Végre egy kis siker

A hét eleje, illetve nagy része elég eseménytelenül telt. Szerdán Kata megkapta az oltást, amelyet a magyarországi hatéveskori oltással ellentétben itt nem a vállba adnak, hanem a combba, mindjárt kettőt, egyet a bal, egyet a jobb combba. Szerencsére nem fájt neki, nem sírt, gyorsan túl lettünk rajta.
Csütörtökön kilyukadt az autó bal hátsó kereke. Teljesen lapos lett, megpróbáltam felfújni, de csak úgy süvített ki a lukon a levegő. Vagyis végleg tönkrement. Gondoltuk, semmi vész, veszünk egy másikat, kicseréljük. DE. Eddig a két elsővel mindig gond volt, eresztettek, kétnaponta fújattuk a benzinkúton, így célszerű mindjárt mind a négyet cserélni - persze aranyárban. Ráadásul a négy csavarból három normál kerékcsavar, amit a hagyományos csavarkulccsal ki lehet tekerni, a negyedik pedig minden autónál speciális, és majdnem minden autónál más is, ezekhez gyártanak külön fejet, amit rá kell tenni a csavarkulcsra, és így kicsavarni. Nos, ez nekünk nem volt meg. Lehet utánrendelni, de ennek kódja van, amit persze szintén nem tudunk. Van olyan cég, amely a tulaj kifejezett kérésére vállalja a kerék leszedését, és új feltételét - de ez már iszonyú drága. Majdnem annyi lett volna a négy kerék, mint maga az autó volt. Lehetőségként felmerült, hogy kifizetjük a kerékcserét, és akkor a négy kerék többet ér majd, mint az autó, vagy veszünk egy másikat.
A helyzetet megkönnyítette, hogy az államtól végre valahára kaptunk némi pénzt (nem a családi pótlékot még), sok-sok hónap után először. Gondoltuk, veszünk részletre egy jobb, újabb autót, és mindjárt olyat, amelybe mind a hatan beleférünk. Eddig, ha menni akartunk valahova, vagy nem mentünk, vagy Szabolcsékat megkértük, jöjjenek ők is, és a két autóba befértünk mindannyian. Kiderült, hogy nem olyan egyszerű "hitelt" kapni. Ugyan itt nincs hosszas elbírálás, beadandó papírok, igazából semmi, egész egyszerűen diszkrimináció van. A jogosítványunk (mindkettőnké) újfajta, érvényes az Európai Unióban, így itt is. Kérhetnénk UK-jogosítványt, egész egyszerűen be kell menni a postára, kitölteni egy nyomtatványt, befizetni x összeget (nem is sokat), és pár napon-héten belül megkapja az ember lánya a jogosítványt. Nem kötik semmilyen vizsgához, feltételhez, de pénzkidobásnak tartjuk, hisz a sajátunkkal is vezethetünk. Ennek ellenére az egyik ok, amiért nem adják részletre az autót, az az, hogy nem UK-jogosítványunk van, hanem "csak uniós". Okként mondták még többek között (más cégnél), hogy nem vagyunk elég régóta itt, sem az országban, sem a városban, sem Bandi a munkahelyen, vagyis elutasításra okot bőven tudnak mondani, valószínűleg egész egyszerűen külföldiek vagyunk, és mint ilyenek, nem megbízhatóak.
De végül csak találtunk megoldást, és autóhoz jutottunk. Íme, a gyönyörűség:

Szabolcsék annak idején, a költözéskor a házzal együtt vettek több dolgot is, amit a tulaj otthagyott. Aztán némelyikről kiderült, hogy mégsincs szükségük rá, kérdezték, esetleg nekünk kell-e. Egészen pontosan egy galériaágyról és egy tévéről van szó. A galériaágy Gergőnek tökéletes, az oldalában szekrény, alatta íróasztal, fiókokkal, polcokkal, pont passzol a szobájába, ráadásul az ő ágya még a költözés előtt tönkrement, így már régóta gondolkodtunk egy ágycserébe. A tévét igazából nem akartuk, de kiderült, hogy beépített dvd és videó van benne, ráadásul egy fali tévétartó állvánnyal együtt adják, mégis megvettük. A kicsiknek így Bandi ma felfúrta a falra a tévét, és nincs felesleges állvány, dvd, nem tudnak semmit nyomogatni, egyre szépül a szobájuk. Az elmúlt időszakban vettünk itt-ott polcos, könyves, fiókos szekrényeket, lassan már egész lakásformája lesz a háznak, a szobáknak, fogynak a kartondobozok, szép lassan minden a helyére kerül.
Ha minden jól megy, egy-két hét múlva függönyöket is beszerzünk (végre találtam), szépen megvarrom mindent, felrakom, és akkor sikerül végre otthonossá varázsolni a házat (az adott kereteken belül persze).
Sokan tudják, de van, aki még nem: csütörtökön utazom haza 5 napra (4,5). Kimondhatatlanul örülök neki, csak a repülőút ne lenne... Napok óta repülős rémálmaim vannak, pedig nagyon igyekszem nem a repülésre gondolni, hanem az otthonlétre. Azt hittem, ez a sok nap elég lesz mindenkit végiglátogatni, elbeszélgetni barátokkal, rokonokkal, bulizni stb., de akárhogy számolgattam, nem jut mindenkire időm. Sok olyan ember lesz, akit nem fogok tudni meglátogatni, és nem rangsorolás alapján megyek el senkihez. Próbálom beosztani az időt, és csak lazítani, nem görcsölni azon, kit, mikor és miért nem látogatok meg. Így MOST kérek elnézést mindenkitől, akivel most nem fogok találkozni, tavaszra, nyárra tervezek, tervezünk egy újabb utazást, akkor bepótolom mindazt, amit most elmulasztok. Feltéve, ha még egyszer az életben repülőre ülök...

Health visitor és könyvtár

Még tanév elején ki kellett töltenem az iskolában mindkét kisebb lánynak egészségügyi papírokat. Itt az iskolai első oltást a gyerekek 4-5 éves koruk között kapják meg, hiszen akkor mennek iskolába. Otthon viszont csak 6 éves korban, tehát Kata nincs ellátva a megfelelő oltással. Ezért bejelöltem, hogy ezzel kapcsolatban vegyék fel velem a kapcsolatot az egészségügyi szolgálattól. Kaptam is nemrég egy levelet, felhívtam a védőnői szolgálatot, ahol megbeszéltem velük, hogy csütörtökön (28-án) elmegyek oda Katával. Nagyvonalakban elmondtam, miről is van szó, mondták, szeretettel várnak bennünket.
Csütörtökön időre megjelentünk, kicsit furcsa a gyerekklinikának nevezett épület, nem lehet csak úgy bejutni, csak belülről nyitható váróterem van, a recepción engedik be oda az embert, ha már bejelentkezett. Nemsokára odajött az egyik védőnő (gondolom), áthívott minket a védőnői helyiségbe. Ahol több védőnő is volt, több szülő és gyermekek is (picikék). Mindenki keresztbe-kasul mászkált, vetkőztették a kisbabákat, méregették, furcsa volt, hogy nem egy szülő egy védőnő párosítás van, mint otthon. Mikor elmondtam, hogy miért jöttem, kicsit furán néztek rám, részint, mert ekkora gyerekkel már nem kell járni védőnőhöz, részint, mert nem ők adják be az oltóanyagot, hanem a háziorvosnál lévő nurse. Kicsit morcos lettem, hisz előre telefonon megbeszéltem velük ezt. Ahol azt is elmondták, hogy kapok majd egy "vörös könyvet", itteni gyerekgondozási kiskönyvet, hogy legyen nekem, pontosabban Katának olyan.

Nos, ezt sem akarták odaadni, mert már nagy a Kata, nemsokára öt lesz, és főleg a születéskori adatok, látogatások fontosak. Nem hagytam magam, kiharcoltam egy ilyen könyvet neki (ha már megígértem), megmérettem a súlyát és a magasságát, így hamar megkaptam, hogy túlsúlyos a gyerek. Ezután átmentünk a háziorvoshoz, ahol kértem időpontot, 3-án megyünk délután oltásra, kíváncsi leszek...
Ma délelőtt voltam a helyi könyvtárban. Belépőkártyám (tagságim) már volt, hiszen online igényeltem még régebben, de még sosem voltam ott. Egy régi munkatársam megkért, hogy írjak rendszeresen cikket a természetgyógyászattal foglalkozó honlapjukra, ehhez viszont bele kéne ásnom magam a témába, bővítenem kéne az ismereteimet, főleg, hogy nem általánosságban kellene erről írnom, hanem kifejezetten az angliai jellemzőkre kíváncsiak (hogyan kúrálják magukat az angolok otthon, milyen gyógymódok vannak stb.). Odamentem a recepciós hölgyhöz, aki nagyon készséges volt, gépen megkereste, hogy melyik könyvek érdekelhetnek engem, majd odavezetett a polchoz. Tizenkét könyvet vehetek ki egyszerre, de ennyit képtelen lennék elolvasni és kielemezni három hét alatt, így most ötöt vettem ki. Fogtam a kezembe a könyveket és mentem hozzá, hogy akkor ezeket kérem. Az automatához irányított, ahol némi segítségre szorultam.

Még nem láttam ilyet (kőkorszakban éltem eddig): egy bankautomatához hasonló szerkezethez léptünk, érintőképernyős, alul lukkal (polcszerűség). A polcra kellett helyeznem a könyveket, ahol a szerkezet rádiófrekvenciás azonosítóval (RFID) letapogatta a könyveket (van bennük ehhez megfelelő címke beleragasztva), és fél percen belül kiírta a képernyőre az öt könyv címét, íróját, azonosítóját. Leolvastattam a kártyámat, majd kértem, hogy nyomtassa ki az ellenőrző szelvényt (mint egy parkolásnál), és máris a kezemben volt egy blokk nagyságú lista a tagszámommal, a könyvek címével, a visszahozatali határidővel. Ha visszaviszem a könyveket, odamegyek az automatához, odarakom a könyveket, megnyomom a return gombot, ugyanígy beolvassa, nyugtázza, majd a könyveket odatehetem a mellette lévő könyvespolcra, és mehetek is. Még csak beköszönnöm sem kell. Bámulatos, mire képes a korszerű technika...

Anyuék, London Eye, Halloween

Hétfőn reggel megjöttek anyuék. Mivel nem fért el kézipoggyászban a kb. 38 kilónyi élelmiszer, amit hoztak, így külön feladtak egy bőröndöt (amit hazafelé majdnem üresen vittek vissza). Hoztak mindent, mi szem-szájnak ingere: igazi biai Czimer-kolbászt, párizsit, töpörtyűt, túró rudit, túrót, krémtúrót, tésztákat, sóskát, zellerlevelet, csupa olyan dolgot, amit itt nem kapni. Hétfőn szép idő volt, sétáltunk egy nagyot a belvárosban és a közeli parkban. Anyu nem tudott betelni a sok zölddel és a mókusokkal.

 

Hétfő este ünnepeltük anyu és Dóri közös szülinapját. Anyunak fényképezőgépet vettünk, amit mindjárt be is üzemelt, és nem győzött vele újabb mókusokat fényképezni... Egy tortát csináltam, anyunak, de közösen ünnepeltek. Dóri ajándékba jegyeket kért még régebben a London Eye-ra, ahova barátnőjével, Timivel szeretett volna elmenni. Mivel egyedül nem akartuk őket elengedni Londonba, így lebeszéltem őket róla. Viszont kitaláltuk, hogy Bandi elmehetne velük szombaton, ő is szívesen felülne az óriáskerékre. Így Dóri három jegyet kapott születésnapjára ajándékba.

