha négy vagy több gyógyszer kell az embernek, akkor 29.10 fontot kell fizetnie, de ezt előre. Van egyéves előfizetés is, ha 15 vagy több gyógyszerre van szüksége az embernek ezalatt az egy év alatt, ez 104 fontba kerül. Vannak ingyenességre jogosító tényezők. Receptárak

Nem kell fizetni a gyógyszerért 18 éves kor alatt és 60 éves kor felett, a terhesség első percétől a gyermek egyéves koráig (ilyenkor kiállítanak egy ún. igazolást, amelyet be kell mutatni a gyógyszertárba, ez ingyenes fogorvosi ellátásra is jogosít), bizonyos egészségi állapot, valamint alacsony jövedelem esetén. Persze vannak még egyéb esetek is, amelyekkel ritkábban találkozni, de ezeknek utána lehet járni. Nagy segítség, hogy a gyerekeknek nem kell fizetni, bár hála Istennek, nem sűrűn betegek.
Az orvosi ellátás, mármint a hagyományos tb, azaz NHS ingyenes, néha lassú. Ezen felül lehet fizetni magán egészségpénztári díjat, amely időnként hasznos, például beutaló esetén, 3-4 hónapos várakozási időnél. Mérlegelni kell, megéri-e, vannak kedvezmények, mi például családilag fizetjük, mármint Bandi fizeti, mi pedig vagyunk a család…
A terhesség alatt és a szülésnél nem kellett fizetni, igazából eddig még sehol sem. Erre értettem, hogy itt az orvosi ellátás ingyenes. A fogorvos például nem. Fogorvosi díjazás

Háromféle árkategória van (18 éves korig itt is érvényes az ingyenesség): az első 17.50 fontba kerül, ez tartalmazza a vizsgálatot, a diagnózis felállítását, a röntgent (helyben végzik), megelőző tanácsokat, fogkőleszedést, csiszolást. A díjakat mindig az időpont kérésekor kell fizetni, vagyis előre. A második kategória díja 48 font, ez tartalmazza az előző kategóriát, plusz tömést, gyökérkezelést, illetve a foghúzást. A harmadik 209 font, a fentieken felül benne vannak a koronák, hidak és pótlások. Ezek az árak csak akkor érvényesek, ha az ember hathavonta jár ellenőrzésre. Erre külön levélben figyelmeztetik az embert. Ha nem megy el az ember lánya, akkor mindenféle plusz költségeket számolnak fel, de ezeket nem ismerem, lévén, hogy mindannyian minimum hathavonta járunk, de inkább sűrűbben. Ha nem megyünk el egy időpontra, és nem mondjuk le, akkor két meg nem jelenés után kitiltanak az adott fogorvosi rendelőből, mert csak raboljuk az idejüket, és igazuk is van. Az árak úgy érvényesek, hogy az első alkalommal elmondják, mire van szükségünk (mondjuk hat tömés, öt húzás, két korona), és egy kezeléssorozat egy áron van. Tehát ha azt kérjük, hogy most a töméseket csinálják meg, akkor 48 fontba kerül mind a hat tömés, akkor is ha ezt hat különböző időpontban csinálják. Ha csak 2 tömést kérünk, akkor az kerül 48 fontba, és a következő kezeléssorozat során a négy tömés fog újabb 48 fontba kerülni. Ha kérjük a 48 fontos kategóriába tartozókat, vagyis a hat tömést és öt húzást, akkor az lesz 48 font, sok-sok időponttal. Ha viszont kérjük a koronákat is egyben, akkor jobban járunk, mert akkor egyszer 209 font, míg ha most csak az olcsóbbakat kérjük, akkor legközelebb ugyanúgy ki kell fizetni a 209 fontot az újabb kezelésért. Remélem, érthető, amit írok.

A fogszabályozás sem ingyenes. Illetve attól függ, a fogszabályozó szakorvos mit állapít meg. Ha úgy látja, hogy igenis fontos a fogszabályozás, nem csak esztétikailag, akkor 19 éves kor alatt kapható ingyen. Dóri is így fog kapni, egy hónap múlva ilyenkor már lesz neki. Igaz, ehhez várólistára kellett kerülni, és majdnem 8 hónapot várni. Amúgy kb. 2000-6000 font egy fogszabályozó, amit lehet részletre is úgy fizetni, hogy amíg fent van, és minden hónapban megy az ember állíttatni, addig fizet. De még részletre is borzasztóan sok lenne, ennyit nem tudunk és nem is akarunk kifizetni. Várhatóan max. 2 évig lesz fent neki, kíváncsi vagyok, majd beszámolok a fejleményekről. A fogszabályozásról

Még egy „általános” dolog, az oltás. Itt kicsit másként van az oltási rend, mint Magyarországon (illetve ahhoz képest mindenképp, amit még Kata kapott). Először is, itt nincs BCG-oltás, csak ha az ember bizonyos országokból származik, illetve készül odautazni a babával. Vagyis Léna a családban az egyetlen, akinek nincs és nem is lesz oltási folt a vállán. Kéthónaposan kapta az első oltását, öt az egyben, diftéria-tetanusz-szamárköhögés hármas + gyermekbénulás + Haemophilus influenza ellen, valamint Streptococcus pneumonia bacterium ellen is. Háromhónaposan megkapta ugyanezt az ötöst, valamint meningitis (járványos agyhártyagyulladás) ellen. Négyhónaposan járt neki az ötös harmadik része, a streptococcus és a meningitis elleni második dózisa. Legközelebb egyéves kora körül kell menni, akkor kapja a haemophilus és meningitis elleni emlékeztetőt, a streptococcus harmadik adagját, valamint az első mumpsz-rubeola-kanyaró elleni oltást. Mielőtt iskolába menne, vagyis négyéves kora előtt jár neki a mumpszos második fele, es egy négyes adag emlékeztető (diftéria-tetanusz-szamárköhögés-gyermekbénulás). Ezután már csak 12-13 éves kor környékén van oltás, méghozzá a HPV elleni (ez csak lányoknak, méhnyakrák megelőző oltás), és 13-18 éves kor között a diftéria-tetanusz-gyermekbénulás utolsó adagja. Oltási rend Angliában

Most egy személyes orvosi élmény is. Katának hónapok óta romlik a hallása, illetve az utóbbi időben vettem/vettük észre. Szeptemberben az iskolaévet egy nagyobb megfázással kezdte, újra előjött a már két éve tünetmentes asztmája, kapott állandó gyógyszert rá. Ekkor kezdtem el felfigyelni arra, hogy mintha nem hallana rendesen. Próbálgattam neki suttogni, háta mögött halkan beszélni, egyértelmű, hogy gondjai vannak. Csináltunk itthon hallástesztet (mikre nem jók az androidos alkalmazások…), de természetesen elvittem orvoshoz is. A doktornő megnézte a fülét, azt mondta, zsír blokkolja a fülét, egyelőre fülmosást ír neki elő egy héttel későbbre, aztán majd meglátjuk. Katának mindig is nagyon sok fülzsírja volt, rendszeresen pucolom neki, akár ártok vele, akár nem, muszáj. Igyekszem nem benyomni a fülpiszkálót, de az nem állapot, hogy néha a fülén folyik ki, egyszerűen nem lehet elég sűrűn tisztítani. El is mentünk a nővérhez fülmosásra, bár ettől én rettegtem. Tudom, hogy mások a módszerek, mint régen, de nevelőapukámnak fiatalkorában fülmosáskor szétmosták a dobhártyáját, műdobhártyát ültettek be neki, és élete végéig süket maradt az egyik fülére. Katának elkezdték mosni, nagyon sírt, hogy fáj neki. Hiába vigasztaltam, állította, hogy fájdalmas, pedig nem lenne szabad. Vagyis nem sikerült kimosni neki, állítólag azért, mert meg van keményedve. Egy hétig olívaolajat kellett csepegtetnem a fülébe, fellazításképpen. Minden orvosi könyvi tanács ellenére vettünk speciális világító fülkanalat és kiszedtük a füléből a blokkoló fülzsírdarabokat.

