Elengedték a parkolási büntetésemet. Mint említettem, rossz helyen parkoltam, írtam egy levelet a cégnek (e-mailen), akik azonnal válaszoltak, hogy türelmemet kérik, foglalkoznak az üggyel. 7 nappal azután, hogy megkaptam a büntetési cetlit, megjött a levél (postán!). Hihetetlen, hogy ebben az országban - a családi pótlék kivételével - milyen gyorsan képesek ügyintézni. Példát lehetne róluk venni.
Szóval, megjött a levél. Fényképpel, mely mutatja, hogy parkoltam rosszul és miért. A táblát is lefényképezték, amelyen a parkolási díjak voltak és az, hogy hol lehet parkolni, hol nem, és milyen szankciókra, büntetésre számíthat a buta parkolni nem tudó polgár. Ezt a levélben le is írták: teljesen jogszerűen szabták ki a büntetést, mert gyengébbek kedvéért még ki is van színezve a táblán a különböző parkoló (hosszú távú, rövid távú), tehát csak a süketnéma vakok nem veszik észre (meg én, aki nem figyeltem...). De hogy lássam, milyen jó benyomást szeretnének tenni rám, meg ugye első alkalom, mindezek ellenére elengedik a büntetést. De irgum-burgum, többször nem szeretnének velem hasonló helyzetben találkozni, így kérik, figyeljek oda jobban, hogy hol parkolok... istenbizony, figyelni fogok.
Viszont nem kaptam munkanélküli segélyt. Ez várható volt, hiszen előre tájékoztattak, hogy mivel egyetlen percet sem dolgoztam ebben az országban, nem fizettem adót, ne nagyon várjak segélyt. Ugye csak úgy idejövök, nincs munkám, oszt mindjárt pénzt akarok... Ez a döntés is hamar megszületett, pénteken voltam bejelentkezni, igényelni a munkaügyi központban, és szerdán reggel már jött a levél postán, hogy elutasítottak. De azt is írták, hogy ha szorgalmasan látogatom a munkaügyi központot, akkor esetleg ők ajánlhatnak, hogy kaphassak. Szerdán voltam is, meglátogattam őket, és minden két hétben megyek, hacsak meg nem unom. Most nem volt segítőkész a hölgy (másik volt), elvette a papíromat, aláírta, orrom elé tolta a jelenléti ívszerűséget, aláírtam, és jöhettem. Semmit nem kérdezett (találtam-e állást, segítsen-e stb.), megnézte a naplócskámat, aláírta azt is, és kész. Az egész kb. 3 perc volt. Folyamatosan jelentkezem állásokra, minden héten legalább 2-3-ra, hátha előbb-utóbb kellek valakinek...
2011. február 28., hétfő
2011. február 18., péntek
És megtörtént a csoda...
Azt hiszem, aki ismer minket, ismeri Timit, annak nem kell mondani, hogy mennyire büszke vagyok rá, minden szónál szebben beszél ez az oklevél:
(good effort and behaviour = kb. jó szorgalom (igyekezet) és magatartás)
(good effort and behaviour = kb. jó szorgalom (igyekezet) és magatartás)
Job center - munkanélküli segély, és ami ezzel jár
Igényeltem munkanélküli segélyt, járadékot, pénzt. Mivel jelenleg nem dolgozom, de esetleg a tanulás szóba jött (hogy jobb, más munkát is kaphassak), viszont azt nem adják ingyen, ellenben ha munkanélküli segélyen tengődik az ember, kedvezménnyel vagy akár ingyen is tanulhat, próba-szerencse, megpróbálom. Online kitöltöttünk (Bandi segített) egy órányi kérdőívet (sok-sok-sok oldal), a legapróbb részletekre is kíváncsiak voltak. Ezek után küldtek egy e-mailt, amelyben értesítettek, hogy telefonon 2 napon belül felveszik a kapcsolatot, hogy megbeszélhessünk egy interjút, ahol személyesen adnak tanácsot, rögzítenek a munkaügyi központban stb. Nos, eme telefonhívás zajlott kedden a park közepén mókusüldözés közben...
Sikerült mára, azaz péntekre megbeszélni egy időpontot, el is mentem. Kiderült, két külön folyamatról van szó. Az egyik maga a munkanélküli segély igénylése, megkapása. Ehhez leellenőriztek, kikérdeztek minden adatot, erről majd postán fognak értesíteni - előbb-utóbb. A másik, maga a munkakeresés folyamata, amely egyébként egyik alapfeltétele a munkanélküli segélynek. Bármikor otthagyhatom a munkanélküli központot, hogy ezt nem szeretném többé, de akkor megvonják a segélyt - ha egyáltalán megítélik.
Ígérem, akarom. Alá kellett írnom, hogy legalább heti 3 lépést teszek azért, hogy munkát találjak. Hogy hetente legalább két helyre beadom a jelentkezésemet. Hogy minden nap böngészem az álláshirdetéseket. És erről naplót kell vezetnem. Kaptam kis füzetkét, ahova minden egyes jelentkezett, elutasított, értesített, rögzített állásról írnom kell. És minden második héten be kell mutatnom. Vagyis kéthetente látogatnom kell a munkaügyi központot, ahol ők is adnak nekem állásajánlatokat (ma is kaptam kettőt), és megbeszéljük, hogy mit csinálok jól vagy rosszul az álláskeresés közben. Kaptam mindenféle információs anyagot a jogaimról, kötelességeimről. Nem jó, hogy még soha nem dolgoztam az Egyesült Királyságban, hogy négy gyerekem van, vagyis nem tudok vállalni teljes munkaidős állást (ami itt korán reggeltől esetleg késő délutánig tarthat), és hogy a férjemnek relatíve jól kereső állása van...
Kivételesen jövő héten is mennem kell, aminek annyira nem örülök, hiszen szünet lesz, jönnek anyuék, vagyis eléggé zsúfolt hetünk lesz. De mindegy, azt akarom, lássák, igyekszem. Nem beszélve arról, hogy nem bánnám, ha megítélnék a munkanélküli segélyt is, nem az összeg miatt, hanem inkább a vele járó előnyök miatt (kedvezmények kurzusokra, különböző helyeken, nemcsak tanulás kapcsán).
Sikerült mára, azaz péntekre megbeszélni egy időpontot, el is mentem. Kiderült, két külön folyamatról van szó. Az egyik maga a munkanélküli segély igénylése, megkapása. Ehhez leellenőriztek, kikérdeztek minden adatot, erről majd postán fognak értesíteni - előbb-utóbb. A másik, maga a munkakeresés folyamata, amely egyébként egyik alapfeltétele a munkanélküli segélynek. Bármikor otthagyhatom a munkanélküli központot, hogy ezt nem szeretném többé, de akkor megvonják a segélyt - ha egyáltalán megítélik.
Ígérem, akarom. Alá kellett írnom, hogy legalább heti 3 lépést teszek azért, hogy munkát találjak. Hogy hetente legalább két helyre beadom a jelentkezésemet. Hogy minden nap böngészem az álláshirdetéseket. És erről naplót kell vezetnem. Kaptam kis füzetkét, ahova minden egyes jelentkezett, elutasított, értesített, rögzített állásról írnom kell. És minden második héten be kell mutatnom. Vagyis kéthetente látogatnom kell a munkaügyi központot, ahol ők is adnak nekem állásajánlatokat (ma is kaptam kettőt), és megbeszéljük, hogy mit csinálok jól vagy rosszul az álláskeresés közben. Kaptam mindenféle információs anyagot a jogaimról, kötelességeimről. Nem jó, hogy még soha nem dolgoztam az Egyesült Királyságban, hogy négy gyerekem van, vagyis nem tudok vállalni teljes munkaidős állást (ami itt korán reggeltől esetleg késő délutánig tarthat), és hogy a férjemnek relatíve jól kereső állása van...
Kivételesen jövő héten is mennem kell, aminek annyira nem örülök, hiszen szünet lesz, jönnek anyuék, vagyis eléggé zsúfolt hetünk lesz. De mindegy, azt akarom, lássák, igyekszem. Nem beszélve arról, hogy nem bánnám, ha megítélnék a munkanélküli segélyt is, nem az összeg miatt, hanem inkább a vele járó előnyök miatt (kedvezmények kurzusokra, különböző helyeken, nemcsak tanulás kapcsán).
Rock Challenge
Dóri iskolája is benevezett az ez évi Rock Challenge táncversenyre. A nemolyan szomszédos városban, Stevenage-ben rendezték meg, Dóri sulijában még novemberben volt a válogatás, ahova sikerült bejutnia.
Rock Challenge - honlap
Hetek óta folyamatosan próbálnak, néha még hétvégén is. Most eljött a megmérettetés napja, ők 15-én léptek fel. Reggel fél 8-kor indultak a suli elől egy különbusszal és másnap éjjel fél egy után érkeztek haza. Egész délelőtt próbáltak, néha pihentek, ettek-ittak és az ő fellépésük valamikor este 9 után volt.
Nem volt olyan értelemben nyilvános fellépés, hogy minden szülőt vártak volna oda, de úgy tudom, aki akarta, megnézhette. Viszont valamikor fel fognak lépni a suliban is, bemutatják azt, amit ott adtak elő, így egyszerűbbnek tűnt, ha majd itt megnézem két utcányira, minthogy este-éjjel átmenjek egy 25 mérföldre lévő városba azért a pár percért.
A lényeg: negyedikek lettek, három különdíjat kaptak, és Dóri nagyon-nagyon élvezte az egész próbafolyamatot, az előadást, nem beszélve arról, hogy ennél jobb beilleszkedési lehetőséget nem is kaphatott volna...
Rock Challenge - honlap
Hetek óta folyamatosan próbálnak, néha még hétvégén is. Most eljött a megmérettetés napja, ők 15-én léptek fel. Reggel fél 8-kor indultak a suli elől egy különbusszal és másnap éjjel fél egy után érkeztek haza. Egész délelőtt próbáltak, néha pihentek, ettek-ittak és az ő fellépésük valamikor este 9 után volt.
Nem volt olyan értelemben nyilvános fellépés, hogy minden szülőt vártak volna oda, de úgy tudom, aki akarta, megnézhette. Viszont valamikor fel fognak lépni a suliban is, bemutatják azt, amit ott adtak elő, így egyszerűbbnek tűnt, ha majd itt megnézem két utcányira, minthogy este-éjjel átmenjek egy 25 mérföldre lévő városba azért a pár percért.
A lényeg: negyedikek lettek, három különdíjat kaptak, és Dóri nagyon-nagyon élvezte az egész próbafolyamatot, az előadást, nem beszélve arról, hogy ennél jobb beilleszkedési lehetőséget nem is kaphatott volna...
A hét legrosszabb napja
Kedd. 15-e. Tudtam, hogy fel sem kéne kelni. Igazából semmilyen rossz dolog nem történt, de valahogy az a nap nem volt az igazi. Reggel - miután nyomottan, morcosan, nehezen elvittem a kicsiket az iskolába - elmentem a főutcán lévő kis nyomdába, hogy kinyomtattassak pár fényképet a lányokról, és a közeli óvárosi parkolóban álltam meg. Gondoltam, 3 óra parkolási díj elég lesz, bedobtam.
Mikor végeztem a nyomdába, visszamentem a kocsihoz, magamhoz vettem a fényképezőgépet, hogy csinálok pár képet a St. Mary templomról és a környező parkról. Három feltöltött akkumulátorral mentem, biztos, ami tuti alapon. Mind a három lemerült, miközben egy mókust üldöztem a parkban. A templommal szembeni épületet felújító munkások biztos dilisnek néztek, ahogy térdelgettem különböző pózokban a sárban... Minimális mennyiségű képet sikerült készítenem, vagy az aksijaim régiek, vagy a töltő nem jó, vagy esetleg le kéne cserélni az egész gépet, úgy, ahogy van (bár erről drága férjemnek nyomdafestéket nem tűrő véleménye van...).
Ahogy kószáltam a parkban, üldözve a mókusokat, hívtak a munkaügyi központból, hogy mikor mehetek munkaügyi segély miatti interjúra. De mielőtt időpontot egyeztethettünk volna, kérték az NI-számomat. Amely természetesen a kocsiban volt, kb. 10 perc távolságra. Így visszahívást ígértek (erről egy másik bejegyzésben).