Dóri anyuéktól kapott felsőjében, kezében a jegyekkel

Kedden pocsék időnk volt, beültünk a kocsiba, megmutattam a gyerkőcök iskoláit, aztán elmentünk vásárolni az egyik nagyobb szupermarketbe. Szerdán délelőtt volt még szép idő, így Bandi elvitte őket a város másik nagyon szép parkjába (amit ismerünk), mielőtt hazautaztak. Borzasztó hamar elrepült ez a két és fél nap.
Bandi kivitte anyuékat szerdán napközben a repülőtérre, és amelyik géppel anyuék mentek, azzal jött Timi, Dóri legjobb barátnője, volt osztálytársnője. Így aznap este újra ünnepeltünk, új tortával.
Átjöttek Szabolcsék is, felköszöntötték ők is Dórit.
A lányok csütörtökön és pénteken is csavarogtak, vásárolgattak a városban. Szombaton pedig mentek Londonba. Nagyon élvezték mindhárman az egész délutánt, vettek maguknak (és nekünk is) I love London-os pólót, valamint rengeteg fényképet készítettek.

Vasárnap délelőtt a lányok shoppingoltak (újfent), a délután pedig a tökfaragásé volt, mivel este halloweent ünnepeltünk. Mindannyian beöltöztünk, az összes gyerek Timivel kibővülve este 6 körül elkezdte járni az utcákat, cukrokat gyűjtve. Sikerélményük volt, becsöngettek sok helyre, "Trick or treat" fenyegetés után mindenhol csokit, cukrot kaptak. Miután hazajöttek, hozzánk is többen becsöngettek, mi is jól teletömtük a gyerekeket édességgel, ami maradt, annak nagyját pedig még este megettük. Minden gyereket, aki hozzánk jött, tisztes távolból felnőtt kísért, itt nem divat egyedül elengedni a kisebbeket még nappal sem.

Vasárnap napközben megérkezett a másik élelmiszer-szállítmány is, az Ízek otthonról cégtől rendeltem sok olyan dolgot, amit anyuék nem tudtak volna elhozni (hűtést igénylő árukat, folyadékot, többek között finom tokaji borokat és fütyülős mézes pálinkát...), az áraik korrektek, csak ajánlani tudom őket.
Ma reggel Bandi elvitte Timit a reptérre, a gyerekek mentek iskolába, én pedig egész nap sétáltam a városban. Voltam angolon, ahol hárman képviseltük a külföldi tanulókat, így nem vettünk új leckét, hanem beszélgettünk, nyelvtani kérdésekről és magánéletről egyaránt. Előtte beültem a könyvtárba, de erről egy másik bejegyzésben, mert tématúlcsordulással találtam magam szemben már így is...

Pre-halloween - és újabb egy hét

Újabb hét telt el. Olyan gyorsan rohannak a napok, néha csak azt veszem észre, már megint hétvége, már egy hete nem írtam a blogba. Kicsit csitultak (hála Istennek) a dolgok, épp senki nem beteg, senkit nem műtenek, mégsincs napközben időm arra, hogy írogassak.
Hétfőn voltam angolon, két újabb külföldivel gyarapodott a csoport, Santiagóval (Fülöp-szigetek) és Keisa-val (Lengyelország), páran kimaradtak vagy csak hiányoztak, így mindig mások vannak órán. Csütörtökön élveztem a tanfolyamot, a hallgatási képességről volt szó, meghívott előadónk, Roberta igazán látványos tesztekkel, feladatokkal mutatta meg, hogyan kell egy emberre teljes mértékben odafigyelni, mit hogyan kell csinálni. A szünetben alaposan kikérdezett az itteni életünkről, nagyon kíváncsi volt, hogy élünk, mit dolgozunk, a gyerekek hova járnak stb.
Dóri és Gergő a héten jól boldogult, elég sok leckéjük, értelmezni valójuk van, amit hazahoznak és fordítani kell. Dóri sokkal többet hoz haza, és néha 2-3 napba is beletelik, mire végzünk hárman a fordítással...
Timi egész héten "rossz" volt, Mr. Garnham nem volt vele megelégedve. Értesítést kaptunk az igazgatónőtől, hogy Mr. G. elmegy a karácsonyi szünet után, helyette Miss Kerry Aldermann fog jönni, aki nagyon nagy tapasztalattal rendelkezik. Ebből a levélből tudtam meg, hogy Mr. G. tavaly jött, és ez volt az első éve tanárként. Sajnálom, hogy elmegy, mert már egész kezdtem megkedvelni.
Pénteken volt az utolsó tanítási nap, november 1-ig őszi szünet van. Mivel 31-én van Halloween, ezért az utolsó napon mindenki jelmezbe öltözött. Mr. G. Frankensteinnek öltözött, Mrs. Jones fekete macskának, Miss Marsh igazi boszorkának, az igazgatónő pedig lila angyalnak, még a glóriája is lila volt.
Az én kicsi lányaim pedig önmagukat adták, boszorkányok voltak.

A jelmezekért lejártam a lábam, vagy nagyon drága és ronda ruhák voltak, vagy nem volt megfelelő méretben, vagy a színösszeállítás nem tetszett, végül a képen látható ruhákat sikerült vadásznom (több helyről így is).
Szombaton végre meglátogattuk Francest, akivel együtt járunk tanfolyamra. Öt vagy hat kutyája van, és még ennél is több macskája. Bandi, Dóri és én mentünk vásárolni, előtte beugrottunk hozzá egy fél órára. Sütöttem neki csokitortát, még a tanfolyamon beszélgettünk (már többször is), hogy mennyire szereti az édességet, csokit, cukrot, és szóba került, hogy anyuék jönnek 25-én és születésnapokat ünneplünk tortákkal. Mikor mondtam, hogy két tortát is sütök, kijavított, hogy hármat... Így megleptem egy tortával, cserébe a meghívásért. Frances után átmentünk Watfordba, végignéztük az ottani összes áruházat, függönyt akarok venni a házba. Már a lábamat lejártam, de nem találtam értelmes függönyt, amit kitennék az ablakba. Vagy silány, keskeny, ronda és/vagy iszonyú drága. Most a netet böngészem, próbálok mindenkinek megfelelő méretű, színű anyagot keresni és megvarrom a függönyöket, kész függönyt ennyiféle ablakra képtelenség kapni.
A jövő hét eseménydús lesz, holnap jönnek anyuék három napra, szerdán jön Timi (Dóri barátnője) hat napra, anyunak és Dórinak szülinapja lesz, úgyhogy lesz majd élménybeszámoló a hétvégén, illetve inkább november 1-jén, hisz 31-én Halloween, és nagyon készülünk, még én is beöltözök...

Bandi itthon, Dóri suliban, én magam alatt

Kedden (12-én) reggel Dórit elvittem a suliba, a kicsiket Zsuzsa vitte el az ő iskolájukba. Átadtam Dórit Mrs. Cansicknek, aki mondta, hogy felkíséri az osztályába, délután majd Gergővel együtt jöhet haza. Így otthagytam az elsőszülöttemet pánikkal, félelemmel, könnyekkel, jajnehagyjitt-tekintettel az arcán. Délutánig folyamatosan aggódtam, hogy esetleg felhívnak (vagy ő), hogy menjek érte, vagy esetleg úgy jön haza, hogy ő ide többet nem megy. De nem. Az én ügyes-okos lányom túlélte az első napot, és azóta többet is. Igaz, hogy eltéved, nem talál meg mindent, megkérdezni nem tudja, de lelkes. Médiaórán nagyon sok mindent megértett egyik nap, földöntúli boldogság öntötte el, egész délután vigyorgott. Van, amit nem ért, szinte folyamatosan ülnek a számítógép előtt, és bénábbnál bénább fordítóprogramokkal próbálják megértetni magukat egymással (tanárok és diákok is).
Pénteken az egyik lánytól kapott egy levelet, ő egész héten segítette Dórit. Többen vannak így ezzel, néha öten-hatan próbálják kézzel-lábbal elmagyarázni, miről is van szó éppen. Íme, az említett levél:

Bandit kedden délután kiengedték a kórházból. Láza nem volt, a fertőzésre kapott még pár napnyi antibiotikumot. De hogy ne legyen ennyire egyszerű, iszonyú csúnya, nagy afták lepték el az egész száját, kívül-belül. Nyelni, rágni nem tud, egész nap borzalmasan fáj neki. Erre is kapott gyógyszert a kórházban, amit nem tudtak azonnal kiadni, így vissza kellett mennünk szerdán érte Watfordba. Azóta ecsetel reggel-este, már múlóban vannak a rondaságok, de még mindig nehezen eszik, a családi puszilkodásokat meg teljesen mellőzzük...
Említettem, hogy az angol tanfolyamon találkoztam egy szlovák lánnyal, Andreával. Múlt héten nem volt angolon, ezen a héten hétfőn pedig én nem voltam, mert látogatóban voltam Bandinál. Már le is tettem arról, hogy találkozom vele újra, a telefonszámát pedig elfelejtettem elkérni. Nos, szerdán összefutottam vele a kicsik iskolájában, kiderült, az ő nagyobbik lánya, Izabella is odajár. Eddig azért nem láttam, mert a barátnője vitte a saját lányát és Andreáét is, de a barátnő elment dolgozni, és mostantól Andrea hozza-viszi a két lányt. És ezért nem tud Andrea járni angolra sem, mert a barátnő munkaideje ütközik a tanfolyam időpontjával. Megmutatta, hol laknak (egy utcányira az iskolától), azt mondta, bármikor szívesen lát. Pénteken éltem is ezzel, reggel meglátogattam. A kislánya, Julia is otthon volt, valamint az említett barátnő is, akit - ha jól emlékszem - Elenának hívnak. Ő egy árva szót sem beszél angolul, három hónapja jött a kislányával Andrea unszolására Angliába, azóta ott laknak náluk egy vendégszobában. Otthon rossz volt a helyzetük, így bármennyire is nehéz nekik itt, mégis jobb. Andreával jól elbeszélgettünk, több mint egy órán keresztül, megbeszéltük, hogy ha van kedvem és időm, bármikor átugorhatok hozzá egy kávéra, egy beszélgetésre.
Csütörtökön megvolt a home visitor kurzus harmadik alkalma. Egy részről nagyon jó volt, más részről borzalmas. Vendégelőadónk, Christine előadásából nem sokat értettem, az azt követő beszélgetésből már többet. Sam, a koordinátor látta rajtam, hogy részint fáradt vagyok, részint nem mindent értek, oda is jött megkérdezni, hogy segítsen-e. Igen, elkélt a segítség. A téma a gyerek fogyatékossága a családban volt. Az autizmustól kezdve, a süketnémaságon át a kerekesszékig mindenen keresztül-kasul rágtuk magunkat. Amikor az autizmus és az Asperger-szindróma közötti különbséget ecsetelték, néha elvesztettem a fonalat, és arra gondoltam, hogy csak érjen véget a nap, mert nem tudok ennyi információt még magyarul sem feldolgozni, nemhogy angolul. Azt hiszem, a tanfolyam elvégzése után nem biztos, hogy bele akarok vágni ebbe az egészbe. Hétvégén összeírtam az egész tanfolyam papíranyagából mindazon szavakat, amelyeket nem tudok, nem jut eszembe a magyar jelentés, pedig már százszor megnéztem, vagy pedig mindig eltévesztem. Nagyon-nagyon-nagyon sok szót jegyzeteltem ki. Megpróbálom megjegyezni, gyakorolni őket, hogy könnyebben értsem az anyagokat, és hozzá tudjak szólni. De mindig attól tartok, hogy éles helyzetben, egy családnál, ha nem értek valamit, nem azt értem, amit kellene, vagy félrehallok valamit, akár végzetes is lehet (szexuális zaklatásnál, bántalmazásnál vagy bármi olyannál, ami nem hétköznapi dolog). Komoly felelősséget kell vállalni a családért, és tartok ettől az egésztől. Persze ez még változhat a következő hat hétben, de lehet, hogy egy könnyebb dologgal kellett volna kezdenem az önkéntes munkát.

