Sikeres évzárás

A kicsiknek is véget ért hivatalosan a tanév. Hétfőn délután Kata tanára szólt, hogy másnap reggel lesz a heti (és egyben utolsó) gyűlés, ahol Kata kap oklevelet, ezért szeretnék, ha részt vennék. Miután hazaértünk, hívtak a suliból, hogy Timi díjazásban részesül, ezért mindenképp fontos, hogy ott legyek. Szerencsém volt, az egyik ügyfelet lemondták, így volt egy szabad órám pont akkor (ami kellett is, mivel az ígért 15 perc helyett 45 perc volt).
Nagyon sok kategóriában nagyon sok díjat, oklevelet, könyvet adtak át. Nem tudom, Timi miért kapott könyvet, és ő sem tudja. Valószínűleg elmondták, de mivel egyben jó nyári szünetet is kívántak, valamint búcsúztattak tanárokat, fényképezni is próbáltam közben, nem igazán tudtam követni, hogy mikor, kit, miért szólítanak ki. A többségük jó magaviseletért (Timi biztos nem), jó tanulmányi eredményért, az elért célokért kapott díjat.

Kata is kapott könyvet, ő sem tudja, hogy miért...

A díjeső végén osztották ki pár gyermeknek azt a díjat, amely az egész éves hiányzás nélküli iskolalátogatásért jár. Timi is kapott ilyet, bár emlékeim szerint mintha hiányzott volna 1-2 napot, de lehet, hogy az szünet volt, hétvége, vagy Katára emlékszem csak. Ez annyira nagy szó, hogy valaki egész évben egyetlen napot sem hiányzik, hogy a szülőket is jutalmazzák (hatalmas csokor virággal), a gyermek oklevelet kap, valamint egy 10 fontos vásárlási utalványt is. Összesen talán 6 vagy 7 ilyen gyermek (és szülő) állt kint a színpadon.

Tegnap gyorsan le is vásároltuk az utalványt, Timi választotta ki, mi pedig hozzáraktunk egy keveset, így kapott egy újabb Barbie-t, valamint egy fésülhető babafejet, ezeket Katával közösen használhatják.
Mr. Burnage is kapott egy kis ajándékot, mivel elhagyja az iskolát. Timi nagyon szomorú emiatt, de remélem, az új tanár is beválik szeptembertől.

Timi megkapta a főzőklubos oklevelét is.

Dóri is megkapta az utolsó oklevelet, ez az, amelyet az osztály ítélt meg neki.

És ha már oklevelek, ma megjött postán az én "bizonyítványom" is, amely tanúsítja, hogy ezek szerint sikeres volt a vizsgám, átmentem. Pontszámokat nem tudok, de a lényeg, hogy megvan. Jöhet a következő szint...

Önmagam árnyéka...

Fárasztó a munkám. Piszkosul. Könnyebbnek, lazábbnak gondoltam ezt az egészet. Jackie megkérdezte, azt kaptam-e, amit vártam. Sokkal többet. És mást. Múlt héten szerdán még azt írtam, igyekszem belejönni, nem is volt olyan szörnyű napom stb.
A pénteki napom kitett magáért. Rögtön reggel infarktust kaptam, amikor megláttam, hogy Ellen azonos azzal az Ellennel, aki az ír hölgy... Nagyon koncentrálnom kellett, hogy bármit is értsek abból, amit mond. Precíz, vagy inkább kukacos nőnek mondanám. Nem volt mindegy, melyik szivaccsal mosom a hátát, a lábát, hat- vagy hétféle törölközőt használt, az ágyon lévő csipkéket szigorú rendbe sorolta (bár szerintem azok már félelmükben maguktól mozogtak helyesen), és amikor kért valamit, és hatodszorra sem értettem, akkor bosszankodott. Nem is kicsit. Csak hat ügyfelem volt pénteken, mégis kimerültem. Szellemileg mindenképp, de akkor éreztem először, hogy fizikailag is. Hajolgatni, mosdatni, lábat krémezni, cipőt felsegíteni, aztán kocsiba be, kocsiból ki, megerőltető.
A hétvége pedig egyenesen rémálom volt. Annyira sokan voltak, ez volt az első igazán kemény napom, hogy tényleg csak azon igyekeztem, mindenki túlélje a hétvégét. Új arcok, új címek, új tennivalók, vagy régi ügyfelek új időpontban, amikor már mást kell csinálni (nem pizsamából rendes ruhába öltöztetni, hiszen délután van), több helyen késtem, volt, ahol korán voltam, mert felcseréltem, de végül mindenhonnan úgy távoztam, hogy az ügyfél elégedett volt, mosolygott, és nagyon-nagyon hálálkodott azért, amit érte tettem.
Az eheti beosztásom a következőképpen alakult (volna): hétfőn délelőtt és délután, kedden délelőtt, szerdán délelőtt és délután, csütörtökön délelőtt, pénteken délelőtt, hétvége szabad. Ehhez képest szerdán cseréltem Jackie-vel, más útvonalat csináltam, csütörtökre behívtak délutánra, vasárnapra pedig könyörögtek, hogy vállaljam el a délelőttöt. Elvállaltam. Ma péntek van, tehát pár napon már túl vagyok. Új arcokon, új helyszíneken, új tennivalókon, vagy régi ügyfelek új időpontjain. Kezdek kiismerni pár embert (van, akihez naponta négyszer is megyek), mit hogy szeret, hány cukorral issza a teát, milyen színű törölköző a mániája, mit szeret mikor enni, melyik a kedvenc zoknija stb.
Erre megjön ma a jövő heti beosztásom. Újfent új nevekkel, új helyszínekkel, nem is kevéssel... és persze új időpontokkal. Azt gondolom, ezeknek az idős, gyakran szellemileg leépült embereknek szükségük van az állandóságra. Hogy ismerős arcot lássanak, minél többször. Volt olyan, aki először nem akart beengedni, pár alkalom után pedig már állt az ajtóban és várt, hogy mikor érkezem. Szinte alig van olyan jövő héten, aki ezen a héten is volt. Nem nagyon értem, mi alapján tervezik az útvonalamat.
Sok hiányossága van a tervnek. Van olyan, ahol a szomszédos utcába eljutáshoz 15 perc időm van, van, ahol ugyanabban a házban lakóhoz való eljutáshoz 30 percem, de a város két végén lévő pont között 0 percem van eljutni egyik címről a másikra. Ha valaki megbetegszik (mármint ügyfél), akkor ott luk marad a tervben, és vagy hazajövök, vagy ülök a kocsiban 10-40 percet.
A teendők tényleg nagyon változatosak, a betegek is. Van, aki "csak" idős, nehezen tud egyedül öltözni, mosdani. Van, akinek fogalma sincs, milyen nap van, nem is érdekli, a lényeg, hogy beadjuk a gyógyszerét, enni-inni adjunk neki, pelenkát cseréljünk. Van, aki igazából csak a biztonság kedvéért kér minket, nehogy baja essen, amíg főz, fürdik, bármit csinál. Mellesleg beszélgetni is szeretne. Ez utóbbi még mindig elég nehezen megy nekem, de van olyan, akinek már egész jól értem a beszédét, és kellemesen el tudunk beszélgetni. Nem hittem volna, hogy valaha idáig eljutok. Bár még mindig görcsben van a gyomrom, ha új emberrel találkozom, ha nem értek valamit, ha vissza kell kérdeznem, de legalább a többi dolog egész jól megy (még ha néha el is felejtek ezt-azt...).
Van két MS-es (multiplex sclerosis) beteg is. Az egyik kezdeti stádiumú, a másik szinte végstádiumú. Míg az előbbivel jókat lehet beszélgetni, nevetgélni - ugyan daruval emeljük a székről az ágyba, hogy tisztába tegyük, a hangulata többnyire vidám, szórakoztató hölgy -, addig a másik hölgynek csak fájdalmat okozunk. A teste nagy része teljesen le van merevedve, mintha botoxolva lenne, nehezen tud nyelni, gyomorszondája van, fáj minden érintés. Ehhez képest naponta kétszer megyünk hozzá, lemosdatjuk, átöltöztetjük, tisztába tesszük. Iszonyatos kínjai vannak, ahogy mozgatjuk, ahogy forgatjuk, szegény csak sír, artikulátlan hangokat ad ki. Nem beszélve arról, hogy az állandó fekvéstől fekélyei, felfekvései lettek, tegnap kórházba vitték, mert az egyik fekély elérte a csontot. Ugyan a kórházból kiengedték már, de sok remény nincs arra, hogy javuljon az állapota. És ő még csak nem is idős, 50 éves.
Sajnos, az ilyen betegeket érzelmileg nagyon nehezen viselem. Ezért nem dolgozom kórházban, ezért nem vagyok nővér, ezért nem megyek el segítőnek egy hospice házba. Mert nem bírom látni a szenvedést. A demens betegek legalább nem tudnak róla, nem emlékeznek rá, hogy mi bajuk van, betegek-e, ők nem szenvednek, csak a körülöttük lévők. Nincs gondom a benti vécé kiürítésével, a tisztába rakással, a katéterzacskó ürítésével, a mosdatással, a különböző fekélyek, felfekvések bekenésével, mindaddig, amíg nem látom, hogy a másik szenved. Piszkosul megvisel, hogy tehetetlen vagyok, és a jelenlétem nem segít neki. Hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt (sajnos ez elég kevés), nem tudjuk enyhíteni a szenvedését.
Jackie-t kérdeztem, lehetséges lenne-e, hogy "leadjam" ezt a beteget, de azt mondta, hogy mivel ő szerdától már elmegy, én veszem át a helyét, és mivel ő az egyik főgondozó, muszáj lesz helyt állnom... Majd meglátjuk. Egyelőre kitartok, és próbálok a többi nehézségre koncentrálni.
Múlt héten a két fél és két egész nap alatt majdnem 80 kilométert vezettem, a városon belül, és 19 és fél órát dolgoztam összesen. Utazás nélkül. Jövő hétre több mint 32 óra az előirányzott terv, napi átlag 15 ügyféllel. A reggeli ügyfél 7-kor szeretne engem, az esti nem korábban, mint 7. Nem tudok mindenkinek megfelelni, mert vagy órákat ülök a kocsiban, vagy minden alkalommal hazajövök fél-egy óra hosszára, ráadásul fáradt vagyok, nem pihenem ki magam rendesen, és fizikailag is kimerülök. A szellemi tevékenységről (mindenre figyelni, kódokat, címeket, neveket, beosztásokat, időpontokat és mindenkinek a saját személyes dolgait megjegyezni) nem is beszélve.
Nem rosszabb ez a munka sem, mint bármelyik másik, ide is gyakorlás kell, hogy kellő rutinnal és gyorsasággal tudjam csinálni. De hogy őszinte legyek, minden alkalommal visszasírom a főnököt, a régi munkámat, és azt kérdezem magamtól (teakészítés vagy fenéktörlés közben): mi a fenét keresek én itt?
Hosszú távon biztos, hogy nem akarom ezt csinálni, igyekszem mellette tanulni, okosodni (mind angolból, mind programokból, még a helyi újságnál is bepróbálkoztam gyakornoki állásra), hogy előre léphessek. Nem beszélve arról, hogy a család nagyon nehezen viseli, hogy anya nincs itthon. Mióta megszülettek (immár lassan 16 éve), mindig ott voltam velük, hiszen igyekeztem úgy dolgozni, hogy amikor ők otthon vannak, akkor én is (még ha éjszaka kényszerültem is dolgozni). Ez most először változott meg, hiszen ha reggel kell mennem, akkor Bandi viszi őket iskolába, amikor indulok, ők még alszanak, ha pedig délután, akkor épphogy hazaérnek, már indulok is, és csak lefekvésre érek haza. És akkor az egész napos hétvégi munkát még nem is említettem.
No mindegy, kipanaszkodtam magam, reméljük, lesz ez még jobb is...