Visszamentem az autóhoz, és döbbenten láttam, hogy megkaptam életem első PCN-jét. Penalty Charge Notice. Mikuláscsomag. Parkolási büntető cetli. Hosszú távú parkolóhelyre álltam be (minimum 4 óra), és csak 3 órát fizettem. A másik parkolóban, ahova állni szoktam, olyan csík van felfestve, hogy maximum 4 óra. Otthon a maximum parkolás általában mindenhol 2 óra. Ezek után buta külföldiként csoda, hogy összezavarodom? Nos, ezt ma megírtam a parkolócégnek is, remélem, értékelik a messze nem tökéletes angolsággal (a végén még nem hinnék el, hogy külföldi vagyok), de legalább nagy igyekezettel írt hivatalos levelemet, amelyben összezavarodott állapotomra való tekintettel a büntetés elengedését vagy legalább mérséklését kérem.
Morcos voltam magamra, és valahogy úgy éreztem, elég volt a hétből. Ja, azt elején elfelejtettem mondani, hogy már felkelni is alig volt erőm, Dóri ugyanis aznap még a szokásosnál is korábban kelt, mert ment a táncversenyre, de ez is megér egy másik bejegyzést...
Mikor végeztem a nyomdába, visszamentem a kocsihoz, magamhoz vettem a fényképezőgépet, hogy csinálok pár képet a St. Mary templomról és a környező parkról. Három feltöltött akkumulátorral mentem, biztos, ami tuti alapon. Mind a három lemerült, miközben egy mókust üldöztem a parkban. A templommal szembeni épületet felújító munkások biztos dilisnek néztek, ahogy térdelgettem különböző pózokban a sárban... Minimális mennyiségű képet sikerült készítenem, vagy az aksijaim régiek, vagy a töltő nem jó, vagy esetleg le kéne cserélni az egész gépet, úgy, ahogy van (bár erről drága férjemnek nyomdafestéket nem tűrő véleménye van...).
Ahogy kószáltam a parkban, üldözve a mókusokat, hívtak a munkaügyi központból, hogy mikor mehetek munkaügyi segély miatti interjúra. De mielőtt időpontot egyeztethettünk volna, kérték az NI-számomat. Amely természetesen a kocsiban volt, kb. 10 perc távolságra. Így visszahívást ígértek (erről egy másik bejegyzésben).
Visszamentem az autóhoz, és döbbenten láttam, hogy megkaptam életem első PCN-jét. Penalty Charge Notice. Mikuláscsomag. Parkolási büntető cetli. Hosszú távú parkolóhelyre álltam be (minimum 4 óra), és csak 3 órát fizettem. A másik parkolóban, ahova állni szoktam, olyan csík van felfestve, hogy maximum 4 óra. Otthon a maximum parkolás általában mindenhol 2 óra. Ezek után buta külföldiként csoda, hogy összezavarodom? Nos, ezt ma megírtam a parkolócégnek is, remélem, értékelik a messze nem tökéletes angolsággal (a végén még nem hinnék el, hogy külföldi vagyok), de legalább nagy igyekezettel írt hivatalos levelemet, amelyben összezavarodott állapotomra való tekintettel a büntetés elengedését vagy legalább mérséklését kérem.
Morcos voltam magamra, és valahogy úgy éreztem, elég volt a hétből. Ja, azt elején elfelejtettem mondani, hogy már felkelni is alig volt erőm, Dóri ugyanis aznap még a szokásosnál is korábban kelt, mert ment a táncversenyre, de ez is megér egy másik bejegyzést...
Iskolai fogadóórák
Múlt héten a két kicsinek volt külön-külön fogadóórája, ami azt jelentette, hogy 10 perces időközönkéntre beosztottak egy-egy szülőt, aki ekkor beszélhetett az osztályfőnökkel gyermeke tanulmányairól. Ha ez az idő kevésnek tűnt a delikvensnek, akkor előre kérhetett külön időpontot. Úgy gondoltam, nekem elég 10 perc, bőven sok is...
Katáé kedden volt. Mrs. Jones nagyon meg volt elégedve a tündéremmel, főleg, hogy végre elkezdett beszélni. Eddig gyűjtötte magába a tudást, és most egyszerre kibukott belőle (idéztem az osztályfőnököt). Komplett mondatokban kér segítséget, mond egész mondatokat, szól bármiért. Aminek Mrs. Jonesnál már csak én örülök jobban. Nagyon ügyes az olvasásban, a számolásban, de az írást még kicsit gyakorolni kéne vele... Nos, nem keseredtem el, hogy az én 4,5 éves gyerekem nem ír folyékonyan angolul hallás után. Azt sem értem, hogy ha ennyi idősen megtanulnak írni, akkor hogyhogy a Timi osztályában van olyan - nem egy - diák, aki nem tud még olvasni sem.
Mr. Burnage szerdán tartotta a fogadóórákat. Azért volt egyébként ez aktuális, mert jövő héten szünet lesz, és ez kvázi valamilyen féléves értékelés volt. Ahogy Katánál is, Timinél is megmutatták a félévi eredményeket (amelyeket majd később megkapunk), és ez alapján magyarázták el, ki hol tart. Timi matekból az egyik legügyesebb, gyorsan, logikusan gondolkozik. Csak sajna a szája is gyorsan jár és sokat. Ő is kommunikál már, egyre ritkábban hajtogatja, hogy nem értem. Bár Mr. Burnage azt mondta, eddig sem hitte el neki, hogy nem érti, de most már legalább tükrözödik valami Timi arcán, és az, hogy mondatokban beszél, a többiekkel, a tanárokkal, nagy előrelépést jelent. Persze mindketten messze vannak még a folyékony angol nyelvtudástól, de a tapasztalat (nem az enyém, hanem másoké) szerint következő évkezdésre már gond nélkül fognak társalogni. Mindenesetre jó úton haladnak...
Katáé kedden volt. Mrs. Jones nagyon meg volt elégedve a tündéremmel, főleg, hogy végre elkezdett beszélni. Eddig gyűjtötte magába a tudást, és most egyszerre kibukott belőle (idéztem az osztályfőnököt). Komplett mondatokban kér segítséget, mond egész mondatokat, szól bármiért. Aminek Mrs. Jonesnál már csak én örülök jobban. Nagyon ügyes az olvasásban, a számolásban, de az írást még kicsit gyakorolni kéne vele... Nos, nem keseredtem el, hogy az én 4,5 éves gyerekem nem ír folyékonyan angolul hallás után. Azt sem értem, hogy ha ennyi idősen megtanulnak írni, akkor hogyhogy a Timi osztályában van olyan - nem egy - diák, aki nem tud még olvasni sem.
Mr. Burnage szerdán tartotta a fogadóórákat. Azért volt egyébként ez aktuális, mert jövő héten szünet lesz, és ez kvázi valamilyen féléves értékelés volt. Ahogy Katánál is, Timinél is megmutatták a félévi eredményeket (amelyeket majd később megkapunk), és ez alapján magyarázták el, ki hol tart. Timi matekból az egyik legügyesebb, gyorsan, logikusan gondolkozik. Csak sajna a szája is gyorsan jár és sokat. Ő is kommunikál már, egyre ritkábban hajtogatja, hogy nem értem. Bár Mr. Burnage azt mondta, eddig sem hitte el neki, hogy nem érti, de most már legalább tükrözödik valami Timi arcán, és az, hogy mondatokban beszél, a többiekkel, a tanárokkal, nagy előrelépést jelent. Persze mindketten messze vannak még a folyékony angol nyelvtudástól, de a tapasztalat (nem az enyém, hanem másoké) szerint következő évkezdésre már gond nélkül fognak társalogni. Mindenesetre jó úton haladnak...
Gergő: bezárás és oklevél
Kicsi fiam elfelejtett főzésórára alapanyagot vinni. De nemhogy vinni, még szólni is elfelejtett, hogy vegyünk... Általában én pakolom neki össze, és nyomom a kezébe, amennyire alszik reggel, csoda, hogy magát nem felejti otthon. De most nem szólt. Így büntit kapott: bezárást. Hivatalos levelet kaptunk az iskolától, melyben értesítenek, hogy ez a viselkedés egyórai iskolai bezárással márpedig büntetve lészen. S így is lett. Aznap, amikor ezt a levelet Gergő hazahozta, kapott egy oklevelet is. Évfolyamában a legjobb rajzoló (művész) lett az egész eddigi tanévben.
Legalább erre való tekintettel elengedhették volna a büntetését, persze, tudom, jogos. Ha nem visz felszerelést (legyen az bármilyen tantárgy), azért büntetés jár. Persze a levélben leírták, hogy amennyiben úgy érzem, nem jogos, vagy bármilyen problémám van ezzel kapcsolatban, szóljak. Mint ahogy szóltam Dóri esetében pár héttel ezelőtt, amikor egy el nem készült médiafeladat miatt akarták bezárni egy órára. Állította, hogy fogalma sincs, milyen feladatról van szó, mit is kéne csinálni és egyáltalán. Írtam a tanárnőnek, hogy legyen oly kedves ÍRÁSBAN elmagyarázni, mit is kéne csinálni annak az angolul vajmi keveset értő gyereknek. A tanerő felhívott, mondta, hogy bezárás helyett inkább negyedórában tolmács segítségével elmagyarázza a gyereknek, hogy mit is kéne csinálnia, de akkor két napja van rá, hogy ezt megtegye - ha ez nekem és a gyereknek is megfelel így. Megfelelt. Csak azt nem értem, miért kell ezzel eljutni a bezárásig. Bár én azt sem értem, miért nem hozhatnak haza SEMMIT az iskolából: füzetet, könyvet, papírokat, dolgozatokat, beadandó feladatok leírását, semmit. Még mindig nem tudjuk, mit is tanulnak a gyerekeink. Az ő elmondásuk alapján pedig elég kevés információhoz jutunk, nemhogy segíteni tudnánk nekik. Így írtunk egy levelet az igazgatónak, az évfolyamfelelősnek, hogy ugyan már párszor kértük a segédanyagokat hazahozatalra (vagy legalább másolatokat), legyenek szívesek ezt most megtenni. Nos, azóta sem történt semmi, vagyis még mindig nem láttam EGYETLEN oktatási anyagot sem egyik gyerekem egyik tantárgyából sem...
Legalább erre való tekintettel elengedhették volna a büntetését, persze, tudom, jogos. Ha nem visz felszerelést (legyen az bármilyen tantárgy), azért büntetés jár. Persze a levélben leírták, hogy amennyiben úgy érzem, nem jogos, vagy bármilyen problémám van ezzel kapcsolatban, szóljak. Mint ahogy szóltam Dóri esetében pár héttel ezelőtt, amikor egy el nem készült médiafeladat miatt akarták bezárni egy órára. Állította, hogy fogalma sincs, milyen feladatról van szó, mit is kéne csinálni és egyáltalán. Írtam a tanárnőnek, hogy legyen oly kedves ÍRÁSBAN elmagyarázni, mit is kéne csinálni annak az angolul vajmi keveset értő gyereknek. A tanerő felhívott, mondta, hogy bezárás helyett inkább negyedórában tolmács segítségével elmagyarázza a gyereknek, hogy mit is kéne csinálnia, de akkor két napja van rá, hogy ezt megtegye - ha ez nekem és a gyereknek is megfelel így. Megfelelt. Csak azt nem értem, miért kell ezzel eljutni a bezárásig. Bár én azt sem értem, miért nem hozhatnak haza SEMMIT az iskolából: füzetet, könyvet, papírokat, dolgozatokat, beadandó feladatok leírását, semmit. Még mindig nem tudjuk, mit is tanulnak a gyerekeink. Az ő elmondásuk alapján pedig elég kevés információhoz jutunk, nemhogy segíteni tudnánk nekik. Így írtunk egy levelet az igazgatónak, az évfolyamfelelősnek, hogy ugyan már párszor kértük a segédanyagokat hazahozatalra (vagy legalább másolatokat), legyenek szívesek ezt most megtenni. Nos, azóta sem történt semmi, vagyis még mindig nem láttam EGYETLEN oktatási anyagot sem egyik gyerekem egyik tantárgyából sem...
2011. február 8., kedd
Kata képei - végre
Ma megérkeztek Kata képei is. Ő aztán abszolút kislányos még, ezért sok olyan képet is felraktam, ami inkább nekem tetszik, nem pedig jól beállított, modellkedésre való kép.
Kata fotói: szöszi angyalka...
A szerződéseket aláírva visszaküldtük, és figyelgetjük a neten is lehetőségeket (feliratkoztam pár oldalra). Addig is, amíg ebből meggazdagszunk, minden nap ámulattal csodáljuk - a számunkra mindenképp - gyönyörű gyerekeinket.
Kata fotói: szöszi angyalka...