Astley Cooper - most már nagyon unom

Ma reggelre voltunk hivatalosak az Astley Cooperbe Dóri miatt. Mivel Bandi kiesett, segítséget kértem Zsuzsától (Szabolcs, az exkolléga felesége), ő már négy éve itt él, jobban ért mindent. És amilyen talpraesett vagyok otthon, olyan elesett egyedül itt, néha muszáj támaszkodnom valakire, még ha néha úgy is érzem, ezzel kihasználok másokat, hiszen valószínűleg egyedül is el tudnám intézni, esetleg hússzor visszakérdeznék vagy leíratnám, ha nem értem. Zsuzsa hozta kisfiát is, Áront, aki vasárnap lesz egyéves (meghívott minket a "szülinapi bulijába"). Pontosabban én mentem értük, miután Dórival elvittük a kicsiket. Ők a város másik felén laknak, egyelőre egy kocsijuk van - már vettek másikat, de még nem ért ide -, amit Szabolcs vitt magával.
Kellőképpen idegesen (Dóri és én) értünk négyen 9.20-ra az iskolába. A recepción mondtam, hogy Mrs. Cansickkel van találkozóm, plusz Dórinak szeretnék egyenruhát venni. A hölgy mondta, hogy akkor előbb inkább az egyenruha, mert Mrs. Cansick izé...ööööö.... nem is tudja, hol van....öööö... izé.... Már ekkor kezdtem mérges lenni. Dórinak megvettem az egyenruhát, felpróbálta a pulóvert, blézert stb. Akkora blézer kell, amelyikben elfér a hosszú keze, de olyan a válla, mintha bennefelejtették volna a fogast. Válltöméses, és talán még Arnold Schwarzeneggernek is bő lenne vállban. Sebaj, a lényeg, hogy megvan.
Képeket Dóriról (és vegyes dolgokról) itt lehet nézegetni:
http://picasaweb.google.hu/christy.biro/VegyesKepek#
Vártunk, vártunk és vártunk. Mrs. Cansick sehol, Dóri egyre elkeseredettebb, én egyre idegesebb, Áron egyre nyűgösebb lett. Egy idő után megkérdeztem, hogy mi a helyzet, azt mondták, legyünk türelemmel, keresik a hölgyet. Közben hallottuk, hogy telefonálgatnak ide-oda, akárki arra jött, mindenkitől megkérdezték, hogy nem látta-e, gondolom, kerestették az iskolában keresztül-kasul.
Miután már több mint egy órája ültünk ott, mindannyiunknak elfogyott a türelme... Ekkor jött ki egy hölgy, aki elnézést kért, nagyon sajnálta, de Mrs. Cansick nagyon elfoglalt, sok találkozója van, nem tud jönni. Dóri jöjjön be holnap (kedd) reggel, és minden rendben lesz. Néztem egyirányba... Minden rendben? Hisz még órarendje sincs, és gondok vannak a választott tantárggyal, egyáltalán, mindennel. Ő ebben sajnos nem illetékes, de majd holnap reggel 8.30-kor Mrs. Cansick ott lesz, és ő mindent elintéz a Dórival. De hát ő nem beszél angolul - jegyeztem meg csendesen... Ó, és Mrs. Cansick tudja ezt? Igen, tudja.
Így holnap reggel megint lesz egy köröm az iskolában. Most támasz nélkül maradok, majd Dórival egymást támasztjuk, bár ma kitört rajta a pánik délután, hogy ő ezt mégse, most és itt fél, inkább kihagyná stb. Próbálok bele lelket önteni, de elég nehéz. Főleg miután ma látta, hogy valaki felhívott, akivel viszonylag hosszan próbáltam beszélgetni, majd amikor letettem és a ki volt és mit akart kérdésekre csak annyit tudtam kinyögni, hogy fogalmam sincs, nem is csodálom. (Azt sikerült kiderítenem, hogy egy kórházból hívtak, Bandiról volt szó. Elmondtam, hogy Watfordban van, a neten megnéztem a számot, érdekes módon onnan hívtak, és engem, nem őt. De tényleg nem tudom, ki és miért.)
Reggel ráadásul a legrosszabb időben kell bemennem, hisz pont akkor kéne vinnem a kicsiket is. Így megint Zsuzsát kellett megkérnem (aki ugyan szívesen felajánlotta, de olyan lelkiismeret-furdalásom van emiatt), hogy jöjjön el a kicsikért és vigye el őket iskolába. Ez neki azzal jár, hogy kora hajnalban kiviszi Szabolcsot az állomásra (aki egyébként most Londonban dolgozik), így nála maradhat a kocsi. Hazamegy, vissza a város másik végére, hogy aztán egy órával később eljöjjön a gyerekeimért, aztán megint haza. Nem tudok elég hálás lenni neki, hisz ha ő most nem lenne, nem tudnám megoldani, hogy Dóri mellett legyek holnap reggel, és nem tudtam volna Bandi mellett lenni a műtétkor sem. Majd ha nagy leszek, meghálálom.
Azt hiszem, ha Dóri végre elkezdi az iskolát, örömünnepet ülünk... igaz, két hét múlva szünet. De legalább a szünetben csupa jó fog velünk történni, jönnek anyuék, jön Dóri barátnője, itthon leszünk pár napot közösen, átesünk életünk első halloweeni ünnepén (a boltok kínálatának háromnegyedét ezek a cuccok teszik ki), Bandi remélhetőleg egészséges és fitt lesz addigra, és mindenki very happy lesz.
Tudom, pár év múlva nevetve fogok mindezekre visszagondolni, de most... Szeretnék pár évvel idősebb lenni néha, hogy ezeken a nehézségeken túl legyek, túl legyünk.

Bandi hozza a formáját...

Az én drágám szombaton kidőlt. Belázasodott, nyomottan érezte magát, fájt a torka - ez utóbbi elvileg normális, a másik kettő már nem annyira. Vett be gyógyszert, pihengetett, aludt napközben, de csak nem akart javulni, a láza tartósan magas volt. Délután már piszok rosszul érezte magát, bevittem a watfordi kórházba (ahol műtötték). A kicsiket rábíztuk Dórira, Gergő jött velünk, hátha egyedül kell esetleg visszajönnöm.
Az ügyeleten a kiírás ellenére - kérjük türelmüket, elfoglaltak vagyunk, a várakozási idő 3-4 óra - kb. egy órát kellett várnunk, mire sorra kerültünk. Bandit behívták, mentünk vele. Megvizsgálta a doktornő, majd mondta, hogy vesz vért, de valószínűleg itt tartják. Nem tudom, melyik sokkolta jobban az én drága uramat, de a vérvétel alatt kis híján elájult, hányingere lett, és mondanám, hogy fehér lett, mint a fal, de ez a sárgasága miatt nem látszott. Azonnal lefektették, bekötöttek neki egy branült (vagy kanült, nem tudom, mi a különbség) és rögtön kapott is gyógyszert rosszullétre. A vértesztet villámgyorsan megcsinálták, amely fertőzést mutatott ki. Valószínűleg ott, ahol megbirizgálták, az a sárszerű izé szétfolyhatott és valamilyen fertőzést csinált. Készítetek egy röntgenfelvételt is, de annak az eredményét nem mondták meg. Sajnos így bent kellett maradnia. Gergővel ketten jöttünk késő este haza, még szerencse, hogy van a telefonomban gps, mert soha nem találtam volna haza (még nappal sem, nemhogy éjjel).
Másnap, vasárnap is Gergővel mentem be, vittünk neki enni-innivalót, tiszta ruhát stb. Szombat éjjel látta őt újra egy orvos, aki diagnózisként az epevezeték elfertőződését állapította meg. A láza még mindig magas volt, éjjel kapott infúzióban antibiotikumot és lázcsillapítót. Vasárnap sem nézett ki túl fényesen és nem is érezte magát jól.
Óriási épületegyüttesből áll a watfordi kórház. Több parkolója van, 30 percen túli várakozásért fizetni kell. Keményen. A minimálösszeg 3,50 font, ez háromórányi parkolást engedélyez. A következő lépcső 5,50 font 5 órára. Én négy fontot dobtam be, a gép nem ad vissza (bankjegyet nem fogad el, a környéken váltani nem lehet), és ugyanannyi időt engedélyez, mintha csak 3,50-et dobtam volna be.
Bandit másfél nap alatt legalább négy különböző ágyra helyezték el, illetve helyre, mert az ágyat még ugyanazon a helyen is időnként kicserélik alatta, mert vagy túl modern, vagy másik osztályé, vagy egyszerűen csak. A kórházi körülmények, kinézet sokkal jobb a magyarországinál, a tisztaság pedig egyszerűen rendkívüli. Lépésenként fertőtlenítő folyadék van kihelyezve, folyosóra, ajtók előtt-után-mögött-mellett, szobákban több helyen, mosdóknál, lépcsőházakban, asztalokon, tényleg mindenhol. És mindenki használja is. Ha kimegy, ha bejön, ha elmegy egy ilyen mellett, nyom a kezébe, és száradásig dörzsöli. Plakátok tömkelege hívja fel a figyelmet a fertőzésveszélyre, itt ezt nagyon komolyan veszik. A tisztaság pedig példaértékű. Szinte enni lehet a padlóról. A vécék (nemcsak itt, az iskolában, még a Tescóban, sőt a parkokban is) tiszták, mindig van vécépapír, meleg víz, szappan, kéztörlő. Az áruházakban tampon- és kondomautomata is van minden vécében, külön kis zacskók a női vécé szemetéhez, tehát tényleg szinte mindenre gondolnak.
Ma is voltam Bandinál, lényegesen jobb színben (halványsárga...) volt, de ami fő, jobban is érezte magát. Ki is kísért minket (ma Dórival voltam) a folyosó végéig. Láza ma nem volt (bár sajnos most hívott, hogy estére megint lett), délelőtt Dr. King egyik kollégája volt bent nála, aki azt mondta, talán holnap hazajöhet. Délután csináltak neki vértesztet, de az eredményt még nem mondták meg. Nagyon remélem, hogy holnap már itthon lesz, ez a mindennapos bemászkálás időben és idegességben is sokat elvesz, nem beszélve a pénzről (parkolás, benzin stb.).
Mint említettem az egyik blogbejegyzésben, ha Bandi beteg, akkor azt rendesen csinálja...

