Karácsonyi előadások

Sajnos erről sok fényképet nem tudok mutatni, mert ugyan csináltam jó párat, de sajnos az iskolai szabályzat még mindig tiltja, hogy nyilvánosan megosszam az iskolai rendezvényen készült képeket. Néhányat elhomályosítottam, de így nem igazán adják vissza az élményt.

A három grácia, Elizabeth, Timi és Aimee

Timi és "szerelme", Lewis

Katáék betlehemest adtak elő, elég sok dalt meg kellett tanulniuk, ők az iskolában szerepeltek. Timiék viszont egy templomban tartottak előadást, iskolai ruhában, és nem volt szerepjáték, csak ének és tánc.

Kata ujja keresztben, nagyon izgult...

Újabb oklevelek, elismerések, díjak

Némelyik oklevél még tavalyról maradt meg, némelyik egészen friss, múlt heti. Kezdjük szépen sorban:
Dóri iskolaigazgatói dicséretet kapott a kimagasló erőfeszítéséért, a hozzáállásáért és az elért eredményekért. Még levelet is kaptam magától az igazgató úrtól, amelyben magasztalja a lányt, és mellékelt egy fényképet is a díjátadásról.

Dórinak próbaérettségi vizsgái voltak pár hete, ezek egész jó (na jó, nagyon jó) eredménnyel zárultak. A legmagasabb jegy az A*, ezután jön sorban A, B, C, D, E stb., egészen a nem sikerültig. Aki C felett teljesít, annak jó esélye van bejutni egy jobb iskolába, jobb egyetemre, vagyis kifejezetten jó tanulónak számít. Van, ahol 4 vagy 5 A vagy A* jegyet kérnek (pl. Cambridge), tehát van még mire hajtania, de az oklevelet azért kapta, mert 5 vizsgája A*-tól C-ig sikerült, ebből a matek lett A*, amellyel az iskola legnagyobb matekreménysége lett.

Kata a tavalyi félévben elérte a 95%-os iskolalátogatottsági szintet, amely itt nagyon fontos, ha lejjebb esik a százalék, írásban figyelmeztetik a szülőt. De úgy emlékszem, erről már írtam bővebben.

Timi sikeresen teljesítette az első szintet úszásból, bár fogalmam sincs, ez pontosan mit jelent. Imád úszni, minden héten járnak, és ahogy az otthoni tanulmányaiból tapasztaltam, egész ügyes.

Dóri kapott még egy csomó oklevelet, például mert magas meritszámot ért el (amelyet év végén beválthat, illetve beleszámít egy csomó helyre).

Egész félévben jó kislány volt, ezért 0 rosszpontot kapott és egy oklevelet.

A félév folyamán egyetlen órát sem hiányzott, soha nem késett, ezt is oklevéllel jutalmazták.

A Jézus Krisztus Szupersztárban való szerepléséért 50 meritpontot kapott.

És végül három tantárgyból kapott elismerő szavakat, zenéből, matekból és angolból.

Emberkata pizomába és a betöjő

Tüneményes legkisebbünk a minap rajzolt egy önarcképet. Hogy felismerjük rajta, odaírta, hogy emberkata van a képen, nehogy összekeverjük holmi másféle katával, plusz tájékoztatásképpen informált minket arról, hogy rajta tulajdonképpen most pizsama, illetve pizoma van.

Nem nagyon érti, hogy miért nevetünk még napok múltán is ezen, és hívjuk őt emberkatának, főleg, amikor pizomát vesz fel...
Tegnapelőtt nagyon csokiéhsége volt a lánynak (emberkata), de nekem nem volt már dugi csokim. Viszont apának igen, a fiókjában. Mondtam neki, hogy vehet egy pár kockát a marcipános csokiból, és talált még az asztalomon is egy darab tejcsokit (rejtély, hogy én miért nem vettem észre már hetek óta...). Igen ám, de apának mit mondunk? Kitalálta, hogy azt fogjuk mondani, bejött egy betörő (illetve betöjő), és beleevett apa csokijába és megette anya csokiját. Amikor megkérdeztem, apa vajon el fogja ezt hinni, teljes komolysággal bólogatott. Bandi hazajött este, és a kicsi szöszke angyalarccal előadta neki a betörős történetet, és hevesen gesztikulált hozzá, megmutatva, hogy nyúlt be a betörő apa fiókjába és hogyan ette meg anya csokiját.
Persze, azért apának voltak kétségei, és amikor megpuszilgatta a lánya pociját, az eme kényszer hatására bevallotta, hogy tulajdonképpen ő volt a betöjő és ő evett bele apa csokijába...

