Én, illetve mi

Igen, ez én vagyok... Novemberben levágattam a hajam, de nem igazán sikerült (jó) képet csinálni magamról. Talán még ez a legjobb, és mivel volt, akinek már régóta ígértem, tessék, itt van.
És most következzen egy örömhír: babát várok. Őt:

Pár hónapja (vagy inkább pár éve) tervezett baba, hiszen Kata óta folyamatosan felmerült a babakérdés. Most jutottunk el oda, hogy 37 éves vagyok, ha valaha szeretnénk még egy babát, akkor itt az idő, most vagy soha. Túl vagyok az első három hónapon, az összes olyan vizsgálaton, amely visszatartott attól, hogy korábban megosszam a hírt, úgy tűnik, minden rendben van, egészséges gyermekünk lesz.
Többek között ezért sem írogattam ide a blogba. Mármint nem azért, mert nem akartam megosztani a hírt, hanem mert annyira pocsékul éreztem magam, hogy sem erőm, sem kedvem nem volt írni. Életemben először szenvedtem a hírhedt terhességi rosszulléttel. Soha nem volt egyik gyerekemmel sem ilyen. Nem tudtam, mi az a hányinger, a rosszullét, az émelygés, ragyogóan, tetterősen éreztem magam mindig. Csak a hasam nőtt, ebből tudtam, hogy terhes vagyok...
De most. A létező összes tünetet produkáltam, Bandi és a saját nagy örömömre. Az ágyból való felkelés is komoly erőfeszítést igényelt (néha még most is), minden szagtól émelygett a gyomrom, fura módon egyedül az evés segített ideig-óráig. Ez persze már most meg is látszik rajtam, az a 10 kiló, amit kínkeservvel lefogytam pár hónapja, szép lassan kúszik vissza rám. A hangulatom nagyon ingadozó, kevésbé szépen fogalmazva iszonyú hisztis vagyok. És volt még valami, ami szintén aggasztott heteken keresztül, ez pedig a vetélés veszélye, vagyis vérzés. Háromszor kötöttünk ki az ügyeletes kórházban, ahol ugyan segíteni nem tudtak, de legalább nem is igyekeztek semmit csinálni... Egy alkalommal sikerült kicsikarni belőlük egy korai ultrahangot, amely megállapította, hogy valószínűleg egy mióma okozza a problémákat, de emiatt ne aggódjak túlzottan.
Jó pár hete itthon vagyok, nem dolgozom, képtelen vagyok a fent leírtak miatt. De úgy tűnik, lassan vissza kéne mennem pár hétre egy-két könnyebb ügyfelet elvállalni, mert ha a terhesség végéig betegállományban maradok, nem leszek jogosult az itteni gyes-féleségre. De majd meglátjuk, igyekszem folyamatosan beszámolni a történekről, a babáról, a fejleményekről (az orvosi vizsgálatokról, folyamatról majd egy másik bejegyzésben mesélek...).

A gyorshajtás meg én

Mi ketten régi barátok vagyunk, mármint a gyorshajtás meg én. Illetve van még egy harmadik társ is, a tilosban parkolás. Régen sokat jártunk össze, de egy ideje jobban vigyázok. Vagy mégsem. Elkövettem életem első gyorshajtását Angliában.
Novemberben a 30-as (mérföld) táblánál 38-cal mentem. Egy olyan helyen, ahol csak alkalmanként van kirakva mobilkamera... Siettem, nem figyeltem, belefutottam. Egy hét múlva jött a levél, hogy mit követtem el. A részletekről a megadott honlapon tájékozódhattam. Ez egy második kör volt, mert első körben Bandinak jött levél, hisz ő a tulajdonos, de ő rámkente, így a következő héten nekem jött ugyanaz a levél. Szóval, a honlapon fent voltak a fényképek az autóról, a sebességről, a távolságról, hogy hol készült, minden adat elérhető volt. Bámulatos, micsoda technika...
Mivel bőven azon a határon belül voltam, hogy nem veszélyeztettem a jogosítványom elvételét, két lehetőség közül választhattam. 1. Szó nélkül elfogadom a büntetést, beküldöm a jogosítványomat, egy 60 fontos csekket, kapok 3 fekete pontot, amely 3 évig lesz feltüntetve büntetésként, illetve emlékeztetőül plusz egy évig a rendszerben. 2. Szó nélkül elfogadom a büntetést, de hajlandó vagyok részt venni egy egynapos tanfolyamon, befizetek 85 fontot, nem kapok fekete pontot, a büntetésem 7 évig lesz feltüntetve a rendszerben. Ezen a tanfolyamon 3 éven belül nem vehetek újra részt. 3. Nem fogadom el a büntetést, bírósághoz fordulok, de amennyiben vesztek, pokoli magas a büntetés. Amely akkor is magas, ha az 1-es vagy 2-es pont nem történik meg 28 napon belül. Így szépen beküldtem a jogosítványomat, a 60 fontos csekket (mintha a fogamat húzták volna), elfogadták, pár napon belül visszaküldték a papírjaimat, tájékoztatva, hogy rávezették a jogosítványomra a fekete pontokat... Most már sajnos ilyen irányú tapasztalatom is van, de ezentúl kétszer annyira fogok figyelni, hogy hol mennyivel megyek.