(Majdnem) vége az iskolának

Dóri és Gergő számára véget ért ez az év. Ma mentek utoljára iskolába. A kicsiknek még hétfőn és kedden van tanítás, és ekkor nekik is elkezdődik a nyári szünet.
A nagyok megkapták az éves értékelésüket (school report), amelyet terjedelme miatt nem írok le alaposan. Minden tantárgyból mindketten külön-külön értékelést kaptak, komplett kis füzetecskét hoztak haza (A/5-ös füzet, kb. 20-25 oldal). A lényege, hogy úgy tűnik, sikerült beilleszkedniük, és mindketten igen magas értékeléseket kaptak, nagyon sok dicséretet, elismerő szót, valamint további sikereket kívánnak nekik a következő évre. Kaptak számszerű értékelést is (3C-től 7A-ig), van, amiből közepes szintet értek el, de matekból például továbbra is mindketten (magasan) vezető tanulók. Egész év során lehetett gyűjteni úgynevezett meriteket, ezek a pontok jártak szorgalomért, jó magatartásért, nem hiányzásért stb. Most, utolsó héten ezeket le lehetett vásárolni, Gergő tombolákat vett (amivel nem nyert), Dóri pedig rajzeszközöket (pasztellkrétát, festéket, különböző ceruzákat, vásznat stb.), ebből mondjuk látszik, hogy Dórinak magasan több pontja volt...
Gergő valamikor év közben Art champion lett (az évfolyam legjobb rajzolója), és amellett, hogy kitették a nevét a folyóson levő listára, kaptak ajándékot is, egy utazást a British Museumba. Ennél többet erről nem tudok, egész napos kirándulás volt, annyit mesélt, hogy jó volt. Sok mindent megnéztek, ami az ez évi témákhoz kapcsolódik, néhol érdekes volt, néhol unalmas.

Mindketten kaptak okleveleket, Dóri megkapta a tanárnő kedvence oklevelet, valamint elnyerte az évfolyam legaranyosabb, legkedvesebb, legmosolygósabb tanulója díját, amelyet a többiek szavaztak meg neki. Hatalmas csokor virágot kapott, öleléseket, puszikat és dicsérő, elismerő szavakat. Kaptak tárgyakból is oklevelet, Dóri trófeát és érmet is. Gergő pedig hazahozta a saját készítésű "vizsgamunkáját" fatechnika tantárgyból...

Timi csillagát utólag lefényképeztem a folyosón, ha már nem lehettem ott.

A kicsik partival ünneplik az év végét (Katának sonkás szendvicseket kellett bevinni tegnap, Timinek hétfőn nasit kell vinni), a nagyok vidámparki kirándulással. Gergőék kedden Chessingtonban voltak, Dóriék tegnap a Thorpe parkban. Hihetetlen, mikre ültek fel, mindenféle fejjel lefelé gyorsan közlekedő, vizes járműt kipróbáltak, Dóri nyert egy tigrist is, kosárlabda-dobással. Ő Simon (szájmon), a buszon külön ülést kapott, Dóri kicsit nehezen fért be vele az ajtón...

Timinek véget ért a cheerleading is (pompon-lány edzés), egy rövid bemutatóval kedveskedtek a szülőknek:

És megtörtént a csoda...

Elkezdtem dolgozni. Ahogy ígérték - érhetnek még meglepetések -, pénteken megérkezett a papírhalom. Az összes kitöltendő nyomtatvány, elszámolás, útiterv, időbeosztás. Mindent megkaptam.
E heti beosztásom igen érdekes: hétfőn délelőtt dolgozom (6 helyszín), pénteken délelőtt (6 helyszín), szombaton egész nap (18 helyszín) és vasárnap is egész nap (15 helyszín). Hétvégén van olyan ügyfél, ahova négyszer is megyek, különböző időpontokban.
A hétfő délelőttöm jól telt, reggel 7.10-kor kezdtem, Bandi vitte gyalog a kicsiket suliba. 10.30 után nem sokkal itthon voltam, és 12-kor kellett még visszamennem egy nénihez. Fárasztó volt a reggeli műszak. Azon kívül, hogy iszonyatosan féltem, mit rontok el, mit felejtek el, mit értek meg és mit nem, hogyan tudom magam kifejezni, még azon is aggódtam, hogy odataláljak, jó ajtón menjek be, udvarias legyek stb. És persze az első napi drukk is megvolt. Túléltem, és az ügyfelek is... A délelőtti munka többségében abból áll, hogy felkeltjük az ügyfelet, ha van, leválasztjuk a katéterzacskót, kiürítjük, kikísérjük a klienst a fürdőszobába, segítünk lemosdani, fürdeni, zuhanyozni (embere válogatja), megtörölgetjük, különböző helyeken különböző krémekkel bekenjük, visszakísérjük a hálóba, segítünk felöltözni (ruhát választani), megcsináljuk az ágyat, elpakoljuk a szennyes ruhát, kidobjuk a szemetet, ki is visszük a szemetet az udvari nagy kukába, reggelit csinálunk (müzli, zabkása, keksz, pirítós, tojás stb.), teát főzünk, friss vizet adunk a gyógyszerhez (erre külön nagyon kell figyelni, hogy bevegyék a gyógyszert, van, ahol szemcseppet is kell adni), elmosogatunk, majd minderről listát írunk az ápolási tervbe, vagyis mindent rögzítünk. Ha kért enni, azt is, ha nem kért enni, azt is - tényleg mindent. És ha lehet, mindezt maximum félórán belül. Volt olyan ügyfél, ahol 50 perc alatt végeztem, mert szegény nagyon lassan tud mozogni, kerülgetni kell őt a kicsi fürdőszobában, nem megy ez még olyan gyorsan. Hétfőn nem úsztam el senkivel, de kicsit tartok a hétvégétől, ahol elég szoros és hosszú időbeosztásom lesz.
Két dolgot felejtettem el, ami utólag a kocsiban jutott eszembe: az egyik néninél nem húztam el a hálóban a függönyt, az egyik bácsit pedig elfelejtettem deóval befújni fürdés után. Úgy gondolom, ez nem vészes, ennél nagyobbat soha ne hibázzak.
Az angollal igazából nem volt gondom, valahogy sokkal jobban ment, mint vártam. Az ügyfelek is próbáltak velem kommunikálni, és én is próbáltam minél több értelmes angol mondatot kipréselni magamból. Lehet, eddig azért tűnt "nehezebbnek", mert Jackie ott állt a hátam mögött, és tudtam, hogy számíthatok rá, bármi van. Most, hogy egyedül vagyok, vagy megértem, vagy megkérdezem ötször, de muszáj tudnom, mit szeretnének, és azt is muszáj elmondanom, én mit szeretnék... Persze, könnyítés volt, hogy csak olyanoknál voltam, akiknél már többször jártam, illetve ők szépen, tisztán (az angol átlaghoz képest) beszéltek. Hétvégén lesz olyan, akinél még nem voltam, illetve olyan is, akihez nem szívesen megyek, mert utál mindenkit, főleg a külföldieket, de olyan is van, aki egyszerűen csak hisztis, ha valamit egy centivel arrébb tesz le az ember, mint ahogy ő gondolja. Olyan is van, akinek egy szavát sem értettem eddig, és valószínűleg hétvégén sem fogom. Pénteken megjön majd a jövő heti beosztásom, és remélem, ezután a normális rend szerint kétheti körforgás lesz, vagyis ugyan minden héten jön a beosztás, de ugyanaz lesz, mint a két héttel ezelőtti. Persze apró változások mindig lesznek (sajnos kórházba kerülnek ügyfelek, meghalnak, felmondják a szerződést stb.), de legalább tudok némileg előre tervezni.
Bár eddig akárhányszor erre számítottam, mindig csalódnom kellett, mert valahogy nem erről híresek az angolok. Hétfőn este is csörgött a telefonom, hogy lenne valaki Hemelben, akihez el kéne menni, de nemet mondtam. Új vagyok, az első napom volt, délelőtt dolgoztam, Hemel elég nagy, nem volt kedvem átutazni az egész városon egy olyan emberhez, akit lehet, nem is ismerek. Sok lett volna a jóból első nap.
Az is lehet, hogy ha belejövök, még több embert, még több helyszínt kapok. Lehet, ez csak a beetetés időszaka... Ha beválok, többet dolgozhatok, persze több pénzért. Elvileg július utolsó napján kapom meg az első fizetésemet, nagyon kíváncsi leszek rá, mit és hogyan számolnak (még az árnyékolásért járó pénzt összegét sem tudom), érdemes-e hajtanom, vagy átállok angol üzemmódra, és csak annyit dolgozom, hogy jogosult legyek járulékokra... igazából csak annyit szeretnék dolgozni, amennyi még nem megy a család rovására. Milliomos sajnos ebből így sem, úgy sem leszek, de legalább érzem, hogy hasznos vagyok a társadalom, a család, az ország, és főleg saját magam számára.