A szerződéseket aláírva visszaküldtük, és figyelgetjük a neten is lehetőségeket (feliratkoztam pár oldalra). Addig is, amíg ebből meggazdagszunk, minden nap ámulattal csodáljuk - a számunkra mindenképp - gyönyörű gyerekeinket.
2011. február 7., hétfő
A sport és én
Jó pár éve "küzdök" túlsúllyal. Nem érzem magam vészesen kövérnek, de sajnos van rajtam némi faragnivaló. Amikor otthon tájfutottunk, jobban éreztem magam, mint most, amikor annyira keveset mozgok, hogy az már egyhelyben-állapot. Régebben jártunk fallabdázni is, néha rávettem magam egy-egy otthoni tornára, gondoltam, ez itt is beválik. Mióta beiratkoztunk a helyi sportcentrumba, már a lehetőség is adott, hogy mozogjak. (Hozzá kell persze tennem, hogy soha nem voltam igazi megszállott sportember, inkább az a vécére is kocsival jár fajta...)
Hetente egyszer járunk Zsuzsával fallabdázni a többiekkel felváltva (a nagyok apával és Szabolccsal). Itt 40 perc egy alkalom, otthon egy óra volt. Ezt mindannyian szeretjük, saját képességünk és erőnk szerint mozoghatunk. Múlt hét hétfőn meglátogattuk Zsuzsával az egyik "step and condition" órát. Ez lényegében egy steppadról le-felugrálást jelent, közben néhány sasszémozdulattal, mindezt iszonyú gyorsan, lényegében követhetetlenül. Persze, lehet, hogy ha már tizedik alkalommal izzadnánk a steppelők között, jobban menne, de úgy gondoltuk, ezt hanyagoljuk.
Karácsonyra fitneszpadot (wii-board) kaptam a wii mellé, és ahhoz járt dvd is. Ezt még az elején szorgalmas csináltam minden nap (volt, hogy csak negyedórát, volt, hogy egy órát is), de mintha kezdenék ellustulni. Vettem két másik dvd-t, az egyik kiképzőtábor-szerű, nagyon erős edzés, a másik pedig egy kamerával felszerelt egyénre szabott program, amely minden nap más gyakorlatokkal segít elérni a kívánt célt. Két-három hete viszont sajnos egyikhez sincs kedvem. Pedig kifejezetten jólesik tornázni, utána elfáradni, de valahogy hiányzik a lelkesedésem most. Kicsit sűrűsödtek a dolgaim, beindult az angol, skype-on is tanulok angolt, elég sok házit csinálok, mindig van valami, ami miatt kettészakad - az amúgy sem túl hosszú - napom. A torna nálam nem hipp-hopp 10 perc, hiszen utána fürdés, összességében 1,5-2 óra minimum. Ha el kell mennem valahova, akkor már nem tudom megoldani, este pedig a sok bámuló tekintet kereszttüzében nincs igazán kedvem hozzá...
Lehet, hogy a közelgő tavasz miatti fáradtságot érzem, lehet, hogy csak tényleg ellustultam, lehet, hogy kicsit zűrös vagy depis az életem, de remélem, a jó idő a kedvemet is meghozza a mozgáshoz, főleg, hogy a nagyok egyre sűrűbben kérdezik, hogy mikor megyünk újra futni. De ahhoz viszont erőnlét is kell, nem lehet csak úgy nekivágni a kilométereknek, mindenféle edzés, felkészülés nélkül... Úgyhogy, hajrá Kriszta!
Hetente egyszer járunk Zsuzsával fallabdázni a többiekkel felváltva (a nagyok apával és Szabolccsal). Itt 40 perc egy alkalom, otthon egy óra volt. Ezt mindannyian szeretjük, saját képességünk és erőnk szerint mozoghatunk. Múlt hét hétfőn meglátogattuk Zsuzsával az egyik "step and condition" órát. Ez lényegében egy steppadról le-felugrálást jelent, közben néhány sasszémozdulattal, mindezt iszonyú gyorsan, lényegében követhetetlenül. Persze, lehet, hogy ha már tizedik alkalommal izzadnánk a steppelők között, jobban menne, de úgy gondoltuk, ezt hanyagoljuk.
Karácsonyra fitneszpadot (wii-board) kaptam a wii mellé, és ahhoz járt dvd is. Ezt még az elején szorgalmas csináltam minden nap (volt, hogy csak negyedórát, volt, hogy egy órát is), de mintha kezdenék ellustulni. Vettem két másik dvd-t, az egyik kiképzőtábor-szerű, nagyon erős edzés, a másik pedig egy kamerával felszerelt egyénre szabott program, amely minden nap más gyakorlatokkal segít elérni a kívánt célt. Két-három hete viszont sajnos egyikhez sincs kedvem. Pedig kifejezetten jólesik tornázni, utána elfáradni, de valahogy hiányzik a lelkesedésem most. Kicsit sűrűsödtek a dolgaim, beindult az angol, skype-on is tanulok angolt, elég sok házit csinálok, mindig van valami, ami miatt kettészakad - az amúgy sem túl hosszú - napom. A torna nálam nem hipp-hopp 10 perc, hiszen utána fürdés, összességében 1,5-2 óra minimum. Ha el kell mennem valahova, akkor már nem tudom megoldani, este pedig a sok bámuló tekintet kereszttüzében nincs igazán kedvem hozzá...
Lehet, hogy a közelgő tavasz miatti fáradtságot érzem, lehet, hogy csak tényleg ellustultam, lehet, hogy kicsit zűrös vagy depis az életem, de remélem, a jó idő a kedvemet is meghozza a mozgáshoz, főleg, hogy a nagyok egyre sűrűbben kérdezik, hogy mikor megyünk újra futni. De ahhoz viszont erőnlét is kell, nem lehet csak úgy nekivágni a kilométereknek, mindenféle edzés, felkészülés nélkül... Úgyhogy, hajrá Kriszta!
Fun with writing és Daniela
A kicsik iskolájában indítottak egy kurzust a reception class és az 1. osztályos tanulók szüleinek, Fun with writing címmel. A lényeg, hogy hogyan szerettessük meg az írást a kisgyerekkel, erre készítik fel a szülőket az önkormányzattól érkező dolgozók. Négy héten keresztül, csütörtökön, két órás időtartam keretében segítenek felkészülni az írás megszerettetésére. Az utolsó 20 percben a gyerekeket is behozzák, így együtt, közösen "játszunk", írunk velük.
A két osztályban kb. 60 szülő lehet, ebből tízen vagyunk a kurzuson. Az elején mindenkinek be kellett mutatkozni, pár szót mondani magáról, így legalább Kata osztálytárs-anyukról megtudtam, hogy kinek hány gyereke van, elvált, dolgozik stb. És ők is rólam. Hogy beszélek angolul, hogy hozzám szólhatnak, hogy jé, ők is, én is mosolygósak, humorosak, jókedvűek vagyunk. Másnap ketten előre köszöntek nekem - és azóta is... Már ezért megérte, hogy beiratkoztam (természetesen az ilyen tanfolyamok, kurzusok ingyenesek).
Amin viszont nagyon meglepődtem, az néhány szülő tudatlansága. Eddig is voltak tapasztalataim, hogy néhány igazi angol (nem bevándorló) nem áll a helyzet magaslatán, de ez most túltett mindenen. Az elején az egyik oktató nagyvonalakban vázolta, hogy ugye ez itt a főnév, melléknév, ige, amelyeket a gyerekeink leginkább használnak, és most a mellékneveket tanulják, ezekben segítsünk nekik. Az egyik anyuka megkérdezte, hogy micsoda? Mi az a verb (ige)? Hogy kell leírni? Mire a másik megkérdezte, hogy mi az a noun (főnév)? Először azt hittem, viccelnek. De kiderült, hogy - sajnos - nem. Életükben először hallották ezeket a kifejezéseket. Nem bírtam megállni szó nélkül, elmondtam, hogy nálunk - ehhez képest, de egyébként is - nagy hangsúlyt fektetnek a nyelvtanra, és szerintem nincs olyan ember Magyarországon, aki ne ismerné a főnév vagy ige kifejezést. Az oktató annyira nem lepődött meg a tudatlanságon, mint én, valószínűleg nem először találkozott ilyen mértékű hiányossággal.
Angolórán is szereztem újabb ismerőst. Két új taggal gyarapodott a csapat, Serenával, a kínai lánnyal és Danielával, a román lánnyal. Amikor Daniela belépett, azonnal felismertem, Timi egyik osztálytársának anyukája. Ő nem ismert fel. Szünetben megkérdeztem, hova jár a lánya, majd amikor már biztosra vettem, hogy nem én vagyok a hülye, felvilágosítottam, hogy egy osztályba járnak a lányaink... Az a gyanúm, hogy a legtöbb - főleg külföldi - szülő pont úgy viselkedik, mint ő. Reggel lehajtott fejjel elrohan az iskolába, puszi, gyerek leadva, majd délután ugyanez - fordított sorrendben. Nem nézelődik, nem beszélget, hanem intézi a dolgát, körül sem néz. De most, hogy már tudja, hogy vagyok, figyel és köszön nekem.
Apró örömök ezek, de úgy gondolom, ha más látja, hogy a szülők szóbaállnak velem, akkor mások is fognak, előbb-utóbb talán sikerül úgy beilleszkedni, hogy nem csak béna külföldiként tekintenek rám - főleg, hogy nagy részük szintén az...
A két osztályban kb. 60 szülő lehet, ebből tízen vagyunk a kurzuson. Az elején mindenkinek be kellett mutatkozni, pár szót mondani magáról, így legalább Kata osztálytárs-anyukról megtudtam, hogy kinek hány gyereke van, elvált, dolgozik stb. És ők is rólam. Hogy beszélek angolul, hogy hozzám szólhatnak, hogy jé, ők is, én is mosolygósak, humorosak, jókedvűek vagyunk. Másnap ketten előre köszöntek nekem - és azóta is... Már ezért megérte, hogy beiratkoztam (természetesen az ilyen tanfolyamok, kurzusok ingyenesek).
Amin viszont nagyon meglepődtem, az néhány szülő tudatlansága. Eddig is voltak tapasztalataim, hogy néhány igazi angol (nem bevándorló) nem áll a helyzet magaslatán, de ez most túltett mindenen. Az elején az egyik oktató nagyvonalakban vázolta, hogy ugye ez itt a főnév, melléknév, ige, amelyeket a gyerekeink leginkább használnak, és most a mellékneveket tanulják, ezekben segítsünk nekik. Az egyik anyuka megkérdezte, hogy micsoda? Mi az a verb (ige)? Hogy kell leírni? Mire a másik megkérdezte, hogy mi az a noun (főnév)? Először azt hittem, viccelnek. De kiderült, hogy - sajnos - nem. Életükben először hallották ezeket a kifejezéseket. Nem bírtam megállni szó nélkül, elmondtam, hogy nálunk - ehhez képest, de egyébként is - nagy hangsúlyt fektetnek a nyelvtanra, és szerintem nincs olyan ember Magyarországon, aki ne ismerné a főnév vagy ige kifejezést. Az oktató annyira nem lepődött meg a tudatlanságon, mint én, valószínűleg nem először találkozott ilyen mértékű hiányossággal.
Angolórán is szereztem újabb ismerőst. Két új taggal gyarapodott a csapat, Serenával, a kínai lánnyal és Danielával, a román lánnyal. Amikor Daniela belépett, azonnal felismertem, Timi egyik osztálytársának anyukája. Ő nem ismert fel. Szünetben megkérdeztem, hova jár a lánya, majd amikor már biztosra vettem, hogy nem én vagyok a hülye, felvilágosítottam, hogy egy osztályba járnak a lányaink... Az a gyanúm, hogy a legtöbb - főleg külföldi - szülő pont úgy viselkedik, mint ő. Reggel lehajtott fejjel elrohan az iskolába, puszi, gyerek leadva, majd délután ugyanez - fordított sorrendben. Nem nézelődik, nem beszélget, hanem intézi a dolgát, körül sem néz. De most, hogy már tudja, hogy vagyok, figyel és köszön nekem.
Apró örömök ezek, de úgy gondolom, ha más látja, hogy a szülők szóbaállnak velem, akkor mások is fognak, előbb-utóbb talán sikerül úgy beilleszkedni, hogy nem csak béna külföldiként tekintenek rám - főleg, hogy nagy részük szintén az...
2011. január 30., vasárnap
Timi - modellképek
Ma kiválogattam Timi képeit is, róla is töltöttem fel képeket.