Tanfolyam, iskola - megint, kórház

Csütörtökön megvolt a home visitor kurzus második alkalma. Már reggel nem volt kedvem menni, valahogy nem volt túl jó napom. A nap első része hamar eltelt, de ebéd után vendégünk volt egy védőnő, akinek egy árva szavát sem értettem. Halk is volt, és valahogy nagyon-nagyon furcsán beszélt, hiába meredtem a szájára, egy-egy szót sikerült csak elkapnom (child, toddler, visiting)... Azt, hogy egyáltalán védőnő, csak onnan tudtam, hogy a mellettem ülő nő, Frances jegyzetelt, és láttam a füzetét. Ettől megint kicsit csökkent az önbizalmam, de legalább Francesszel jól elbeszélgettem. Ő nagyon szépen, artikuláltan, tagoltan, érthetően beszél. Megadta a telefonszámát, címét, hogy ha van kedvem átmenni hozzá, bármikor szívesen lát, egész nap otthon van. Van egy csomó macskája, kutyája, hala, úgyhogy kiélvezhetjük Dórival a kisállatokat. Terveink szerint hétvégén átmegyünk hozzá, ha szép idő lesz. Dóri eljött elém, Frances pedig elvitt minket kocsival Timiék sulijához.
Dóri miatt hétfőn megyünk be a suliba, újabb hosszabb levelezés eredményeként. Most kitalálták, hogy amit Dóri választott (creative & media diploma néven fut), azt szerintük nem fogja tudni teljesíteni, mert utazgatnia kell hozzá (nem minden tantárgy van ebben az iskolában). Így találjunk neki esetleg valami mást. Ja, előzményként el kell mondanom, hogy szerdán írtak egy levelet (Bandi sokadik emiljére válaszul), hogy nem találják az előző héten leadott papírokat, ezért menjünk be csütörtökön még egyszer kitölteni. Majdnem felrobbantam. Bandi visszaírt, hogy legyenek szívesek megkeresni a személyes, bizalmas adatokkal teli papírokat, amelyeket a recepciós hölgy KEZÉBE adtunk egy dossziéba gyűjtve. És aztán majd beszélünk újra, és egyébként sem tudunk másnap reggel (10-re!) bemenni. Meglettek a papírok... De így legalább az is kiderült, hogy 9 napig nem is keresték, hozzá sem nyúltak. És ezek után közlik, hogy ez mégsem Dórinak való. Október közepén. Ne döntsék már el helyettünk, Dóri helyett, hogy mire képes és mire nem. Azt mondta, hogy egész Londonig is hajlandó utazni, de ő ezt szeretné tanulni, nem mást. Teljesen igaza van. Nem béna, analfabéta, képes utazni, csak még nem beszél angolul... Meglátjuk, hétfőn mire megyünk, Bandival, Dórival hárman megyünk, majd ők ketten lefognak, ha elszabadulok.
Bandit ma megcsövezték. Elvégezték rajta az ERCP-t (lenyomtak egy csövet a torkán, a gyomrán, a hasnyálmirigyen is túl), és kiderült, hogy amikor 6 évvel ezelőtt műtötték, behelyeztek neki egy stentet (műanyag csövet), amely segítette akkor az átfolyást a vezetéken. Ez nem egy tartós dolog, ki kell előbb-utóbb venni. Nos, ezt neki elfelejtették. Illetve ezt az egész dolgot homály fedi. Amikor anno kijött a kórházból, kérdezte, hogy mi a helyzet a stenttel, van-e neki olyan (mert volt róla szó, hogy kap), mikor kell kivenni, de azt mondták, neeeem, nincs neki olyan. A zárójelentéseken nyoma sem volt, így elhitte.
Ez tömődött most el. Elég csúnyán. Iszapszerű, sárszerű anyaggal burkolódott be, fertőzte a körülötte lévő területet, elég komoly és veszélyes volt a helyzet. Tegnap este és ma reggel már magas láza volt, lehet, ha ma nem veszik ki neki, és nem tisztítják ki az egész vezetékrészt, az ügyeleten kötünk ki, vagy ne adj Isten, komolyabb baja is lehetett volna. Reggel 8-ra mentünk Watfordba, Szabolcs felesége, Zsuzsa vitte el a kicsiket reggel iskolába (Dóri segítségével) és ő is hozta őket haza. 10 óra után hozták vissza Bandit az osztályra, jóval 12 után engedtek be hozzá, megvártuk még az orvost, ő ellátta jótanácsokkal, antibiotikum-recepttel és jöhettünk is el. Egy hónap múlva kell visszamennie kontrollra, és előtte még vérvizsgálatra. Úgyhogy remélem, hamarosan kifehéredik az én kis kínaim és visszaáll minden a régi kerékvágásba.

Home visitor képzés, Gergő az iskolában, Mr. King

Csütörtökön megvolt a home visitor kurzus első napja. Azt hiszem, nem kevéssé túlvállaltam magam. A képzés maga szociális munkás képzésre hasonlít (bár olyanon még nem vettem részt, a tartalma miatt mondom). Előadások vannak különböző témákban (családon belüli erőszak stb.), csoportjátékok, mindenkinek meg kellett az elején indokolnia, hogy miért akar segítő lenni. Közösen átbeszéltük, hogy miben lehetünk segítségére a rászorulóknak, szóval azt hiszem, kemény fába vágtam a fejszémet. A nyelv miatt (főleg) és a téma miatt is. Nagyon hegyeznem kellett a fülemet, hogy értsem, miről is van szó. Azt hiszem, ez még magyarul is meghaladja a képességeimet, nemhogy angolul. De ha már belevágtam, megpróbálom végigcsinálni, még ha a végén esetleg úgy látom, nem vagyok alkalmas erre. Nagyon sok jegyzetet kaptunk, mindig mindent kétszer átrágnak, elmagyaráznak, nagyon alaposak. Tizenhárman vagyunk önkéntesek és négy koordinátor van velünk, mindig más tart előadást, játékot stb. Annak ellenére, hogy jól éreztem magam, hosszú volt a nap, és egész nap azon izgultam, Gergő jól boldogul-e az első napján, illetve Timinél használt-e a beszélgetés, és hogy kisangyal volt-e az iskolában.
Gergőnek szerencséje volt. Csütörtökön odamentünk reggel, Mrs. Goodchild-nak híre-hamva sem volt a megbeszélt időben, ellenben odajött két Gergő korabeli fiú, láthatólag hezitáltak, hogy közelebb lépjenek-e, sustorogtak egymás között. Megkérdezték: Gergely? Mondtam (angolul), hogy igen, de inkább David… Erre az egyik fiú megszólalt: I speak Hungarian. Bután néztem (Bandi is), Gergőnek esett le leghamarabb: Te beszélsz magyarul? Nos, igen, beszél. Márk a családjával egy éve költözött ide, és bár nem ért mindent, óriási segítség Gergőnek. Osztálytársak, és bár van olyan óra, amikor nem találkoznak, szinte az egész napot együtt töltik. A Gergő szívéről leesett követ érezni, hallani lehetett. És azóta sem lehet letörölni a vigyort az arcáról. Imádja a sulit, nyakig sárosan jön haza tornaóráról (rögbiznek a szabadban, esőben-sárban), élvezi az egyenruhát, a tantárgyakat, és úgy tűnik, nagyon ragad rá az angol. Jól érzi magát, kedveli a tanárokat, elboldogul. Egyedül jön-megy a suliba, remélem, beválik neki.

Timi miatt úgy tűnik, nem véletlenül aggódtam. Mikor kijöttem délután a kurzusról, hangüzenet fogadott, az igazgatónő újra beszélni szeretne velem… Így kellőképpen fáradtan, idegesen, elkeseredetten, csalódottan mentem be az iskolába. Timi ebéd óta az irodában ült, mert eltiltották délutánra az iskolától (erről hivatalos levelet is kaptam azóta). Két kiskölyök elvette az előzőleg órákig rajzolt és hajtogatott munkáját, kinevették őt és széttépték a munkáját. Erre bemosott mindkét srácnak. Ezt viszont tiltja az iskola szabályzata. TILOS a testi bántalmazás. Az igazgatónő elmeséltette velem (hisz nem tudták szegény Timit megérteni), hogy mi történt, azt mondta, maximálisan megérti a lányt, de akkor sem szabad ilyen agresszívan viselkedni. Meg kell tanulni kontrollálni a dühét. A másik két fiút is hazaküldték ebéd után, ők sem vehették részt a további órákon. Annyira elkeseredtem, annyira lelkiismeret-furdalásom volt, hogy elsírtam magam. És mint egy rossz giccses romantikus filmben, az igazgatónő elém tolta a zsebkendős dobozt… Na, ettől komoly sírógörcs vett rajtam erőt, kijött belőlem az egész heti düh, szomorúság, elkeseredettség, minden. Nagyon szégyelltem magam, de nem tudtam abbahagyni. Szerencsére abszolút megértő volt, az egész viselkedése azt sugallta, egyetért velem, megért engem, de meg van kötve a keze. Kérte, Timinek írjak le néhány kifejezést magyarul és angolul, hogy meg tudja értetni magát, tudják, mit érez, mit gondol, mi történt.
Ezeket csináltam neki másnapra.

Ez azon nem segített, hogy ma sem fogadott szót, panaszkodtak rá, hogy megint az asztal alá bújt, rohangált stb. Beígértem neki már mindent (pozitív és negatív értelemben is), de egyelőre nem jutunk közös nevezőre…
A hétvége eseménytelenül telt, illetve a szokásos rohanós hétvége: mosás, teregetés, takarítás, sok-sok ing vasalása, fánksütés stb.
Dóri iskolájáról még semmi hír, Bandi írt nekik újabb e-mailt, még semmi reakció.
Ma voltam a második angolórán, nagyon élveztem, Andrea, a szlovák lány ma nem volt, de volt egy új lány, Algériából jött. Annyira sokszínű társaság, és ma valahogy jobban értettem őket, mint múlt héten (lehet, hogy a csütörtöki előadástömeg edzette a fülemet?).
Viszont ma reggel Mr. Kinget nehezen értettem, igaz, nagyon sok orvosi kifejezést (is) használt. Mr. King a májspecialista, akinél 9.20-ra volt időpontunk Harpendenben, de a dugó miatt 10 percet késtünk. Nagyon kedves, szívélyes orvos volt, megvizsgálta Bandit, kikérdezte az előzményekről, majd elmesélte, mi a baja és mi lesz rá a gyógymód. Még rajzzal is illusztrálta a mondókáját (igaz, már az első vonalnál elnézést kért a tehetségtelenségéért). A lényeg, valami sárvirsli-szerűség (idéztem Mr. Kinget) eltömíti a kivezető vezetéket (a máj, a gyomor, és a hasnyálmirigy alatt, után), annyira, hogy a felgyülemlett folyadék miatt háromszorosára szélesedett a vezeték. Nem kő, annál puhább, inkább sárszerű. Ezt mielőbb ki kell venni, nem szabad játszani ezzel (nem akartam szóba hozni az angol egészségügyi rendszer 6-8 hetes időpontkérési "szabályait"). Így rögtön lebeszélt a kórházzal péntek reggel 8-ra egy időpontot, amikor ő saját kezűleg fogja eltávolítani Bandi akármilyen vezetékéből ezt a bigyót. ERCP a módszer neve, endoszkópos beavatkozás lesz, magyarul egy csövön keresztül (amit letolnak a torkába, illetve még lejjebb…) távolítják el. Ha minden rendben, akkor két-három órai kórházi tartózkodás után hazahozhatom őt Watfordból (kb. egyórányira lévő város). Kicsit megkönnyebbültünk, hiszen most már legalább tudjuk, mi a baja, viszont azért aggódom is. Bandi az a típus, aki ha arról van szó, hogy valaminek szövődménye, mellékhatása lesz, akkor azt sajnos "szereti" magáénak tudni…(A 6 évvel ezelőtti epehólyag-hasnyálmirigy, endoszkópos-vágásos-szabdalkozós műtétnél, kórházban levésnél majdnem otthagyta a fogát.) Egyébként is elég rossz beteg (a hisztisebb fajtából), nem hiányzik, hogy komplikációk lépjenek fel. Remélem, hétvégére már jobban lesz, és pár hét múlva elfelejtjük ezt az egészet. Ránk férne már egy kis jó is. Tudom, úgy tűnik, hogy állandóan panaszkodom, de vannak rosszabb és jobb időszakaim (időszakaink) is. Amikor süt a nap, és valami jó történik, másnak is jókedve van – gondolom –, nem csak nekem. Ha esik az eső, és minden "összeesküdött" ellenem, az élettől is elmegy a kedvem. Alakulnak a dolgok, a gyerekek elkezdtek iskolába járni (előbb-utóbb Dóri is), kezdünk beilleszkedni, belerázódni az itteni életbe, és ha Bandi is jobban lesz, optimistábban fogok tudni hozzáállni az angliai élethez én is.

Ez nem az én hetem...