Fotózás - ahogy én képzelem

Pár hete, amikor valamelyik gyermeket szülinapi parti kapcsán el kellett vinni egy-két várossal arrébb, láttam egy érdekes fát, kopasz ágakkal, háttérben viharos felhőkkel, előtte zöldellő bokrokkal - ez mindenképp fotótéma. Ugyanazon az útvonalon van egy autópálya-híd is, ahonnan szintén jó képeket lehet csinálni az alatta elmenő autókról. És ha még mindez nem lenne elég, van egy kis templom útközben, vagy inkább minikápolna, amely úgy néz ki, mintha fehérre festett kartonpapírral lenne bevonva (hasonló a garázslemezhez, trapézlemezhez, de nem az). Igazán kiemelkedik falu főutcáján.
Tegnap, volt egy kis időm, gondoltam, végre nem esik az eső, nem szikrázik a nap (bár ez nem túl gyakori itt), itt az idő, irány fényképezni. Gép, pótaksi, állvány, derítő, minden be a kocsiba, 2-3 órát szántam erre az egészre. Ennél rövidebb idő alatt megúsztam...
A templom környékén (a hatutcás falu főutcáján) tereprendezés folyt, le voltak zárva különböző útszakaszok, sehol nem lehetett megállni (épeszű távolságon belül). És mivel szép nagy autók el is takarták a templom egy részét, értelme se lett volna bárhonnan is visszagyalogolni állvánnyal a hátamon. Mentem tovább a fához. Amely amennyire jól mutatott akkor és ott a viharos felhős háttérrel, annyira silánynak tűnt most, egyszerű, szürke, fátyolos időben. Próbáltam különböző irányokból képeket csinálni (kikerülve villanyoszlopot, autópálya-korlátot, arrajáró gyalogosokat, autósokat), de sajna egyik sem olyan lett, mint amilyet megálmodtam.
A fa és a ló
Átmentem a túloldalra, ahol egy ló ácsorgott, őt lefényképeztem, ha már ott voltam...
Elsétáltam az autópálya-hídra, hogy kitaláljam, mit és honnan lenne érdemes fotózni. Letámasztottam az állványt, ekkor csörgött a telefonom - először. A kicsik sulijából hívtak, hogy Timit eltalálta egy baseball-labda, jegelik az arcát, jól van, de jó lenne, ha vetnék rá egy pillantást. Csináltam pár fotójegyzetet (by főni), és megállapítottam, hogy ide éjszaka vissza kell jönnöm valamikor fényeket fotózni, nappal pedig hoznom kell a hegesztőüveget, mert különben kiégnek a képeim...
Visszajöttem Hemelbe, megnéztem Timit a suliban, akinek addigra már felére apadt az arca (a szeme alatti csontot találták el), jól volt, megvigasztaltam, majd otthagytam. Gondoltam, leugrok a városba vásárolni, esetleg fotótéma után kutatni, hiszen a felszerelés még a kocsiban volt. Ekkor hívott Gergő, aki itthon hagyta a tornacuccát, és kérte, vigyem el a suliba MOST, mert épp szünet van. Hazaszáguldottam, kocsiba dobtam a cuccát, elviharzottam a sulihoz, majd most már úgyis minden mindegy alapon lementem a városba - vásárolni. Ebédnek valót, ugyanis kifutottam a fotózásra szánt időből.
De nem adom fel. Szerepel a tervek között az esti autópálya, az éjszakai reptér (fel- és leszállások), a pillangóvilág és a rózsakert újra, és nem adtam még fel a fa és a templom fényképezését sem...

Angol vs. magyar

Egyre többet beszélünk itthon angolul. Néha fenn sem akadunk, ha valamelyikünk angolul kérdez vagy válaszol. A kicsik meg eléggé rászoktak erre, és az igazság az, meg is tudom őket érteni. Egész nap angolul beszélnek, angolt hallgatnak, előbb jut eszükbe egy-egy szó, mondat angolul, mint magyarul. Ezt azóta értem meg jobban, mióta én is így vagyok. Vasárnap, amikor szinte tényleg egész nap Jackie-vel voltam (persze az egész hét után), az ebédnél meg akartam Timit kérdezni, kér-e ketchupot, és angolul ugrott be a kérdés. Kicsit meg is ijedtem.
Sokszor kapom magam azon, hogy angolul próbálom megfogalmazni, mit is akarok mondani esetleg itthon, amikor elmesélem a napomat... Attól nem félek, hogy elfelejtek magyarul, esetleg akcentusom lesz, mert erre nincs esély, de Katánál ez a lehetőség is fennáll. Ő már nem tudja kimondani az r betűt, nem tudja pörgetni, igaz, szüksége sincs rá. Van, amikor eszébe sem jut a magyar szó, egyre többször kérdezi meg, ezt vagy azt hogy mondják magyarul - eddig ez fordítva volt.
A héten hozott haza egy baleseti jelentést (szinte minden nap hoz valamelyikük haza egyet, hihetetlen mennyiségű adminisztrációval szembesülök - itt is), és elmesélte, mi történt: én beütöttem az ő headjébe az én nose-omat...
De a csúcs még mindig az, amikor szólt szombat reggel az apjának, hogy keljen fel, mert lassan kész a reggeli: Daddy, quick, quick, because your sandwich is "sül"...