Timi képei
Ő teljesen más típusú, mint Dóri. Egyrészt ő még kislányos, másrészt alakban, hajban, arcban is különböznek, ami valamennyire érthető, hiszen más az apjuk, de az anyjuk mégiscsak ugyanaz. Most már csak kicsi szöszi Katára vagyok kíváncsi, hogy vajon az ő képei milyenek lettek - jövő héten remélhetőleg ez is kiderül. Amint megjön a postával, feltöltöm azokat is.
Timi képei
Ő teljesen más típusú, mint Dóri. Egyrészt ő még kislányos, másrészt alakban, hajban, arcban is különböznek, ami valamennyire érthető, hiszen más az apjuk, de az anyjuk mégiscsak ugyanaz. Most már csak kicsi szöszi Katára vagyok kíváncsi, hogy vajon az ő képei milyenek lettek - jövő héten remélhetőleg ez is kiderül. Amint megjön a postával, feltöltöm azokat is.
2011. január 29., szombat
Dóri - modellképek
Ma megérkezett Dóri és Timi dvd-je a képekkel és a szerződéssel, amit aláírva kell majd visszaküldenünk. Mivel Kata fotózása egy héttel később volt, az ő képeit jövő hétre várjuk.
Ma volt annyi időm, hogy Dóri képeiből párat kiválogattam - a nagyon-nagyon jókat, persze mind jó... - és feltöltöttem őket a webalbumomba. Holnap talán Timiét is kiválogatom, és azokat is feltöltöm. Addig is itt lehet gyönyörködni a legnagyobb gyermekemben: Dóri képei
 |
| A kedvenc képem |
Tring - Natural History Museum
Terry ajánlotta (az angol angoltanár) a tringi természettudományi múzeumot, szerinte a gyerekek is élveznék. Felkerekedtünk ma, és átmentünk Tringbe. Kb. 25 percre van tőlünk ez a kisváros, a múzeumba a belépés ingyenes. Hat galériája van, különböző témákkal (óceán, madarak stb.) és rengeteg sok - kitömött, kipreparált - állattal.
Natural History Museum, Tring
Láthattuk azt az ideiglenes kiállítást, ahol egy Temzében talált bálna maradványait állították ki, erről nem is tudtam. Itthon utánanéztem, ezt találtam (magyarul):
Bálna a Temzében - 2009
Sőt, van még egy érdekes maradvány, egy másik bálna csontváza is, amelyet nemrég állítottak ki, ez egy másik szinten, másik galériában található.
Bálna csontváz - 2006
A múzeum boltjában lehetett "bérelni" felfedező felszerelést, amely egy hátizsákból állt, benne távcső, kitöltendő tesztek, papír, ceruza és egy sisak, igazi szafarikalap. A két kicsi nagyon lelkesen indult neki a múzeumnak, de én már láttam rossz sorsunkat... Gergő egyébként el sem akart jönni, mert hogy ááááá, múzeum. Dóri folyamatosan fényképezett mobillal, én próbáltam normál fényképezőgéppel, és közben igyekeztem navigálni a száz irányba szertefutó gyerekeimet. Apa próbált Katával felfedezni, én pedig Timivel, de azért ez nem volt ilyen egyszerű. Hiszen közben meg akartunk nézni mi is minden vitrint, óriási tömeg is volt, sokan babakocsival, több gyerekkel, elég komoly küzdést igényelt mindezek összehangolása.
A lányok a végén leadták a hátizsákot a benne lévő cuccokkal együtt, cserébe kaptak egy "útlevelet", amibe belepecsételték, hogy milyen témakörben teljesítették a távot. Ha három pecsét összegyűlik (tehát még kétszer kéne megjárni a múzeumot), akkor tagjai lehetnek egy évre a múzeumnak, amely többek között ingyenes természettudományi újságot jelent. Azt hiszem, erre még várni kell egy kicsit, mert újra megígértem: veletek, többet, sehova...
Natural History Museum, Tring
Láthattuk azt az ideiglenes kiállítást, ahol egy Temzében talált bálna maradványait állították ki, erről nem is tudtam. Itthon utánanéztem, ezt találtam (magyarul):
Bálna a Temzében - 2009
Sőt, van még egy érdekes maradvány, egy másik bálna csontváza is, amelyet nemrég állítottak ki, ez egy másik szinten, másik galériában található.
Bálna csontváz - 2006
A múzeum boltjában lehetett "bérelni" felfedező felszerelést, amely egy hátizsákból állt, benne távcső, kitöltendő tesztek, papír, ceruza és egy sisak, igazi szafarikalap. A két kicsi nagyon lelkesen indult neki a múzeumnak, de én már láttam rossz sorsunkat... Gergő egyébként el sem akart jönni, mert hogy ááááá, múzeum. Dóri folyamatosan fényképezett mobillal, én próbáltam normál fényképezőgéppel, és közben igyekeztem navigálni a száz irányba szertefutó gyerekeimet. Apa próbált Katával felfedezni, én pedig Timivel, de azért ez nem volt ilyen egyszerű. Hiszen közben meg akartunk nézni mi is minden vitrint, óriási tömeg is volt, sokan babakocsival, több gyerekkel, elég komoly küzdést igényelt mindezek összehangolása.
A lányok a végén leadták a hátizsákot a benne lévő cuccokkal együtt, cserébe kaptak egy "útlevelet", amibe belepecsételték, hogy milyen témakörben teljesítették a távot. Ha három pecsét összegyűlik (tehát még kétszer kéne megjárni a múzeumot), akkor tagjai lehetnek egy évre a múzeumnak, amely többek között ingyenes természettudományi újságot jelent. Azt hiszem, erre még várni kell egy kicsit, mert újra megígértem: veletek, többet, sehova...
Angol angol hátán...
Találtam a helyi önkormányzat (tartományi vagy megyei szintű tanács) honlapján különböző angoltanárokat (angol anyanyelvű, külföldieket tanító személyeket), írtam az egyiknek, aki Hemelben lakik. Válaszolt, elmondta, mi hogy működik, mennyibe kerül, és hogy tart próbaórát, amely kedvezményes, van egy írott teszt, azt megcsinálom, és utána megbeszéljük, mire is van szükségem. Nos, kedden meglátogattam Terryt, aki egy borzasztó elegáns, kedves angol hölgy, igazi arisztokratának tűnt. Jóhírű (gazdag) környéken lakik, amikor megláttam a házat (kívül-belül), majdnem visszafordultam. Még jó, hogy nem a szokásos farmer-póló összeállításban mentem, hanem én is elegánsan felöltöztem. Így kevésbé éreztem magam kellemetlenül.
Egy percig nem éreztette velem, hogy ő milyen magas társadalmi szinten van, igaz, azt sem tudhatta, hogy én viszont nem. Partikat szervez, illetve bérbe adja ilyen célra a házát és a kertjét, úgy, hogy ő a főszervező. Ő is és a férje is nyugdíjas, így ráérnek jótékonykodni, amelyből bőven kiveszik a részüket - bár tudtommal mindketten dolgoznak valamit és nagyon aktívak is. A lányuk Ausztráliában lakik, sűrűn utaznak hozzá és ők is ide, Angliába. Terry felsőfokon beszél németül, spanyolul, franciául, olaszul, egyébként negyedrészt holland.
Kellemesen és hosszan (majdnem 3 órát) elbeszélgettünk szinte minden témáról - a 10 évvel ezelőtti infarktusától kezdve a magyarországi életről, a külföldiek beilleszkedési nehézségén át egészen az olasz konyháig volt témánk.
Nagyon sok jó ötlete volt, hogy mit hol nézzünk meg, mit hol lehet elintézni, kivel és hol ismerkedjek, hogyan tudnám gyakorolni az angolt. Első ötletként mindjárt írásbeli házi feladatot kért - élményeim Angliában címmel -, annak ellenére, hogy nem fixáltuk le, hogy egyáltalán fogok-e járni hozzá. Ugyanis ő is tisztában van vele, hogy nagyon drága az órabére. Magyarországon egy óra díjából majdnem négy órát tudok venni, persze itt mások az árak, de akkor is drágának számít. Kértem tőle pár nap türelmet, hogy itthon átbeszéljük, egyáltalán akarom-e ezt.
Csütörtökön voltam újra Angelánál, megvolt a második angolóra. Új tanárnőnk van, Hannah helyett, ő Michelle. Hatan vagyunk tanulók (Alice - kínai, Eva - kínai, Kinga - lengyel, Sophia - iráni, Mahdi - bangladesi és én), két tanárunk van. Jó dolog ez, mert részint ugye szinte ingyen van (10 font a 10 hetes tanfolyam), részint pedig nagyon sok helyi kifejezést, szlenget is tanulunk, amit máshol nem nagyon tudnák összeszedni.
Újra próbálkozom skype-os angoltanulással. Még tavaly augusztusban írtam az egyik blogbejegyzésben, hogy elkezdtem tanulni skype-on keresztül egy budapesti tanárnővel. Kb. két hónapig tanultam is nála, de különböző okok miatt befejeztem. Most viszont újra találtam egy tanárnőt (szintén Heni ajánlásával), aki sokkal szimpatikusabbnak tűnik, főleg, mivel neki humora is van, ami nálam nagyon sokat számít. Remélem, beválik, mert tényleg szükségem van arra, hogy olyan valakivel beszélgessek, aki kijavítja a hibáimat, és a tudásomnak megfelelő házit, kérdéseket állít össze.
Ha mindezeket összeadjuk, előbb-utóbb csak lesz annyi angol tudásom (vagy legalább önbizalmam), hogy elboldoguljak az angliai életben, vagy legalább könnyebben vágjak bele, illetve jobban folytassam, amit eddig sikerült elérni.
Egy percig nem éreztette velem, hogy ő milyen magas társadalmi szinten van, igaz, azt sem tudhatta, hogy én viszont nem. Partikat szervez, illetve bérbe adja ilyen célra a házát és a kertjét, úgy, hogy ő a főszervező. Ő is és a férje is nyugdíjas, így ráérnek jótékonykodni, amelyből bőven kiveszik a részüket - bár tudtommal mindketten dolgoznak valamit és nagyon aktívak is. A lányuk Ausztráliában lakik, sűrűn utaznak hozzá és ők is ide, Angliába. Terry felsőfokon beszél németül, spanyolul, franciául, olaszul, egyébként negyedrészt holland.
Kellemesen és hosszan (majdnem 3 órát) elbeszélgettünk szinte minden témáról - a 10 évvel ezelőtti infarktusától kezdve a magyarországi életről, a külföldiek beilleszkedési nehézségén át egészen az olasz konyháig volt témánk.
Nagyon sok jó ötlete volt, hogy mit hol nézzünk meg, mit hol lehet elintézni, kivel és hol ismerkedjek, hogyan tudnám gyakorolni az angolt. Első ötletként mindjárt írásbeli házi feladatot kért - élményeim Angliában címmel -, annak ellenére, hogy nem fixáltuk le, hogy egyáltalán fogok-e járni hozzá. Ugyanis ő is tisztában van vele, hogy nagyon drága az órabére. Magyarországon egy óra díjából majdnem négy órát tudok venni, persze itt mások az árak, de akkor is drágának számít. Kértem tőle pár nap türelmet, hogy itthon átbeszéljük, egyáltalán akarom-e ezt.
Csütörtökön voltam újra Angelánál, megvolt a második angolóra. Új tanárnőnk van, Hannah helyett, ő Michelle. Hatan vagyunk tanulók (Alice - kínai, Eva - kínai, Kinga - lengyel, Sophia - iráni, Mahdi - bangladesi és én), két tanárunk van. Jó dolog ez, mert részint ugye szinte ingyen van (10 font a 10 hetes tanfolyam), részint pedig nagyon sok helyi kifejezést, szlenget is tanulunk, amit máshol nem nagyon tudnák összeszedni.
Újra próbálkozom skype-os angoltanulással. Még tavaly augusztusban írtam az egyik blogbejegyzésben, hogy elkezdtem tanulni skype-on keresztül egy budapesti tanárnővel. Kb. két hónapig tanultam is nála, de különböző okok miatt befejeztem. Most viszont újra találtam egy tanárnőt (szintén Heni ajánlásával), aki sokkal szimpatikusabbnak tűnik, főleg, mivel neki humora is van, ami nálam nagyon sokat számít. Remélem, beválik, mert tényleg szükségem van arra, hogy olyan valakivel beszélgessek, aki kijavítja a hibáimat, és a tudásomnak megfelelő házit, kérdéseket állít össze.
Ha mindezeket összeadjuk, előbb-utóbb csak lesz annyi angol tudásom (vagy legalább önbizalmam), hogy elboldoguljak az angliai életben, vagy legalább könnyebben vágjak bele, illetve jobban folytassam, amit eddig sikerült elérni.