Szülinap, karácsony, szülinap

Nálunk a karácsony előtti és utáni pár hét mozgalmasan szokott telni, hiszen három szülinapot is ünneplünk egy hónapon belül. Timi 9 éves lett, Gergő 15, én pedig 37. A saját szülinapomat olyan nagyon nem ünnepeltük meg, mármint nem volt torta (tele voltunk sütivel, édességgel), nem volt pezsgő, szerpentin, lufi (mert azok maradtak még Timiéről), de ajándék azért volt...
Timi születésnapjáról sajnos nem készült kép, illetve csak később egy, mert nagyon nem éreztem jól magam, így erőm sem volt elővenni a gépet. Egy élethű cicát kapott ajándékba, amelyik nyávog, dorombol, emelgeti a lábát, hanyatt dobja magát stb. Aimee is itt volt, együtt ünnepelték a 9 évest.
Íme, a képes beszámoló:

Az első ajándékok bontása

Dóri és a festőállvány

Gergő és a minihűtő

Dóri gitártokja nagyobb, mint ő maga

Petra és a kicsik egyforma hévvel bontogatják az ajándékaikat...

Gergő repülőjegyet kért és kapott a születésnapjára

Karácsonyi előadások

Sajnos erről sok fényképet nem tudok mutatni, mert ugyan csináltam jó párat, de sajnos az iskolai szabályzat még mindig tiltja, hogy nyilvánosan megosszam az iskolai rendezvényen készült képeket. Néhányat elhomályosítottam, de így nem igazán adják vissza az élményt.

A három grácia, Elizabeth, Timi és Aimee

Timi és "szerelme", Lewis

Katáék betlehemest adtak elő, elég sok dalt meg kellett tanulniuk, ők az iskolában szerepeltek. Timiék viszont egy templomban tartottak előadást, iskolai ruhában, és nem volt szerepjáték, csak ének és tánc.

Kata ujja keresztben, nagyon izgult...

Újabb oklevelek, elismerések, díjak

Némelyik oklevél még tavalyról maradt meg, némelyik egészen friss, múlt heti. Kezdjük szépen sorban:
Dóri iskolaigazgatói dicséretet kapott a kimagasló erőfeszítéséért, a hozzáállásáért és az elért eredményekért. Még levelet is kaptam magától az igazgató úrtól, amelyben magasztalja a lányt, és mellékelt egy fényképet is a díjátadásról.

Dórinak próbaérettségi vizsgái voltak pár hete, ezek egész jó (na jó, nagyon jó) eredménnyel zárultak. A legmagasabb jegy az A*, ezután jön sorban A, B, C, D, E stb., egészen a nem sikerültig. Aki C felett teljesít, annak jó esélye van bejutni egy jobb iskolába, jobb egyetemre, vagyis kifejezetten jó tanulónak számít. Van, ahol 4 vagy 5 A vagy A* jegyet kérnek (pl. Cambridge), tehát van még mire hajtania, de az oklevelet azért kapta, mert 5 vizsgája A*-tól C-ig sikerült, ebből a matek lett A*, amellyel az iskola legnagyobb matekreménysége lett.

Kata a tavalyi félévben elérte a 95%-os iskolalátogatottsági szintet, amely itt nagyon fontos, ha lejjebb esik a százalék, írásban figyelmeztetik a szülőt. De úgy emlékszem, erről már írtam bővebben.

Timi sikeresen teljesítette az első szintet úszásból, bár fogalmam sincs, ez pontosan mit jelent. Imád úszni, minden héten járnak, és ahogy az otthoni tanulmányaiból tapasztaltam, egész ügyes.

Dóri kapott még egy csomó oklevelet, például mert magas meritszámot ért el (amelyet év végén beválthat, illetve beleszámít egy csomó helyre).

Egész félévben jó kislány volt, ezért 0 rosszpontot kapott és egy oklevelet.

A félév folyamán egyetlen órát sem hiányzott, soha nem késett, ezt is oklevéllel jutalmazták.