Még mindig árnyék

És még mindig Jackie-vel. A szombat délutánt és a vasárnap egész napot együtt töltöttük. A vasárnap szörnyű volt, reggel korán kezdtünk, pár óra munka után egy óra szünet, aztán megint pár óra munka, megint szünet és aztán végig este fél 8-ig. Vasárnap este felhívta Jane-t, hogy ugyan már mi is lesz velem hétfőn reggel. Mivel még mindig nem tudott mondani semmit, "jobb" híján Jackie-vel maradtam, mondván, kedden megy be a központba, mert aznap szabadnapos, utánanéz, hogy mi is legyen, kivel legyek, melyik területen. És majd hív. Jackie kedden szabadnapos volt, így én is. Előre szóltam, hogy ma, azaz csütörtökön nem tudok dolgozni, mert vizsgázom, délelőtt pedig a Yewtree-ba szeptemberben érkező új tanárokkal lesz kávés reggeli megbeszélés.
Nos, kedd este hívott Jackie, hogy vajon hívott-e Jane. Micsoda meglepetés: nem hívott. Így szerda reggel is maradt Jackie, mondta, hogy az utolsó délelőtti ügyfelünk egy day centerben van, ahol Jane is ott lesz, találkozhatok vele személyesen. A day center egy közösségi ház-szerűség, ahol az idősek és/vagy betegek összejönnek egy-egy napra, a központ autói körbejárnak a városban, összeszedik az aznapi embereket, kapnak enni, gondoskodnak róluk, tevékenységeket szerveznek nekik (kártyázás, bingózás stb.), beszélgethetnek másokkal stb. Mindezért persze fizetni kell, nem is keveset. Sok ilyen központ van Hemelben, nem tudom, a többi hogy néz ki, de ez, ahol voltunk, nagyon komolyan felszerelt. Igazából azért mentünk, mert elkészült egy új "fürdőszoba", emelődaruval, mozgássérült vécével, zuhanyrésszel, korlátokkal, és azt kellett tesztelni. Julie és Jackie (miért kell mindenki J-s névvel ellátni...) végezte a tesztelést az egyik ügyféllel (rögtön rájöttek egy csomó hiányosságra, hibára), Jane volt a megfigyelő, aki egy halom jegyzetet készített erről. Én meg voltam az árnyék. Szegény embert (persze, hogy Johnnak hívják) nem irigyeltem, négy nő bámulta, ahogy ült ott meztelenül...
Jane persze kérdezett egy csomó hülyeséget tőlem (elvégeztem-e a tréninget stb.), fogalma sem volt, hova fogok menni és mikor (pár napja már az a terv, hogy maradok azon a területen, ahol most vagyok), kaptam tőle 3 doboz latex-kesztyűt, és azt ígérte, a papírok pénteken reggel postán érkeznek. Kivéve az árnyékolási papírt, mert azt meg kellett volna kapnom a koordinátortól. Mondtam neki, hogy elég ideges vagyok, félek (Jackie egész nap látta rajtam, meg is jegyezte), lehet, nem állok készen arra, hogy hétfőn már egyedül kezdjek. Ó, ne izguljak, jó leszek, ő tudja, bízik bennem stb. Hát, még hátravan a holnapi napom, akkor is ráérek eldönteni, pánikoljak-e tovább vagy ugorjak bele hétfőn reggel ebbe az egészbe.
Miután végeztünk a központban, hazajöttem, átöltöztem, és bementem a koordinátorhoz a városba azért a nyomorult papírért. Egy órát vártam rá, mert előbb ebédelt (elszaladtam addig kávézni), mire visszamentem, már voltak nála. Jaj, elfelejtettem odaadni a papírt? IGEN, ezt is elfelejtette. Papírral a kezemben mentem délután Jackie-vel dolgozni, és csak remélni tudom, a pénteki posta tényleg meghoz mindent, amire szükségem van.
Holnap (péntek) reggel Sammel leszek (végre nem J betűs), akivel olyan ügyfélhez (is) megyek, ahova hétfőn egyedül kell majd mennem. Ja, és persze be- és kilépő kódot még nem kapok, mert időbe telik, mire a központi rendszerben beállítják, hogy ha én telefonon be- és kijelentkezem, rögzüljön... Időbe. Eléggé tele a hócipőm ezzel az adminisztrációs lustasággal, a lazasággal, a tehetetlenséggel. Kód helyett papírokat kapok, amit minden egyes ügyfélnél ki kell töltenem, mindenkinél újat. Az ott töltött 30 percből 25 perc papírmunkával megy el, az ügyféllel meg csak kapkodunk, siettetjük, pedig idős, beteg emberekről van szó. Az egész néha olyan lélektelennek tűnik. Tudom, egy kórházban, egy otthonban még ennyire sem foglalkoznak az emberrel, de akkor is borzasztó látni, hogy az a szegény ember még beszélgetne, még mondaná, de nekünk futni kell, mert ma még 8-9 ügyfél van hátra...
Megkérdeztem Jackie-t, miért kell nekünk este 7-kor ágyba dugnunk minden ügyfelet, miért nem lehet később. Elmondta, régen volt reggeli műszak, ebédes és estés időszak, de mióta teaidős (tea-time) részt is beiktattak, ha az ember 4-kor kezd, nem tudja este 10-11-ig csinálni. Mondtam, talán másnak kéne csinálni a teaidőt és másnak az estét, így mindenki jól járna. Sajnos kevés az ember, ez nem megoldható. Így akár tetszik, akár nem, 7 után nem sokkal be kell fejezni a munkát. Nincs esti, éjszakai pótlék, hiszen nincs ekkor már műszak sem.
Ja igen, és még mindig nem tudom, mikor leszek, hol leszek, kihez kell mennem, hány órát kell dolgoznom, de remélhetőleg a holnap reggeli postával érkező papírokból minden kiderül (amúgy tényleg mindenki hetente kapja meg az útvonaltervet péntek reggel, a következő hétre), nem felejtenek ki a címlistából...

College vagy nem college?

Dórinak lassan - szeptember, október környékén - el kell döntenie, maradni akar-e a 11. év (avagy az érettséginek számító GCSE) után még két évet itt, az Astley Cooperben vagy sem. Ha szeretné bármire vinni, esetleg továbbtanulni, érdemes keresni 2 évre (18 éves koráig) egy college-t.
Mivel nyílt nap volt a Westherts College mindhárom campusán, ezért ellátogattunk Watfordba, amely a környéken a legismertebb, legelérhetőbb és legújabb építésű rész. Van egy campus Kings Langley-ben, de ott autószerelők, vízvezeték-szerelők, műszaki emberkék képződnek. Itt, Hemelben inkább virágkötést, fodrászatot, tehát "kétkezi" munkát tud tanulni, illetve vannak más képzések is, de inkább a watfordira szavaznánk.
Meseszép, új építésű az egész. Hihetetlen modern felszerelésekkel rendelkeznek, a college-ok között az országban a legjobb a hangstúdió-felszerelésük, van helyszínelős laboruk, tényleg minden, ami kellhet. Ezek bejárós iskolák, vagyis szállásuk nincs. Vannak nappali képzések és vannak felnőttek (18 éven felüliek) részére részidős képzések is. Így mindenféle szórólapot elhoztunk, ki tudja, kinek mire lesz még szüksége.
Megnéztünk egy táncoló párt az előadóművészet témakörben, volt egy kísérőnk, aki végigvitt bennünket az egész épületegyüttesen, mindent próbált megmutogatni, de amikor elmondtuk neki, hogy Dóri nem most szeptembertől járna ide, hanem csak egy év múlva, már lazábbra vette a dolgot. Megcsodáltuk a művészet, rajz részleget, láttunk tűzoltókat (azokat is képeznek itt), a college-nak van fodrászat részlege, étterem, kávézó, edzőterem, szauna, kozmetika stb. ahol mind-mind olyanok dolgoznak (még az étterem konyháján is, amely nyitott), akik itt tanulnak, vagyis gyakorlaton vannak. Ezek a részlegek a népes közönségnek nyitottak, vagyis átmehetek én is oda például bármikor ebédelni, hajat vágatni, és jóval olcsóbb, mint egy átlagos hely, de állítólag a minőséget ez nem befolyásolja...
Ugyan Dórinak még fogalma sincs, mi szeretne lenni, érdekli a tánc, a rajzolás, a 3D művészet (pl. lakberendezés), de az igazság az, hogy mindenféle művészi hajlamok kiélése mellett nem bánnánk, ha olyasmit választana, amiből esetleg később meg is lehetne élni... Egy biztos, innen menni akar, és ez a college jó választásnak tűnik - egyelőre. Még nézelődünk, elég sok megyei iskola tart nyílt napot, lehet, még ellátogatunk egy-kettőre.

Piknik és BBQ

Túléltem a Yewtree-sokkal való piknikezést a Gadebridge parkban. Én azt hittem, csak hívogattak néhány szülőt, hogy aki ráér, ugyanmár jöjjön el. De nem. Mikor odaértem, Mrs. Jones komplett listát osztott ki, hogy melyik szülő melyik gyereket fogja kézen, átlagban három gyerek jutott egy szülőre, és ez minden osztályban így volt. Így csak Kata osztályában tudtam segíteni, Timivel már csak a parkban találkoztam.
Osztályonként kivonultunk a parkba, biztos távolságban egymástól. Kb. félórás séta után odaértünk, a tanárok (akik nem fogták valamelyik gyerek kezét) kocsival kivittek takarókat, játékokat, ugrálóköteleket, jégnyalókát és mindenféle egyéb eszközt a parkba. Kb. 2 órányi foglalkozás (játszótér, huszonöt pisilés stb.) után visszasétáltunk az iskolába, mindenki összeszedte a saját gyerekét, és ezzel véget ért a Yewtree-hét.
Dórinak szombat este ottalvós, BBQ-val egybekötött szülinapi bulimeghívása volt. Előtte még ellátogattunk a Watfordban lévő college-ba, de ezt egy másik bejegyzésben. A lányok elmentek moziba, megnézték a Kungfu panda 2-t, aztán húst sütögettek az egyiküknél (nem tudom megjegyezni a nevüket, annyian vannak), majd egész délutános-estés pletykálás, csicsergés után páran ott is aludtak és folytatták ugyanazt hajnalig.
Így Dóri élete első ilyen - angliai - bulijáról mindenkiről abszolút felvilágosítva és hullafáradtan tért haza vasárnap dél körül.

Én, az árnyék

Hívott a care worker, név szerint Jackie. Úgy tűnik, vele beszéltem már korábban is, csak én nem tudtam, hogy ő az, aki... Vasárnap hívott, hogy tudnék-e hétfőn akkor menni vele. Hát persze, hogy tudok, hiszen erre várok március óta. Hétfőn reggel 8.50-kor felvett a szomszédos utcában, és irány a munka. Egyelőre önállóan ezt nem tudom csinálni, most éppen a betanítás, megfigyelés, árnyékolás (angolul ezt komolyan shadowing-nak hívják) folyik, amikoris én árnyékként követem őt mindenhova. Jackie 22 éve care worker, idős, beteg emberekkel foglalkozik - még hat hétig. Azután átmegy egy olyan részlegre, ahol nem beteg emberekkel fog foglalkozni, illetve nem ebben az értelemben. Kórház, betegség, baleset utáni felépülési időszakban fog segíteni, tehát gyógyulófélben lévő betegeket fog ellátni. Fix idős szerződéssel dolgozik, heti 21 órában, kéthetes váltásban. Ezért ez a hét így alakul: hétfőn reggel 3 óra, délután 3 óra, kedden szintén, szerdán csak délelőtt 3 óra, csütörtök és péntek szabad, szombat délután, vasárnap pedig egész nap. Én is igazodok hozzá, tehát én is vagyok szabad, illetve dolgozom a héten.

Első nap reggelén, tükörben pózolós...