2011. január 23., vasárnap
A héten történt: vendégek, őrségváltás, akvárium és a többi...
Hétfő este Dóri és Gergő hazautazott, velük két "plusz", apu és felesége, Györgyi. Későn értek haza, ezért épp csak pár szót váltottunk mindenkivel (a nagyokról egyébként is értesültem félóránként a Facebookról). Dóriékkal kapcsolatban még annyit, a héten megjött az újabb levél az iskolaigazgatótól, hogy kérésem ellenére sem engedélyezték a hiányzást, mert ugyan a törvény, rendelet, akármi lehetővé teszi a 10 nap hiányzást, de minden iskolának a saját testülete dönt erről, és ők nemrég szabályozták ezt, nem engedve egyetlen nap hiányzást sem. Így - gondolom - ez most igazolatlan hiányzásnak minősül, amely elvileg pénzbüntetéssel is járhat (meg más szankciókkal, például nem kapnak oklevelet...).
Kedden volt az első angolórám (újra), meglepetés volt, hogy ismét Angela a tanárunk. Apuékat kiraktam a sétálóutcában, amíg angoloztam, és mikor végeztem, felvettem őket. Másnap ragyogó napsütésben sétáltunk egyet (jó nagyot) a csatornaparton, meg megnéztünk néhány áruházat. Csütörtökre Bandi szabadságot vett ki, Zsuzsát megkértük, hogy vigye-hozza a kicsiket a suliból, és bementünk Londonba. Györgyiék szerettek volna felülni a London Eye-ra, de az sajnos január 8-tól 21-ig karbantartás miatt zárva volt. Helyette bementünk a Sea Life nevű londoni akváriumba, meg sétáltunk a városban, és megnéztük a Buckingham palota előtti őrségváltást.
Borzasztó sokan voltak, pedig nagyon hideg volt és fújt a szél is. Próbáltam pár fényképet csinálni, meg telefonnal videót is, hááát.... A zenés felvonulást még csak-csak láttuk, de a palota kerítésén fürtökben lógtak az emberek, esélyünk nem volt bármit látni magából az őrségváltásból. Bandi szemben a Viktória emlékműnél állt, ő próbált párat fényképezni, keresztül a tömegen és a kerítésen.
Ezek a képek készültek (részben a saját képeim, részben Bandié): Őrségváltás, akvárium
Az akváriumban szinte semmi fény nem volt, alagútban voltak járatok, így volt háromszintes a hely, vakuzni nem lehetett (az üveg úgyis becsillant volna), állvánnyal nem készültem, így a képek olyanok lettek, amilyenek. Itt is próbáltam videót csinálni, hogy legalább a sok-sok cápa mozgását be tudjam mutatni, vagy egyáltalán a hely hangulatát.
Pénteken újra végigjártuk a sétálóutcát, Györgyiék még megvették azt a pár apróságot, amit hét elején kinéztek, meg végigjártuk azokat a boltokat, amelyeket kihagytunk az előző körökben. Szombaton korán reggel vitte ki őket Bandi a reptérre, hamar elrepült ez a hét. Szusszanásnyi időm sem volt, így tegnap pótoltam be az egész heti mosást, teregetést, házimunkát...
Csütörtökön a kicsiknek habzsidőzsi nap volt az iskolában. Ezen a napon kedvenc ételeket kaptak (az előfizetők ingyen, a csomagolósok pénzért), pizzát, sült krumplit, csokis sütit, fagyit, mi szem-szájnak ingere. Jól teleették magukat, aznap nem kértek itthoni ebédet. Még szerencse, mert aznap ugye későn jöttünk haza London miatt, így csak vacsorát kaptak.
Múlt hét szombaton voltam Zsuzsával fallabdázni, hosszú idő először. E héten szombaton a nagyok mentek Bandival és Szabolccsal. Jövő héten reményeim szerint megint én megyek, nagyon élvezek egy kis mozgást.
Timi viszont úgy tűnik, egyelőre befejezte a lovaglást. Ma volt Bandival, de kb. 5 percet ült csak a lovon, mert fáj a lába, zsibbad és kényelmetlen, és egyáltalán, le akar szállni. Ezért nem érdemes pénzt áldozni, már múlt héten is cirkuszolt. Azt mondja, nagyon akar lovagolni, de olyan nem jó... Nem tudom, mi változott, vagy csak tényleg nem neki való a lovaglás, mindenesetre egy időre szüneteltetjük, lehet, keresek neki valami más sportot. Attól még szeretheti a lovakat, hogy nem lovagol rajtuk...
Kedden volt az első angolórám (újra), meglepetés volt, hogy ismét Angela a tanárunk. Apuékat kiraktam a sétálóutcában, amíg angoloztam, és mikor végeztem, felvettem őket. Másnap ragyogó napsütésben sétáltunk egyet (jó nagyot) a csatornaparton, meg megnéztünk néhány áruházat. Csütörtökre Bandi szabadságot vett ki, Zsuzsát megkértük, hogy vigye-hozza a kicsiket a suliból, és bementünk Londonba. Györgyiék szerettek volna felülni a London Eye-ra, de az sajnos január 8-tól 21-ig karbantartás miatt zárva volt. Helyette bementünk a Sea Life nevű londoni akváriumba, meg sétáltunk a városban, és megnéztük a Buckingham palota előtti őrségváltást.
Borzasztó sokan voltak, pedig nagyon hideg volt és fújt a szél is. Próbáltam pár fényképet csinálni, meg telefonnal videót is, hááát.... A zenés felvonulást még csak-csak láttuk, de a palota kerítésén fürtökben lógtak az emberek, esélyünk nem volt bármit látni magából az őrségváltásból. Bandi szemben a Viktória emlékműnél állt, ő próbált párat fényképezni, keresztül a tömegen és a kerítésen.
Ezek a képek készültek (részben a saját képeim, részben Bandié): Őrségváltás, akvárium
Az akváriumban szinte semmi fény nem volt, alagútban voltak járatok, így volt háromszintes a hely, vakuzni nem lehetett (az üveg úgyis becsillant volna), állvánnyal nem készültem, így a képek olyanok lettek, amilyenek. Itt is próbáltam videót csinálni, hogy legalább a sok-sok cápa mozgását be tudjam mutatni, vagy egyáltalán a hely hangulatát.
Pénteken újra végigjártuk a sétálóutcát, Györgyiék még megvették azt a pár apróságot, amit hét elején kinéztek, meg végigjártuk azokat a boltokat, amelyeket kihagytunk az előző körökben. Szombaton korán reggel vitte ki őket Bandi a reptérre, hamar elrepült ez a hét. Szusszanásnyi időm sem volt, így tegnap pótoltam be az egész heti mosást, teregetést, házimunkát...
Csütörtökön a kicsiknek habzsidőzsi nap volt az iskolában. Ezen a napon kedvenc ételeket kaptak (az előfizetők ingyen, a csomagolósok pénzért), pizzát, sült krumplit, csokis sütit, fagyit, mi szem-szájnak ingere. Jól teleették magukat, aznap nem kértek itthoni ebédet. Még szerencse, mert aznap ugye későn jöttünk haza London miatt, így csak vacsorát kaptak.
Múlt hét szombaton voltam Zsuzsával fallabdázni, hosszú idő először. E héten szombaton a nagyok mentek Bandival és Szabolccsal. Jövő héten reményeim szerint megint én megyek, nagyon élvezek egy kis mozgást.
Timi viszont úgy tűnik, egyelőre befejezte a lovaglást. Ma volt Bandival, de kb. 5 percet ült csak a lovon, mert fáj a lába, zsibbad és kényelmetlen, és egyáltalán, le akar szállni. Ezért nem érdemes pénzt áldozni, már múlt héten is cirkuszolt. Azt mondja, nagyon akar lovagolni, de olyan nem jó... Nem tudom, mi változott, vagy csak tényleg nem neki való a lovaglás, mindenesetre egy időre szüneteltetjük, lehet, keresek neki valami más sportot. Attól még szeretheti a lovakat, hogy nem lovagol rajtuk...
2011. január 15., szombat
Frances, Dóriék otthon, mi pedig újra Londonban
Szerdán Francesnél kávéztam. Igazából semmi különös, említésre méltó dolog nem történt, mégis jó volt vele újra beszélgetni. Főleg, hogy már hosszú ideje nem beszélgetek senkivel angolul, hisz az önkéntes tanfolyamot abbahagytam, az angol tanfolyam épp szünetet tart (jövő héten kezdődik). Meg is érződik, hogy nehezen jönnek a mondatok a számra, muszáj lesz gyakorolnom, mert néha egy fél mondatot sem tudok kinyögni, csak hosszas kínlódás árán... Megbeszéltük, hogy kicsit sűrűbben találkozunk, bár jövő héten jönnek apuék, így majd csak utánavaló héten megyek hozzá (vagy ő jön ide).
Dóri és Gergő hazarepültek. Épségben - bár némi késéssel - tegnap, azaz inkább ma megérkeztek Ferihegyre. Gergővel azóta beszéltem, a mai napot a barátaival töltötte, be sem állt a szája a nagy lelkendezésben. Az iskolai értesítőbe beírtam mindkettőjüknek, hogy Magyarországra utaznak, ezért hétfőn hiányozni fognak. Gondoltam, ez nem vészes, hiszen jól tanulnak, folyamatosan kapják a díjakat, okleveleket, részben azért, mert még nem hiányoztak egy napot sem (leszámítva a későbbi iskolakezdést). Ehhez képest másnap kaptam egy levelet az igazgatónőtől (postán, hivatalosan), hogy sajnos az iskolai szabályzat értelmében nem engedélyezi a hiányzást, mert ez nem lehetséges iskolaidő alatt. Amennyiben mégis hiányoznak, úgy az igazolatlan hiányzás lesz. Nem értem. Az iskolai szabályzat szerint - megnéztük - 10 nap engedélyezhető egy tanévben. Kizáró oknak számít, ha valaki érettségi előtt áll közvetlenül vagy épp érettségizik, ha magatartása nem megfelelő, ha hiányzása eléri a maximumot stb. De az ő esetükben egyik sincs. Így másnap visszaírtam (Dóriékkal küldtem be, nem hivatalosan), hogy családi okok miatt kell Magyarországra utazniuk, és kérem, engedélyezze a hiányzást. Kíváncsi leszek a válaszra - amit ugye még nem tudok, hiszen tegnap vitte be Dóri a levelet.
Úgy gondolom, nincs komoly indok arra, hogy miért ne hiányozhatnának egy napot. Gondolkoztam azon, hogy csak utólag szólok majd, hogy pl. betegek voltak, de végül úgy döntöttem, jobb előre, tisztességesen. Tessék... Emiatt természetesen nem mondtuk le az utazást, hétfő este jönnek haza, kedd reggel mennek iskolába, rendesen. Lesz, ami lesz.
Összeszedtem az összes eddig kapott okleveleiket (mind a négyét), itt fogom gyűjteni őket: díjak, oklevelek
Hát kiharcolta. Kata is fotózást akart. Ha a tesók, akkor ő is. Miután két vagy három napig percenként megkérdezte, hogy mikor megyünk már oda, ahol őt is kifestik, a haját szépen megcsinálják és fotózni fogják, apja összehozott neki is egy időpontot. Ma voltunk ugyanabban a stúdióban, Thida is ott volt. El volt ájulva, hogy hova lett a kis szégyenlős (little shy) lányunk. Ugyanis Kata ma nagyon produkálta magát, élvezte az egészet. Mosolygott, szaladgált, integetett mindenkinek, puszit dobott, incselkedett, vagyis rá sem lehetett ismerni. Őt nem az a fotós fényképezte, aki Dóriékat, hanem egy jól megtermett néger fotós, de Katának ez semmi fennakadást nem okozott. Kimentek az utcára kültéri fotókat is csinálni, szaladgált lámpaoszloptól lámpaoszlopig (hogy lobogjon a szőke haja), egyszóval nem volt olyan kérés, amit meg ne csinált volna... Timi borzasztóan féltékeny volt, folyamatosan odajött valamilyen ürüggyel (buta kérdéssel legtöbbször), igényelte a figyelmet - amely ezúttal sajnos nem neki szólt.