Aznap, amikor mentünk volna, hívott a nővér, hogy sajnos nem ér rá, és különben is inkább vigyem el a gyereket fülszakorvoshoz… Beutaltak minket Lutonba, a kórházba kb. egy hónap későbbre. Rendkívül unszimpatikus indiai (vagy valami hasonló) nemzetiségű doktornő volt, akinek egy árva szavát nem értettem sem én, sem Kata. Elküldött bennünket ott helyben hallástesztre, megállapították, hogy a bal fülében valószínűleg folyadék van, az Eustach-kürt „eldugult”, ez okozza a halláskárosodást. Erre van egy módszer, ventillációs tubust (Grommet) tesznek be altatásban a fülébe, amely magától kiesik 6-12 hónap múlva, ezen keresztül tud folyamatosan távozni a folyadék a füléből. Mindjárt ki is akarták írni a műtét időpontját, és amikor kértem, hogy a) magyarázzák el nekem alaposan, mi is ez, mivel jár stb., b) szeretném megbeszélni a férjemmel, mielőtt kés alá küldöm a gyereket, akkor nagyon furcsán néztek rám. Nem szoktak itt hozza az akadékoskodó anyukákhoz. Grommet „cső”

Visszamentem a háziorvosunkhoz, tanácsot kértem tőle, hogyan lehetne elkerülni a műtétet, de sajnos sehogy. Egyelőre van egy második időpontunk Lutonba, ahol majd újra megcsinálják a hallástesztet, és ha nem javult (előfordul, hogy magától felszívódik a folyadék), akkor sajnos szükség lesz a műtétre. Hiába bizonygatják, hogy 15 perces rutinműtét, melyik anya engedné jó szívvel a 6 éves lányát megműteni? Remélem, javult, mintha jobban hallana, de nem akarom magamnak bebeszélni, majd meglátjuk, mit mondanak a műszerek. Ha ezen túlleszünk, majd elmesélem, hogy alakult…

Helyzetjelentés

Telnek a napok, hetek, lassan hónapok. Próbálok rendszert vinni az életünkbe, és minden nap este későn eszmélek rá, hogy mennyi mindenre nem jutott aznap idő. Például blogírásra, telefonálásra, email írására, olvasásra, pihenésre, játékra stb. Nem panaszkodásképpen mondom, de el lehet képzelni, hogy egy ekkora családban mire juthat idő és mire nem. Igyekszem fontossági sorrendet felállítani (csak úgy, de néha listával is), hogy arra jusson, ami igazán fontos számunkra.
Lassan (egy hét múlva) lejár a „gyesem”, valamit kezdenem kell magammal. Voltam a főnökömnél elbeszélgetésen, visszamegyek dolgozni, eleinte csak 1-2 napra hetente. Bandi itthon marad Lénával, itthonról dolgozik, én pedig így el tudok menni visszaszokni. Plusz bevállaltam a hétvégi reggeleket és ebédidőket, talán akkor hiányzom legkevésbé a családnak. Persze előtte el kell végeznem újra a tréninget, amit a belépésemkor, mintha bármit is elfelejtettem volna az elmúlt pár hónapban. Ennyi munkával talán tudom pótolni a kieső mostani jövedelmemet. Amire sajnos szükség is van…
Nézegetünk mostanában házakat. Hemelben és a környéken is. Szeretnénk nagyobba, kényelmesebbe, elférhetőbbe költözni. Nem egyszerű. Sokan vagyunk, szeretnénk külön lenni, de mégis együtt. Az ideális ház legalább ötszobás, két, de inkább három fürdőszobás, nappalis, étkezős, tágas és jó helyen van. No, és persze olcsó is. És ha lehet, Hemelben legyen. Valahogy ezek a feltételek egyszerre sosem teljesülnek. Ami szép és jó, az drága vagy messze van. Ami olcsó, talán jó lehet, az szintén messze van, ráadásul ha kb. ugyanilyet tudunk bérelni, akkor nem éri meg többet fizetni és költözni miatta. Heti 1-2, néha 3 házat is megnézünk, ahogy teszik fel az ingatlanirodások az internetre. Párnál már regisztrálva vagyunk, néha küldenek emailt vagy telefonálnak, még mielőtt felraknák a weboldalra.
Addig is, amíg áthelyezzünk székhelyünket a tökéletes házba, Lénának berendeztük az „irodát” gyerekszobának. Elmúlt 6 hónapos, neki is kijár a nyugalom, nekünk is. Igaz, éjszaka még mindig legalább egyszer ébred, de inkább kétszer, de így nyugodtan tud aludni, nem zavarja tévé, mászkálás, telefon stb. Összevontuk a hálószobát az irodával, így amíg én alszom, Bandi tud ugyanabban a helyiségben számítógépet bűvölni. Nem mintha így tartalmasabban töltenénk együtt az időt, de mégis egy szobában vagyunk, közelebb egymáshoz. Szeretnénk különvenni a két kicsit, Timit és Katát, sajnos egyre jobban ölik egymást, veszekednek, Timi lassan kamaszodni kezd. Hülyén hangzik egy tízévesnél, de tényleg így van. Kata még babásabb, kicsi, Timi pedig még rá is játszik a nagylányságra, jó lenne őket szétszedni. Nagyrészt ez is indokolja a házkeresést, hogy tényleg mindenkinek jobb legyen.
Közben zajlik a mindennapi élet, időnként orvoshoz megy egyikünk-másikunk (ezekről hamarosan lesz egy bejegyzés), az iskolában is történik hol rossz, hol jobb. Gergő eldöntötte, mit szeretne tanulni, Dóri most kezd elbizonytalanodni. Hiányoznak a barátaim, tervezem a hazautat, de mindenki igényét figyelembe kell vennem. Már most gondolkozom a nyáron, a nyaraláson, mihez kezdünk, mit csináljunk, ami a) megfizethető, b) mindenki élvezi, c) képes vagyok megtervezni, megvalósítani és nem őrülök bele. A legnagyobb realitása jelenleg egy tengerparti sátoros kempingnek van, beülünk az autóba heten, két sátorral és két-három óra alatt lent vagyunk a tengerparton, sátrat verünk, egy hétig lógatjuk a lábunkat. Aztán persze belelóg a bilibe a kezem, mert rájövök, hogy enni is kell, hisztis családtagjaim nem esznek meg mindent, szórakoztatni is kell őket (főképp nekem), és még a híresen „jó” angol időjárással is számolni kell…
Voltak mindenféle terveim, görög tengerparttól kezdve az egy hét Balatonparton eltöltendő láblógatásig, de mindenre nem jut sem idő, sem pénz. 6 hét nyári szünet van, ezt kell beosztani, Bandinak a szabadságával kell gazdálkodnia, a nagyok terveire is figyelnem kell, szóval nem egyszerű összehozni egy nyaralást... Így egyelőre inkább küzdök a hétköznapokkal és a blogírással…

Látogatók

Nem tértem ki tavaly külön minden látogatónkra, pedig volt belőlük bőven. Rokonok, barátok, mozgalmasan telt az év. Anyu sokszor volt itt, Léna születése óta minden hónapban pár napot. Apuék is kétszer voltak, anyósomat is sikerült rávennünk, hogy miután lassan 3 éve nem láttuk egymást, jöjjön el hozzánk (hozzá kell tennem, nem Bandi érdeme volt ez sem).
Bandinak fura kapcsolata van az anyukájával, úgy általában az egész családjával. Mióta kiköltöztünk, ő nem volt még otthon, és nem is áll szándékában senki miatt hazautazni. Aki látni akarja, jöjjön ide. Tavaly rávettem, hogy hívja fel anyukáját a születésnapján. Persze, sajnos, aznap valamiért elfelejtette. Másnap rákérdeztem újra, azt mondta, ha nagyon muszáj, felhívja. Nem volt meg neki a száma… Megadtam. Felhívta. Csak az első kérdés-választ hallottam, utána inkább lementem a földszintre. Ez így hangzott: Halló. Halló. Mi vett rá, hogy felhívjál? Kényszerítettek. Pár perc múlva Bandi utánam jött, már befejezte a beszélgetést. Megkérdeztem, csak nem sikerült anyukáddal 2 percet beszélgetni így majdnem két év után? Mit képzelek, csak 1 perc 45 másodperc volt…
Bandi húga is meglátogatott minket a családjával, köztük kicsi keresztlányunkkal, akit a névadó ünnepsége óta nem láttunk. Már csak Bandi öccse hiányzik, előbb-utóbb remélhetőleg rájuk is sor kerül.
Még fűzöm egy-két barátomat, hogy látogassanak meg minket (engem), de tudom, hogy nem egyszerű csak úgy hipp-hopp átruccanni Angliába, főleg, ha az ember nem egyedül van. Őszintén megmondom, ezek az utazások nekem is költségekbe vannak, hiszen egy-egy londoni beutazás, a belépők bizony eléggé megvágják az ember pénztárcáját. De szívesen megyek, idegenvezetek, már metrótérképet sem kell magammal vinnem, egész jól elboldogulok a fővárosban. Igaz, ehhez az is hozzájárul, hogy a főbb turistalátványosságoknál már jópárszor jártam, álmomban is eltalálok a Buckhingam palotához vagy a Tower Bridge-hez.