Az első ügyfél után azt gondoltam, hazajövök. Idegen volt minden. Nem értettem Jackie beszédét, nem értettem a férfi beszédét, nem tudtam, mit kell csinálni, hogyan csináljam, mit mondjak, mikor szólaljak meg és egyáltalán: mit keresek én itt? Azóta Jackie többször elnézést kért az akcentusa miatt. Született hemeli, de pokoli rosszul és csúnyán beszél, mint az angolok, sőt a britek többsége. Elmondta, ő a skótokat, íreket egyáltalán nem érti, telefonon meg sem próbál velük értekezni. De van olyan angol, akivel ő is háromszor elismételteti, amit mond, mert képtelen értelmezni. Nem beszélve arról, hogy az idős, beteg angolok többsége értelmetlen szavakat, mondatokat mormol a bajsza alatt, vagy pedig nem is akar igazán mondani semmit, nem is hozzánk beszél. Többször elmondta, hogy nagyon jó az angolom, sőt, a harmadik helyszíntől már így mutatott be: ez itt Krisztina, új ápoló, Magyarországról jött, kiváló az angolja. Ennek ellenére a hétfői délelőtti három óra után azt gondoltam: nem, ezt nem akarom. Soha nem fogok tudni megtanulni annyira, hogy megértsem őket, nem igazán tudok megszólalni sem, mi lesz, ha egyedül kell mindezt csinálnom?
Jackie fejből tud mindent: címeket, neveket, ajtó- és kulcskódokat, gyógyszeradagolást, ápolási terveket, milyen sorrendben, kihez és miért kell menni. Ami neki 20 perc, az nekem eleinte valószínűleg egy óra lesz. És közel sem biztos, hogy azokhoz (is) fogok járni, ahova most járunk. Tehát lehet, hogy minden és mindenki új lesz, és bizony magamra leszek utalva, senki nem fog segíteni... Amennyire ez ijesztő, annyira bátorító is. Hiszen hogyan lehetne másképp jól megtanulni mindent, mint bedobva a mélyvízbe? Türelem, gyakorlás. Elég csak a gyerekeimre nézni, akiket úgy raktam be egy angol iskolába, hogy egyetlen (!) szót sem beszéltek angolul. Sajnos türelemnek mindig is híján voltam, és emiatt sokszor nekikeseredem. A napok jól és rosszabbul telnek, de néha óránként változik a véleményem erről az egészről.
És most lássuk a részleteket! Mit és hogyan is kell csinálnom?
Az első férfibeteg Mr. V. Mint szinte mindegyik beteg, ő is demenciában szenved. Elmondtam, hogy Magyarországról jöttem, másnap ugyan emlékezett rám, de megkérdezte, hogy svájci vagyok-e. Őt fel kell kelteni - kulcsunk nincs egyetlen házhoz sem, a falon, ajtón kódos kulcstartó van, onnan kell kivenni -, kiüríteni az éjszakai katéterzacskót, kikisérni a fürdőbe, segíteni lemosdani, illetve részben lemosni, megtörölgetni, majd segíteni felöltözni, lekísérni a földszintre a nappaliba, odaadni neki a gyógyszereit, nyakába tenni a vészjelzőgombos nyakláncot, reggelit készíteni, kezébe adni és otthagyni. Mindezeket felírni az ápolási tervbe. Így néznek ki a biztonsági kódos kulcstartók:

A kód beütése után ki lehet nyitni, és lám, ott van benne a kulcs, amivel ki lehet nyitni az ajtót. Ha esetleg otthonba kell menni, akkor plusz még az otthon bejárati ajtajának a kódját is tudni kell. Persze sehova nem írhatom fel, hiszen ha elvesztem, ellopják, akkor bárki bejuthat rajtam kívül oda, és ez az én felelősségem.
Amit kifelejtettem, az a rögzítés. Hogy megérkeztem és hogy eltávoztam. Szinte az összes ügyfélnek van vezetékes telefonja. Az ápoló belép a lakásba, elkéri a telefont, beüt egy borzasztóan hosszú számjegyű kódot, amely rögzíti a központban, hogy megérkeztünk. Elmenetel előtt ugyanezt meg kell tenni, ezzel kilépünk. De ezt is kézzel be kell írni az ápolási tervbe, mármint hogy mettől meddig voltunk az adott helyen.
Mr. V-hez hétfőn, kedden és szerdán is mentünk, szerdán már egész kedélyesen elbeszélgettem vele, és szinte mindent egyedül csináltam, persze a tudat, hogy Jackie áll a hátam mögött (vagy legalábbis kiabál a földszintről, hogy minden rendben van-e), biztató volt.
Voltunk olyan férfinél, aki Hemelen belül egy zsidó "negyedben" lévő házban lakik, eddig nem is tudtam, hogy ilyen is van itt. Olyan helyeken jártam, amelyekre egyébként sosem jutnék el vagy be. Sok olyan ügyfél van, aki nagyon is önellátó, de biztonságot ad neki, ha egy ápoló áll mellette, amíg fürdik, amíg öltözik, vagy egyszerűen csak pár percet beszélget vele. A legtöbb ügyfélhez több ápoló is jár ki - naponta. Ez igénytől, betegségtől függően változó. Az ápolást úgynevezett ápolási díjból finanszírozza az állam vagy az önkormányzat. Kevesen vannak, akik a saját pénzükből (vagy a családéból) megengedhetik ezt maguknak.
Volt olyan hölgy, Mrs. K., akihez épp fürdésre mentünk. Ő önállóan csinál mindent, annak ellenére, hogy tolókocsival közlekedik, a kádba hidraulikus emelőszerkezettel helyezi be magát (vagy mi kezeljük a gombokat).

Olyan modern eszközökkel vannak felszerelve ezek az emberek, amelyeket szerintem még néhány magyarországi magánkórházban sem találunk meg. Minden, de tényleg minden adott ahhoz, hogy valakit az állapotának megfelelően elláthassunk vagy elláthassa magát. Mrs. K. megkérdezte, most először látok-e olyan nőt, akinek nincs egyetlen melle sem, ugyanis az övét rák miatt leoperálták. Az egyiket 42 éves korában, a másikat két éve, 88 évesen. A szemén látszott, hogy hályogos, tehát valószínűleg nem lát túl jól (esetleg cukorbeteg, erre utalhatnak esetleg az amputált lábujjai is), a mellkasa teljesen eldeformálódott a műtétek miatt. Érdekes módon hord melltartót, amelyben szilikonbetétek vannak (a deformitás miatt különböző méretűek). Ezeket mind elmesélte, megmutatta, teljesen természetesen és vidáman viselkedett, így én sem éreztem magam feszélyezve, bűbájos idős hölgynek tartom őt, remélem, hozzá visszajárhatok majd.
Voltunk olyan hölgynél, aki ottlétünk 20 perce alatt legalább négyszer kérdezte meg ugyanazokat a dolgokat, engem Suzanna-nak hívott, teljesen következetesen.
Az egyik hölgynél másfél órát töltöttünk, lehúztuk az ágyat, összeszedtük a szennyes ruhát, bevittük a folyóson lévő mosodába, betettük gyorsmosásra, addig kitakarítottuk a szobákat, konyhát, fürdőszobát, majd átettük a ruhákat a szárítóba, felhúztunk tiszta ágyneműt, megreggeliztettük, kiszedtük a ruhákat, elpakoltunk, és hipp-hopp, már végeztünk is.
Volt olyan hölgy, akinél kétszer is voltunk (délután 4-kor és este 7-kor), ott tényleg csak megfigyeltem. Jött egy másik ápoló hölgy is, és Jackie-vel ketten átpelenkázták a hölgyet, hidraulikus emelőágya volt, láttam ott emelőkaros darut, tolószéket, járókeretet, tényleg mindent.
Az egyik hely nem Hemelen belül van, ez kb. 15 perc kocsiút. Jackie nem vállal Hemelen kívüli utakat, hiszen bár a megtett kilométereket benzinpénzben fizetik, az időt sajnos nem. Ennél a hölgynél évekig volt, mármint évekig járt ebben a körzetben, akkor még élt több idős ember is a környéken, de ők már elhunytak, csak ez az egy hölgy maradt. Nála félórát voltunk, fürdetés, öltöztetés, ágyhúzás, némi beszélgetés - ennyi volt, amit tudtunk tenni érte. Ő szellemileg teljesen ép, csak nehezen mozog és bizonytalanul.
Tegnap a délelőttöt egy mentálisan sérült férfinál zártuk. Neki be kellett vásárolni, elmentünk hozzá, elhoztuk a listát, átmentünk a majdnem szemközti Sainsbury's-ba, visszavittük, elszámoltunk és ennyi - lett volna. Amitől mégis emlékezetes marad, az maga a férfi és a lakás. Jackie előre szólt, hogy ne mutassam, ha sokkot kapok a látványtól, nehogy agresszívvá tegyem esetleg a férfit... Már a folyosón érezni lehetett az áporodott "hamutartószagot". A lakás sötét és koszos volt. A férfi is. Minden ablak becsukva, (fekete) függönyök behúzva, valószínűleg évek óta nem volt az ajtón kívül. Egyetlen polc sem volt a lakásban, minden a földön. A ruhák, az élelmiszerek, több hamutartó (tele és üresen is), cigisdobozok és öngyújtók mindenfelé. A szag és a kosz is elviselhetetlen volt. A férfi fura volt (amellett hogy ápolatlan, koszos és büdös). Hosszú, őszes zsíros haja volt, nagyon hosszú koromfekete, hegyesre reszelt körme, amelyet folyamatosan az arca előtt tartott, motyogott lehajtott fejjel, és emiatt görbe volt a háta. Olyan koboldszerű volt, bár a koromsötétben nem is igazán láttam. A ruha- és mindenféle kupacok között ösvények voltak, hogy lehessen közlekedni a lakásban. Félelmetes volt... Jackie azt mondta, nem sok ilyen ügyfél van, ne idegeskedjek, és ilyen helyre csak a nagyon tapasztalt ápolókat küldik ki.
Ma és holnap pihenek (persze idézőjelben), és szombat délután irány a munka. Addig még igyekszem néhány kifejezést átnézni, felkészülni, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Rá vagyok kényszerítve a kommunikációra, hallás és beszéd szempontjából egyaránt. Ja, és igen, írnom is kell, hiszen ki kell töltenem az ápolási terveket, amelyek - a legtöbb helyen - semmilyen rendszert és rendezettséget nem ismernek, a lapok összevissza vannak benne, félig kitöltve, vagy már hely sincs benne, de új lap sincs, egyszóval, még az ápolási tervek is tipikusan angolok...
Jövő héten másik ápolóval fogok "árnyékolni", de hogy kivel és mikor, az valószínűleg csak vasárnap este fog kiderülni. Jackie eléggé kiakadt, amikor megtudta, hogy semmilyen papírral nem láttak el, ő sem tudja sehol rögzíteni, hogy én vele vagyok, Jane, a koordinátorunk, menedzserünk, pótanyánk semmilyen instrukcióval nem látott el engem. Sőt, még soha nem is beszéltünk. Még mindig nem tudom, hány órát fogok dolgozni, melyik körzetben, mikor lesz listám nevekről, címekről, kódokról, teendőkről, mikor kapok telefonszámokat, hogy ha baj van, fel tudjak valakit hívni, és egyáltalán, mi is lesz velem. Ugye, nem kell megint emlegetnem az angol hozzáállást?...