Fotózás után, ha már a közelben voltunk - és viszonylag kevesen -, elnéztük a Borough piacra. Tömeg volt, ezért csak átszaladtunk rajta (épp csak két szelet browniest és egy némi baromi drága sajtot vettünk). Itt lehet róla bővebben olvasni: piac
Gondolkoztunk, hogy mit is lehet két kicsi gyerekkel Londonban csinálni, ami viszonylag olcsó és élvezik. A Childhood's Museum mellett döntöttünk, amely gyerekkorunk játékainak múzeuma (is). Nos, itt megvolt a böjtje Kata délelőtti tündéri viselkedésének. Ordított, toporzékolt, hisztizett, bőgött - ezeket váltogatta kb. egy órán keresztül. Mert nem akart ide menni, mert nem akart oda menni, mert ide akart menni, mert oda akart menni... Azt hittem, agyoncsapom. Mivel sok gyerek volt, akiknek a fele üvöltött, nem tűnt fel annyira, de nekem a hajam minden szála az égnek állt. Kicsit megnyugodott, amikor játszhatott valamilyen elektronikus játékkal, majd leültek Timivel a játszóházba csákót díszíteni.
Sajna, a múzeum nem igazán való ilyen kicsiknek. Nagyon sok minden van ott, ami tényleg a mi gyerekkorunkat idézi (Brekitől a kutyanyelves perselyig rengeteg dolog), nekik ez nem mond már semmit. A vitrinek rosszul megvilágítottak voltak, vakuzni nem lehetett, így sikerült rengeteg pocsék képet készítenem.
A piac és a múzeum
Hazafelé Kata szinte azonnal elaludt - szokás szerint - így legalább valamennyire csönd volt az autóban. Jót is tett az eléggé felzaklatott idegeimnek. És mint minden alkalommal, most is megígértem: én, velük, soha többet, sehova. Ha mégis, lőjetek le...
Dóri és Gergő hazarepültek. Épségben - bár némi késéssel - tegnap, azaz inkább ma megérkeztek Ferihegyre. Gergővel azóta beszéltem, a mai napot a barátaival töltötte, be sem állt a szája a nagy lelkendezésben. Az iskolai értesítőbe beírtam mindkettőjüknek, hogy Magyarországra utaznak, ezért hétfőn hiányozni fognak. Gondoltam, ez nem vészes, hiszen jól tanulnak, folyamatosan kapják a díjakat, okleveleket, részben azért, mert még nem hiányoztak egy napot sem (leszámítva a későbbi iskolakezdést). Ehhez képest másnap kaptam egy levelet az igazgatónőtől (postán, hivatalosan), hogy sajnos az iskolai szabályzat értelmében nem engedélyezi a hiányzást, mert ez nem lehetséges iskolaidő alatt. Amennyiben mégis hiányoznak, úgy az igazolatlan hiányzás lesz. Nem értem. Az iskolai szabályzat szerint - megnéztük - 10 nap engedélyezhető egy tanévben. Kizáró oknak számít, ha valaki érettségi előtt áll közvetlenül vagy épp érettségizik, ha magatartása nem megfelelő, ha hiányzása eléri a maximumot stb. De az ő esetükben egyik sincs. Így másnap visszaírtam (Dóriékkal küldtem be, nem hivatalosan), hogy családi okok miatt kell Magyarországra utazniuk, és kérem, engedélyezze a hiányzást. Kíváncsi leszek a válaszra - amit ugye még nem tudok, hiszen tegnap vitte be Dóri a levelet.
Úgy gondolom, nincs komoly indok arra, hogy miért ne hiányozhatnának egy napot. Gondolkoztam azon, hogy csak utólag szólok majd, hogy pl. betegek voltak, de végül úgy döntöttem, jobb előre, tisztességesen. Tessék... Emiatt természetesen nem mondtuk le az utazást, hétfő este jönnek haza, kedd reggel mennek iskolába, rendesen. Lesz, ami lesz.
Összeszedtem az összes eddig kapott okleveleiket (mind a négyét), itt fogom gyűjteni őket: díjak, oklevelek
Hát kiharcolta. Kata is fotózást akart. Ha a tesók, akkor ő is. Miután két vagy három napig percenként megkérdezte, hogy mikor megyünk már oda, ahol őt is kifestik, a haját szépen megcsinálják és fotózni fogják, apja összehozott neki is egy időpontot. Ma voltunk ugyanabban a stúdióban, Thida is ott volt. El volt ájulva, hogy hova lett a kis szégyenlős (little shy) lányunk. Ugyanis Kata ma nagyon produkálta magát, élvezte az egészet. Mosolygott, szaladgált, integetett mindenkinek, puszit dobott, incselkedett, vagyis rá sem lehetett ismerni. Őt nem az a fotós fényképezte, aki Dóriékat, hanem egy jól megtermett néger fotós, de Katának ez semmi fennakadást nem okozott. Kimentek az utcára kültéri fotókat is csinálni, szaladgált lámpaoszloptól lámpaoszlopig (hogy lobogjon a szőke haja), egyszóval nem volt olyan kérés, amit meg ne csinált volna... Timi borzasztóan féltékeny volt, folyamatosan odajött valamilyen ürüggyel (buta kérdéssel legtöbbször), igényelte a figyelmet - amely ezúttal sajnos nem neki szólt.
Fotózás után, ha már a közelben voltunk - és viszonylag kevesen -, elnéztük a Borough piacra. Tömeg volt, ezért csak átszaladtunk rajta (épp csak két szelet browniest és egy némi baromi drága sajtot vettünk). Itt lehet róla bővebben olvasni: piac
Gondolkoztunk, hogy mit is lehet két kicsi gyerekkel Londonban csinálni, ami viszonylag olcsó és élvezik. A Childhood's Museum mellett döntöttünk, amely gyerekkorunk játékainak múzeuma (is). Nos, itt megvolt a böjtje Kata délelőtti tündéri viselkedésének. Ordított, toporzékolt, hisztizett, bőgött - ezeket váltogatta kb. egy órán keresztül. Mert nem akart ide menni, mert nem akart oda menni, mert ide akart menni, mert oda akart menni... Azt hittem, agyoncsapom. Mivel sok gyerek volt, akiknek a fele üvöltött, nem tűnt fel annyira, de nekem a hajam minden szála az égnek állt. Kicsit megnyugodott, amikor játszhatott valamilyen elektronikus játékkal, majd leültek Timivel a játszóházba csákót díszíteni.
Sajna, a múzeum nem igazán való ilyen kicsiknek. Nagyon sok minden van ott, ami tényleg a mi gyerekkorunkat idézi (Brekitől a kutyanyelves perselyig rengeteg dolog), nekik ez nem mond már semmit. A vitrinek rosszul megvilágítottak voltak, vakuzni nem lehetett, így sikerült rengeteg pocsék képet készítenem.
A piac és a múzeum
Hazafelé Kata szinte azonnal elaludt - szokás szerint - így legalább valamennyire csönd volt az autóban. Jót is tett az eléggé felzaklatott idegeimnek. És mint minden alkalommal, most is megígértem: én, velük, soha többet, sehova. Ha mégis, lőjetek le...
 |
| Sok hiszti után édes a pihenés... |
2011. január 11., kedd
Megint London…
Katának lejár az útlevele, mielőtt még hazamehetnénk. Két eset van, vagy hazarepülünk megcsináltatni, vagy a londoni magyar konzulátuson csináltatjuk meg. Ha otthon szeretnénk, mindkét szülőnek repülni kéne (plusz Katának), ami egy kicsit drága és hosszadalmas lenne, így London mellett döntöttünk. Hogy két legyet is üssünk egy csapásra, gondoltuk, elintézzük a magánnyugdíj-pénztári nyilatkozat leadását is, azt is a konzulátuson lehet külföldön tartózkodó magyaroknak.
Az útlevél gyorsan megvolt, 3 fénykép, kitöltött kérelem, születési anyakönyvi kivonat, 38 font (+ 3 font válaszboríték a postai feladáshoz), aláírtuk, és kész is voltunk.
A nyugdíjmizéria ennél bonyolultabb volt. Három példányban kellett kitölteni a nyilatkozatot, amelyet ott helyben kellett aláírni. Igazolni kellett, hogy a) tartósan külföldön foglalkoztatott az ember, b) tartós külföldi szolgálatot teljesít, c) külföldi tanulmányokat folytat. Nos, itt kezdődött a gond. Én ebből egyiket sem tudom igazolni. Nincs munkáltatói igazolásom, nem vagyok katona vagy akármi, és (egyelőre) nem is tanulok. El sem akarták tőlem venni a papírokat, hiába ragaszkodtam hozzá, hogy márpedig én nyilatkozni akarok, mert jogom van hozzá… Végül írattak velem egy kérelmet, hogy szeretnék nyilatkozni, de azt mondták, egyáltalán nem biztos, hogy elfogadják. Kérdeztem, mikor és hol tudom meg, hogy elfogadták-e. A válasz: sehol, semmikor. Majd egyszer, valamikor, valahol észreveszem, hogy magánnyugdíj pénztár tagja vagyok-e, avagy az államié…
Bandinak sem volt egyszerű. Ugyanis Magyarországon ugye van a munkáltatói igazolás nevű papír. Itt ilyen nincs, amikor az ember belép a munkáltatóhoz, kap egy igazolást, hogy ott dolgozik, azt beküldi az itteni belügyminisztériumhoz, akik kiadnak egy munkavállalói regisztrációs papírt (okiratot), amely igazolja, hogy ennél és ennél a cégnél (név, cím), mióta dolgozik. Mivel a konzulátus honlapján az volt, hogy bármilyen okirattal igazolni kell, hogy az ember hol dolgozik, Bandi ezt hozta magával, ennél hivatalosabbat nem tud produkálni. Természetesen nem volt jó, munkáltatói igazolás kellett volna, ami itt nem igazán szokás. Ezt mondjuk a konzulátuson lévőknek tudniuk kéne… Szegények nem tehetnek semmiről, nem ők találták ki ezt az egész nyugdíjasdit, de gondolom, nem csak mi voltunk felháborodva az eljárás miatt. Bizonygatták, hogy ők elfogadnának mindent, de a jogszabály szerint ez és ez van, így és így működik a rendszer.
Azt gondolom, ha valaki 2 hónapig a Bahamákon nyaral (bárcsak így lenne), és pont beleesik az egy hónap nyilatkozhatósági idő ebbe az időszakba, akkor jogellenes, hogy nem nyilatkozhat a Bahamákon, emiatt haza kell repülnie. Persze, beszélhetek én itt jogellenességről, fel is háborodhatok, szíthatok forradalmat, ez van, akár akarom, akár nem. Ha nyilatkozni akarok, repüljek haza vagy éljek otthon. Azt már nem is említem, hogy akár az állami, akár a magánpénztár pénzéből 30 év múlva éhen is halhatok, ha egyáltalán megérem…
És persze, ha már London, akkor megint csináltam pár fotót: London január 11-én
Voltam azon a pályaudvaron, ahol a Harry Potter-féle 9 és háromnegyedik vágány van, be sajnos nem tudtam oda menni, mert átépítések, lezárások vannak. Ültem a londoni metró egyik vonalán, sőt, vonattal utaztunk be Londonba, mert így gyorsabb volt. Láttam az Eurostar-vonatot, amely a híres Csalagútban közlekedik a szigetország és Franciaország között, lefényképezni sajnos azt sem tudtam, mert jegy nélkül nem mehetek be arra a területre, és be ide sem mentem, de láttam a British Library-t is. Élménydús nap volt, kár, hogy a hideg és a szemerkélő eső kicsit rontott a séta élvezeti értékén...
Az útlevél gyorsan megvolt, 3 fénykép, kitöltött kérelem, születési anyakönyvi kivonat, 38 font (+ 3 font válaszboríték a postai feladáshoz), aláírtuk, és kész is voltunk.
A nyugdíjmizéria ennél bonyolultabb volt. Három példányban kellett kitölteni a nyilatkozatot, amelyet ott helyben kellett aláírni. Igazolni kellett, hogy a) tartósan külföldön foglalkoztatott az ember, b) tartós külföldi szolgálatot teljesít, c) külföldi tanulmányokat folytat. Nos, itt kezdődött a gond. Én ebből egyiket sem tudom igazolni. Nincs munkáltatói igazolásom, nem vagyok katona vagy akármi, és (egyelőre) nem is tanulok. El sem akarták tőlem venni a papírokat, hiába ragaszkodtam hozzá, hogy márpedig én nyilatkozni akarok, mert jogom van hozzá… Végül írattak velem egy kérelmet, hogy szeretnék nyilatkozni, de azt mondták, egyáltalán nem biztos, hogy elfogadják. Kérdeztem, mikor és hol tudom meg, hogy elfogadták-e. A válasz: sehol, semmikor. Majd egyszer, valamikor, valahol észreveszem, hogy magánnyugdíj pénztár tagja vagyok-e, avagy az államié…
Bandinak sem volt egyszerű. Ugyanis Magyarországon ugye van a munkáltatói igazolás nevű papír. Itt ilyen nincs, amikor az ember belép a munkáltatóhoz, kap egy igazolást, hogy ott dolgozik, azt beküldi az itteni belügyminisztériumhoz, akik kiadnak egy munkavállalói regisztrációs papírt (okiratot), amely igazolja, hogy ennél és ennél a cégnél (név, cím), mióta dolgozik. Mivel a konzulátus honlapján az volt, hogy bármilyen okirattal igazolni kell, hogy az ember hol dolgozik, Bandi ezt hozta magával, ennél hivatalosabbat nem tud produkálni. Természetesen nem volt jó, munkáltatói igazolás kellett volna, ami itt nem igazán szokás. Ezt mondjuk a konzulátuson lévőknek tudniuk kéne… Szegények nem tehetnek semmiről, nem ők találták ki ezt az egész nyugdíjasdit, de gondolom, nem csak mi voltunk felháborodva az eljárás miatt. Bizonygatták, hogy ők elfogadnának mindent, de a jogszabály szerint ez és ez van, így és így működik a rendszer.