Ez a hét nem az én hetem. Nem indult túl jól, és nem is folytatódott jól. Hiába történik velünk, velem sok-sok pozitív dolog, a negatívumok most erősebben hatnak rám.
Igazából írni sem volt lelkierőm, de annyira összetorlódtak az események, hogy már magam sem tudom követni, ezért inkább leírok mindent, mielőtt még azt is elfelejtem, fiú vagyok-e vagy lány.
Hétfőn voltam angolon. Elsétáltam a közösségi házba, korábban értem oda, ültek egy páran a társalgóban, kávézgattak, leültem közéjük. Kiderült, hogy az angol 1 órától kezdődik, de 12-1-ig minden alkalommal oda lehet menni, beszélgetni, cseverészni, pletykálni egy kávé vagy tea mellett. Egész jól elbeszélgettem néhány hölggyel. 1 órától elkezdődött Angelával az angolóra. Nyolcan vagyunk, Angela pedig kapott egy segítséget Hannah személyében. Angela Új-Zélandról származik, régóta itt él Angliában, Hannah viszont tősgyökeres angol. A társaság elég vegyes, mellettem egy bangladesi fiú ült. Láttam a papírján, hogy ezt ikszelte be, hihetetlen, hogy erre külön rubrika van a papírokon. A másik felemen Grace, a tízensok éve Angliában élő kínai (vagy japán) nő ült, nagyon aranyos volt. Összebarátkoztam Andreával, a szlovák lánnyal (figyelsz, Tomi?), hazafelé is együtt jöttünk, nagyon jól elbeszélgettünk, mindenféle témákról. A bangladesi fiú és egy másik – talán pakisztáni – lány beszédét abszolút nem értem, de ezzel, ahogy láttam, nem vagyok egyedül. Amúgy nem volt gondom sem a megértéssel, sem a megértetéssel. Abszolút pozitív volt a tanfolyam első alkalma.
Egészen az ötperces szünetig. Kimentem megnézni, keresett-e valaki telefonon. 3 nem fogadott hívásom volt az iskolától és egy hangüzenetem. Lehallgattam gyorsan, az igazgatónő keresett Timi miatt, de már nem volt időm, hogy felhívjam, ezért Bandinak szóltam, hogy ha megy a kicsikért (mivel az angol pontban 3-kor fejeződik be, nem érek oda), keresse meg az igazgatónőt, beszéljen vele. Hiába keresték, nem tudták elérni délután, így másnapra maradt a beszélgetés. Eléggé lelombozott, hogy már az igazgatónő akar velem beszélni, nemcsak a tanárok.
Kata beütötte a fejét, bár szerinte valamelyik gyerek dobta fejbe, erről készült baleseti jelentés. Semmi komoly, sírt egy kicsit, de ennyi. Nagyon precízek, mindenről papírt állítanak ki, már lassan elhavazódom a rengeteg adminisztratív köteg alatt.
Bandi még mindig nem érzi jól magát. Egyre jobban sárga, egyre jobban viszket, egyre többször fáj a hasa, a feje, nem jó a közérzete. Hétfő délután elzavartam az orvoshoz, hogy most aztán már mondjanak valamit, ultrahangeredmény ide vagy oda. Én is mentem vele, hogy lássam, halljam az eredményt. Az ultrahang eredménye elkészült, valami lebenyt összekötő vezetékben van egy eltömődés, ez májprobléma. Azt mondja az orvos, hogy kb. 4-6 hét, mire vizsgálati időpontot tud kérni Mr. Kingtől, aki egy májspecialista a megyében. Ettől teljesen elhűltem… De Bandi kimondta a varázsszavakat: Bupa magán-egészségpénztári tagsága van. Oh, mondta az orvos, akkor hipp-hopp lesz időpont. Menjünk haza, hívjuk fel a Bupát, fedezi-e a biztosítás ezt a vizsgálatot, ha igen, telefonáljunk vissza, már küldik is faxon a vizsgálatkérő papírt (persze Mr. Kingnél Bandinak kellett időpontot kérnie). S lőn, jövő hétfőn már mehet is a szomszédos városba vizsgálatra. Ja, és azt mondta, szokjunk hozzá ahhoz, hogy itt nem működnek olyan gyorsan a dolgok, mint Budapesten, Magyarországon…
Dórinak, Timinek és Katának már megjött az NHS-kártyája (ez olyasmi, mint nálunk a tb-kártya), nekem és Gergőnek még nem. A múltkor azt mondták, egyszerre küldték el az összes igényt, hiába voltunk különböző alkalommal regisztrálni. Ez érdekes, hiszen Gergő és én korábban voltunk mindenkinél, mégis csak a miénk hiányzik. A többi ráadásul egy borítékban is jött. Ki érti ezt? Viszont a beígért határidő előtt pár nappal megjött az NI-számot tartalmazó kártyám. Így most már hivatalosan is potenciális munkavállaló vagyok az országban, erről dombornyomott kártyám van.
Hétfőn végre jött e-mail az iskolától is. Gergő egyenruháját kedden megvehetjük, csütörtökön kezdhet, addigra lesz órarendje is. Dórinak választania kell a tárgyak közül, mi az, amiből a következő évben emelt szintű érettségihez hasonló vizsgát akar tenni. Nála ettől függ az órarend és az egész suli. Mindkét gyerek összes papírját kitöltöttük (jó pár órába telt), és kedd reggel bevittük. Ekkor megvettük az összes ruhát Gergőnek, kisebb anyagi csőd… Neki nagyon tetszett, rögtön felpróbált mindent. Fényképet majd csütörtökön csinálok, ha megy az iskolába.
Még Gergő sulija előtt megkerestük Timi igazgatónőjét. Mrs. Mathie nagyon kedves hölgy, szolgálatkész, mosolygós. Mivel Mr. G-nek említettem már korábban, hogy Timivel voltak otthon magatartásgondok, Mrs. Mathie kíváncsi volt a teljes háttéranyagra. Amit tudtam, elmondtam, hogy verekedett, néha agresszív volt, harapott is, tanárral szembeszállt, főleg az év elején voltak vele gondok, a beilleszkedés nem ment simán. Év végére már kezelhető volt, voltunk vele két helyen is pszichológusnál stb. Az igazgatónő végighallgatott, közbe-közbekérdezett, elmondta, hogy rajta vannak az ügyön, hogy Timinek sikerüljön beilleszkedni, de komoly, szigorú szabályok vannak. Ha nem tartja be (pl. megharap valakit), abban a pillanatban mennie kell az iskolából, nincs mese. Ettől viszont rettentően elkeseredtem, nagyon aggódom emiatt. Annyiszor, de annyiszor beszélgettünk erről Timivel. Otthon kisangyal, megígér mindent, jó lesz, okos lesz, szót fogad másnap, még a reggeli búcsúpuszinál is ígérget folyamatosan, délután pedig jönnek a rossz hírek. Ezt hónapokon keresztül csináltam otthon…
Tegnap, azaz kedden délután is így volt. Mentem Timiért, és Mrs. Dupen közölte, hogy az uzsistáskájával fejbevert három kisgyereket, majd amikor rászólt, egész egyszerűen kinevette őt. Borzasztóan leszidtam, megfenyegettem mindennel, beígértem neki különféle dolgokat stb. Nagyon kíváncsi leszek, meddig tartanak az ígéretei. Kérte, tanítsam meg neki, hogy nagyon sajnálom. Szerda reggel belépett az iskolába, majd ezt mondta (angolul) Mrs. Dupennek: Jó reggelt Mrs. Dupen! Nagyon sajnálom Mrs. Dupen! Hízelegni azt tud…
Közben Mr. Garnham megkért, hogy szerdán lesz egy kis beszélgetés az osztályban, Timiről, az új kezdésről egy új iskolában, új országban, és szeretné, ha bemennék, ott lennék én is. Nos, ma ezen is túlestem. Egy órára mentem, beültem a gyerekek közé a földre. Mr. G. felolvasott egy történetet Samről, aki idegen országba került, nem értette a nyelvet stb. Aztán megkérdezte, kire emlékezteti ez a mese a gyerekeket. Utána képeket vetített, Budapestről, Magyarországról, Timiről, és kérdéseket tehettek fel nekem a gyerekek. Volt normális kérdés is (milyen messze van Magyarország Angliától), és nem teljesen normális kérdés is (hány ház volt a faluban, ahol laktunk, hogy hívták az igazgatónőt stb.). Borzasztó nagy zajjal voltak a gyerekek, beszélgettek, hangoskodtak, Mr. G. ideje nagy része azzal ment el, hogy fegyelmezni próbálta őket (vajmi kevés sikerrel). Két gyereket átküldött az igazgatóhoz, az egyik visszaszólt neki még az ajtóból, a fucking teacher-t értettem, a többit nem…
Utána kiosztott egy ábrát, ahol középen a Timinek való segítés szerepelt, a lap négy sarkában pedig négy téma: magatartás, nyelv-megértés, barátság, munka. Ide kellett írni a gyerekeknek, hogy melyik témában mivel tudnának segíteni Timinek, és utána ezt közösen megbeszéltük. Timi nagyon örült, hogy végre van ott valaki, aki tud vele kommunikálni, és lefordítja a többiek beszédét. Pár kislány nagyon ragaszkodott hozzá, ölelgette őt. Aranyosak voltak, úgy tűnt, ők nagyon szeretik Timit. De némelyik kislány és kisfiú olyan idétlennek tűnt, hogy kinyílt tőlük a zsebemben a bicska.
Nagyon remélem, hogy nem lesz Timivel gond, sikerül beilleszkednie, mindannyiunk érdekében…

Egy hét alatt történt

Kata engem is megfertőzött múlt héten – vagy magamtól lettem beteg, de egész héten pocsékul éreztem magam. Vettem Lemsip nevű italt, ez olyan, mint nálunk a Coldrex feketeribizlis por, ez segített, ezután mindig jobban éreztem magam. Így nem voltam túl alkotóképes, a blogba sem írtam, most pótolom a hiányt.

Jó idő és tömeg volt a car boot sale-n szombaton

Szombaton elsétáltunk Dórival a car boot sale-re, Timinek vettünk több matekos és nyelvtani füzetkét, könyvet, Katának verses-dalos könyvet fillérekért. Meg persze neki még egy porcelánt. Lassan már másik vitrint kell venni a sok-sok porcelánjának, amiatt persze nem aggódik, hogy a ruháinak nincs szekrénye, a porcelánok a szoba és élete fénypontjai.

Hétvégén islert sütöttünk (a parmezános sajtrudacska és a fetasajtos háromszög mellett). A két naggyal több órán keresztül gyúrtuk, sütögettük, ragasztgattuk lekvárral össze az islereket, én olvasztott csokival öntögettem le őket. Az egész délután és az este is ráment, de megérte. Ma fogyott el az utolsó darab, és napról napra finomabb lett, jobban összeért az egész. Vittünk a sütikből Szabolcséknak is, ne maradjanak ők sem süti nélkül hétvégére.
Közben Kata elaludt (ami általános nála ebéd után hétvégén), titokban lefényképeztem.

Az Englandos póló még otthoni...