A Jézus Krisztus Szupersztárban való szerepléséért 50 meritpontot kapott.

És végül három tantárgyból kapott elismerő szavakat, zenéből, matekból és angolból.

Emberkata pizomába és a betöjő

Tüneményes legkisebbünk a minap rajzolt egy önarcképet. Hogy felismerjük rajta, odaírta, hogy emberkata van a képen, nehogy összekeverjük holmi másféle katával, plusz tájékoztatásképpen informált minket arról, hogy rajta tulajdonképpen most pizsama, illetve pizoma van.

Nem nagyon érti, hogy miért nevetünk még napok múltán is ezen, és hívjuk őt emberkatának, főleg, amikor pizomát vesz fel...
Tegnapelőtt nagyon csokiéhsége volt a lánynak (emberkata), de nekem nem volt már dugi csokim. Viszont apának igen, a fiókjában. Mondtam neki, hogy vehet egy pár kockát a marcipános csokiból, és talált még az asztalomon is egy darab tejcsokit (rejtély, hogy én miért nem vettem észre már hetek óta...). Igen ám, de apának mit mondunk? Kitalálta, hogy azt fogjuk mondani, bejött egy betörő (illetve betöjő), és beleevett apa csokijába és megette anya csokiját. Amikor megkérdeztem, apa vajon el fogja ezt hinni, teljes komolysággal bólogatott. Bandi hazajött este, és a kicsi szöszke angyalarccal előadta neki a betörős történetet, és hevesen gesztikulált hozzá, megmutatva, hogy nyúlt be a betörő apa fiókjába és hogyan ette meg anya csokiját.
Persze, azért apának voltak kétségei, és amikor megpuszilgatta a lánya pociját, az eme kényszer hatására bevallotta, hogy tulajdonképpen ő volt a betöjő és ő evett bele apa csokijába...

Még mindig a lovak

Timinek ugyan már jó pár hete befejeződött a lovaglás, de most találtam pár képet még, amit az utolsó alkalmon készítettem. Ígérgettem neki, hogy ha megjön a jó idő, újra eljárhat majd lovagolni, meglátjuk...

Dóri Franciaországban nyaral

Dórit Sarah nevű barátnője, pontosabban a szülei meghívták magukkal jövő nyáron Franciaországba. Minden nyáron pár hetet ott töltenek, minden évben elvisznek magukkal valakit, jövőre Dóri megy velük. A szülők írtak nekünk egy levelet, melyben szépen megkérnek, engedjük el Dórit velük, elküldték az apartman kinyomtatott képét, adait, a honlapról letöltött szövegeket, mindent. Megkértek, menjünk át valamelyik este meginni egy italt, hogy megbeszélhessük a dolgot.
Rávaló héten át is mentünk hárman, Bandi, Dóri és én. Így megismertük Baxteréket. Nagyon kedvesek, aranyosak, udvariasak voltak, de furán éreztem magam náluk, nem igazán tudtam, miről illene beszélgetni. Elmondták részletesebben az út részleteit, hova, mikor és miért mennek. Úgy tűnt, Dórit nagyon szeretik, jól kijönnek vele, elég sokat van náluk. Tudom, illene viszonozni a meghívást, de valahogy nem érzem magam elég bátornak ahhoz, hogy idehívjam őket. Örülök, hogy a lányaink barátkoznak, de valahogy nem akarok feszengeni egy angol házaspár társaságában a saját házamban. Pedig egyik közös ismerősünk azt mondja, nagyon kedves emberek, ők sokszor összejárnak. Lehet, pár év múlva már én is így fogom gondolni, de egyelőre megelégszem a távbarátsággal...

Adventi naptár

Bár már a felénél járunk, csak most jutottam el odáig, hogy beszámoljak róla. Idén is csináltam adventi naptárt. Kettőt is. Petra barátnőmmel beszélgettünk, és szóba jött az adventi naptár, hogy milyet szeretnék idén csinálni. Elmondta, hogy neki még sosem volt. Házi készítésű? Nem, semmilyen. Gondoltam, meglepem eggyel.
A miénket a tavalyelőttihöz hasonlóra csináltam, egy óriási kartonra felragasztottam csomagolópapírt, arra ezüst és arany színű apró csipeszeket, műanyag poharakra ragasztottam különböző színű szalagokat és lakkfilccel ráírtam a számokat. Már csak meg kellett tölteni...