Még mindig a lovak

Timinek ugyan már jó pár hete befejeződött a lovaglás, de most találtam pár képet még, amit az utolsó alkalmon készítettem. Ígérgettem neki, hogy ha megjön a jó idő, újra eljárhat majd lovagolni, meglátjuk...

Dóri Franciaországban nyaral

Dórit Sarah nevű barátnője, pontosabban a szülei meghívták magukkal jövő nyáron Franciaországba. Minden nyáron pár hetet ott töltenek, minden évben elvisznek magukkal valakit, jövőre Dóri megy velük. A szülők írtak nekünk egy levelet, melyben szépen megkérnek, engedjük el Dórit velük, elküldték az apartman kinyomtatott képét, adait, a honlapról letöltött szövegeket, mindent. Megkértek, menjünk át valamelyik este meginni egy italt, hogy megbeszélhessük a dolgot.
Rávaló héten át is mentünk hárman, Bandi, Dóri és én. Így megismertük Baxteréket. Nagyon kedvesek, aranyosak, udvariasak voltak, de furán éreztem magam náluk, nem igazán tudtam, miről illene beszélgetni. Elmondták részletesebben az út részleteit, hova, mikor és miért mennek. Úgy tűnt, Dórit nagyon szeretik, jól kijönnek vele, elég sokat van náluk. Tudom, illene viszonozni a meghívást, de valahogy nem érzem magam elég bátornak ahhoz, hogy idehívjam őket. Örülök, hogy a lányaink barátkoznak, de valahogy nem akarok feszengeni egy angol házaspár társaságában a saját házamban. Pedig egyik közös ismerősünk azt mondja, nagyon kedves emberek, ők sokszor összejárnak. Lehet, pár év múlva már én is így fogom gondolni, de egyelőre megelégszem a távbarátsággal...

Adventi naptár

Bár már a felénél járunk, csak most jutottam el odáig, hogy beszámoljak róla. Idén is csináltam adventi naptárt. Kettőt is. Petra barátnőmmel beszélgettünk, és szóba jött az adventi naptár, hogy milyet szeretnék idén csinálni. Elmondta, hogy neki még sosem volt. Házi készítésű? Nem, semmilyen. Gondoltam, meglepem eggyel.
A miénket a tavalyelőttihöz hasonlóra csináltam, egy óriási kartonra felragasztottam csomagolópapírt, arra ezüst és arany színű apró csipeszeket, műanyag poharakra ragasztottam különböző színű szalagokat és lakkfilccel ráírtam a számokat. Már csak meg kellett tölteni...

Petráé vécépapírgurigákból készült, mindegyiket körberagasztottam csomagolópapírral, ráírtam lakkfilccel a számokat, felragasztottam őket egy hosszú kartoncsíkra, krepp-papírba töltöttem a belevalókat. Ja, és apróságként mindegyikbe raktam egy karácsonyi idézetet. Talán ez volt a legnehezebb része, 24 darab nem túl csöpögős, nem morbid humoros pársorost találni...