Apuék májusi látogatása rosszul sült el, ha lehet rá ezt a kifejezést használni. Pár napra jöttek, a második napon gondoltuk, összekötjük a kellemest a hasznossal, én elmegyek nyelvvizsgázni Londonba (pár hónapja készültem erre, rengeteget tanulva), ők pedig Dórival városnézni hármasban. Adam bejött velem a vizsgára, mert nagyon ideges voltam, és mivel elég nagy pocakom volt, jobbnak látta, ha elkísér. Jól tette. Az ötórás vizsga felénél volt egy ebédszünet, ekkor beültünk egy pubba inni valamit. Itt kaptam egy telefont. Először nem is értettem, ki az és mit akar, és csak lassan, nagyon lassan fogtam fel, miről van szó. Györgyi fiának barátnője hívott (akit én nem ismertem), mégpedig azzal a rossz hírrel, hogy Györgyi - egy szem - fia aznap reggel nem ébredt fel. Ennyi. Este lefeküdtek aludni, és reggel egyszerűen nem kelt fel. 38 éves volt. Krisztiánnal csak egyszer beszéltem, mióta kiköltöztünk, amikor otthon voltunk, akkor találkoztunk apuéknál, nem voltam igazán szoros kapcsolatban a „mostohabátyámmal” (apuék lassan 20 éve vannak együtt). Ennek fő oka az, hogy mielőtt igazi testvéri kapcsolat kialakult volna közöttünk, mi együtt jártunk/éltünk több mint egy évet. Akkor még az is jó poénnak tűnt, hogy az utcán, az ismerősök előtt apuztunk és anyuztunk egyszerre, hogy meghökkentsük az embereket. Később, a szakítás után már találkozni is fura volt, beletelt pár évbe, mire eljutottunk oda, hogy gond nélkül tudtunk együtt kerti sütögetni.

Nem tudom, mitől borultam ki jobban akkor, attól a gondolattól, hogy elvesztettem valakit, akihez az utóbbi időben nem is kötöttek szoros szálak és már soha nem is fognak, vagy attól, hogyan fogom megmondani Györgyinek, hogy Krisztián nincs többé. Mondanom sem kell, a vizsgát nem tudtam befejezni, nagyon kiborultam, Adammel felültünk a vonatra, hazakísért. Nem tudtam volna Györgyiékkel úgy hazajönni, hogy ülök vele szemben, mintha mi sem történt volna. Elmondani London közepén ugyancsak nem lett volna szerencsés. Itthonról felhívtam Dórit, azt mondtam, nem éreztem jól magam, hazajöttem, ők meg jöjjenek a terv szerint délután. Krisztián barátnőjét visszahívtam, megkértem, ha Györgyiék hazajönnek, beszéljen vele ő, mondja el neki, mégiscsak ő volt ott, amikor ez történt.
Nem tudom leírni Györgyi fájdalmát. Bele sem tudok gondolni, én mit éreznék, ha a gyermekemet veszíteném el. Lehetetlen volt megvigasztalni, és ezt már nem fogja begyógyítani az idő. 38 évet nem lehet kitörölni egy ember, egy anya életéből. A másnapi géppel hazautaztak, hogy tudják intézni a temetést, amelyre ekkora pocakkal esélyem sem volt elmenni. Azóta már voltak itt, beszélünk Krisztiánról, de már valahogy semmi nem lesz olyan, mint régen.

A tervek szerint idén hazamegyek, hazamegyünk párszor, a hogyant és a mikort még nem tudom. Valahogy le kell győznöm a repülés iránt érzett félelmet, utálatot, ha látni akarom azokat, akik nem tudtak, nem tudnak ide eljönni. Nem ígérek semmit, biztos nem fogok tudni mindenkihez eljutni, mert akkor minden hónapban repülnöm kéne, de majd igyekszem. Ki tudja, kit mikor látok utoljára…

100% attendance

Ebben az országban nagyon fontos, hogy a gyermek minden nap menjen iskolába. Úgy tűnik, nem baj, ha köhög, ha lázas, a fő, hogy jelen legyen. Az attendance jelentése kb. részvétel, a cél, hogy ez a szám minél magasabb legyen, illetve, hogy 95% felett legyen, ez az állami követelmény, elvárás.
Iskola-időszakonként nézik ezt a látogatottságot, vagyis minden term-öt külön. Ha 95% felett teljesít a tanuló, akkor good attendance-t kap, ha 100%-ot ér el, akkor megkapja a 100%-os attendance oklevelet. Ha minden termben 100%-ot ér el, akkor év végén külön díjat, plusz oklevelet kap, jelezve ezzel, hogy ez mekkora teljesítmény.
Timi és Kata 2010. szeptembere óta járnak a Yewtree-ba, azaz nemrég kezdték meg a harmadik évüket itt. Timi első évben elérte az egész éves 100%-ot, így év végén az össznépi díjazásos napon engem is meghívtak, óriási virágcsokorral köszönték meg, hogy minden reggel felkeltettem és útnak indítottam az én gyermekemet. Kata hiányzott talán 2 napot egész évben, ő csak jó részvételért kapott oklevelet. Timi kapott ajándékutalványt is, talán 10 font értékben, ha jól emlékszem.
Minden term-önként elért 100%-ért jutalom jár, ez lehet mozi, bowlingozás az igazgatónővel, vagy egyéb szabad program.
Második évben Timi újra elérte a 100%-ot, így megint virágcsokor és ajándék várt ránk. Előző évben is, és tavaly is öt tanuló érte ezt el, vagyis öt-öt szülő állt ott kint (ebből én voltam egyedül, aki kétszer is ott állt). Ez persze nem azt jelenti, hogy Timit betegen is elengedtem iskolába, hála Istennek nem volt beteg, nem volt semmi olyan időpont, program, amitől nem tudott volna menni.
Egyszer-kétszer volt olyan, hogy nem szerepelt a moziba menők listáján, de ezért mindig reklamáltam, és lám-lám, előkerült ő is, valahogy véletlenül lehagyták…
Kata soha nem reklamált, hogy ő miért nem megy, volt rá példa, hogy ő is ment moziba, de őt ez különösebben nem izgatta. Ő volt beteg is, fogorvoshoz is kellett mennie, mi több, egyszer levelet kaptam az igazgatónőtől, hogy jaj, 95% alá csökkent az attendance, kéri, hogy figyeljek oda, ne rontsam az iskola átlagát. Teljesen hivatalos, postai úton érkezett levél, dobtam is tőle egy hátast. Mit képzelek, egy évben (akkor még csak egy term volt, így persze nem tudhattuk, mi lesz később) két napot hiányzik a gyerekem, jaj, jaj.
Karácsony előtt újabb mozi volt esedékes (a hazai mozikban Az öt legenda címen futó film), ahova Timit megint nem hívták. Bementem újból reklamálni, és kiderült, hogy valóban, nem jogosult moziba menni, ugyanis egy napon korábban hoztam haza a megengedettnél, illetve úgy jött el, hogy az már hiányzásnak számít. A következő történt: Timi mostanában elég sokat üti meg magát, esik el, ütköznek össze. Hokizni szoktak (gyephoki) szünetben, többször megütötték ütővel, keze, ujja ficamodott ki, tele van kék-zöld foltokkal (ilyenkor erősen déjà vu érzésem van…). Azon a napon is hívtak, hogy Timi délelőtt összeütközött egy másik gyerekkel, ami önmagában még nem lett volna baj, de kb. egy óra múlva elkezdett szédülni, hányingere volt, fejfájása stb. Futottam érte, vittem a kórházba, ahol 3 óra várakozás után derült ki, hogy nincs agyrázkódása, jól van, de azért tartsam megfigyelés alatt (mintha egyébként nem tartanám…). Mint kiderült, 12:32-kor hoztam el, 28 perccel korábban, mint kellett volna, ugyanis ha 13 óra után hozom el, már nem számít hiányzásnak.
Nos, emiatt a 28 perc miatt írtam az igazgatónőnek egy levelet (ő már egy másik, kevésbé szimpatikus, az előző sajnos tavaly elhagyta az iskolát), hogy nem tenné-e meg, hogy újraértelmezi a kérdés, valószínűleg Timi az egyetlen, aki harmadik éve egyetlen napot sem hiányzik, és ez is olyan volt, hogy elment az iskolába, részt vett a tanításban, tehát nem reggeltől volt hiányzó. A válasz sajnos nem volt, a szabály az szabály. Timi borzasztóan el volt kenődve, nemcsak a mozi miatt, hanem az egész éves 100%-a ugrott ezzel, és igazságtalannak érezte a helyzetet. Kicsit én is, de kárpótlásul mindkét kicsivel (és persze Dórival, mert ő is meg akarta nézni) elmentem pár hete szombaton moziba, és megnéztük az áhított filmet (amelyet mellesleg csak ajánlani tudok mindenkinek).