Persze a sütés azért nem egyszerű a mi családunkban, főleg ennyi eszement bolond között. Harcoltunk fakanállal, dobálóztunk tésztával, gyártottunk egy "kitchen song-"ot, ami valószínűleg egyik zenei tehetségkutatóban sem állná meg a helyét, de még a kapuig sem jutnánk vele… A konyha pedig kész csatatér volt, mire végeztünk, de legalább élveztük.
Ugyanennyire élveztük – szintén a nagyokkal – a keddi majdnem egész napos játékot. Pár évvel ezelőtt játszottunk egy számítógépes játékot, akkor négyen (Bandi, a nagyok és én). Elrejtett tárgyakat kellett megtalálni, az egész játék angolul van. Demo verziót töltöttünk le, így nem lehetett belőle kilépni, akkor bekapcsolva hagytuk éjszakára a gépet, hogy ne vesszen el, és másnap folytattuk. Most valahogy eszünkbe jutott, megkerestem (imádom az emlékezőtehetségemet), és mivel van második része, letöltöttem. Szintén a próbaverziót. Valamikor 11 órakor kezdtük el játszani, amikor menni kellett a kicsikért, akkor felálltunk fél óra hosszára, majd folytattuk, egészen estig. Amikor apa hazajött, akkor gyorsan megcsináltam az ebédet (milánói makarónit), vacsoráztunk, és apával ketten befejeztük a játékot (a maradék kb. 20 percet). Tudom mindenkinek ajánlani: Magician's Handbook I. és II. Persze csak miután kész az ebéd…

Jelentkeztem egy állásra, próbaképp két hete elküldtem az önéletrajzomat egy szomszédos város iskolájába, ahol reprográfiai asszisztenst kerestek. Ma jött a válasz, hogy sajnos nem engem választottak. Nem keseredtem el, valószínűleg kicsit pánikba este volna, ha behívnak, most kicsit sok lenne még ez is. De legalább látom, hogy itt sem esznek embert a munkaadók, nagyon korrekt volt már az, hogy válaszoltak (levélben, nem emailben), ez Magyarországon nem szokás. Így begyűjtöttem életem első angol nyelvű álláselutasító levelét.
Tegnap 10 órakor látogatom volt, Samantha az önkéntes munka kapcsán. Nagyon kedves hölgy volt, jól elbeszélgettünk az ő életéről, az én életemről és az önkéntes munkáról. Megtudtam például, hogy szigorú ír katolikus családban nőtt fel, és neki az angol élet a szabadságot jelentette. Azt mondta, nagyon vidám csapat az önkéntesek csapata (ez a részleg, amelyik a családvédelemmel, családlátogatással foglalkozik), általában tízen vannak önkéntesek, 3 koordinátor, ő a menedzser és van egy lelkész, aki velük dolgozik. Elmesélte nagyvonalakban, hogy miről szól ez a home visitor munka, segítőkész volt, bizalmat ébresztő. Azt hiszem, ez az otthoni szociális munkáshoz hasonló tevékenység. Többször hangsúlyozta, hogy nem leszek egyedül, mindig mellettem lesz valaki, amíg nem érzem azt, hogy egyedül is képes vagyok csinálni, bármikor felhívhatom őt, a "kollégákat", és ha úgy gondolom, bármikor abba is hagyhatom. Jövő héten csütörtökön kezdődik a tanfolyam, 9 hét, minden héten egy teljes nap, reggeltől délutánig (ebédet kapok). Az angol tanfolyam is jövő héten kezdődik, hétfő délután, az heti egy alkalom, 10 héten keresztül, alkalmanként két óra. Szóval, beindul az élet jövő héttől…
Remélem, Dóriék is iskolába fognak már addigra járni. Ugyanis onnan még mindig semmi hír. Bandi tegnap írt nekik egy e-mailt, hogy ugye azt ígérték, hogy hétfőig jelentkeznek, reméli, hogy találtak már megoldást. Nos, azóta sem válaszoltak. Sem postán, sem telefonon, sem emailen. Jövő héten már október van, és még mindig nem járnak iskolába. Kicsit kezd aggasztani a dolog, ráadásul ők is unják már az itthonlétet, a barátok nélküliséget, és egyáltalán ezt az egész kilátástalanságot.
Ellenben Timiéknél minden flottul megy, élvezik az iskolát. Timi tanárai néha kevésbé élvezik Timit. Tegnap kaptam egy papírt (incident report) és behívtak egy rövid beszélgetésre tanítás után. A teremben rohangált, asztal alá bújt, a fiúkat lefröcskölte vízzel (itt bent van az épületben a terem mellett a vécé, ott tudnak kezet is mosni, így – sajnos – közel van a fröcskölőeszköz). Kérték, kicsit mossam meg a fejét, és hassak rá, hogy viselkedjen kulturáltabban. Megtörtént, ma már azt mondták, jobb volt. Nem jó, de már jobb… Tegyük hozzá, hogy tegnap Mr. G. nem volt, Mrs. Dupen és egy másik teaching assistant volt velük, és Timi nem szereti őket, odavan Mr. G.-ért. Remélem, nem lesz gond a lányzóval, otthon többször voltam az igazgatói irodában és az osztályfőnöknél, mint otthon. Gergővel már végigjártam ezt az utat, a magatartásproblémáktól kezdve a nevelési tanácsadón át a pszichológusokon túl a mozgásterapeutáig mindenhol voltam vele, okosat sehol nem tudtak mondani. Megállapították, hogy koránál okosabb (Timi is), unja az órákat (Timi is), egyéniségének megfelelőbb oktatásra lenne szüksége. De hogy hol és miből, azt nem mondták. Azt hittem, Timinél nem lesznek ilyen gondok, ha idejár iskolába, de egyrészt kezd beilleszkedni, most már könnyebben fogja fel a dolgot, másrészt unatkozhat egész nap, hiszen még messze nem ért meg mindent (bár már egyre többet), így unalmas lehet neki egész nap ülni és szót fogadni. Ezt megbeszéltük vele, és megígérte (éppen háromezredszerre), hogy soha többet nem csinál ilyesmit, és ő lesz az én kisangyalom. Majd meglátjuk…

Astley Cooper School

Ma voltunk 10-kor meetingen Dóriék sulijában. Meglepetésként érte őket, hogy Dóri és Gergő nem beszél angolul. Kicsit pánikba estek, mert ők azt hitték, minden rendben, holnaptól járhatnak, semmi extra, két új gyerek. Ehhez képest most ki kell találniuk, hogyan tudnák őket segíteni, milyen megoldást találnak arra, hogy megértsék és megértessék magukat és egymást.
A két évfolyam-felelőssel ültünk le beszélgetni, KS-re (Key Stage) vannak osztva. Ezek valamiféle tagozatok. Gergő a KS3-ba tartozik (7-8-9. évfolyam), Dóri a KS4-be (10-11. évfolyam), és minden KS-nek van felelőse. Mrs. Goodchild és Mrs. Cansick nem volt túlságosan boldog attól a tudattól, hogy hoppá, itten gondok lesznek. Eléggé hebegtek-habogtak, nehéz volt követni az amúgy sem túl lassú és érthető beszédüket. Dóri és Gergő egy árva szót sem értett belőle (Kata – akit muszáj volt vinni – végigdumálta az egészet, így többfelé kellett figyelnem), Bandi nem segített fordítani, én meg hol értettem, hol nem. Kicsit lelombozó volt a tegnapi naphoz képest, igaz, kicsit idegesebb is voltam. A nagyok tekingettek hol rám, hol Bandira, eléggé segélykérő volt a tekintetük. Kaptunk tájékoztató füzeteket (jó sokat), egyenruha-rendelő nyomtatványokat, mindenféléket alá kell írnunk (engedély ebédre hazajönni, engedély, hogy biciklivel járjon stb.), vissza kell majd küldenünk. Dórinak választani kell tantárgyakat, amiből jövőre érettségiszerű vizsgát kell majd tennie (dráma, tánc, vizuális művészet stb.), az alaptantárgyak mellett. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű nekik, de úgy látszik, még annál is nehezebb. Egyelőre annyiban maradtunk a hölgyekkel, hogy megpróbálnak kitalálni valami okosat, legkésőbb jövő hétfőig jelentkeznek. Egyelőre semmi értelme, hogy egész nap üljenek bent, ha egy szót sem értenek. Persze, időnként jó lenne, de alapvetően ennél többre van szükség. Azt mondták, postán küldenek majd matematikafeladatokat, hogy legalább a matek nyelvét gyakorolják (itthon szótárral, szülői segítséggel), ezzel is előrébb lennénk… Fogalmam sincs, mit fognak kitalálni, ami megkönnyítheti Dóriék életét. Ők is el vannak kicsit keseredve, és sajnos most én is.

Újra az orvosnál

Kata beteg lett. Tegnap reggelre belázasodott, folyik az orra, nagyon csúnyán köhög (biztos hideg volt a tenger). Mivel apának is tegnap kellett visszamennie az orvoshoz, gondoltuk, együtt mehetnének. De külön időpontot kellett kérni, gondolom, adminisztrációs okok miatt. Együtt mentünk hárman, hogy tudjanak minket egymáshoz kötni, hátha így legközelebb jobban megismernek (apa előttünk volt egy órával). Kata kapott antibiotikumot, köhögéscsillapítót, és sok folyadékot kell innia. Az iskolának egy papírt kell majd írnom – ha megy újra iskolába –, hogy miért és meddig volt itthon, tehát itt nincs kifejezett orvosi igazolás.
Bandi meg potyára ment, mert még nem jött meg az ultrahang-eredmény. Azt mondta az orvos, két-három múlva lesz majd eredmény, mert elküldik valami radiológus szakemberhez Watfordba vagy Indiába (nem viccből mondta), és ha onnan visszajön, majd akkor foglalkozik vele. De azt is mondta, ha találtak volna valami komolyat, azonnal hívnák őt. Mivel a véreredménye nem olyan rossz, epehólyagja nincs, így kő sem valószínű, akármi tömíti is el a kivezető csatornát (ettől sárga megint, nem a hepatitisztől), az előbb-utóbb távozni fog, úgyhogy ne aggódja túl magát…

Egyedül a városban

Tegnap jó napom volt, végre valami sikerélmény. Beiratkoztam angol nyelvtanfolyamra. Ez egy felnőttképzés, a helyi (egyik) közösségi központ nyújt rendszeresen külföldieknek ingyenes tanulási lehetőséget. Voltak ott lengyelek, kínaiak stb. Írni kellett egy tesztet, utána beszélgetés volt egyesével. A hölgy nagyon elégedett volt velem, azt mondta, briliáns az angolom, nagyon boldog volt tőle. Tökéletesen meg tudtam magam értetni, bár kicsit félve mentem oda, eligazodtam a recepción, nem tévedtem el, mindent elintéztem. Jövő hét utáni héten indul a tanfolyam, hétfőn vagy kedden lesz hetente egyszer, majd telefonálni fognak.
Ezután átmentem a Volunteer Centerbe, a helyi önkéntes segítő központba. Ott már vártak, pedig 10 perccel korábban érkeztem a megbeszéltnél. A hölgy tudta a nevemet, ez már önmagában bátorító volt. Vagy nagyon kevesen járnak oda, vagy nagyon készségesek és figyelmesek. Vagy mindkettő… Elmondták, hogy egyszerre csak egy önkéntes munkát végezhetek, a többféle lehetőségből egyet választanom kell. A Home visitor nevezetű önkéntes munkát választottam, itt anyagi vagy érzelmi nehézségekkel küzdő családokat látogatnak meg, és beszélgetnek velük, kávézgatnak, a gyermekkel elmennek sétálni, tehát inkább lelki támaszt nyújtanak. Ehhez részt kell vennem egy 9 hetes tanfolyamon, amit már a helyi önkormányzat tart, hetente egy napot kell majd ott eltöltenem. Ez volt a legszimpatikusabb munka, ráadásul itt nyújtanak valami képzést ahhoz, hogy pontosan hogy lehetek mások segítségére, és a tanfolyam (előadások) alatt is ismerkedek emberekkel, hivatalnokokkal. Azt mondták a központban, hogy átadják az adataimat a hivatalnak, akik majd jelentkezni fognak egy héten belül, a tanfolyam szeptember végén indul. Ha letelik a 9 hét (és gondolom, elégedettek velem), akkor kezdhetem el majd az önkéntes munkát. Kérdezték, miért akarok önkéntes lenni. Mikor mondtam, hogy sok időm van, megkérdezték, négy gyerek mellett hogy csinálom…
Nem titkoltam azt sem, hogy gyakorlatot is szeretnék szerezni, angolban és kapcsolatokban egyaránt, ehhez ez tökéletesen alkalmas. Legalább annyira örültek nekem, mint én nekik.

Southend-on-Sea – hétvégi kirándulás

Vasárnap messzebbre jutottunk, mint eddig. Szabolcsék elhívtak bennünket az Északi-tengerhez, Southend-on-Sea-re. Két kocsival mentünk, Gergő ült náluk. Az út majdnem 2 órás volt, dugó is volt, útfelbontások, de megérte ilyen sokat utazni.