Barátok és barátnők

Timi legjobb barátnője, Aimee már volt nálunk többször. És egyszer itt is aludt. Ez nagy szó, ezt külön meg kell tervezni, szervezni, kitalálni minden apró részletet, két héttel előtte összepakolni, új fogkefét, új pizsamát vetetni stb. Nagyon helyes, szolid kislány, az egy évvel idősebb bátyjával és a nagyszüleivel él, az anyukája valahol messze dolgozik, őt csak nagyon ritkán szokta látni. Katával hármasban óriási partit tudnak csapni, mosolygós, bár nem túl bőbeszédű lányzó. Szó nélkül megette az elétett tejbegrízt, bár szegénynek fogalma sem lehetett róla, hogy mit eszik, nem kérdezte meg, de látta, hogy mindenki eszi, mérgező biztos nem lehet, így ő is evett. Nem finnyázott, nem beszélt ebéd közben, sőt, addig el sem kezdett enni, amíg mindenki le nem ült és nem fogott kanalat. Azt hiszem, megtartjuk őt...
Katának is van játszópajtása. Tudtam már régóta, hogy Louie-val jó barátságban vannak, de hogy ennyire. Egyik nap Louie anyukája odajött hozzám, hogy mit szólnék, ha pár nap múlva Kata átmenne hozzájuk "teázni". Nem ám játszani, vagy csak úgy, teázni... Igyekeztem nem hangosan mosolyogni, de furán hangzott, hogy két ötéves együtt teázik. És valóban. Katát elvitték iskola után, érte mentem két óra múlva, játszottak és teáztak. Angolosan, tejjel, ahogy illik. Gondoltam, illik viszonozni a meghívást, ezért következő héten én is meghívtam Louie-t hozzánk teázni. Teát ugyan nem kapott (el is felejtettük), de uzsonnát igen. Katával jót játszottak, majd jött érte a nővére és hazavitte. Nagyon szótlan, szégyenlős kisfiú, két szót nem lehetett kihúzni belőle. Szegénykém gondolom, eléggé zavarban volt az én hangos gyerekeimtől, nemhogy még velem beszélgessen. Mindenesetre jól érezte magát, Kata kérte, hívjuk meg többször.
Dóri barátnői jönnek-mennek nálunk, és Dóri is jön-megy náluk. Nem sokat találkozom vele, mindig "lóg" valahol. Ha meg itthon van, megjelennek a barátnői, bevonulnak a szobájába, néha nem is látom őket, azt sem tudom, ki van itt. Gergő egyiknek sem örül túlságosan, mert ha itt vannak, Dóri rögtön átváltozik idétlen tinédzserré, ha meg nincs itthon, akkor az a baj, hogy örökké csavarog, nem segít semmit, Gergőre hárul minden... Neki sajnos nem igazán vannak barátai, annak ellenére, hogy örökké a Facebookon lóg. Ő soha nem megy sehova, és bosszantja, hogy Dóri igen. Remélem, előbb-utóbb ő is talál magának pár igazi, élő, személyesen beszélgető barátot.

Fogorvos - tudtam, hogy nem szeretem...

Kiesett két tömés a fogamból. Az egyiknél rágóztam, a másik csak úgy. Mivel fogytam pár kilót, lehet, az arcom is összeesett, az ínyem meglazult, nem tudom. De tátongott két nagyon-nagyon nagy lyuk a fogaimon. (Oké, több is van, van lukas fogam, van cserére váró tömésem, de ezek most sürgős beavatkozást igénylő lyukak voltak.)
Bejelentkeztem a fogorvoshoz. Nem tudom, mi rosszabb, a repülés vagy a fogorvos. Soha nem szerettem, talán mert sosem találtam igazán jó fogorvost. Igaz, annyira nem is kerestem. A terhességeim alatt kötelességtudóan elmentem, megcsináltattam a lyukas fogaimat, húzni soha nem kellett, fájni soha nem fájt a fogam, ezen túlmenően miért is mentem volna olyan helyre, ahol a számban turkálnak vakító lámpafénynél... Tinédzserként javasoltak fogszabályozót, ahhoz ki kellett volna húzni 4 fogamat, lehet, innen datálódik a fogorvosok iránti ellenszenvem.
Megvolt az időpontom, odamentem, fiatal indiai-szerű doktor bácsi fogadott, kedvesek voltak, türelmesek, én meg pokoli ideges, kis híján el is ájultam. Pedig csak állapotfelmértek. Csak a két fogam tömését kértem (a többi ráér később...), megröntgeneztek mindkét oldalról, előírták a töméseket, fogkőleszedést (ez benne van az árban), valamint a vizsgálat maga együtt 45 font volt. Ezt előre kellett fizetni, rákövetkező hétre kaptam a tömésekhez időpontot.
Még idegesebben mentem oda, sohatöbbetnemjövökide érzéssel. Beültem a székbe, kaptam injekciót, szinte semmit nem éreztem, a doki bácsi nagyon finoman adta be, több helyre is szúrt, de tényleg alig volt kellemetlen. Ezután kicsit furán éreztem magam. Olyan volt, mintha be lennék rúgva vagy kábítószerezve. Petra figyelmeztetett, hogy valaki vigyen oda, ne üljek utána autóba, mert az érzéstelenítő nagyon erős. Nos, valóban. A lépcsőn már alig tudtam lejönni, az egész arcom-fejem fájt - mitől ne fájt volna, 45 percet fúrtak, véstek, tömködtek a kipeckelt számban -, szédültem, azt sem tudtam, milyen nap van, hol vagyok. Nagy nehezen megkerestem a kocsit, igyekeztem senkit nem elütni az ötperces hazaúton. Egyre pocsékabbul voltam, szédültem, alig bírtam kiszállni az autóból. A nagyok és a kicsik már itthon voltak, értük nem kellett elmenni. Felmásztam a lépcsőn - négykézláb -, szóltam a nagyoknak, hogy muszáj lefeküdnöm kicsit, mert nagyon rosszul vagyok, és bebújtam az ágyba úgy, ruhástól, ahogy voltam. Némi emlékképem van arról, hogy Bandi hazajött, pár artikulátlan hangcsomót sikerült kiadnom, melyben tájékoztattam, hogy nagyon rosszul vagyok, ne haragudjon, valamint egyszer felébredtem, átöltöztem pizsamába és elmentem vécére. A következő emlékem az, hogy reggel felébredtem. Kicsit jobban. Majdnem 13 óra alvás után. Annyira kiütött az akármi, amit kaptam, hogy életem leghosszabb alvását produkáltam. Igyekeztem összeszedni magam, és elindítani a napot, szép lassan sikerült is életet lehelnem magamba és elvinni a kicsiket iskolába, elmenni dolgozni stb.
Hathavonta kell járni vizsgálatra, ellenőrzésre a fogorvoshoz, az ár csak így érvényes. Küldenek emlékeztetőt, hogy az ember el ne felejtsen megjelenni a kötelező féléves vizsgálaton. Remélem, az lesz a következő alkalom, hogy fogorvost látok. Ha esetleg mégis előbb kell mennem, sőt, injekciót akarnak adni, mindenképp tiltakozni fogok a kábítószerre való rászoktatás ellen... De azt hiszem, még mindig a repülés a rosszabb, vagy legalábbis hosszabb ideig tart. No mindegy, egyiket sem szándékozom sűrűn csinálni...