Petráé vécépapírgurigákból készült, mindegyiket körberagasztottam csomagolópapírral, ráírtam lakkfilccel a számokat, felragasztottam őket egy hosszú kartoncsíkra, krepp-papírba töltöttem a belevalókat. Ja, és apróságként mindegyikbe raktam egy karácsonyi idézetet. Talán ez volt a legnehezebb része, 24 darab nem túl csöpögős, nem morbid humoros pársorost találni...

Barátok és barátnők

Timi legjobb barátnője, Aimee már volt nálunk többször. És egyszer itt is aludt. Ez nagy szó, ezt külön meg kell tervezni, szervezni, kitalálni minden apró részletet, két héttel előtte összepakolni, új fogkefét, új pizsamát vetetni stb. Nagyon helyes, szolid kislány, az egy évvel idősebb bátyjával és a nagyszüleivel él, az anyukája valahol messze dolgozik, őt csak nagyon ritkán szokta látni. Katával hármasban óriási partit tudnak csapni, mosolygós, bár nem túl bőbeszédű lányzó. Szó nélkül megette az elétett tejbegrízt, bár szegénynek fogalma sem lehetett róla, hogy mit eszik, nem kérdezte meg, de látta, hogy mindenki eszi, mérgező biztos nem lehet, így ő is evett. Nem finnyázott, nem beszélt ebéd közben, sőt, addig el sem kezdett enni, amíg mindenki le nem ült és nem fogott kanalat. Azt hiszem, megtartjuk őt...
Katának is van játszópajtása. Tudtam már régóta, hogy Louie-val jó barátságban vannak, de hogy ennyire. Egyik nap Louie anyukája odajött hozzám, hogy mit szólnék, ha pár nap múlva Kata átmenne hozzájuk "teázni". Nem ám játszani, vagy csak úgy, teázni... Igyekeztem nem hangosan mosolyogni, de furán hangzott, hogy két ötéves együtt teázik. És valóban. Katát elvitték iskola után, érte mentem két óra múlva, játszottak és teáztak. Angolosan, tejjel, ahogy illik. Gondoltam, illik viszonozni a meghívást, ezért következő héten én is meghívtam Louie-t hozzánk teázni. Teát ugyan nem kapott (el is felejtettük), de uzsonnát igen. Katával jót játszottak, majd jött érte a nővére és hazavitte. Nagyon szótlan, szégyenlős kisfiú, két szót nem lehetett kihúzni belőle. Szegénykém gondolom, eléggé zavarban volt az én hangos gyerekeimtől, nemhogy még velem beszélgessen. Mindenesetre jól érezte magát, Kata kérte, hívjuk meg többször.
Dóri barátnői jönnek-mennek nálunk, és Dóri is jön-megy náluk. Nem sokat találkozom vele, mindig "lóg" valahol. Ha meg itthon van, megjelennek a barátnői, bevonulnak a szobájába, néha nem is látom őket, azt sem tudom, ki van itt. Gergő egyiknek sem örül túlságosan, mert ha itt vannak, Dóri rögtön átváltozik idétlen tinédzserré, ha meg nincs itthon, akkor az a baj, hogy örökké csavarog, nem segít semmit, Gergőre hárul minden... Neki sajnos nem igazán vannak barátai, annak ellenére, hogy örökké a Facebookon lóg. Ő soha nem megy sehova, és bosszantja, hogy Dóri igen. Remélem, előbb-utóbb ő is talál magának pár igazi, élő, személyesen beszélgető barátot.

Fogorvos - tudtam, hogy nem szeretem...