Nagyon jó időnk volt és szép helyre is mentünk.
Southend-on-Sea fényképek
Sok kicsi kabin van a tengerparton, ezeket bérlik vagy a tulajdonosok használják. Lejönnek egy-két napra (vagy esetleg hosszabb időre), és itt "laknak". Némelyik háznál láttunk gázkiállásokat, tehát van fűtés vagy főzéshez gáz, van bent kis asztal, néhol ágy. De az is lehet, hogy csak lejönnek reggel, kiülnek a napra, és este hazamennek… Mivel már eléggé nyár vége van, nem volt sok faház nyitva, így nincs összehasonlítási lehetőségem. De el tudnám képzelni én is, hogy reggel kiülök a partra, egész nap süttetem a hasam a napon, a közelben van kávézó, étkezési lehetőség, nyilvános vécé, teljes a komfort.
(Az csak hab volt a tortán, hogy hazafelé bementünk egy Aldiba, először láttunk itt ilyet, kicsit mindjárt honvágyam is lett...)

Két nap tapasztalata + segítő munka

Túléltük az első két napot a suliban. Pontosabban a kicsik. Tegnap jókedvűbben jöttek haza, mint ma, de még egyik sem sírt. Pontosabban Kata ma sírt, nem értették miért, délután tőlem kérdezték meg, hogy mi volt a baja. Az, hogy nem játszottak a másik játszótéren az eső miatt, és ő ott akart játszani – ez legyen a legnagyobb baj. Úgy tűnik, különösebben nem zavarja a lányokat, hogy senki nem érti egy szavukat, és az sem, hogy ők sem értenek senkit. Kata ma reggel az egyik tanító nénit átölelgette, megszeretgette, aki furcsán nézett, gyanítom, náluk ez nem szokás. Kata amúgy is bújós, délután, mikor vártam őt, az ablakban láttam, hogy egy másik tanító néni ölében ül és bújik hozzá. Azt mondták, nem volt vele semmi gond, remélem a továbbiakban is a legjobbakat.
Timi tanító bácsija kevésbé mosolygós, mint Kata tanítói, és ő egyedül is van (míg Katánál mindig hárman vannak, ma reggel az osztályfőnök helyett egy bajszos fiatalember volt). Reggel fél percet látom, amíg beengedi az osztályba a tanulókat, és délután szintén fél percet, amíg mindenkit odaad a szülőnek. Nem mosolyog, nem tűnik túl barátságosnak. Megnézem ma a nevét a tablón (van az előtérben egy), Mr. Gamham-nak hívják. Timinek ma gondjai voltak Mr. G.-vel. Azt mesélte, hogy szorzást és osztást kellett csinálniuk, ráadásul állítása szerint az egyik szorzásnál az egyik számjegy kétjegyű volt, és neki ez nem ment. Felhívtam a régi osztályfőnököt, aki azt mondta, a szorzás otthon csak második osztály második félévében aktuális, kétjegyű szorzás pedig csak harmadikban. Úgyhogy vagy Mr. G. akar túl sokat, vagy Timi túloz kicsit. Mindenesetre azt találtam ki, hogy holnap Timinek adok egy papírt, ráírom, miket tud matekból, adja oda az osztályfőnöknek, hogy képben legyen, ha már személyesen nem tudok vele beszélni.
A lányok megtanultak kikéredzkedni vécére, valamint jó reggelt kívánni. Timi mondta is reggel, Kata csak félszegen mosolygott, amikor Good morning-ot köszöntek neki. Sőt, Timi azt is tudni akarta, hogy kell megkérdezni valakinek a nevét. Igyekeztem egyszerűsíteni, mondtam, mutasson magára, mondja, hogy Timi, majd mutasson rá a másikra, és kérdezze meg: and you? Bevált, már tudja a padtársa nevét. Apró sikerélmény, de nagyon örült neki.
Kértem ma az iskolatitkártól igazolást a családi pótlékhoz, azt mondta, holnapra vagy holnaputánra kiállítanak egyet. Valamint szereztem parkolási engedélyt a közeli Community Center parkolójába, mert nem lehet beállni az iskola területére és a közelben nincs parkolási lehetőség máshol. Mi kedden jól beálltunk, és amikor mentünk kifelé, a gondnok, aki kinyitotta a nagykaput (befelé nyitva volt és egy teremtett lélek sem járt arra – igaz, akkor korán volt még), szólt, hogy itt tilos parkolni, de lehet kérni engedélyt az irodában. Így holnaptól akár már parkolhatok is szabályosan…
Telefonáltak ma a nagyok miatt az Astley Cooperből, jövő hét kedd reggel várnak bennünket egy beszélgetésre, és valami matematika felmérőt is emlegettek, de az emlékeztető emailben erről egy szó sem esik. Majd meglátjuk, egyelőre annyi biztos, hogy jövő hét keddig még nem mennek a nagyok iskolába.

http://www.volunteerdacorum.org/

Többekkel beszélgettem arról, hogy jó lenne valami gyakorlatot szerezni angol nyelvből, beszélgetni angol emberekkel, esetleg eljárni közösségbe. Hemel központjában van egy segítő központ, talán olyan, mint nálunk a családsegítő. A honlapjukon van 400 ajánlat önkéntes segítőknek, az egészen egyszerűtől a legbonyolultabbig. Nagyon sok egyesület, alapítvány keres így könyvelőt, kertészt, gondnokot stb. Ha nincs pénzük, önkéntest keresnek, és ez mindenkinek jó. Az önkéntes gyakorlatot szerez valamiben, esetleg később felveszik, pénzért, jól mutat az önéletrajzában, többféle dologhoz érhet előbb-utóbb. Sok szervezet (akár maga a központ is) fizet tanfolyamokat a megfelelő munkához. Például lehet jelentkezni önkéntes elsősegélynyújtónak, ehhez természetesen előbb el kell végezni egy tanfolyamot – amit ők fizetnek. Ezután lehet menni segíteni rendezvényekre elsősegélyt nyújtani. A pontos feltételeket nem ismerem, külön lehet jelentkezni mindenhova, és előtte egyeztetni kell a központtal. Jelentkeztem 6-félére, nem volt türelmem mindet végignézegetni, elolvasgatni. Tegnap felhívtak a központból, hogy megbeszéljünk egy időpontot, jövő hét hétfőn megyek 10-re hozzájuk, és reményeim szerint el fogok járni önkéntesnek. Találkozom emberekkel, segítek másokon. Többnyire olyasmi érdekel, mint például idős emberekhez való eljárkálás, akár beszélgetni, akár kísérgetni őket, akár apróbb házimunkát, bevásárlást végezni. Nagyon sok ilyet is keresnek. De van például játékkölcsönző is, ahol heti egy órára (annyit vannak nyitva összesen) keresnek kisegítőt. Itt is találkozhatnék sok-sok emberrel (több mint 100 ügyfelük van). Tényleg a legkülönbözőbb önkéntes munkák vannak olyanoknak, akiknek van idejük ilyesmire, munkanélküliek, egyetemisták stb. Lehet ez délelőtt, délután, vagy esetleg hétvégén is. Ezeket beszéljük meg jövő héten személyesen. És mivel pont aznap van szintén a belvárosban az ingyenes angol tanfolyamra való beiratkozás is, így két legyet ütök egy csapásra, aznap mindent elintézek.

Iskola – végre valami pozitívum

Tegnap reggel Bandi a Yewtree iskola felé autózott, bement megkérdezni, hogy ugyan már, tudnak-e valamit kicsi lányainkról. Mivel tegnap kezdődött a suli, az iskolatitkár(szerűség) nagyon el volt havazva, így azt kérte, térjenek vissza a témára délután. Úgy időzítettünk, hogy a fél ötös nurse előtt (Kata volt még hátra) én is elmehessek, mégis jobb, ha együtt látjuk, halljuk mindazt, amit elmondanak.
Fél négyre ott voltunk, nagyon kedves volt a titkár, hozta a papírokat Katának, amiket ki kellett tölteni. Szóltunk, hogy van még egy lányunk, akit szintén ide szeretnénk járatni, nem volt gond, rögtön hozott még egy kupac papírt. Név, cím, telefonszám, származás, bőrszín, beszélt nyelv, néhány orvosi adat – kb. ennyit kellett beírni.
Elmondta a hölgy, hogy amint megvan minden cuccuk, akár másnap már jöhetnek is iskolába. Nosza, mondtuk, mesélje el, mire van szükségük, és uccu… Timinek galléros póló vagy blúz kell, hogy meg tudja kötni a nyakkendőjét, Katának elég a sima (kerek nyakú) fehér póló. Alulra sötét alj, fekete cipő, fehér zokni (ezeket már korábban megvettük). Amit ott helyben adnak (a nyakkendőn kívül): címeres könyvtartó táska (iskolatáskának nehezen nevezném, hiszen max. 2-3 A/4-es könyv fér bele), címeres tornazsák és címeres pulóverek. A két lány cuccaiért ott helyben ki kellett fizetni 29 fontot (a nyakkendő pl. 3 font volt). Próbáltunk tegnap este még venni Timinek váltócipőt (Katának van), de sajnos nem sikerült, viszont vettünk ételtartó táskaszerűséget a szendvicseknek. Van lehetőség bent étkezésre napi 1,90-ért, de nem vagyok biztos benne, hogy értékelni fogják az angol ételeket, így egyelőre csomagolok minden nap szendvicseket nekik. Pólókat, blúzokat megvettük, így minden készen áll az iskolára (az izgatott lányok is).
Nyugtatott minket a titkár, hogy ne izguljunk, nem gond, hogy nem beszélnek angolul, megoldják, minden rendben lesz, hamar alkalmazkodni fognak. Közben befutott Kata osztályfőnöke is, Mrs. Jones, ő is elmondta, hogy csak nyugi, megkérdezte Kata becenevét (simán kimondta a Katalint is), és azt, hogy hogy köszönünk magyarul. Nagyon kedves, bájos, nálam fiatalabb hölgy, elsőre nagyon szimpatikus.
Timi osztályfőnöke Mr. Gamham (vagy valami hasonló), sajnos nem értettük a nevét, amikor a titkár mondta, és ma reggel meg nem láttuk jól a névcímkéjét.
20 perccel órakezdés (itt 9-kor kezdődnek az órák) előtt kell odaérkezni, de 10 perccel 9 előtt már csúnyán néznek az emberre, így illik pontosan érkezni. A gyermekeket az osztályteremig kell kísérni, osztályfőnök átveszi, délután pedig osztályteremből kell elhozni, osztályfőnök adja a szülő kezébe pontban 15 órakor.
Ma reggel együtt mentünk apával kocsival az iskolába, hogy bekísérjük első napjukon a kicsiket (Dóri is jött velünk, ő is izgult értük).

Nagyon várták már, hogy mehessenek, korán érkeztünk, ezért várni kellett elég sokat. A lányok türelmetlenek voltak. 8.45-kor nyitották meg Katánál a kapukat, be kellett kísérni, felakasztani a fogasra a cuccokat és mehetett is be. Az osztályfőnök egyesével vett át minden gyereket, illetve nyugtázta, hogy megvan. Megkérdezte, Timi melyik osztályban van pontosan, hogy ha esetleg bármi gond lenne, átvihesse hozzá a Katát, mégis jobban el tudják magyarázni egymásnak, mit akarnak..
Még egyszer elmondta, hogy ne izguljak, délután háromkor vár. Visszanéztem, és láttam, hogy Kata már az egyik asztalnál ül és rajzol. Ő feltalálja magát, csak hagyják békén, ha úgy akarja. Elfelejtettem szólni, hogy ő aztán tényleg makrancos Kata, de Bandi azt mondta, majd rájönnek…
Ezután siettünk Timi osztályába, ahol az osztályfőnök az ajtóban állt, megkérdezte, ő Timi, mondtuk igen, behívta, és máris beriglizte az osztályajtót. Timi arcán ekkor kicsit látszódott az idegesség és a pánik, de nagyon remélem, hogy jól telik az első napjuk és holnap is szívesen mennek majd.