A gyerekeim húga

Legalábbis kettőnek. Dórinak és Gergőnek húga született, Izabella. Ex-férjem újra apa lett, erre barátnőjével hosszú évek óta készültek, vágytak, most jött össze. A nagyoknak felemás érzésük van, hiszen de jó, van egy testvérük, kicsi baba, hurrá, de még nem látták, és az esély arra, hogy sűrűn lássák, erősen konvergál a nullához... Vagyis nem tudnak felszabadultan örülni neki, hiszen igazából nincs is minek. Persze, annak örülnek, hogy az apjuk boldog, már amennyire ezt meg tudják ítélni 2000 kilométer távolságból.
Kicsit aggódnak is, hogy ezután még jobban el lesznek hanyagolva, bár sajnos azt hiszem, ezt már nemigen lehet tovább fokozni... Amikor otthon voltak két és fél hetet, az apjuk a második hét végén tudott egy szabad ebédnyi időt rájuk szakítani, holott három utcára voltak egymástól. Nemhogy nem ment ki eléjük a reptérre (ne adj isten meglátogatná őket itt), de még annyi ideje sem volt, hogy átszaladjon hozzájuk, vagy odahívja őket fél óra hosszára.
Nem akarok panaszkodni, hosszan sorolhatnám ex-férjem gyerekeimmel kapcsolatos fura viszonyának leírását, de inkább remélni merem, hogy harmadik csemetéjével minden másképp - szerencsésebben, jobban - alakul. Kívánom nekik a legjobbakat.

Jézus Krisztus Szupersztár

Dóriék idén is készültek egy előadással, amelyet nem versenyen, hanem "házon belül" mutattak be. Szeptember óta próbáltak, szinte minden délután, hétvégén, néha még napközben, órák alatt vagy ebédszünetben is. Nos, ehhez képest... A táncosok többsége remekül táncolt, néhányan énekelni is tudtak, de sajnos volt köztük annyira szörnyű is, hogy kínszenvedés volt végighallgatni. Nemcsak a tehetségesek kerültek be a csapatba, hanem aki lelkes volt, az is. Bár némely lány/fiú arcán még a lelkesedés sem tükröződött, olyan unott arccal álltak a színpadon, mintha kínoznák őket...