Különórák, szakkörök, kit mi érdekel

Itt nincs az a hagyományos értelemben vett szakkör, iskolai foglalkozás, mint otthon. A gyerekeket nem viszik színházba, bábelőadásra (nem is hallottam még itt bábról egyébként), nem sportolnak, csak ha magánórákra járnak (nincs iskolai karate, kézilabda, kosárlabda, foci stb.).
Timi egy időben lovagolni járt, arról írtam bejegyzést, és fotókat is töltöttem fel. Sajnos annyira drága a lovaglás, hogy egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy havi 150-200 fontot költsünk csak egy gyerekre, csak lovaglásra. Jelenleg az iskolában háromféle klubba járnak a kicsik. Félévenként változik (pontosabban minden „term”-ben más-más klub indul, a szünetek közötti iskolaidőszakot nevezik termnek), tavaly mindketten jártak zeneklubra, Kata pedig art, azaz művészeti klubba. Timi mehetett egy hathetes főzőklubba, azt hiszem, talán kétszer is. Általában előnyben részesítik azokat, akik még nem voltak, illetve aki kapja, marja alapon működnek a gyerekek felvételei. Amelyik szülő előbb jelentkezik és kifizeti (ez nagyon fontos!), az a gyerek tutira mehet.
Timiék tavaly, 4.-ben jártak úszni, mindig az aktuális negyedik évfolyam megy. Kata most másodikos, tehát ő két év múlva járhat majd. Szeptember óta mindketten járnak kedden 0. órában, iskola előtt sakk-klubba, azóta idegesítik Gergőt (és engem is), hogy játsszon velük, mert ők aztán most pedig jól megverik… Már a második term-öt nyüvik a sakkal, nem tudom, januártól is lesz-e, ezt előre nem tudják megmondani. Kata már sokadszor jár Mr. Mitchellhez zenélni csütörtök délutánonként, nagyon ügyes, nagyon szereti a tanárt is, a hangszereket is, és természetesen azt is, hogy végre kieresztheti a hangját.
Múlt héten elkezdődött neki újra az art klub, ahova Timi nem mehet, ugyanis csak 1. és 2. évfolyamosok mehetnek. Mivel jön a karácsony, most arra készülnek, arra készítenek mindenféle szépségeket. Mint például a képen látható Rockin’ Robint (vö. Michael Jackson).

Ha már art és zene, akkor meg kell említsem, hogy Timi és Kata „színitanodába” járnak. A Theatretrain nevű társulat hemeli kihelyezett csoportját erősítik mindketten. Minden szombaton három órát töltenek együtt, egy óra drámát, egy óra éneklést és egy óra táncot tanulva. Megvolt az első fellépésük (mármint az enyémeknek, a többiek között van, aki évek óta jár oda), St. Albansban egy karácsonyi vásáron énekeltek az ott őgyelgő népnek. 

A társulat minden évben szervez egy nagy évzáró partit, és mivel jövőre lesznek 20 évesek, ez igazán-igazán nagyszabású lesz, Londonban az O2 arénában fognak fellépni júliusban. El sem hiszem, hogy az én apróim egy világváros nagyszínpadán fognak énekelni és táncolni.
És ha már említettem a főzést, akkor nem hagyhatom ki Gergőt sem. Talán írtam valahol egy bejegyzésben, hogy ők minden héten főznek, mióta iskolába jár. Megkapjuk a term elején az adott hetekre szóló menüt, a hozzávalók listáját, és anya minden hétre megveszi az aktuális belevalókat, Gergő pedig az iskolában az utolsó óráiban megfőzi őket. De nem ám holmi egyszerű ételek, néha olyan bonyolult és drága kajákat főz, mintha legalábbis a Hiltonban tervezne főszakács lenni… Sajnos az ételek többségével nem tudunk mit kezdeni, mert nincs ember a háztartásunkban, aki nemhogy megenné, de egyáltalán megkóstolná. Mindenben chili, curry, gyömbér és kimondhatatlan nevű, ismeretlen dolgok vannak, és olyasmiket kevernek, amit otthon jó érzésű ember még a spájz polcán sem rak egymás mellé.
Gergő a tanár szerint (és szerintem is) nagyon ügyes, tehetséges, és ami nem elhanyagolható, érdekli a főzés. Ellentétben Dórival, aki sajnos fel sem ismeri a konyhában, lábosban vagy fazékban éppen fővő ételt, és ha megmondom neki, mit készítek, visszakérdez: És anya, én azt szeretem?
Gergőt előbb tudom rávenni, hogy segítsen főzni, sütni, gyúrni, habot verni, tepsit kikenni, hagymát aprítani, mint bármi másra. A porszívózásért néha napokig könyörgök neki, aztán megcsinálom én, mert ő bevallottan lusta. De ha ennivalóról van szó, azonnal ugrik. Egy időben szakács szeretett volna lenni, még az egyhetes munkagyakorlatát is ilyen irányban végezte (egy idősek otthonában volt konyhai kisegítő, kínálgatta a kávét, teát, készítette a reggelit, segített tálalni stb.), de úgy döntött, mégsem ez az ő életcélja. Mivel nagyon tehetséges rajzban, tervezésben, matekban, valami ezzel kapcsolatos kombinációt képzel el, például építészmérnök, grafikus-tervező, 3D látványtervező stb. A héten megyünk a watfordi college-ba nyílt napra, meglátjuk, ott mit tudnak mutatni neki. Van még pár hónapja eldönteni, hol is folytatja jövőre a sulit.

2012-es ünnepségek

 Ugyan már jó pár hónapja történt, de adós maradtam két élménybeszámolóval. Az egyik a királynő uralkodásának 60. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat, a másik pedig az olimpia.
Anyu pont úgy időzített, hogy itt volt az uralkodási ünnepségeken, így evidens volt, hogy muszáj Londonba mennünk ez idő alatt, még akkor is, ha pocakom van, ha millióan lesznek, tömeg lesz, szakadó eső, öt gyerek, hisztis férj, ezt ki nem hagynánk, soha vissza nem térő alkalom. Nos, pocakom volt, gyalogoltunk sokat, többmillióan voltak, tömeg volt, öt gyerek, hisztis férj is megvolt, és a végén még a sz@rrá ázásban is részünk volt… De akkor is megérte.

Londonban, a Battersea parkban néztünk ki magunknak helyet, előre meg kellett venni a jegyet, kivetítővásznak voltak, vásár, különböző események, a Temze partján van, jónak tűnt. Jó, hogy idejében megvettük a jegyeket, már nagyon hamar elkapkodták őket, az ünnepségek előtt pár héttel már egyetlen jegy sem volt. Kicsit aggódtam, hogy hogyan fog ennyi ember elférni ott (ha jól emlékszem, 90 ezer jegyet adtak el), de kellemesen csalódtam. Profi szervezés volt, a kapuknál ellenőrzés volt, bent számtalan mobilvécé, evős-ivós bodega, nem lehet panaszra okunk. 

Sokan pléddel, piknikeskosárral felszerelkezve jöttek, az egész napot szándékozva ott tölteni. Mi még sötétedés előtt haza akartunk érni, ennek megfelelően indultunk is el hazafelé az ünnepség majdnem végénél. Ja igen, az ünnepség több napon keresztül tartott, mi a Temzén felvonuló több mint 3000 hajót akartuk látni. Nagy részét láttuk is, a királynőt sajnos csak kivetítővásznon. Nem akartunk tolakodni a Temze partján, a nagy objektívemet nem akartam cipelni, így be kellett érni annyival, amennyi jutott. 

Az idő kegyes volt, mint említettem, a végén kapott el minket egy dézsás esőzés, amely jó pár órán át tartott, nem várta meg, míg elérünk a legközelebbi metró aluljáróhoz. Több híd le volt zárva, vagy az autós, vagy a gyalogosforgalom elől is. Mindenhol rendőrök, mentők, készenlétben. Sehol nem volt fennakadás, amerre mi jártunk. Ahogy sétáltunk a metró felé, láttuk a Temze partján a házakat, mindenhol emberek lógtak az ablakokban, a teraszokon, zászlókat lengetve. Hihetetlen élmény volt, nem tudom elmesélni, és sajnos a fotók sem adják vissza a hangulatot. 

A helyi templomban virágkiállítást rendeztek az évforduló kapcsán, minden egyes fontos állomáshoz egy virágkompozíciót készítve. Jó volt megélni, jó volt ilyen közel lenni ehhez az egészhez. 