Iskolatej, könyvtár

A kicsiknek ötéves koráig ingyenesen jár az iskolatej a suliban. Ötéves kor után fizetni kell érte - eddig legalábbis így volt. Mostantól megszűnt az ingyenesség (szeptembertől), egy félévre (inkább időszakra) 13,80 fontot kell fizetni - előre. Vagyis jövő hétig. Ez szeptember-október hónapra, az őszi időszakra érvényes. Azt nem tudom, Timiéknek miért nem jár iskolatej, de csak Kata hozott haza igénylőpapírt...
Beirattam a kicsiket a könyvtárba. Online. Megjött a kártyájuk és egy papír, hogy én, mint szülő, engedélyezzem a belépésüket. Két legyet ütve egy csapásra bevittem a papírokat és a két kicsit múlt héten, hogy mindjárt kölcsönözzünk is. Főleg Katával volt már muszáj valamit csinálnom, mert állandóan olvas, és nem győzzük könyvvel. Vettünk jó párat a kirakodóvásáron, meg alapítványi boltokban, de semmi sem elég. Reggel-délben-este olvas... Egy alkalommal 12 könyvet vehetnek ki, Katának hatot engedélyeztem, Timi csak hármat kért (abból kettő lovas volt). Mivel ma Katának szünnap volt, és már tizenötször kiolvasta a 6 könyvét, elmentünk a könyvtárba. Dóri is jött velünk, mert neki a sztrájk miatt volt lukas órája. Kata kihasználta a lehetőséget, 12 könyvet választott, Dóri három rajztechnikás könyvet kért (az én kártyámra), én pedig kihoztam néhány keresztszemes könyvet nézegetni... Kata hazafelé már két könyvet magáévá tett, ha így haladunk, hétvégére megint mehetünk. Ezek pár mondatos, képes könyvek, de meglepően gyorsan és jól olvas angolul. És mindezek tetejébe, ha elolvasta, angolul megbeszéljük, mit olvasott, mire emlékszik - hibátlan kiejtéssel, már most óriási szókinccsel és kiváló memóriával rendelkezik a lány...

Nemzetközi hét a Yewtree-ben

A héten különleges eseményeket szerveztek a kicsiknek. Hétfőn iskolai csillag születik-et játszottak, minden osztályból 2 tehetség jutott tovább a nap végi döntőbe, ezeken sajnos szülők nem vehettek részt.
Kedden különleges nemzetközi napot tartottak. Néhány osztály választott saját országot, annak a színeibe kellett beöltözni (Timiék Magyarországot választották), néhány osztályban mindenki a saját országának színeibe öltözhetett. Ezen felül mindenki vihetett be a saját nemzeti étkeiből egyet vagy akár többet is. A mensás listán fel is tettem a körkérdést, mit is vigyek be. Mivel sok indiai, pakisztáni és egyéb ázsiai nemzet van, a marhahús (gulyás), a disznóhús (lecsó kolbásszal, túrós csusza pörccel, rakott krumpli kolbásszal, pörkölt stb.) kiesett. Így végül a legtöbb szavazatot kapott zserbó, meggyes pite és mákos guba nyert. A zserbót rögtön meg is csináltam, hogy puhuljon másnap reggelre, a meggyes pitét és a gubát hajnalban csináltam meg frissen.
Erősen túlszárnyaltam az átlagot... Az iskola fele nem is öltözött be, Timiék osztályából hatan (Timivel együtt), Katáéknál hárman (vele együtt) vittek be saját nemzeti ételt. Már párszor panaszkodtam az angol érdektelenség miatt, de ez mindent túlszárnyalt. Timi és Kata annyira lelkes volt, piros-fehér-zöld hajgumival, nemzeti színű szalaggal a hajukban, nemzeti színbe öltözve, óriási tányér sütikkel felszerelkezve, szinte sajnáltam őket emiatt. De ők jól érezték magukat, büszkék voltak magyarnak lenni, és türelemmel magyarázták mindenkinek, mi is van abban az ételben, amit kétpofára tuszkolnak befelé...
Szerdán sportnap volt, erre várták a szülőket is szeretettel, ide viszont sajnos nem tudtam elmenni. Ma Katának nem volt iskola a tanársztrájk miatt, Timi rendesen ment iskolába.
Holnap pikniket szerveznek a Gadebridge parkba az egész iskolának, feltéve, ha nem esik az eső. Kata osztályfőnöke, Mrs. Jones tegnap elkapott, hogy ugye ráérek pénteken, és nagyon szeretnék velük menni a parkba. Mivel időm holnap van, park is van, persze, hogy megyek. Mondták, jó lenne, ha minél több szülő menne, hiszen azért több mint 200 gyereket kivezényelni egy félórányira lévő, több száz hektáros parkba, ott ellenőrizni, majd visszavezetni az iskolába nem kis feladat. Bár ahogy az angol hozzáállást ismerem, lehet, én leszek ott az egyetlen szülő...

Csiga - az ellenség

Egy tavalyi bejegyzésben már panaszkodtam a csigákra. Undorító, ragacsos, nyálas élőlények. És elszaporodtak. A ház nélküliek, a meztelenek. Az étkező és a konyha minden reggel úgy néz ki, mintha a csigák összenyálkázó versenyt rendeztek volna, tele nyommal az egész alsó szint. Fogalmam sincs, hogy jönnek be (és hogy mennek ki), de ez ellen valamit tenni kellett. Nem beszélve arról, hogy amelyik virágom, növényem egyáltalán kihajtott, és nem ették meg a csigák a gyökerét, hagymáját, annak a levelét tették tönkre, "rágták" szét.
Múlt héten vettünk csigairtószert - ebből is látszik, hogy nem egyedül nekünk van ezzel problémánk, hihetetlen sokfajta létezik, por, folyadék, minden. Mi grantulátumszerű kék izével próbálkoztunk, volt olyan, ami kétszer ilyen drága volt, ellenben kétszer ekkora hatóanyaggal. Egyelőre csak a gyengébbet vettük meg, lássuk a hatást.
Nos, Bandi kiszórt egy fél marékkal az egész kertbe. Másnap reggel csillogásra lettem figyelmes a néhai jácinthagymák környékén. Kimentem: az egész kert úszott a csiganyáltól, amelyet elpusztult és még pusztulófélben lévő csigák hagytak. Erőt vettem magamon és elkezdtem összeszedni a csigákat. Volt kb. 10 centis is, de volt 1 centis is. Ez utóbbit csak a nyáltömeg miatt találtam meg. 26 csigát szedtem össze. Tegnap 27-et (ezek egy része még élt), ma pedig 25-öt. Hogy honnan jöhetnek? Már arra is gondoltam, hogy a jobboldali szomszéd állandóan dobozokat pakol le teherautóból, lehetséges, hogy ő importálja a csigákat?
Most egy darabig minden reggel kimegyek, összeszedem a csigákat, remélem, előbb-utóbb elfogynak. Ma éjjel az átlagosnál is több csiganyom volt a földszinten, azt hiszem, a csigák ezzel hadat üzentek, ez tuti bosszú volt. De nem adom fel. Ha harc, hát legyen harc. A háború csatáiról, végeredményéről majd beszámolok...

Papírgyár - zátonyra futással

Vasárnap papírgyári látogatásra mentünk. Van Hemelben egy régi vízimalom és a hozzá kapcsolódó papírgyár, amelynek csak egy kis része üzemel már, a többsége évek óta csak mutogatásra alkalmas. Mivel fényképezőgépet nem vittem, fotókat nem tudok mutogatni. (Illetve a neten találtam párat...)

Szerveztek itt valami vásárt és ezzel egybekötve lejjebb vitték a belépők árát, elég rendesen. Így gondoltuk, most már talán megéri megnézni. A vásáron semmit nem vettünk, ellenben megnéztük az egész kiállítást, gyárat, régi nyomdát, betűszedő "készleteket".

Nagyon sok kifejezésre felkaptam a fejem, fura volt pár dolgot angol kiejtéssel hallani, és fura volt az egész nyomdai technikát angol nyelven végighallgatni. A gyerkőcöknek is tetszett a dolog, pedig a java még csak ezután következett. Csalogatónak csónakázáson lehetett részt venni, mivel a csatornafesztiválon ezt drágálltuk, most belevágtunk (ez is jóval olcsóbb volt a szokásosnál).