Képek a Jézus Krisztus Szupersztár musical-előadásról

November 21-én, 22-én és 23-án adták elő a musicalt, amely negyedóra szünettel 2 órát tartott. Mi szerdán, az utolsó napon voltunk, Petra is eljött megnézni. A jegyekért 6 fontot kellett fizetni. Sajnos az eredeti Webber-művet nem láttam, és pontosan nem is tudom, hogy kéne kinézni az igazi musicalnek, de ez a feldolgozás érdekes volt. Júdás és Kalafás fekete volt, Pilátes nő, Júdás öngyilkos lett a végén, Heródes palotájában tánckar lépett fel stb., mondom, mindezt úgy furcsállom, hogy nem láttam az eredetit, és nem is tudom, vajon ezek a részek hogy viszonyulnak hozzá. Júdás sajnos nem igazán tudott énekelni, pedig a fiú piszok jó táncos, tavaly láttam őt többször is táncolni, kár volt ezzel elrontani az imidzsét... Jézus és Mária Magdolna hangja szenzációs volt, jól is játszottak, ők vitték a hátukon a darabot. A táncosok összképét rontotta, hogy nem mindenki tudott táncolni, sokan sokfélét csináltak, kicsit zavaros volt az egész. Persze elfogultan meg kellett állapítanom, hogy az én lányom továbbra is jól táncol...

Idén is volt Halloween

Igaz, már lassan egy hónapja, de valamiért nem jutottam el addig, hogy leírjam... Sajnos aznap dolgoztam, így csak amikor beestem este 7-kor, akkor tudtak elmenni a kicsik-nagyok cukorkát gyűjteni. Dórinak jöttek a barátnői, Gergő viszont nem volt hajlandó részt venni a "cirkuszban". Mint ahogy Bandi sem. Én viszont felöltöztem annak rendje, s módja szerint. Rengeteg édességet gyűjtöttek be, az időjárás is kedvezett, sem eső, sem igazán hideg nem volt. Timi fájlalta, hogy az iskolában idén nem rendeztek elő-halloweeni partit, így nem tudta megmutatni, milyen új ruhája van. Mivel a tavalyi helyett vettem nekik új ruhát, és magamnak is. Egyedül Dóri vette fel ugyanazt a ruhát.

Gergő és Dóri faragott tököt, egész jókat, mint a képeken is látszik. Dóri csinálta a "hagyományosat", Gergő pedig Szilvesztert, a macskát. A lakást is feldíszítettük, de sajnos idén jóval kevesebb gyerek jött cukorkáért, mint tavaly...

Hobbi hobbi hátán...

Nemrég felhívták a figyelmemet, hogy lassan egy hónapja nem írok a blogomba... Ennek oka egyrészt a munkám, amely jelentős erőimet köti le. Másik oka az egyéb. Amikor van egy kis szünetem, szabadnapom, mindig közbejön valami, ami miatt a blog háttérbe szorul.
Hiába van logisztikai diplomám (is), sajna még mindig kevés vagyok a család, a munka, háztartás, a szabadidő közti egyensúly fenntartására. Nem panaszkodásképpen mondom, én választottam, csak sajnos mindenkinek van olyan dolog az életében, amire kevesebb ideje jut. Nos, nálam az utóbbi időben a szabadidő, és ezen belül a blog jutott ehhez a hálátlan szerephez.
Ebben a bejegyzésben a családi hobbikról ejtek néhány szót.
Kezdjük az iskolai különórákkal. Timi és Kata minden csütörtökön zeneórára jár. A héten volt az első óra, kb. tízen-tizenketten vannak, főleg dobszerűségen gyakorolnak, ez egyelőre hat hétig tart. Katának minden hétfőn művészeti klub van, ahol mindenféle kézműves-foglalkozáson vesznek részt. Mivel közel a karácsony, ezért az ünnepekre készülnek, kézzel készített kártyákat, ajándékokat gyártanak. Persze, ez sajnos azzal jár, hogy egy órával később tudok csak menni értük, vagyis később tudok menni dolgozni is.
(Csak mellékszálként fűzöm be, hogy ezentúl később is tudok menni dolgozni reggelente, ugyanis Bandi új állást kapott Londonban, korábban megy, később jön, így a reggeli gyerekelvitel is rám hárul hétfőtől, megszűnnek részemről a hajnali munkakezdések.)
Timi újra lovagol. Valamelyik alapítványnak volt egy sportmegszerettető akciója, amelynek keretében belül olimpiai sportágakat lehetett kipróbálni öthetes turnusban, nagyon-nagyon olcsón. Timi természetesen a lovaglást választotta, így már három héten túl vagyunk. Hogy mi lesz az öt hét után, azt még nem tudom, mert egyrészt a város másik felén van, ezzel a szerda délutánom teljes egészében kiesik (munka szempontjából), valamint a jelenlegi 2 font/óra akciós ár helyett majd 24-30 font/óra árat kell fizetni...
(Elnézést kérek a videón a beledumálásomért, csak a szám nagy, én még életemben nem ültem lovon, és azt hiszem, soha nem is fogok...)