És amihez még jó érzés volt közel lenni, az az olimpiai láng volt. Mivel idén Londonban rendezték meg az olimpiai játékokat, a láng Görögországból úgy jutott el Londonba, hogy szinte egész Nagy-Britannián végigment. Hemel Hempsteaden is. A mi városunkból 17-en futottak a lánggal, egy kb. kétórás szakaszon. Igyekeztünk olyan pontot találni a futás során, ahol jól látható a láng, nem kell tolakodni.

Természetesen csúszott a program a meghirdetetthez képest, így közel két órát álltunk a gyerekkel az út szélén, és mire megérkezett az olimpiai láng, az eső is eleredt. Így szakadó esőben álltuk végig azt a pár percet, amíg a komplett olimpiai lángot vivő konvoj elhaladt előlünk. Azt hiszem, igazi kuriózum, hogy elmondhatom, a 2012-es olimpiai lángot karnyújtásnyira mellettem vitték el.
Ja, és még egy apróságot megemlítenék az olimpia kapcsán. Vendégünk is volt az utolsó pár nap alatt, Bandi unokatestvére, Kállai Ákos többszörös világ- és Európa-bajnok öttusázó. Természetesen az öttusa-versenyekre jött ki, és nálunk szállt meg azidő alatt. Ritka alkalom, hogy - közeli vagy távoli - családtagok nem csak temetésen és esküvőn találkoznak...

Biró Timi, Czirbesz Timi, Biró Kriszta, Czirbesz Kriszta

Az egész úgy kezdődött, hogy én nem akartam felvenni a férjem nevét. Miután már egyszer átestem névcserén, amikor férjhez mentem, majd elváltam, közöltem, márpedig én maradok Biró Krisztina. Az én - akkor még csak leendő - hites uram azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig legyek Czirbesz Endréné, mert ez hagyomány, már a honfoglaló ősök között is csak így hívták az asszonyokat… Kompromisszumos megoldásként lettem Czirbeszné Biró Krisztina. Azt, hogy otthon nem tudják leírni, kiejteni (Czibere, Csirbesz, Cirbek stb.), hamar megszoktam. Azt, hogy itt nem tudják kiejteni, leírni, nem is vártam el az angoloktól. De hogy az egész nevem ilyen galibákat okozzon, nem hittem volna.
Miután itt használom a Mrs. előtagot, értelemszerűen nem Czirbesznét, hanem csak Czirbeszt használtam. Illetve Czirbesz Birót. Vagyis Mrs. Krisztina Czirbesz Biro volt a „félhivatalos” nevem. A munkahelyemen, az adóbevallásomon, az önéletrajzomban ez szerepel. Igen ám, de a bank nem adja olyan könnyen. A folyószámlanyitáskor közölték, hogy az ő számítógépük nem tudja értelmezni a két vezetéknevet, kötőjellel kell írniuk. Ám legyen. Igen, de a Czirbesz nem jó, hiszen a személyi igazolványomban Czirbeszné van. Hiába mondtam, hogy de hát az a Mrs.-t jelenti, nem értették (vagy nem akarták). Egy szó mint száz, a banki nyilvántartásba Mrs. Krisztina Czirbeszne-Biro néven kerültem be. Röhej…
Ezután kezdődtek a gondok. Nem egyezett a személyi igazolványomban levő név a bankszámlakivonaton szereplő névvel, a fizetési papíromon szereplővel meg pláne nem. Volt, ahol nem fogadták el a papírjaimat, mert nem egyeztek. Az nem baj, hogy lakcím, anyja neve, származási ország, férj neve stb. egyezik, neeeem, ha a nevemben két betű az ő hibájukból különbözik, elutasítanak.
Ekkor úgy éreztem, itt az idő, cselekedni kell, nevet változtatok. Elsőre a Biró Krisztina merült fel, úgyis olyan szépen ejtik azt a „bájrót”. De. Közben más is történt. Timi egyre többször hangoztatta, hogy ő is szeretne Czirbesz lenni, őt miért nem úgy hívják, és elkezdte használni a Czirbesz nevet önhatalmúlag az iskolában. Minden füzetére szépen ráírta, hogy Tímea Lívia Biró Czirbesz. Tanárt jobban össze sem lehet zavarni. Némelyik oklevelén ezért van Czirbesz, esetleg Biró, netán mindkettő.
Gondoltuk, ha már én is változtatok nevet, megkérdezzük őt is, szeretné-e hivatalosan megváltoztattatni a saját nevét. De ha Czirbesz lesz, a Birót leveszi, mert mint tudjuk, két névvel… Úgy döntött, szeretne Czirbesz Timiként élni tovább. Nem örökbefogadásról beszélünk, hanem „egyszerűen” a születési név megváltoztatásáról. Viszont ha már ő is a jól csengő „szörbeszt” választotta, akkor egye fene, én is lemondok a Biróról, leszek Czirbesz.
Miután így jól megkonzultáltuk a dolgot, elmentem a követségre (én vagyok a kizárólagos szülői felügyelettel bíró személy, elég az én engedélyem), beadtam a papírokat, az én házassági nevem megváltoztatása iránti kérelmet, valamint Timi születési nevének megváltoztatására irányuló papírokat. Pár hét elteltével megjött a belügyminisztériumi értesítés, miszerint engedélyezték, így mostantól a neve Czirbesz Tímea Lívia (vagyis ahogy itt használjuk, Timi Czirbesz).
Ezek után újra követség, útlevélkérelem, és hipp-hopp máris hivatalosan mindkettőnk neve új papírokon szerepel. Beadtam az angol jogosítványomra is a névváltozási kérelmet, azt is hamar megcsinálták, ment minden, mint a karikacsapás. Az összes papírommal bementem a bankba, megváltoztattam a folyószámlámon is a nevemet, Timiét is az iskolában, az orvosnál, már csak pár helyen kell még nekem szólnom (orvos, munkahely), és minden tiszta lesz.
Időnként még felkiabálunk neki az emeletre, hogy birótimi gyere le, de aztán gyorsan helyesbítünk. Előbb-utóbb megszokjuk, hogy a 2 Bognár, 2 Czirbesz, 2 Biró arány megváltozott 2 Bognár és 5 Czirbeszre.

Kata és az ő okos kis feje

Jó pár hete, egészen pontosan szeptember 25-én kicsi Marcipán jól megijesztett bennünket. Anyu és Árpi épp nálunk vendégeskedtek, hazahoztuk a kicsiket a suliból, Léna fent volt a kiságyban, minden nyugodt volt. A lányok szokás szerint ugráltak, hancúroztak a szobájukban (felmentek felöltözni), már pár perce fent voltak, amikor sírást-rívást hallottunk. Szaladtak le a lépcsőn, Kata elöl lehajtott fejjel, ordítva-sírva, Timi mögötte halálra vált arccal kiabált, hogy Katának vérzik a feje.
A szobájukban fel volt fújva a matrac, azon aludtak, átengedték helyüket anyuéknek. Kata lehuppant az egyik matracra, az megdobta, és a háta mögött lévő asztalkába ütötte a fejét.
Mint utólag kiderült, az ijedtség nagyobb, a látvány rosszabb volt, mint a tényleges baj. Kata feje nagyon vérzett. Nagyon-nagyon. Még az iskolai fehér pólójában volt, a feje hátsó része tiszta vér volt, a haja összeragadva, a nyakán elöl is folyt, hátul kb. a háta közepéig pedig vörös volt a fehér póló. Mindehhez még ordított, sírt, egy szavát sem értettük. Anyu gyorsan vizes konyharuhát szorított a fejére, én pedig hívtam a mentőket. (Csak mások tájékoztatása miatt, az itteni segélyhívó nem 911, hanem 999, ezt még a gyerekeim sem tudták, úgy tűnik, túl sok amerikai filmet néznek…). Amit viszont én nem tudtam, hogy Hemelben van mentőállomás, ott, ahol a tűzoltók is tartózkodnak. Így pár perc alatt kiért egy ambuláns autó egy nagyon szimpatikus fiatalemberrel. Közben a telefonban még kérdezgettek tőlem, a címemet legalább háromszor, hogy pontosan mi történt, eszméleténél van-e a gyermek stb., és azt is elmondták, hogy mindez természetesen nem hátráltatja a segítség kiérkezését.
Először közösen igyekeztünk megnyugtatni Katát, hogy kiszedjük belőle, egyáltalán mi is történt. Aztán megpróbálta lemosni a vért a fejéről. Nem volt egyszerű, hiába törölgette, itatgatta egy törölközővel, semmit nem látott. Utána próbálta egy lavór víz segítségével, bővebb vízzel, ez sem segített. Így megkért, zuhanyoztassam le a fejét, mert máskülönben ez a sok ráfolyt, részben ráragadt vér nem jön le. Levettem a pólóját, amelyből csavarni lehetett az élénk színű, piros vért, majd igyekeztem lemosni a fejét. Csak mostam, mostam, mire végre egészen pici, behatárolható terület maradt. Mint kiderült, kb. 5-8 milliméternyi, apró felszíni sérülés volt a fején, de ahogy megtudtam, a fejen és a fülön lévő legkisebb seb is ijesztő mennyiségű vért képes produkálni.
Ekkorra már Kata is megnyugodott (Timi és anyuék is), hogy nem kell összevarrni a fejét, kórházba sem kell menni, és egyáltalán, épségben megmarad.
A fiatalember (akit egyébként Jonnak hívtak) kétoldalas jegyzőkönyvet vett fel, hosszabb ideig tartott maga a papírmunka, mint a tényleges ellátás. Nagyon készséges, kedves volt, Katával viccelődött, a lelkemre kötötte, hogy egy kis csoki sokat javít majd Kata állapotán, mindenképp adjak neki, nehogy elfelejtsem. Nem sietett, nem rohant, nem ordította le a fejem, hogy egy ilyen kis sérülésért miért hívtam a mentőket stb. Egyedül jött ugyan, de a kombi autóba a rengeteg felszereléstől nem is fért volna be még egy ember. Gondolom, le tudják szűrni már a telefonban, hogy mivel készüljenek, és „erősítést” később is ráér esetleg hívni, ha úgy látja, szükség van rá, hiszen tényleg pár percen belül ki tudnak érkezni.
Kata mosolyogva köszönt el tőle, sokkal jobban volt, tényleg az ijedtség volt a nagy. Utána még jó pár napig muszáj volt fényképeznem a fejét, hogy lássa, mennyire gyógyul, mekkora sebesülése van, hány napig kérhet még csokit a gyógyulás érdekében.
Ezekből párat megmutatok, illusztrálásképpen. Ja, és persze anyának kellett megfésülnie mindennap, óvatosan megmosni a haját, nehogy bármi is megsértse a sebet, amire a végén már olyan büszke volt…