Kb. tizenöten lehettünk a csónakban (abból mi voltunk hatan), a terv szerint elmegy a hajó az Apsley kikötőig, megfordul és visszajön. Az első meglepetés az első falnak menés volt - bal oldalt. Aztán jobbra vette az irányt, így bement a bokrok és a fák közé. Majd megint balra ment, így nekiment a fent látható híd lábának... Ezek után megpróbált inkább visszafordulni, így sikeresen belement egy, a part szélén dekkoló hajónak. Ekkor Timi már sírdogált, hogy nem akar hajókázni, inkább szálljunk ki. Nagy nehezen sikerült megfordulni és egyenes irányban a part homokos részére felszaladni, be a fák és bokrok közé. Vagyis zátonyra futottunk. Gergő és Dóri már sírt a röhögéstől...

Induláskor, még ütközés előtt...

Egyenesen irány a bokorba

A zátonyra futással egyidőben lefulladt a hajómotor, amely nem akart újra beindulni. Ekkor kiderült, elfogyott a benzin. A nagyok már vinnyogtak a röhögéstől. Kata is elkezdett pityeregni, én meg kezdtem ideges lenni. Utólag persze, jó móka volt, emlékezetes hajókázás, de akkor és ott nagyon dühös voltam. A "kapitány" és segédje nagy nehezen két evezővel letolták a hajót a homokról, és a part felé (ahol fal van) kormányozták. Ott egy darabig a part mentén kötéllel húzták, majd megérkezett a benzin, betöltötték és némi nádasba tolatás után sikerült épségben megérkeznünk a papírgyár kikötőjébe.

Icipicit közel a falhoz...

Bármennyire is vicces volt, a kicsiket nem hinném, hogy hamar rá tudom venni egy újabb hajókázásra. Amúgy a napunk nagyon jól telt, jó idő volt, illetve egészen pontosan ez volt az év legmelegebb napja, egyben a nyár harmadik napja (azóta sem volt több)...

Sikerek, eredmények

Kata megszerezte a 8. matricákat tartalmazó papírt, így megkapta a Gold oklevelet. Nem tudom, ki mennyit kapott már az osztályában, de amikor szaladt tegnap felém az arannyal, egy kislány az ő anyukájához ezüsttel futott. Így is, úgy is nagyon nagy előrelépés ez neki, és persze nekem is...

Tegnap Kata számára véget ért a közös tanfolyamunk. Jövő héten lett volna még egy alkalom, de a tanári sztrájk miatt ez elmarad. Nekem két hét múlva vizsgát kell tennem: National Literacy Test, vagyis kb. nemzeti műveltségi, írni-olvasni tudás teszt, ezt level 1-es szinten teszem. Van entry 1, 2, 3 és level 1, 2. Ez utóbbi kettő az angol érettségi szintnek felel meg, de a 2-est nem merem bevállalni, a próbatesztek során a level 1-et szinte maximális pontszámra teljesítettem, de a 2-esnél volt, amikor csak a felét tudtam megcsinálni. Inkább a biztos egyes, mint a kétséges kettes. Majd legközelebb. Szeptembertől indul ugyanez a képzés számolásból, ha időm és energiám engedi, azon is részt szeretnék venni - persze Katával együtt. Ez a level 1 jól fog mutatni az önéletrajzomban és ha főiskolára vagy szakképzésre szeretnék menni, előnyt jelent, már tudni fogják, milyen szinten állok.
Kata már megkapta az oklevelét:

Utolsó alkalom lévén a tanárnő hozott gitárt és együtt énekelt a kicsikkel. Kata az összes dalt tudta a többiekkel énekelni, sőt, vállalkozott egy dal eléneklésére egyedül is. Megkönnyeztem...
Timi és Kata is megkapta az év végi eredményét, valami bizonyítványszerűt. Nem tudom hányadik osztályig van szöveges értékelés, de mindketten azt kaptak. Katáé 4, Timié 6 oldal, mindenre részletesen kiterjedő. Most csak kivonatosan írok pár szót az eredményeikről, de a lényeg benne van.
Katát a következő tárgyak, tanulás alapján értékelték (korának megfelelő - km, az alatt - a): személyi, szociális és érzelmi fejlődés (km). Egyedül tud tanulni, tudja a forrásokat, mit, hol talál meg, nagyon szereti a számítógépet, de a kültéri játékokat is, elkezdett kommunikálni a többiekkel az osztályban. Elérendő cél: meséljen magáról, az otthonáról és a társadalomról. Kommunikációs nyelvezet és írás-olvasás (km): óriási fejlődésen ment át, fejlődő önbizalommal kommunikál a társaival, ennek eredményeként barátságokat köt. Képes elolvasni a nehéz szavakat is és nagyon önálló az olvasásban. Elérendő cél: válaszoljon az elolvasott mesével kapcsolatos kérdésekre. Problémamegoldó képesség és számolás (km): tudja és érti a számolást legalább 10-ig, érti az összeadást, kivonást. Képes megkülönbözteti a sík alakzatok nevét és formáját. Elérendő cél: a térbeli alakzatok neveinek megtanulása. A világ megértése és tudása (a): egyszerű megfigyeléseket végez arról, mit lát, mit hall, mit érez. Képes szókincsével leírni ezeket. Nagyon sok időt tölt a számítógép előtt, ahol bemutatja ezen képességeit. Elérendő cél: máshol is töltsön időt... Fizikai fejlődés (km): ügyesen kezel apró tárgyakat, jó a motorikus kézügyessége, élvezi a tornaórákat, tud biciklizni és kisautót vezetni az udvaron. Elérendő cél: meséljen arról, hogy érzi magát a feladatok elvégzése közben. Kreatív fejlődés (km): már ki tudja fejezni a kreatív oldalát, nagyon részletes rajzokat készít, hasonló embereket és tárgyakat rajzol. Szeret szerepjátékokat játszani. Elérendő cél: fejleszteni az osztályterem kreatív területének használatát. Összességében: Kata elbűvölő kislány és nagyon örülnek, hogy ilyen fejlődő folyamaton ment át a kezdetek óta. Barátokat szerzett és az angolja nap mint nap fejlődik. Kitartás, hajrá Kata!
Timié ennél részletesebb, mindent tantárgy 5-10 részre van bontva, így tényleg csak a nagyját írom. Angol: átlagos és az alatti. Különféle módszereket használ az ismeretlen szavak megtanulására, jó ötletei vannak, az írása egész jó, de központozási gondjai vannak és néha a mondatainak nincs értelme. Ezen kell még javítani. Matematika: átlagos, az erőfeszítése és hozzáállása átlag feletti. Képes fejben 2 és 3 jegyű számokat összeadni és kétjegyű számokat kivonni. Tudja a sík és térbeli alakzatok nevét, ismeri a digitális és analóg órát, a szorzótáblával kellene még többet foglalkoznia. Tudomány: átlag alatti, de az erőfeszítés és hozzáállás átlag feletti. Szeret kísérletezgetni, nagyon szívesen részt vesz minden osztálybeli tanulmányban, nagyon érdeklődik a témák iránt. A kísérletek jellemzése még nehezen megy neki, ezen kéne javítani. Számítástechnika: képes használni a wordot, tudja használni az internetet, a keresést még nehezen tudja szűkíteni a neki megfelelőre, tudja változtatni a betűk méretét, színét, típusát, használt már powerpointot előadás elkészítéséhez, valamint használt programot zene- és képkészítéshez. Torna: átlag feletti. Nagyon jól dolgozik egyedül és párban, de sajnos csapatban nem. Nagyon jó az egyensúlyérzéke és a koordinációs képessége. Jó fogó és futó. A csapatjátékokat nehéznek találja és ezért sokszor kiáll. Jobban el kéne fogadnia, hogy nem mindig az ő ötlete érvényesül. Vallás: átlagos, sokat tanultak a különböző vallásokról, ismeri a karácsony és a húsvét történetét, tud a Bibliából részleteket és mind a keresztény, mind az iszlám vallásban fontos helyekről tanult. Nemzeti szintű követelmény: átlagos, az esőerdőkről és a ciklusokról tanultak, valamint a világ különböző kultúráiról, ételeiről. Írt egy gyereknek Spanyolországba és nagyon élvezte a különböző felfedezéseket. Egyéb megjegyzések: Timi részt vett a "nagy rendrakásban, takarításban", a hét hőse lett, a főzőklub tagja volt, jelenleg a pomponlányok csapatában van, és elérte a bronz fokozatot a szorzótábla-kihívásban.
Összességében: Timi aktív tagja az osztályközösségnek. Különösen keményen dolgozik matematikából és egyre magabiztosabbá válik angol nyelvből. Jól kijön a többi gyerekkel és vannak barátai is. Nehéz volt neki ez az év, de jól vette az akadályokat. Sok sikert kívánnak neki jövőre, csak így tovább!
Egy kicsit Dórival is szeretnék dicsekedni, jövő héten lesz az évfolyamának művészeti kiállítása, és a szórólapon az ő képe is rajta van.

Évekig szörnyen rajzolt (anyai elfogultságom határtalan), egy-két éve még Kata is jobban rajzolt nála. És úgy látszik, a benne szunnyadó tehetség felébredt, mert a legjobb minősítést kapta a rajzára. Gergőről és Timiről eddig is tudtuk, hogy kiemelkedően jól rajzolnak, de Dóri eddig titkolta. Nagyon büszke magára és természetesen mi is.