Dóri megint - még mindig - táncol. És próbál. És csak próbál. Majdnem minden nap, későn jár haza, nem nagyon lehet itthon találkozni vele. A Jézus Krisztus Szupersztárt adják elő három hét múlva, nagyon lelkes. Ott leszek az előadáson, és fogok képeket készíteni. Az új gépemmel. Merthogy én megvettem álmaim fényképezőgépét. Egy Canon 600D-t. Már régóta fájt rá a fogam, és annyit dolgoztam (dolgoztunk) az utóbbi időben, hogy megérdemeltnek tekintettem ezt. Igaz, most pár hónapig zsíroskenyéren tengődök majd (na jó, ez enyhe túlzás), de nagyon örülök, hogy sikerült megvennem. Persze, a zuram most nagyon utál érte, de majd csak találok módot rá, hogy kiengeszteljem...
Ami ennél hangosabb, zajosabb hobbi, az a nagyoké. Mindketten gitározni tanulnak. Az úgy kezdődött, hogy Dóri kitalálta (vagy Gergő előbb, ebből a mai napig vita van), hogy gitárt szeretne. Bandinak volt régen egy kollégája, Roland, aki nagy gitárvirtuóz, ért a szakmai dolgokhoz, és egész véletlenül itt laknak nem olyan messze, Birminghamben. Kellemest a hasznossal, meghívtuk őket egy vasárnapi ebédre, elhozta a gitárját, és tesztelte Dórit, vajon tehetséges-e, érdemes-e beleruházni egy gitárt a lányba (vagy fordítva...). Nos, az ítélet: igen. Érdemes. Tehetséges, jól áll a kezében a gitár, okosan, ügyesen viszonyul hozzá. Következésképpen Dóri kapott a születésnapjára egy elektroakusztikus gitárt. Rolcsi pedig - egyelőre ingyen - skype-oktatja a lányomat. Illetve most már a fiamat is. Ugyanis Gergő elhatározta, hogy márpedig neki gitár kell mindenáron, így a zsebpénzéből és tőlünk kölcsönkért pénzből vett magának egy elektromos gitárt. Azóta felváltva gitároznak, illetve csak próbálkoznak. De az agyamra mennek, és az a gyanúm, hogy Rolcsiéra is... Ezért gondolom, hogy előbb-utóbb benyújtja a számlát. Amúgy ő a hibás mindenért. Azt mondta, ha a gyerek gitárt szeretne, tessék neki megvenni. Tessék, megvettük. Remélem, gitárművészek lesznek, és öregkorunkban eltartanak majd bennünket...

És végül essen szó egy régi hobbimról, amihez sajnos már egy ideje nem jutok hozzá. A keresztszemes hímzés. Pár hónapja ugyan elkezdtem egy görög tájat ábrázoló képet (megjegyzem, elég nagy fába vágtam a fejszémet), de már jó pár hete egy öltést nem csináltam rajta. Igaz, ezt nem is aidára, hanem vászonra csinálom, ehhez kellett szemüveget csináltatnom, ekkor jöttem rá, hogy közelre romlott a látásom. Most már van szemüvegem, csak időm nincs. Egy-két régebbi, apróbb varrásom így néz ki:

Ugyan nincs időm sem varrni, sem fényképezni, az információgyűjtésről nem mondtam le. Két-három fotósújság jár (ebből egy célzottan Photoshopos), két keresztszemes újságra fizettem elő, és nem tudok ellenállni egy-egy alkalmi kiadványnak sem. Minden létező rejtvényt megfejtek bennük, ha már egyszer elolvasom, néha nyerek is rajtuk. Legutóbb egy komplett Zweigart csomagot kaptam, többféle színű és méretű anyagot, és két kis mintafüzetet (nem kevés értékben). A cél persze az, hogy előbb-utóbb foglalkozzam is ezekkel, de ilyenkor mindig eszembe jut anyu, aki az ágyneműtartóban gyűjtögette a kötőfonalakat, a kötőkönyveit, -füzeteit, mondván, ha nyugdíjas lesz, majd lesz ideje kötni. Még jó pár éve van a nyugdíjig, de szerintem már sem a fonalak, sem a könyvek nincsenek meg...