Kiesett két tömés a fogamból. Az egyiknél rágóztam, a másik csak úgy. Mivel fogytam pár kilót, lehet, az arcom is összeesett, az ínyem meglazult, nem tudom. De tátongott két nagyon-nagyon nagy lyuk a fogaimon. (Oké, több is van, van lukas fogam, van cserére váró tömésem, de ezek most sürgős beavatkozást igénylő lyukak voltak.)
Bejelentkeztem a fogorvoshoz. Nem tudom, mi rosszabb, a repülés vagy a fogorvos. Soha nem szerettem, talán mert sosem találtam igazán jó fogorvost. Igaz, annyira nem is kerestem. A terhességeim alatt kötelességtudóan elmentem, megcsináltattam a lyukas fogaimat, húzni soha nem kellett, fájni soha nem fájt a fogam, ezen túlmenően miért is mentem volna olyan helyre, ahol a számban turkálnak vakító lámpafénynél... Tinédzserként javasoltak fogszabályozót, ahhoz ki kellett volna húzni 4 fogamat, lehet, innen datálódik a fogorvosok iránti ellenszenvem.
Megvolt az időpontom, odamentem, fiatal indiai-szerű doktor bácsi fogadott, kedvesek voltak, türelmesek, én meg pokoli ideges, kis híján el is ájultam. Pedig csak állapotfelmértek. Csak a két fogam tömését kértem (a többi ráér később...), megröntgeneztek mindkét oldalról, előírták a töméseket, fogkőleszedést (ez benne van az árban), valamint a vizsgálat maga együtt 45 font volt. Ezt előre kellett fizetni, rákövetkező hétre kaptam a tömésekhez időpontot.
Még idegesebben mentem oda, sohatöbbetnemjövökide érzéssel. Beültem a székbe, kaptam injekciót, szinte semmit nem éreztem, a doki bácsi nagyon finoman adta be, több helyre is szúrt, de tényleg alig volt kellemetlen. Ezután kicsit furán éreztem magam. Olyan volt, mintha be lennék rúgva vagy kábítószerezve. Petra figyelmeztetett, hogy valaki vigyen oda, ne üljek utána autóba, mert az érzéstelenítő nagyon erős. Nos, valóban. A lépcsőn már alig tudtam lejönni, az egész arcom-fejem fájt - mitől ne fájt volna, 45 percet fúrtak, véstek, tömködtek a kipeckelt számban -, szédültem, azt sem tudtam, milyen nap van, hol vagyok. Nagy nehezen megkerestem a kocsit, igyekeztem senkit nem elütni az ötperces hazaúton. Egyre pocsékabbul voltam, szédültem, alig bírtam kiszállni az autóból. A nagyok és a kicsik már itthon voltak, értük nem kellett elmenni. Felmásztam a lépcsőn - négykézláb -, szóltam a nagyoknak, hogy muszáj lefeküdnöm kicsit, mert nagyon rosszul vagyok, és bebújtam az ágyba úgy, ruhástól, ahogy voltam. Némi emlékképem van arról, hogy Bandi hazajött, pár artikulátlan hangcsomót sikerült kiadnom, melyben tájékoztattam, hogy nagyon rosszul vagyok, ne haragudjon, valamint egyszer felébredtem, átöltöztem pizsamába és elmentem vécére. A következő emlékem az, hogy reggel felébredtem. Kicsit jobban. Majdnem 13 óra alvás után. Annyira kiütött az akármi, amit kaptam, hogy életem leghosszabb alvását produkáltam. Igyekeztem összeszedni magam, és elindítani a napot, szép lassan sikerült is életet lehelnem magamba és elvinni a kicsiket iskolába, elmenni dolgozni stb.
Hathavonta kell járni vizsgálatra, ellenőrzésre a fogorvoshoz, az ár csak így érvényes. Küldenek emlékeztetőt, hogy az ember el ne felejtsen megjelenni a kötelező féléves vizsgálaton. Remélem, az lesz a következő alkalom, hogy fogorvost látok. Ha esetleg mégis előbb kell mennem, sőt, injekciót akarnak adni, mindenképp tiltakozni fogok a kábítószerre való rászoktatás ellen... De azt hiszem, még mindig a repülés a rosszabb, vagy legalábbis hosszabb ideig tart. No mindegy, egyiket sem szándékozom sűrűn csinálni...

A gyerekeim húga

Legalábbis kettőnek. Dórinak és Gergőnek húga született, Izabella. Ex-férjem újra apa lett, erre barátnőjével hosszú évek óta készültek, vágytak, most jött össze. A nagyoknak felemás érzésük van, hiszen de jó, van egy testvérük, kicsi baba, hurrá, de még nem látták, és az esély arra, hogy sűrűn lássák, erősen konvergál a nullához... Vagyis nem tudnak felszabadultan örülni neki, hiszen igazából nincs is minek. Persze, annak örülnek, hogy az apjuk boldog, már amennyire ezt meg tudják ítélni 2000 kilométer távolságból.
Kicsit aggódnak is, hogy ezután még jobban el lesznek hanyagolva, bár sajnos azt hiszem, ezt már nemigen lehet tovább fokozni... Amikor otthon voltak két és fél hetet, az apjuk a második hét végén tudott egy szabad ebédnyi időt rájuk szakítani, holott három utcára voltak egymástól. Nemhogy nem ment ki eléjük a reptérre (ne adj isten meglátogatná őket itt), de még annyi ideje sem volt, hogy átszaladjon hozzájuk, vagy odahívja őket fél óra hosszára.
Nem akarok panaszkodni, hosszan sorolhatnám ex-férjem gyerekeimmel kapcsolatos fura viszonyának leírását, de inkább remélni merem, hogy harmadik csemetéjével minden másképp - szerencsésebben, jobban - alakul. Kívánom nekik a legjobbakat.