Azt gondolom, ha valaki 2 hónapig a Bahamákon nyaral (bárcsak így lenne), és pont beleesik az egy hónap nyilatkozhatósági idő ebbe az időszakba, akkor jogellenes, hogy nem nyilatkozhat a Bahamákon, emiatt haza kell repülnie. Persze, beszélhetek én itt jogellenességről, fel is háborodhatok, szíthatok forradalmat, ez van, akár akarom, akár nem. Ha nyilatkozni akarok, repüljek haza vagy éljek otthon. Azt már nem is említem, hogy akár az állami, akár a magánpénztár pénzéből 30 év múlva éhen is halhatok, ha egyáltalán megérem…
És persze, ha már London, akkor megint csináltam pár fotót: London január 11-én
Voltam azon a pályaudvaron, ahol a Harry Potter-féle 9 és háromnegyedik vágány van, be sajnos nem tudtam oda menni, mert átépítések, lezárások vannak. Ültem a londoni metró egyik vonalán, sőt, vonattal utaztunk be Londonba, mert így gyorsabb volt. Láttam az Eurostar-vonatot, amely a híres Csalagútban közlekedik a szigetország és Franciaország között, lefényképezni sajnos azt sem tudtam, mert jegy nélkül nem mehetek be arra a területre, és be ide sem mentem, de láttam a British Library-t is. Élménydús nap volt, kár, hogy a hideg és a szemerkélő eső kicsit rontott a séta élvezeti értékén...
2011. január 8., szombat
Modellkedés...
Már régóta szemezünk azzal, hogy a gyerekeink valamelyike "modellkedjen". Nem igazából a szó szoros értelmében modellkarrierre gondolok, hanem arra, hogy fotogének, jó őket fényképezni, szerepelhetnének katalógusban, vagyis kihasználhatnák ezen előnyüket.
Nem a kifutók drogos világára gondolok, és nem is az én egykor dédelgetett álmom (egyébként soha nem volt ilyen) szeretném valóra váltani, egyszerűen csak mint minden szülő, elfogult vagyok a gyerekeimmel, szépnek látom őket. Még Magyarországon elvittem egyszer Timit, Gergőt és Dórit egy válogatásra, ahol Timit szerették volna gyerekmodellnek. Akkor - már nem emlékszem, mi okból, talán a pénz... - ez nem jött össze.
Most, hogy Dóri egyre nyúlik (már lassan két fejjel magasabb, mint én), szépül és Timinek is kinőtt elöl a hiányzó foga, arra gondoltunk, tehetnénk egy próbát. Regisztráltam őket egy honlapon, ahol x összeg befizetése után küldenek folyamatosan ajánlatokat, amire az ember jelentkezhet, ha akar. Valóban, hetente kapom a hírlevelet, tele különféle fotózási, modellkedési, színészi ajánlatokkal. Párra beküldtem a fotójukat, amely viszonylag közel van, korban megfelelő és nem főszerepet kell eljátszani...
Az egyik ügynökség behívta őket egy időpontra, megbeszélésre. Mindannyian mentünk, hisz apa vezet, én ott szeretnék lenni mindenhol, a négyből kettőt meg nem hagyunk otthon egyedül. Thida, egy nagyon kedves ferdeszemű fiatal lány volt az ügynökség képviselője, akinek nagypapája magyar. Elmondta, hogy ők kizárólag tévéfelvételekkel foglalkoznak, de persze van olyan, ahol nem kell megszólalni, vagyis a lányaink alkalmasak lennének erre is... De ehhez kéne szerződés, adatlap, portfólió vagyis képek. Ők dolgoztatnak fotóstúdiókkal, ismer fotósokat, de persze, mehetünk bárhova fotókat készíttetni, de minden ügynökség kér fotót, tehát előbb-utóbb szükség lesz rá. Felajánlotta, hogy ha több gyerek fotózkodik, kedvezményt tud ígérni, és profi fotós csinál róluk képeket (aki például a Vogue-nak is dolgozik - utánanéztem, valóban).
Így rászántunk magunkat és persze egy bizonyos összeget, hogy elkészítsük a két lány portfólióját. Katát nagyon bűvölte a hölgy, de makrancos kisasszony nem akart kötélnek állni, hogy esetleg egyszer ő is szerepeljen. Sajnos, hiába kis angyalka Kata, szöszi, bájos, ennivaló, ha megmakacsolja magát, nem lehet őt rávenni semmire. Így pedig egyetlen fotós, ügynökség sem fog majd vele tudni dolgozni - és nem is akar.
Megbeszéltük, hogy Dóri és Timi fotózása mennyibe fog kerülni, aláírtunk egy előszerződést, adatokat felvették. Nagyon korrektnek tűntek, a képekre nem kérnek kizárólagosságot, szabadon felhasználhatjuk, elvihetjük őket más ügynökségekhez, és mintegy 100-150 képről beszélünk. Ha egyetlen munkát sem kapnak, akkor is, legalább ennyi profi képünk van a gyerkőcökről...
Nos, ma megvolt ez a fotózás is. Két hete elküldték, hogy kb. milyen típusú ruhákat vigyünk magunkkal, háromféle ruhastílust fotóznak: egy nyári, virágos ruhásat, egy trendi farmeros-kockás inges összeállítást és egy elegánsabb trendit. Tegnap kivasaltam a fél bőröndnyi ruhát, ma felpakoltuk a családot és irány London - természetesen megint ment mindenki, de legközelebb nem visszük a két maradékot, keresünk rájuk vigyázó felnőttet. London belvárosában van a fotóstúdió, először láttam élőben ilyet. Több helyiségben, teremben paravánok, lámpák, kábelek, hátterek, három fotós dolgozott több modellel. Egy társalgószerű sarokban lehetett lepakolni a bőröndöket, táskákat, felakasztani a fogasokra a ruhákat - amelyekből a stylist válogatott. Öltözni az óriás fürdőszobában lehetett, majd irány a sminkrészleg. Dórit másfél órán keresztül sminkelték, előtte a haját csinálták meg, kb. 40 perc alatt. Valószínűleg annyi lakkot fújtak rá, ami a piramisokat is egyben tartaná... Timi arcán csak néhány karcolást tüntettek el, kicsit felborzolták a haját és kész is volt. Ugyanaz a fotós fotózta őket, több helyszínen, Dórit még a tetőre is kivitték. Néhány fotót megmutattak gépben, káprázatosak. Több mint három órát voltunk ott, Gergő laptopozott, Kata viszont nagyon unatkozott (na jó, Gergő is). Annyira zavarta, hogy Timivel és Dórival ennyit foglalkoznak, hogy a végén nekiállt hisztizni, hogy őt miért nem fotózzák. Többen szemet vetettek kicsi szöszinkre, a fotós is bepróbálkozott nála. Úgy tűnik, kifogott egy hisztimentesebb pillanatot, mert Katát kézen foghatta, felültette egy ablakba és csinált róla pár fotót - még pózolt is neki.
Dóri és Timi nagyon élvezték a felhajtást, hogy minden körülöttük (és persze a többi modell körül) forgott. Három lány volt az összekötő, valahol félúton a modellügynökség és a stúdió között, vagyis ők segítettek mindenben, nagyon szolgálatkészek voltak. Jövő héten ők fognak jelentkezni, szólnak, ha elkészültek a fotók, utána be kell menni Thidához, ott közösen kiválogatjuk a portfólió anyagát, megkapjuk a képeket, aláírjuk a szerződést, megnézi, van-e munka jelenleg nekik és esetleg ajánl egy-két másik ügynökséget is.
Dórit egészen elbűvölte ez a világ, nagyon élvezi a pörgést, a sürgés-forgást. Mondtam neki, hogy én nem tudnám ezt csinálni: bőrönd bepakol, futás a stúdióba, öltözés, smink, haj, fotózás, futtában átöltözés, újra haj, másik smink, megint öltözés, ha vége, bőrönd bepakol, éhenhalás széle, valahol evés, futás másik város, másik ország, bőrönd... és minden elölről. Neki ez nagyon tetszik, azt mondta, ő tudna így élni... Nem ilyen életet szánok neki, de amíg tetszik, esetleg hívják őt, hát legyen. Timi pedig még bájos kisgyerek, őt ez annyira nem viseli meg, feltéve, ha anya mellette áll és nem hajtja, nem megy a gyerekkora rovására.
Egész egyszerűen büszke vagyok a gyerekeimre, és örülök, ha ezt mások is látják, másoknak is tetszenek. Nem akarok milliókat kereső menedzseranyuka lenni, bár ha Dóri eltartana bennünket, az nem lenne rossz. Viccen kívül, addig csinálják, amíg élvezik, amíg mi bírjuk a hurcolászást, és remélem, hogy szép emlék marad nekik - akár folytatódik a "karrierjük", akár nem.
Ha már Londonban voltunk, készítettem pár fényképet, bár igazából azért vittem magammal a gépet, hogy a fotósokat, sminkeset fényképezhessem, de sajnos nem engedték meg. Így maradt a város, íme: London
Nem a kifutók drogos világára gondolok, és nem is az én egykor dédelgetett álmom (egyébként soha nem volt ilyen) szeretném valóra váltani, egyszerűen csak mint minden szülő, elfogult vagyok a gyerekeimmel, szépnek látom őket. Még Magyarországon elvittem egyszer Timit, Gergőt és Dórit egy válogatásra, ahol Timit szerették volna gyerekmodellnek. Akkor - már nem emlékszem, mi okból, talán a pénz... - ez nem jött össze.
Most, hogy Dóri egyre nyúlik (már lassan két fejjel magasabb, mint én), szépül és Timinek is kinőtt elöl a hiányzó foga, arra gondoltunk, tehetnénk egy próbát. Regisztráltam őket egy honlapon, ahol x összeg befizetése után küldenek folyamatosan ajánlatokat, amire az ember jelentkezhet, ha akar. Valóban, hetente kapom a hírlevelet, tele különféle fotózási, modellkedési, színészi ajánlatokkal. Párra beküldtem a fotójukat, amely viszonylag közel van, korban megfelelő és nem főszerepet kell eljátszani...
Az egyik ügynökség behívta őket egy időpontra, megbeszélésre. Mindannyian mentünk, hisz apa vezet, én ott szeretnék lenni mindenhol, a négyből kettőt meg nem hagyunk otthon egyedül. Thida, egy nagyon kedves ferdeszemű fiatal lány volt az ügynökség képviselője, akinek nagypapája magyar. Elmondta, hogy ők kizárólag tévéfelvételekkel foglalkoznak, de persze van olyan, ahol nem kell megszólalni, vagyis a lányaink alkalmasak lennének erre is... De ehhez kéne szerződés, adatlap, portfólió vagyis képek. Ők dolgoztatnak fotóstúdiókkal, ismer fotósokat, de persze, mehetünk bárhova fotókat készíttetni, de minden ügynökség kér fotót, tehát előbb-utóbb szükség lesz rá. Felajánlotta, hogy ha több gyerek fotózkodik, kedvezményt tud ígérni, és profi fotós csinál róluk képeket (aki például a Vogue-nak is dolgozik - utánanéztem, valóban).
Így rászántunk magunkat és persze egy bizonyos összeget, hogy elkészítsük a két lány portfólióját. Katát nagyon bűvölte a hölgy, de makrancos kisasszony nem akart kötélnek állni, hogy esetleg egyszer ő is szerepeljen. Sajnos, hiába kis angyalka Kata, szöszi, bájos, ennivaló, ha megmakacsolja magát, nem lehet őt rávenni semmire. Így pedig egyetlen fotós, ügynökség sem fog majd vele tudni dolgozni - és nem is akar.