(Utóirat: édesanyám felhívott, hogy igenis megvannak a fonalai, kötőtűi és kötőkönyvei... és ha majd nyugdíjas lesz, igenis kötni fog...)

London, kukoricalabirintus, Keyne-O

Még mindig (vagy már megint) tájfutás...
Londonban negyedszerre rendezték meg a városi tájfutó bajnokságot, idén több mint 1000 résztvevővel. Ezen Bandival, a két naggyal, Petrával és a barátjával, Niyi-vel részt vettünk. Nem végeztünk az élmezőnyben, de azért sikerült megelőznünk pár embert. Már önmagában egy ekkora verseny, ráadásul bent a belvárosban, nagyon nagy élmény volt.
Fényképeket én nem tudtam csinálni (kicsit fura lett volna futni a géppel...), tudtommal rólunk sem készült kép, de magáról a versenyről, a versenyzőkről itt lehet látni pár képet, csak hogy át tudjátok érezni a verseny hangulatát, helyszínét.
City of London race
...még több kép
Minden hónapban egy vasárnapon elmegyünk Milton Keynesbe, egy kb. 50 percnyire levő városba futni. Ott szervezték meg a Keyne-O fedőnevű versenysorozatot, amely 9 különböző helyszínen történő futásból áll. A legelsőn még márciusban nem vettünk részt, azóta mindig mentünk (hol ketten, hárman, vagy mind a négyen, sőt, volt, hogy a kicsiket is vittük). Ez alól a másik kivétel a mai nap, mert az utóbbi időben úgy elfáradtam fizikailag, szellemileg, úgy elmaradtam minden itthoni dolgommal, hogy azt mondtam, ma sehova (persze azért fallabdázni csak elmentünk...). Ezen a versenysorozaton, ha három futást teljesítesz, kapsz egy ingyen futást, vagyis a következő versenyen nem kell nevezési díjat fizetned. Ha ötöt teljesítesz, kapsz egy oklevelet, ezt már ketten megkaptuk Bandival.

Ha hetet teljesítesz, akkor érmet kapsz, és ha mind a kilencet, akkor trófeát, azaz kupát. A kilenc már az elején eleve kiesett, de a hét még összejöhet, hiszen már csak egy van hátra novemberben, azzal meglehet a hetedik teljesített futás, ha megyünk.

Múlt hétvégén utaztuk eddig talán a legtöbbet egy tájfutó versenyért (leszámítva az olaszországi Velencét).
Wistow-ban voltunk, ahol minden évben kukoricából útvesztőket "építenek", minden évben más formátumot. Volt már oroszlán, dinoszaurusz, pillangó stb. Idén méhecskét építettek, és ebbe a kukoricalabirintusba helyezték bele a futóversenyt. Pontosabban versenyeket, ugyanis négyet csináltak. Egy mikroversenyt, ezt a kukoricás mellett építették meg hálóból, oszlopokkal, egy közepes versenyt, ezt már az útvesztőben, ezek után jött a napi nagy verseny, és este - fejlámpával felszerelkezve, töksötétben - a végső verseny. Ide mindannyian mentünk, és Petra is jött velünk.

A kicsiket "kicsaptuk" a mezőre, amíg futottunk, amúgy egy egész napot töltöttünk ott, sétálva, játszva, étkezve stb. Elmondhatatlan élmény volt, még soha egyikünk sem futott útvesztőben. Nehéz is volt, sokan nem fejezték be a versenyt, sokan rontottak, ez tényleg komoly kihívás volt. Utolsók itt sem lettünk, igaz, elsők sem... De itt a helyezés vagy nem helyezés semmit sem rontott a verseny(ek) élvezeti értékén. Hazafelé az összes (koszos) gyerekünk eldőlt az autóban, így végre újra csend volt körülöttünk. Hazafelé kitettük Petrát, aznap sem őt, sem minket nem kellett altatni.