A lemosott és kissé megszárított seb, még egész frissen

Másnap már szépen elkezdett gyógyulni...

5 napos seb

8 nap elteltével már alig találtuk meg a sebet...

2 hónap

Léna ma kéthónapos. Ezzel erőteljesen sikerült realizálódnia annak, hogy milyen gyorsan is repül az idő. Rég írtam ide is, a napok csak múlnak, telnek, észrevétlenül elérkezik a következő nap.
Többnyire ugyanúgy zajlanak a napjaink, de talán még sohasem írtam meg pontosan, hogyan. Íme:
Bandi és én reggel 6-kor kelünk, Dóri is valamikor ilyentájt tér magához, illetve csak a kávéja után. Bandi elfoglalja a fürdőszobát, én pedig a konyhát. Kávét, két bödön teát főzök, a kicsiknek kakaót csinálok (az egyiknek kakaós kakaót, a másiknak egyik nap epreset, a másik nap banánosat), kirakom a multivitaminjukat (az egyiknek narancsosat, a másiknak epreset), kekszet mellé (ha esetleg vendég jóvoltából van itthon Túró Rudi, akkor azt). Bandinak reggelit készítek, és ha nem főztem neki előző nap, akkor csinálok aznapi ebédet. Kivéve, amikor Léna éppen reggel 6 és 6.50 között éhezik meg, mert akkor bent eszik valamit Londonban, a munkahelye környékén. Bandi 6.50-kor megy el, ezután felkeltem a lányokat, lemennek kakaózni, utána pedig próbálom őket rábírni az öltözésre. Ez néha egészen fél 8-ig, vagy még tovább is eltart. Ha gyalog megyünk az iskolába, akkor 8.25-kor kell legkésőbb elindulnunk, ha kocsival dobom el őket, akkor 8.35-8.40 felé kell indulni. Ebbe bele kell kalkulálnom Léna fel-(néha át-)öltöztetését, megetetését stb.
Gergő 7.25-kor foglalja el a fürdőszobát, Dóri ilyenkor már indulófélben van és a fogkeféjéért hisztizik. A lányok persze nem öltöznek, őket folyamatosan noszogatni kell, hiszen még egy gyors reggelinek is bele kell férnie az időbe, ez általában cornflakes. A reggelek egyszerűen rémálomhoz hasonlítanak, a legkisebb eltérés is felborítja az egész rendszert. Ha valaki kicsit tovább vécézik, fürdik, mos fogat, később kell pár perccel, az káoszt okoz. Mire hazaérek a kicsivel 9 körül, kimerülök.
Ezután jó esetben reggelizek valamit, „rosszabb” esetben megetetem, esetleg újra átöltöztetem, helyzettől függően. Szétválogatom a szennyes ruhákat, bepakolom a mosógépet (szinte mindennap mosok), kipakolom a mosogatógépet, újrapakolom, elindítom. Bekapcsolom a gépemet, megnézem az üzeneteimet, megjön a posta, kibontom a leveleket. Ekkor már 11 óra felé jár. Kipakolom a lejárt mosógépet, kiteregetem a ruhákat, esetleg a felét visszarakom szárításra. Lekapcsolom a mosogatógépet, iszom egy kávét. Ezután újra Léna jön, aki ekkorra már újra megéhezik. 12 óra, 6 órája talpon vagyok, éveknek érzem, mégis csak pár dolgot csináltam meg, a teendős listámnak még a negyedénél járok. Tegyük hozzá, hogy a fent leírtak csak akkor érvényesek, ha Léna jó kislány, nem sír, nem nyűgös, ami az esetek többségében hála Istennek, így van.
14.30-kor kell elindulnom az iskolába a lányokért, tehát ilyenkor még durván van két órám bármire. Léna etetése (szoptatás + üveg, erről majd egy másik bejegyzésben mesélek) 30-40 perc összesen. Ehhez kell időzítenem mindent. Vagyis legkésőbb 14 órára már mindent be kell fejeznem, ha akkor akarom őt elkezdeni etetni, felöltöztetni. Ilyenkor téblábolok, mihez is kezdjek… Ebédet főzzek? Előbb kiszedem a ruhákat a gépből, az előző napiakat leszedem, szétválogatom családtagok szerint, a sajátunkat elpakolom, és már elkéstem az ebéddel… Összeszedem magunkat, és elmegyünk a kicsikért. Hazaérünk negyed-fél 4-re, és ha nem főztem, akkor vagy nekiállok ilyenkor főzni valami gyorsat, vagy még ennél is gyorsabbat eszünk, virslit, tükörtojást, tejbegrízt, tésztát főzök stb. Ha a nagyok segítenek vigyázni Lénára, akkor tudok valami ehetőbbet főzni másnapra, de sajnos, amilyen finnyásak, ez elég nehéz. Kevés dolgot esznek meg, olyan, amit mindenki megeszik, szinte nincs is, a két-háromféle étel főzésére meg ilyenkor végképp nincs időm.
A délután szintén elrohan, etetésektől etetésekig mérem az időt. Este fürdetés, vacsoráztatás, és többnyire zuhanás az ágyba. Az éjszakák változóak, Léna általában kétszer-háromszor ébred fel, de etetés után többnyire visszaalszik, így én is tudok aludni. Mégis folyamatosan fáradtnak, kimerültnek érzem magam, és semmi pluszra nincs időm. (Plusz alatt értem a hajfestéstől kezdve a virághagyma-ültetésen át az olvasást, varrást, vagy csak egy szimpla sütisütést.)
Nem panaszkodásnak szántam a fentieket, egyszerűen csak beszámolónak, egy újabb bejegyzésnek. Folytatás következik, amint lehet…

Léna

Legutóbbi bejegyzésem Dóriról, a legnagyobbról szólt. Gergőről terveztem a következő bejegyzést írni, de azóta történtek változások. Megszületett a legkisebb, Czirbesz Léna Nicole. Július 30-án reggel érkezett 4050 grammal. Így ezt a bejegyzést (és valószínűleg még sok-sok másikat is) neki szentelem.

 
Mint már korábban említettem, előző négy gyermekem császármetszéssel született, így ez sem lehetett másként, előre tervezett műtétről volt szó végig. Mivel már négyen túlvoltam, nagyjából tudtam, mire számítsak, leszámítva azt, hogy ez egy másik ország, másik rendszer, másik kórház, másik orvos stb. A kiírt időpont előtt (július 30.) pontosan egy héttel el kellett mennünk egy előzetes műtéti megbeszélésre, hogy utoljára felmérjék az állapotomat, minden - még fennmaradó - kérdésemre válaszoljanak. Először egy szülész-nőgyógyász íratott alá velem mindenféle beleegyező papírokat. Nem vizsgált meg, rám sem nézett, a szobájában egy íróasztalon kívül nem is volt más… Szóltam, hogy kicsit lassult a baba mozgása, mondta, keressem fel a megfelelő osztályt ehhez, ahol majd megnéznek. Utána a midwife vett tőlem vért és MRSA-teszthez váladékot.