Jótékonysági séta - éjjel

Walk with the stars - azaz sétálj a csillagokkal. Ez volt a felhívás címe, neve, amely arra sarkallta az embereket, hogy sétáljon egy jó ügy érdekében - éjjel. Ebben az országban szokás a jótékonykodás. Sok alapítványi bolt van, sok adakozási lehetőség, lépten-nyomon gyűjtenek valamire. Ez alkalommal a St. Francis Hospice javára szerveztek gyűjtést, amely két részből áll. Az egyik maga a séta, a nevezési díj befizetése, a másik pedig egy honlap létrehozása, ahol az ember jótékonykodásra buzdíthatja az ismerőseit. Így most én is mindenkit buzdítok erre, íme a mi honlapunk:
A mi jótékonysági oldalunk
A cél 100 font összegyűjtése, illetve ennek kétszerese, ugyanis Bandi cége még egyszer annyit hozzárak a végösszeghez, mint maga a végösszeg. Ha minden jól megy, 200 fontot tudnánk adományozni a St. Francis Hospice-nak. Igen, ha valaki esetleg nem lenne tisztában, mi is az a hospice, itt le van írva: Mi az a hospice?
A séta menete a következő volt: először is online regisztráltunk, kifizettük a regisztrációs díjat. Ennek fejében kaptunk egy rózsaszín pólót, amelyet minden ruházat tetejére kellett húzni az ominózus este, a helyszínen kaptunk egy üveg vizet, egy csokit, valamint a visszaérkezéskor forró kávét, teát és szendvicset. 3 fontért lehetett vásárolni villogó nyuszifület, ezt sem hagyhattuk ki.
Petra volt olyan drága, hogy vigyázott a kicsikre, így a két naggyal együtt sétáltunk. A Hemel Hempstead Schoolnál volt a gyülekező (a rajt és a cél) este 9-től.

A séta 10.30-kor indult, különböző kategóriákban. Volt 5 mérföldes és 11 mérföldes táv, azon belül volt lassan sétálós, normál tempós és gyors tempós változat. Mi a 11 mérföldest választottuk, normál tempóban. Amikor elkezdtünk fázni a szemerkélő esőben, akkor voltak kétségeim, hogy vajon teljesen normálisak vagyunk-e, éjjel, hidegben - esetleg esőben is - gyalogolni majdnem 18 kilométert... Az indulás előtt szórakoztatták a sportpályán várakozó tömeget, hastáncosok léptek fel, valamint a tűzoltók is táncoltak.

Íme, indulás előtt még lelkesek voltunk (vagy legalábbis a mosoly erre utal):

Szinte kivétel nélkül mindenki viselt nyuszifület, ezen felül voltak csoportok, akik idétlen ruhákat vettek fel (pizsamás lányok, bohócparókába öltözött pasik stb.), és voltak egyedi "jelmezek" is. Nagyon sokan valakiért sétáltak, valaki emlékére, aki a St. Francisben töltötte utolsó napjait. Voltak, akik a hátukra (mellkasukra) tűzték az elhunyt fényképét, hogy mindenki tudja, kinek az emlékére teszik meg a sétát. Voltak, akik közös barátjuk emlékét őrizték így, voltak, akik családtagét, szomszédét, ismerősét. Mi "csak úgy" tettük meg a távot.
A 18 km legyaloglása után, reggel 3-kor elcsigázva, forró kávét, teát kortyolgatva:

Vittünk zseblámpát (kötelező volt), szendvicset, innivalót. Próbáltuk egymást szórakoztatni az úton, de visszafelé az utolsó pár kilométeren már mindenki el volt foglalva a saját szenvedésével (vízhólyag, hideg, fáradtság, álmosság, éhség stb.).
És ha még nem tűntünk volna elég abnormálisnak, akkor folytatom: reggel fél 4-re értünk haza, 7-kor keltünk (Dóri, Bandi és én), hogy elmenjünk tájfutni. Petra is jött velünk, ő hazafutott még a cuccáért, mert nem így készült. 10-kor kezdődött Milton Keynesben a futás, leadtuk a kicsiket Zsuzsáéknál, és a szakadó esőre, valamint a fáradtságra való tekintettel a legrövidebb szakaszt vállaltuk be. Azt hiszem, még így sem voltunk rosszak: Dóri 2., Bandi 4., én 6., Petra 15. lett a 36 indulóból. Vasárnap délután-este senki nem kellett altatni...
Itt a térkép, merre is jártunk éjjel:

Hétfő reggel mindenki elbicegett iskolába, dolgozni, miután bekenegettük fájó sebeinket. A talpamon lévő néhány vízhólyag már leapadt, vezetni is képes voltam. Mindenesetre egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak, és ha nem megyünk, többek között soha nem láthattam volna a férjemet és a fiamat idétlen villogó nyuszifület viselni...

Munka - még mindig várok

Hétfőn még nem voltam nagyon türelmetlen, de úgy voltam vele, ha kedden sem kapok hívást, emailt, szerdán mindenképp felhívom a koordinátort, hogy most már aztán tényleg elfogy a türelmem... Kedd délután 4 órakor biztos nagyon csuklott szegény, mert jött az üzenet, hogy ha esetleg ráérek, másnap bemehetnék hozzá, Hemelben lesz, átvehetném az egyenruhámat. Írtam neki, hogy persze, ráérek, égek a vágytól, és nem bánnám, ha szerződést, felszerelést és információt is kapnék.
Nos, csini, nővérszerű egyenruhám már van (majd az első munkanapon lefotózom magam), eldobható kesztyűt is kaptam, és határidőnaplóm is van, amiben minden fontos információt, helyszínt nyilvántartok majd. Szerződést is kaptam két példányban, amelyből egyet postán kellett visszaküldenem aláírva. Itthon Bandival alaposan átolvastuk, de sajnos sok információt ebből nem szereztünk. A mikor és hol kell majd dolgoznom dolgot egy másik megállapodás fogja tartalmazni, egyedül az órabérem szerepel benne konkrétan, valamint az általános dolgok, mint szabadság, vitás esetekben mi a mérvadó stb. Ami hiányzik még, az a fényképes igazolványom és az eldobható kötény.
Egy másik care worker hívására kell most már csak várnom, akivel együtt fogok dolgozni betanításképpen pár napot. De elmondták, ne izguljak, ne türelmetlenkedjek, maaaaaaaajd hívni fog. Sok sikert kívántak, és ezzel váltam el tőlük. Tegnap hívtak, hogy szerdán menjek be a kötényért és az igazolványért, nagyon remélem, addigra már a care worker hívásán is túlleszek. Ez az ország nagyon nem az én tempómhoz van beállítva, engem borzasztóan idegesít, hogy nem tudok semmit tervezni, mert majd csak lesz valahogy... Igaz, ez visszafelé is működik. Ha azt mondom, hogy nem, mégsem tudok bemenni szerdán, akkor megyek csütörtökön. Vagy ha az sem jó, akkor majd pénteken. Vagy jövő héten... Hogy mégis mitől működik ez az ország???

Timi - az én hősöm

A blogot olvasók biztosan emlékeznek még arra a napra, amikor Kata sztár lett. Az iskolában. Minden héten kiosztják a tanulásért járó csillagot, amelyet a kis sztár feltehet a dicsőségfalra. Egy ideje ezt a sztárságot lecserélték hősiességre, így star helyett learning hero (tanulási hős) teheti fel a csillagot. A pénteki díjkiosztást áttették csütörtökre, de ezen kívül minden maradt a régiben. Minden héten választanak, a hősök neve bekerül a heti hírlevélbe, a csillag a dicsőségfal után átkerül az iskola főfolyosójának falára, ahol év végéig fent lesz.
Ezen a héten Timi lett a Year 3 hőse. Annyira büszke vagyok rá. Neki többet kell teljesítenie, mint Katának, hiszen már harmadikos, míg Kata csak most kezdte az iskolát. Azt nem tudom pontosan, miért is kapta a díjat, és sajnos fényképem sincs róla, mert a kis butám elfelejtett szólni, és csak utólag értesültem a dologról. De majd ha lekerül a csillag, a folyosón megnézem és arról majd csinálok fotót. Addig is itt az oklevél, az én hősöm nevével:

Breakfast club - reggeli megőrzés

Timiék iskolájában bevezették próbaképpen a reggeli klub elnevezésű, koránkelőkre szakosodott gyerekmegőrzést. 8 órától 8.45-ig (amikor be kell érkezni az órakezdésre) egy tanárnő és két kisegítő felügyeli a gyerekeket. Kapnak hideg és/vagy meleg reggelit: legalább hatféle müzlit, joghurtokat, gyümölcsöt, teát, gyümölcslevet, sült kolbászt stb. Amikor épp nem esznek, társasjátékoznak, kimennek az udvarra, szaladgálnak, vagyis nagyon jól elszórakoztatják arra a 45 percre a gyerkőcöket.
Persze sajnos mindez nem ingyenes, napi 1,5 fontba kerül gyerekenként. Egyelőre az iskola végéig (még 6 hétig) tart a próbaidőszak, ha beválik, szeptembertől folytatják. Hétfőn, amikor vittem a kicsiket (itt nincs pünkösd, hétfő munkanap volt), összesen 4 gyerek volt, péntekre már szerintem a 10 főt is elérte a számuk. Az angolok hihetetlen érdektelenségén és lustaságán minden nap megdöbbenek. Biztos ők is kiborulnának a magyar oktatási rendszertől, ahol középiskolában nulladik órák vannak, általános iskolában pedig szakkörök, különórák - amelyek itt sajnos nincsenek (kivéve a Timi heti egy óra pompontáncos óráját). Mindenesetre az én életemet megkönnyíti, hogy egy órával több időm jut esetleg dolgozni, házimunkát végezni, főleg, hogy a gyerekeim koránkelők. Úgy tűnik, még nem anglicizálódtak eléggé...