Sweet Central - cukorevés és arcfestés

Kimaradt a legutóbbi beszámolókból, hogy múlt héten voltunk bent a városban vásárolni, és részt vettünk a Sweet Central (édességbolt) megnyitóján. Ami abból állt, hogy jól bevásároltunk édességből (gumicukor, nyalóka, csokik, cukrok) és a felét meg is ettük a bolt teraszán. A két kisebb lányt beadtuk arcfestésre, amíg mi válogattunk a sok-sok édességből. Mindennek egységára volt, így fogni kellett egy papírzacsit és pakolni bele vegyesen azt, amit a szem megkívánt. Volt, ami nagyon finom volt, de volt, ami sajnos ehetetlen volt.
A cukrokról nincs fénykép, de a kifestett lányokról igen, íme:

Még egy fényképet szeretnék megosztani. Tegnapelőtt este kuglófot sütöttem, Dóri beállt nekem segíteni. Előkereste az egyik kötényemet, és abban pózolt a konyhában. Élen járt a segítésben, ahogy később a megevésben is...

Grand Union Canal

Ma voltunk újabb hosszú sétán, a Grand Union Canal egy részét néztük meg (nagyon kis részét). Férjem - most már csak volt - kollégája és családja újabb sétára hívott minket.

Fényképek a sétáról itt 

Mivel pont ebédidőben mentünk, ezért nem volt időm főzni, szendvicseket ettünk a parton, cserébe vacsorára gofrit sütöttem a kiéhezett családnak.

Feri és a fotózás

Feri elment. És a gyerekei is. Biztos megunták, hogy folyamatosan fényképezni akarom őket. A legutolsó fénykép utáni napon reggel üres volt a fészek. Azóta néha látni és hallani véljük őket, de bizonyítékunk nincs rá, hogy valóban ők repkednének a közelben. Nem tudom, hova költöznek ilyenkor a rigók, mit csinálnak, vajon tényleg ennyire fejlettek voltak a kicsik, hogy mindannyian elrepültek?
Így nem fogok több madárképet feltölteni. Ellenben próbálom a kertben lévő virágokat (bokrok, fák virágait) fényképezni. Tüneményes exfőnököm segít távoktatásilag, de erőteljesen küzd velem. Ma állvánnyal felszerelkezve, később fehér pólóban fetrengve a földön idétlenkedtem a kertben. Már értem, hogy a szomszédok miért nem barátkoznak velem. Átköszönt ugyan a szomszéd néger hölgy, de láttam az arcán a megrökönyödést, amikor a bokor alól visszaintegettem neki. Mivel mostanában nem nagyon megyünk sehova (ahova fényképezőgépet is tudok vagy akarok vinni), így csökkent a naponta feltöltött képek száma. Mutatóba teszek ide virágfényképet, ami ma készült.

A gyerekekről is csináltam képeket, szükség van igazolványképre (iskolába, ide-oda kellhet). Ezt is iderakom, bár ez nem a legjobb (annak ellenére, hogy nagyon-nagyon sok képet csináltam róluk, és próbáltam többféle beállítást, többféle helyszínt stb.), 3 × 4 centisként bárhova jó lesz.

Iskola – megint vagy még mindig…

Kezdem az iskolával. Semmi hír. Nem haladtunk előrébb az iskolaügyben sajnos semmit. Kedden volt egy e-mailváltás Dóriék iskolájával. Bandi írt nekik, hogy akkor most hogyan tovább, milyen felszerelés kell, mikor mehetnek a gyerekek, mikor találkozhatunk valami illetékessel, aki megmondja a teendőket. A válasz az volt, hogy sajnos a hölgy egyedül van bent, nem tud intézni semmit, de a héten vége a nyári szünetnek, utána amint lehet, felveszik velünk a kapcsolatot, és összehoznak majd egy találkozót az osztályfőnökkel és/vagy az igazgatóval. Azóta semmi. Vagyis holnap biztos hogy nem mennek iskolába, egyik gyermek sem. Timire még nem jött válasz, hogy felveszik-e, elfogadják-e a kérelmünket, Katát ugyan felvették, de azóta se kép, se hang. Nem nagyon értem, miért nem igyekeznek kicsit jobban, és hiába bombázzuk őket levelekkel, hívásokkal, egy tapodtat sem haladunk előre.
Hétvégén körülnéztünk egy-két áruházban, a sétálóutcában. Vettünk cipőket, szoknyát, nadrágot, zoknikat. Felsőt nem mertünk még venni, hisz nem tudjuk, kinek milyen címeres, milyen színű kell. Lehet, odaadják a címert, hogy az ember lánya varrja vagy vasalja rá. Tényleg semmit nem tudunk ilyen apróságokról sem, de már előre félek a kiadásoktól. Ha belegondolok, hogy a kicsiknek minimum 5 póló kell fejenként, a nagyoknak 2-3, pulóver 2 fejenként, blézer, kabát stb. És még nincs táskájuk, füzeteik, könyvek, és ki tudja, még mi minden fog kelleni (iránytű biztos, ezt olvastam az Astley honlapján…). Próbálom magam nem idegesíteni ezeken a dolgokon, hiszen ha az iskola sem igyekszik, én hova törjem magam. Mennek, amikor mennek, egyelőre úgysem értenek majd egy árva szót sem, két-három hét ide vagy oda…

Bürokrácia magas fokon

Pár nap múlva lejár a családi pótlék intézési határideje. Reménykedünk minden nap, hogy talán ma megjön az elmúlt hat-, lassan héthavi összeg. Egészen keddig reménykedtünk. Aznap jött egy levél, hogy még háromféle papírt kérnek (eredetiben). Születési anyakönyvi kivonatot – amit másolatban anno beküldtünk, de az eredeti Magyarországon volt nálam, ezért nem azt adtuk be. Ezt ugye esetleg kérhették volna júliusban, mikor megjöttünk, de mindegy. Ami bosszantóbb, hogy kérnek iskolaigazolást a gyerekeknek. Amit, ha nem járnak egyelőre iskolába, elég nehéz beszerezni. Kérnek még orvosi igazolást, hogy bejelentkeztünk, ennek egy része már megtörtént (ezt külön ecsetelem majd), de mire ezeket mind beküldjük, elintézik, lesz karácsony is, mire pénzhez jutunk. Nem kezdődik újra a 26 hetes procedúra, de biztos vagyok benne, hogy ezen is ülnek hosszú-hosszú heteket majd. Egyelőre az önkormányzattól sem kapunk lakástámogatást (bérletidíj-támogatás), mert ahhoz is hiányzik néhány papír. Mivel a férjem kiváltotta a vállalkozóit (nem volt túl bonyolult dolog, és nem is olyan extrém minden vele, mint otthon), ezért kérik az előző 12 hónapban befolyt jövedelméről az igazolást. Még ez sem lenne olyan nagy macera, de csak múlt héten jött meg a vállalkozói igazolványának a száma, ami szintén kell a segélyhez. Van viszont, ami még mindig hiányzik. Ez pedig a tulaj által aláírt bérleti szerződés. Július 1-jével van bérleti szerződésünk, én már otthon aláírtam, visszaszkenneltem, elküldtem, a cég, akivel kötöttük, már júliusban elküldte a tulajnak, aki azóta nem volt képes visszaszolgáltatni belőle egy példányt. Írtunk az ingatlanos cégnek, írtunk a tulajnak, a cég írt a tulajnak: reménytelen. Tegnap az ingatlanos ember felajánlotta, hogy kiállít egy igazolást ("saját szakállukra"), amely igazolja, hogy itt és itt lakunk, ennyi bérleti díjat fizetünk stb. Ez ma meg is érkezett, rendesek voltak. Legalább valami papír van a kezünkben, amivel továbbléphetünk (ja, persze az iskola is fog kérni ilyesmit…). Reméljük, az önkormányzat is elfogadja majd, és egyszer (komolyan mondom, karácsonyi ajándéknak) pénzünk is lesz majd valahonnan.

Nurse, helpdesk

Kedden délutánra volt időpontunk (Gergőnek és nekem) a háziorvoshoz, pontosabban a nővérhez, akinél regisztrálnunk kell. A recepción szóltam, hogy jöttünk, van időpontunk, kaptunk egy számot, kb. 10 percet kellett várnunk. A nurse egy nagyon kedves idősebb barna bőrű hölgy volt (nem tudom, hogy néger vagy indián származású, de nem fehér, azért fogalmaztam ilyen körülményesen). Mosolygott végig, szépen, érhetően beszélt – legalábbis mindent értettem, és meg tudtam értetni magam. Még a vicces megjegyzéseimen is mosolygott. Itthon is ritkaság az ilyen kedves egészségügyi dolgozó. Az asztmám kapcsán megtárgyaltuk a magasságom és a tüdőkapacitásom összefüggéseit, tehát tényleg jól éreztem magam ott, már majdnem olyan volt, mintha beilleszkedtem volna. A kitöltött papírokat elvette, mért vérnyomást, súlyt, magasságot (Gergő 3 centivel magasabb nálam), kérdezte, mire vagyunk allergiásak, szedünk-e gyógyszert stb. Mondta, hogy ha bármi gond lenne, kérjünk időpontot, és jöjjünk nyugodtan az orvoshoz. Dórival és Timivel ma délután megyek, Katával jövő hétfőn délután.
Feldobott voltam attól, hogy végre valakivel megértetem magam, nem érzem úgy, hogy béna bevándorló vagyok. Ez a lelkesedés sajna hamar elmúlt. Másnap, vagyis szerdán próbáltam belépni a Lloyds-os internetes bankba. Előzményként röviden: még júliusban nyitottunk nekem bankszámlát a Lloydsnál, nagyon kedves hölgynél, kaptam mindenféle hozzáférést, meg kell adnom különböző jelszókat, adatokat. Kb. 20 perces ügyintézés volt, két nap múlva postán megjött a Visa kártyám is, minden klappolt. Előtte próbálkoztam egy internetes bankszámlanyitással, ahol azt hirdetik, hogy egyszerűen és gyorsan, személyes találkozó nélkül juthatok bankszámlához és bankkártyához, de elküldtem az adataimat, kérték, hogy küldjek be postán hiteles másolatokat (hitelesíttetni lehet banki dolgozóval, postai dolgozóval, börtönőrrel, rendőrrel stb.). Mire elgondolkoztam volna, hogy kivel is hitelesíttetném a papírjaimat, kaptam egy e-mailt, hogy sajnos a feldolgozott adatok alapján nem tudnak nekem bankszámlát nyitni… Így maradt a legegyszerűbb, elsétáltunk egy bankba, és nyitottunk egyet. Szóval, internetes bank: a jelszóval és az azonosítóval még nem voltak gondjaim, de amikor egy emlékeztető információnak kellett beírnom a 6., 8. és 10. karakterét, elgondolkodtam. Arra sem emlékeztem, hogy megadtam ilyen információt (pedig muszáj volt…), nemhogy a karakterekre. Próbálkoztam beírni olyasmit, amit normál esetben megadnék, de nem sikerült másodszorra sem eltalálnom a jó megoldást, így letiltottak. Rákattintottam az "elfelejtettem az információt" gombra, majd ott kérték a születési dátumomat, nevemet, sok-sok adatot, miután végeztem mindennel, a tovább gomb után jött a meglepetés: hívjam fel az ügyfélszolgálatot, és kaptam egy referenciaszámot is, amit be kell majd diktálnom. Vért izzadtam az ügyintézővel. Nem értettem, amit mondott, amit kért tőlem (igaz, fogalmam sem volt, hogy a kártyámon lévő hat számjegyet six digit sort code-nak hívják), ő egyre idegesebb volt, én egyre elkeseredettebb. Ügyfélszolgálatosként valószínűleg naponta sok száz eszement ügyféllel találkozik, én ugyan nem voltam az, egyszerűen csak értetlen, egy másik országból származó, aki nem érti a nyelvet. Beszélhetett volna tőmondatokban, lassan, ahogy erre többször meg is kértem. De nem. Hadart, hadart, hadart. Sikerült elintéznünk végül is az újraaktiválást, de a telefon letétele után bőgtem vagy negyedórát emiatt. Belegondoltam, hogy ha beadom pár helyre az önéletrajzomat és esetleg felhívnak, vajon hányadik nem értem után teszik le majd a telefont. Ettől megint elment hosszú időre az élet- és munkakedvem.