Mi az a MRSA?

Ezután jött a számomra legfontosabb rész, az altatóorvossal való beszélgetés. A két legnagyobbnál még altattak, annak idején a MÁV-kórházban még nem volt divat, illetve elfogadott a spinális (gerinc) érzéstelenítés. Timinél próbálkoztak először a gerincembe adott érzéstelenítéssel, de voltak már előtte fenntartásaim. Tinikoromban arcbénulásom volt, ekkor lumbáltak (gerinccsapolás), illetve csak próbáltak. Négyszer. Negyedszerre sikerült. Ellenségemnek sem kívánom sem az érzést, sem az utóhatásokat, az egész élményt. Egy barátnőm mesélte, hogy neki nemrég csináltak, és egészen kibírható volt. Lehet, csak az akkori kőkorszaki módszerek voltak mások, vagy a kórház, a hozzá nem értés, nem tudom, mindenesetre a gerincembe való szurkálás volt a legutolsó, amit szerettem volna.
Visszatérve Timire, beadták az érzéstelenítést, lefektettek, bekentek fertőtlenítőszerrel, amelyre panaszkodtam, hogy hideg… Nem szabadott volna éreznem, hamar realizálták, hogy nem hatott az érzéstelenítés, ezért elaltattak. Katánál hiába kértem, könyörögtem az altatásért, Magyarországon csak sürgős esetben végeznek altatást, amúgy csak és kizárólag gerincérzéstelenítést. Bele kellett törődnöm, bár sejthető volt az idegességem, amikor elkezdték a hátamat birizgálni. Ezúttal hatott. A műtét alatt végig remegtem (részint az idegesség, részint - mint elmondták - az idegek, hiszen az alsó részem „béna”, ilyenkor fentebb erősebb lehet a rángás), hányingerem volt, leesett a vérnyomásom stb. Az altatóorvos igyekezett nyugtatni, fogta a kezem, mindig mondta, most mi történik. Megmutatták a babát pár másodpercre, de úgy gondolom, ezért a pár másodpercért nem éri meg ébren lenni… Sok embert hallottam, akinek semmilyen gondot nem okozott a műtét alatt ébren lenni, de be kell látnom, én nem tartozom közéjük.
Így már előre rettegtem, hogy megint ébren kell lennem, ráadásul most kicsit hosszabb ideig, hiszen minden egyes műtét tovább tart (óvatosabban kell összevarrni a sok réteget, esetleges komplikációk stb.), és ezúttal hozzájött még egy apró műtéti adalék is, a sterilizálás. Amely csak kb. további 10 perc, de így már szépen összejön kb. egy óra, igaz, Bandi végig mellettem lehetett volna a műtőben. Sajnos elvettem tőle ezt az élményt.
Ebben az országban lehetőség van kérni az altatást. Még különösebben magyarázkodnom sem kellett, egyszerűen elmondtam, hogy rossz tapasztalatom volt, szeretném kérni az altatást. Ennyi.
Ezután elmentünk a megfelelő osztályra (a lassult mozgás miatt), ahol kb. egy órán keresztül figyelték a magzat szívhangját, mozgását, megmérték a vérnyomásomat, itt mindent rendben találtak. 

Eljött július 30. Előző este 10 órakor kellett bevennem egy gyomorsavcsökkentő tablettát, valamint reggel 7-kor még egyet. Ezután rögtön hívnom kellett a kórházat, hogy mikorra mehetek be, jött-e közbe sürgős eset stb. Azt mondták, máris indulhatok, 8-ra ott a helyem. Bandit sosem láttam még ilyen gyorsan öltözni, összepakolni, indulni. Az osztályon rögtön az őrzőben kaptam helyet (recovery room), ahol átöltöztem, mindenki jött, megnézett, altatóorvos elmondta, mi fog történni, kaptam egy csodaszép zöld térdig érő kompressziós zoknit a trombózis megelőzésére, és ezután már csak várni kellett. Első voltam aznap, így kb. 9 óra felé besétáltattak (!) a műtőbe. Bekötötték a kézfejembe az infúziót (még ma is fáj a helye) és katétert tettek fel (aki ezt kitalálta…). Ezután már csak arra emlékszem, hogy Bandi ül mellettem és kérdezgetem, minden rendben van-e, egészséges gyerekünk van-e, tényleg lány, velem minden rendben van-e stb. Az arcomon oxigénmaszk volt, a kezemben az infúzió, a másik kezemen szaturációt és vérnyomást mértek, szóval eléggé nehézkesen tudtam mozgatni magam. Borzasztó szomjas voltam, egyfolytában inni kértem. A vérnyomásom és a pulzusom nagyon magas volt (érdekes, világéletemben alacsony volt a vérnyomásom, biztos öregszem…), ezért folyamatosan mérték. Az altatóorvos bejött, szólt, hogy nem volt egyszerű intubálni, ezért ha legközelebb bárki műteni fog, jelezzem előre. Bandi mesélte is, hogy a folyosón várt, amikor kirohant az orvos másik orvosért kiabálva, a szívrohamot hozva az én drága férjemre.
Talán 2-3 órát voltunk ezen az osztályon (mindhárman együtt), amikor levittek a normál kórtermes osztályra. Ja igen, mindez a Watford General Hospitalban történt. Itt Bandi velünk volt még egy kicsit, aztán hazament, hiszen itthon négy másik gyerekünk várta. Léna végig velem volt, az otthoni kórházzal ellentétben itt nem lehet „leadni” a gyereket, ha pl. fürödni mész. Négyágyas szobában voltam, egészen az ablak mellett, de ez sem segített azon, hogy nagyon meleg volt a teremben. Iszonyatosan izzadtam, koszosnak, büdösnek éreztem magam, majd meghaltam egy zuhanyért. Ezt mondtam is a nővérnek (akit itt is a változatosság kedvéért midwife-nak hívnak), aki azt mondta, este 9-kor vehetik ki a katétert, akkor megfürödhetek. Addig csak feküdtem, pihentem, Léna sokáig a hasamon volt, próbáltam szoptatni, jöttek, segítettek, mentek, mindig rám nézett valaki. Mind a négy ágy külön elfüggönyözhető volt (magánszféra), de akkora jövés-menés volt, hogy aludni, igazán pihenni nem lehetett. Este valóban kivették a katétert, segítettek felkelni, majd becsuktak a fürdőbe, mondván, ha segítség kell, húzzam meg a vészmadzagot… Kicsit meglepődtem, mert otthon egy vagy két nővér segített, hogy a lábamon tudjak maradni. Azon viszont még jobban meglepődtem, hogy képes voltam egyedül zuhanyozni, törölközni, egyáltalán járni. Igaz, volt bennem fájdalomcsillapító rendesen, amelyet a kórházi tartózkodás alatt végig adtak, sőt, még itthonra is.
Akinek „normál” szülése van, az pár óra után hazamehet, rosszabb esetben másnap, a császárosoknak minimum 48 órát kell bent tölteniük. Léna hétfőn reggel született, szerdán délben jöttünk haza, tehát megvolt a 48 óra. A kötésemet kedden kicserélték, mert hétfőn a zuhannyal eláztattam, kaptam tisztát, amelyet szerdán itthon levehettem.