Megbeszéltük, hogy Dóri és Timi fotózása mennyibe fog kerülni, aláírtunk egy előszerződést, adatokat felvették. Nagyon korrektnek tűntek, a képekre nem kérnek kizárólagosságot, szabadon felhasználhatjuk, elvihetjük őket más ügynökségekhez, és mintegy 100-150 képről beszélünk. Ha egyetlen munkát sem kapnak, akkor is, legalább ennyi profi képünk van a gyerkőcökről...
Nos, ma megvolt ez a fotózás is. Két hete elküldték, hogy kb. milyen típusú ruhákat vigyünk magunkkal, háromféle ruhastílust fotóznak: egy nyári, virágos ruhásat, egy trendi farmeros-kockás inges összeállítást és egy elegánsabb trendit. Tegnap kivasaltam a fél bőröndnyi ruhát, ma felpakoltuk a családot és irány London - természetesen megint ment mindenki, de legközelebb nem visszük a két maradékot, keresünk rájuk vigyázó felnőttet. London belvárosában van a fotóstúdió, először láttam élőben ilyet. Több helyiségben, teremben paravánok, lámpák, kábelek, hátterek, három fotós dolgozott több modellel. Egy társalgószerű sarokban lehetett lepakolni a bőröndöket, táskákat, felakasztani a fogasokra a ruhákat - amelyekből a stylist válogatott. Öltözni az óriás fürdőszobában lehetett, majd irány a sminkrészleg. Dórit másfél órán keresztül sminkelték, előtte a haját csinálták meg, kb. 40 perc alatt. Valószínűleg annyi lakkot fújtak rá, ami a piramisokat is egyben tartaná... Timi arcán csak néhány karcolást tüntettek el, kicsit felborzolták a haját és kész is volt. Ugyanaz a fotós fotózta őket, több helyszínen, Dórit még a tetőre is kivitték. Néhány fotót megmutattak gépben, káprázatosak. Több mint három órát voltunk ott, Gergő laptopozott, Kata viszont nagyon unatkozott (na jó, Gergő is). Annyira zavarta, hogy Timivel és Dórival ennyit foglalkoznak, hogy a végén nekiállt hisztizni, hogy őt miért nem fotózzák. Többen szemet vetettek kicsi szöszinkre, a fotós is bepróbálkozott nála. Úgy tűnik, kifogott egy hisztimentesebb pillanatot, mert Katát kézen foghatta, felültette egy ablakba és csinált róla pár fotót - még pózolt is neki.
Dóri és Timi nagyon élvezték a felhajtást, hogy minden körülöttük (és persze a többi modell körül) forgott. Három lány volt az összekötő, valahol félúton a modellügynökség és a stúdió között, vagyis ők segítettek mindenben, nagyon szolgálatkészek voltak. Jövő héten ők fognak jelentkezni, szólnak, ha elkészültek a fotók, utána be kell menni Thidához, ott közösen kiválogatjuk a portfólió anyagát, megkapjuk a képeket, aláírjuk a szerződést, megnézi, van-e munka jelenleg nekik és esetleg ajánl egy-két másik ügynökséget is.
Dórit egészen elbűvölte ez a világ, nagyon élvezi a pörgést, a sürgés-forgást. Mondtam neki, hogy én nem tudnám ezt csinálni: bőrönd bepakol, futás a stúdióba, öltözés, smink, haj, fotózás, futtában átöltözés, újra haj, másik smink, megint öltözés, ha vége, bőrönd bepakol, éhenhalás széle, valahol evés, futás másik város, másik ország, bőrönd... és minden elölről. Neki ez nagyon tetszik, azt mondta, ő tudna így élni... Nem ilyen életet szánok neki, de amíg tetszik, esetleg hívják őt, hát legyen. Timi pedig még bájos kisgyerek, őt ez annyira nem viseli meg, feltéve, ha anya mellette áll és nem hajtja, nem megy a gyerekkora rovására.
Egész egyszerűen büszke vagyok a gyerekeimre, és örülök, ha ezt mások is látják, másoknak is tetszenek. Nem akarok milliókat kereső menedzseranyuka lenni, bár ha Dóri eltartana bennünket, az nem lenne rossz. Viccen kívül, addig csinálják, amíg élvezik, amíg mi bírjuk a hurcolászást, és remélem, hogy szép emlék marad nekik - akár folytatódik a "karrierjük", akár nem.
Ha már Londonban voltunk, készítettem pár fényképet, bár igazából azért vittem magammal a gépet, hogy a fotósokat, sminkeset fényképezhessem, de sajnos nem engedték meg. Így maradt a város, íme: London
2011. január 1., szombat
Január, február - repkedés...
A két nagy - a laptop mellett - repülőjegyet kapott ajándékba. Január 14-én hazamennek három napra, és úgy jönnek vissza, hogy apám és a felesége is jön velük, ők 5 napig lesznek nálunk. Dórinak és Gergőnek nem sok ez a három nap, de sajnos többet nem mehetnek, majd csak ha szünet lesz. Így is péntek éjfélkor szállnak le Ferihegyen, és hétfőn este jönnek későn haza...
Anyuékat is repülőjeggyel leptük meg, ők február végén jönnek 5 napra, amikor itt szünet lesz az iskolában. Így hétfőtől péntekig élvezhetik az összes gyerekemet.
A tervek szerint mi áprilisban mennénk haza, akkor lesz újabb iskolai szünet, majdnem három hét. Már nézegettem a repülőjegyeket, de még (vagy már) nagyon drága. A wizzairt szoktam nézni, a legolcsóbb jegyár, amin náluk lehet repülni, 5990 Ft (egy útra) vagy 16,99 font. Tehát egy oda-vissza út, ha sikerül kifogni, utalási költséggel együtt max. 15000 Ft vagy max. 40 font. Ez egy főre egyáltalán nem sok, ha az ember egy évben egyszer-kétszer rászán ennyit, de hatunknak ez nem olcsó mulatság, főleg, hogy az április jegyárak ennél jóval magasabbak. Remélem, megy még lejjebb is.
Ha minden igaz, mi öten korábban mennénk haza, Bandi csak később jönne utánunk, az utolsó pár napra, mert neki nincs annyi szabadsága, és együtt jönnénk húsvét utáni nap haza... De mint tudjuk, ember tervez... majd meglátjuk.
Anyuékat is repülőjeggyel leptük meg, ők február végén jönnek 5 napra, amikor itt szünet lesz az iskolában. Így hétfőtől péntekig élvezhetik az összes gyerekemet.
A tervek szerint mi áprilisban mennénk haza, akkor lesz újabb iskolai szünet, majdnem három hét. Már nézegettem a repülőjegyeket, de még (vagy már) nagyon drága. A wizzairt szoktam nézni, a legolcsóbb jegyár, amin náluk lehet repülni, 5990 Ft (egy útra) vagy 16,99 font. Tehát egy oda-vissza út, ha sikerül kifogni, utalási költséggel együtt max. 15000 Ft vagy max. 40 font. Ez egy főre egyáltalán nem sok, ha az ember egy évben egyszer-kétszer rászán ennyit, de hatunknak ez nem olcsó mulatság, főleg, hogy az április jegyárak ennél jóval magasabbak. Remélem, megy még lejjebb is.
Ha minden igaz, mi öten korábban mennénk haza, Bandi csak később jönne utánunk, az utolsó pár napra, mert neki nincs annyi szabadsága, és együtt jönnénk húsvét utáni nap haza... De mint tudjuk, ember tervez... majd meglátjuk.
Boldog új évet!
Először is szeretnék mindenkinek - aki olvassa a blogomat és aki nem - nagyon boldog, boldogabb új évet kívánni!
Túléltük az ünnepeket, mindenkin végigment a köhögős-lázas-orrfolyós betegség, kivéve engem. Én valamiért megúsztam. Vagy azért, mert annyira le voltam már fáradva, kimerülve, hogy azt gondolta a vírus, szegény, ne bántsuk már még jobban, hagyjuk őt békén... vagy mert hetek, hónapok óta rendszeresen iszom Actimelt (ez itt a reklám helye). Tényleg nem tudom, mitől maradtam ki, de csak örülni tudok. És a többiek is, mert így volt, aki ápolja őket, felváltva és/vagy egyszerre...
Az ünnepi ételek és sütik többsége a kukában landolt, megfogadtam, hogy legközelebb akkor sütök sütit, amikor térden állva könyörögnek (a mai tiramisu kivétel). Tegnap, azaz az óév utolsó napján semmi érdemleges ünneplés nem történt. Előző éjjel nem tudtam aludni (Bandi sem), így majdnem hajnali 3-ig tévéztünk. Következésképpen egész nap nyomott voltam, hisz én felkelek a kicsikhez reggel, nem engedhetem meg magamnak, hogy délig aludjak, mint a többiek. Próbáltam délután lefeküdni aludni egy-két órát, hogy bírjam éjfélig, de persze mindenkinek akkor van szüksége rám, vagy épp akkor bőg, ordít, nevet, kiabál, bármilyen olyan tevékenységet végez, amely alkalmas az alvás megzavarására.
Elkezdtünk este társasjátékozni (sok régi is van, és Jézuska is hozott újakat), Kata 10-ig volt fent velünk, Timi 11-ig, de amikor ő is lefeküdt, Dórival már nagyon kókadtunk. Bandi elkezdte felolvasni egy új játék szabályzatát, amit éjfélkor a pezsgővel szakítottunk meg... Egy kört próbáltunk játszani, de mivel annyira álmosak voltunk, hogy kis híján ráborultunk az asztalra, inkább elmentünk aludni. Körülbelül ennyi volt a szilveszteri ünneplés. Ma a fiúk délig aludtak, spórolósak, mert így a reggeli legalább kimaradt...
Megvolt a szokásos lencsefőzelék (hárman esszük, a többieknek persze mást készítettem), már csak a gazdagságot várjuk az új évben...
Az ünnepek alatt fotóztam egy keveset - a vadiúj, Jézuskától kapott állvány segítségével, íme az eredmény:
Állványos képek
Köd 1.
Köd 2.
Túléltük az ünnepeket, mindenkin végigment a köhögős-lázas-orrfolyós betegség, kivéve engem. Én valamiért megúsztam. Vagy azért, mert annyira le voltam már fáradva, kimerülve, hogy azt gondolta a vírus, szegény, ne bántsuk már még jobban, hagyjuk őt békén... vagy mert hetek, hónapok óta rendszeresen iszom Actimelt (ez itt a reklám helye). Tényleg nem tudom, mitől maradtam ki, de csak örülni tudok. És a többiek is, mert így volt, aki ápolja őket, felváltva és/vagy egyszerre...
Az ünnepi ételek és sütik többsége a kukában landolt, megfogadtam, hogy legközelebb akkor sütök sütit, amikor térden állva könyörögnek (a mai tiramisu kivétel). Tegnap, azaz az óév utolsó napján semmi érdemleges ünneplés nem történt. Előző éjjel nem tudtam aludni (Bandi sem), így majdnem hajnali 3-ig tévéztünk. Következésképpen egész nap nyomott voltam, hisz én felkelek a kicsikhez reggel, nem engedhetem meg magamnak, hogy délig aludjak, mint a többiek. Próbáltam délután lefeküdni aludni egy-két órát, hogy bírjam éjfélig, de persze mindenkinek akkor van szüksége rám, vagy épp akkor bőg, ordít, nevet, kiabál, bármilyen olyan tevékenységet végez, amely alkalmas az alvás megzavarására.
Elkezdtünk este társasjátékozni (sok régi is van, és Jézuska is hozott újakat), Kata 10-ig volt fent velünk, Timi 11-ig, de amikor ő is lefeküdt, Dórival már nagyon kókadtunk. Bandi elkezdte felolvasni egy új játék szabályzatát, amit éjfélkor a pezsgővel szakítottunk meg... Egy kört próbáltunk játszani, de mivel annyira álmosak voltunk, hogy kis híján ráborultunk az asztalra, inkább elmentünk aludni. Körülbelül ennyi volt a szilveszteri ünneplés. Ma a fiúk délig aludtak, spórolósak, mert így a reggeli legalább kimaradt...
Megvolt a szokásos lencsefőzelék (hárman esszük, a többieknek persze mást készítettem), már csak a gazdagságot várjuk az új évben...
Az ünnepek alatt fotóztam egy keveset - a vadiúj, Jézuskától kapott állvány segítségével, íme az eredmény:
Állványos képek
Köd 1.
Köd 2.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)