A kórházban folyamatosan jöttek a mindenféle szakemberek, vizsgáltak engem és Lénát is: gyerekorvos, hallásteszt, Bounty-csomagos hölgy (termékminták stb.), szoptatási szakember, és természetesen a midwife-ok. Egész éjjel égett a lámpa, meleg is volt, nem voltak túl ideálisak a körülmények, de ezt a 48 órát azért túl lehetett élni.
Kedvesek voltak, szolgálatkészek, messze felülmúlta minden várakozásomat az egész kórházi procedúra. Amennyire végig féltem a terhesség alatt az egésztől, annyira csalódtam benne - kellemesen. Persze itt is voltak apróbb kellemetlenségek, félreértések, de összességében az egész élmény inkább volt kellemes, mint szörnyű.
Itthon vagyunk, egészségesek vagyunk, ahogy időm engedi, beszámolok majd az azóta történtekről is, csak szép lassan…

Dóri

Mivel már megint nagyon sok elmaradást kell pótolnom, ezért módszert váltok. Nem időrendben, nem témák szerint, hanem személyek szerint osztom fel a következő pár bejegyzést.
Lehet, kicsit hosszúak lesznek, de össze lesz szedve, kivel mi történt az elmúlt pár hétben, hónapban.
Hol is kezdjem… Dóri ebben az évben végzett a secondary schoolban, azaz a felső évfolyamon, amely félig átmenet a gimnáziumba. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mert otthon ilyen nincs. Már írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy többféle oktatási szint van, a kicsik (mármint az enyémek) primary schoolba járnak, 4 éves kortól 12 éves korig, vagyis receptiontől 6. osztályig, majd secondary school következik 7.-től 11.-ig. Itt választhatnak. A legtöbb secondary schoolnak van kétéves képzése, úgynevezett sixth form, itt választott tárgyakra specializálódnak, valahol átmenet a gimnázium és a szakközépiskola között. Aki egyetemre megy, annak innen ez mindenképp jobb ugródeszka. Elmehet másik iskolába is sixth formra, ha úgy gondolja, ezt nem szereti, nem ilyen tantárgyakat akar tanulni, mindenhol más a követelmény, más a beosztás, más a tananyag, ez - bizonyos kereteken belül - szabadon választható. Ezen felül vannak a college-ok, ahol szintén kétéves képzések vannak, de ott tényleg specializálódnak, az inkább átmenet a szakközépiskola és a szakmunkásképző között. Vagyis a legtöbb college szakmát ad: fodrász, kozmetikus, szakács, ács, lakberendező, de ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetnek az elméleti oktatásra is. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, még arra is van mód, hogy valaki college-ban tanul egy évet, aztán sixth formba megy, illetve egy vagy két év sixth form után a college-t választja…
Nos, Dóri ezek közül a középsőt választotta, vagyis sixth formban tanul tovább, de másik iskolában. Az igazság az, hogy az, ahova eddig járt (és Gergő is jár még egy évig), nem tartozik a legelitebb, legjobb iskolák közé, sőt… Most kezd fejlődni, de igencsak rossz hírű iskola volt. Itt nagyon szeretnek mindent osztályozni, mérni, tesztekkel alátámasztani, és bizony az Astley Cooper School nem szerepelt valami fényesen az utóbbi években sehol. Amikor ideköltöztünk, nem nagyon volt választásunk, a legközelebbi iskolát céloztuk meg, és ez volt az.
Még tavaly, az iskolaév kezdetén elmentünk nyílt napokat nézegetni, hogy hol tudna Dóri továbbtanulni és mit. Fogalma sincs, mi akar lenni, de azt tudja, mit szeretne tanulni és mit nem. Matekot mindenképp akar, valamint artot, azaz művészetet. Sok iskola honlapját átböngésztük, ismerősöktől véleményeket kértünk, végül úgy döntöttünk, megcélozzuk a Hemel Schoolt, amely sokféle mércével mérve is a megye (járás, körzet) egyik legjobb iskolája. Elmentünk a nyílt napra, végighallgattuk, hova lehet eljutni innen és mik az elvárások. Nos, elvárások vannak. Ahhoz, hogy Dóri ott matekot tudjon tanulni, sőt, emelt szintű matekot (ez a normál matekon felül plusz óraszámban ajánlott leendő matematikusoknak, tudósoknak, mérnököknek…), maximális érettségi eredmény kell, vagyis A* (A star, azaz A csillag). Itt G-től osztályoznak egészen A*-ig, illetve kaphat az ember U-t, azaz értékelhetetlent is. Ebbe jobban nem megyek bele, mert annyira túlbonyolítják, hogy csoda, ha ők maguk megértik.
Be kellett adni előzetes jelentkezést, annak reményében, hogy a várható elvárásokat teljesíti a tanuló. Ezt meg kellett erősíteni a mostani iskola évfolyamfelelős tanárának aláírásával, miszerint ő is úgy gondolja, az elvárás a tanuló által teljesíthető. Ezután interjúra hívták be Dórit, ahova Bandival mi is elmentünk. A lányzó elvarázsolta az interjúztatókat, az eszével, a lehengerlő modorával, és nem utolsósorban az angoljával. Nehezen hitték el, hogy két éve még egy árva szót sem tudott angolul, és a semmiből kommunikációképes, szinte tökéletes angolt fejlesztett ki. Már csak az eredmény váratott magára, azaz a matek érettségi. Amely, mondanom sem kell, sikerült. A*-ra, azaz az elérhető legmagasabb eredményt kapta, az iskolában osztozva ezzel egy másik tanulóval. 

Ezzel bekerült a Hemel Schoolba szeptembertől. Elmondhatatlanul büszkék vagyunk rá, ezt mondanom sem kell. 

Két hete nyílt napok voltak ott, ahol meg kellett jelennie, bemutatták a leendő tanárainak, az osztálytársainak, körbevezették a termeken, az épületen, mindent elmondtak, amit lehetett. Itthonról busszal fog lejárni a városközpontba (busszal 10 perc, gyalog kb. 30-35), onnan pedig pár perc gyalog az iskolába. Amilyen ideges volt az első nyílt nap reggelén, most olyan nyugodtan (illetve izgatottan) várja az első napot, hogy mehessen, tanulhasson. Rengeteg elkészítenivaló feladatot kaptak nyárra, azzal még el lesz foglalva a sok nyaralás mellett.
A matek, emelt szintű matek és art mellé felvette a számítástechnikát is (ICT), de ezzel igazán nincs kibékülve. Indul a textil nevű tárgy is, amit szeretett volna eredetileg felvenni, de akkor még nem indították, azt javasolták, üljön be az első héten ICT-re, ha nem tetszik neki, lecserélheti a textilre. Majd meglátjuk, mi hogy tetszik neki, nekem édesmindegy, mit tanul, amíg élvezettel teszi…
Még egy kis szelet az iskolából. Idén is volt táncos-zenés-énekes bemutató, szinte az összes évfolyamnak, osztálynak. Dóri is részt vett több előadásban is. Felkértek „hivatalos” fotósnak, vagyis inkább félig hivatalosnak. Az osztályfőnök kért meg, hogy menjek el fotózni, cserébe ingyen bemehettem. Az elrendezés, a világosítás most is átlagon aluli volt, amit tudtam, kihoztam belőle, Dóriékról sajnos nem sok jó képet tudtam csinálni, pedig két nap is elmentem, hogy legyen elég fotó… Íme néhány: 

Volt egy másik esemény, amire Dóri sokkal jobban készült, vagy inkább jobban várta, izgult, mint a táncshow. Ez pedig az évzáró bál volt, amit itt promnak hívnak. Jellemzésében leginkább az amerikai filmekből ismert bálhoz tudnám hasonlítani. Ki limuzinnal, ki fehér lóval, ki gyalog érkezik, báli ruhát vesz, kölcsönöz, profi fotós fotózza őket különböző beállításokban (azért azokon a fotókon néhol több kivetnivalót találtam, mint a sajátjaimon…), vagyis igazi báli hangulat van. Nincsenek szülők, rokonok, csak a tanulók vannak, illetve az alsóbb évfolyamosok odamehetnek megnézni, hogy is néznek ki a nagyok, amikor nem egyenruha van rajtuk. A bál maga csak pár órás, utána afterpartykat rendeznek szerte a városban, szabadtéren (ezt idén elmosta az eső, bármily meglepő) és házaknál. Íme pár fotó Dóriról, még a bál előtt (a ruhát, cipőt, táskát vettük, a haj Petra érdeme, a sminket és a fotókat én csináltam). 

Ha már szórakozás, említődjön meg, hogy mit is csinál a nagylány, amikor épp nem tanul és nem itthon fárasztja édes jó anyukáját. Azon kívül, hogy itthon tesz-vesz, segít nekem, Csillagkaput nézünk együtt (most éppen fut két adón is különböző évad, és mindketten nagy rajongók vagyunk), többnyire sétálgatnak valamelyik barátnőjével a városban, esetleg itt alszik egyik-másik osztálytársa, évfolyamtársa. Moziba havonta egyszer biztos eljutnak, de már volt koncerten is Londonban (számomra teljesen ismeretlen tiniegyüttes, a Never Shout Never koncertjén voltak többedmagával). Sőt, házibuliban, illetve ottalvós lánypartyban is részt vett, az egyik ilyen örökre emlékezetes marad a számára, ugyanis olyan másnaposan jött haza reggel (hoztuk haza), hogy míg él, nem felejti el. Nem ivott sokat, sem összevissza, de mivel az első alkalom volt, hogy egy pohár bornál (vagy bármi egyébnél) többet ivott, borzasztóan megviselte. A lányok elmeséléséből tudjuk, hogy éjjel a vécéülőkét átkarolva, paplannal beburkolózva aludt, fotó is van róla, de azt 20 évre titkosították. Így marad a városi legenda, és a fogadalom, hogy soha többet…