Home visitor képzés, Gergő az iskolában, Mr. King

Csütörtökön megvolt a home visitor kurzus első napja. Azt hiszem, nem kevéssé túlvállaltam magam. A képzés maga szociális munkás képzésre hasonlít (bár olyanon még nem vettem részt, a tartalma miatt mondom). Előadások vannak különböző témákban (családon belüli erőszak stb.), csoportjátékok, mindenkinek meg kellett az elején indokolnia, hogy miért akar segítő lenni. Közösen átbeszéltük, hogy miben lehetünk segítségére a rászorulóknak, szóval azt hiszem, kemény fába vágtam a fejszémet. A nyelv miatt (főleg) és a téma miatt is. Nagyon hegyeznem kellett a fülemet, hogy értsem, miről is van szó. Azt hiszem, ez még magyarul is meghaladja a képességeimet, nemhogy angolul. De ha már belevágtam, megpróbálom végigcsinálni, még ha a végén esetleg úgy látom, nem vagyok alkalmas erre. Nagyon sok jegyzetet kaptunk, mindig mindent kétszer átrágnak, elmagyaráznak, nagyon alaposak. Tizenhárman vagyunk önkéntesek és négy koordinátor van velünk, mindig más tart előadást, játékot stb. Annak ellenére, hogy jól éreztem magam, hosszú volt a nap, és egész nap azon izgultam, Gergő jól boldogul-e az első napján, illetve Timinél használt-e a beszélgetés, és hogy kisangyal volt-e az iskolában.
Gergőnek szerencséje volt. Csütörtökön odamentünk reggel, Mrs. Goodchild-nak híre-hamva sem volt a megbeszélt időben, ellenben odajött két Gergő korabeli fiú, láthatólag hezitáltak, hogy közelebb lépjenek-e, sustorogtak egymás között. Megkérdezték: Gergely? Mondtam (angolul), hogy igen, de inkább David… Erre az egyik fiú megszólalt: I speak Hungarian. Bután néztem (Bandi is), Gergőnek esett le leghamarabb: Te beszélsz magyarul? Nos, igen, beszél. Márk a családjával egy éve költözött ide, és bár nem ért mindent, óriási segítség Gergőnek. Osztálytársak, és bár van olyan óra, amikor nem találkoznak, szinte az egész napot együtt töltik. A Gergő szívéről leesett követ érezni, hallani lehetett. És azóta sem lehet letörölni a vigyort az arcáról. Imádja a sulit, nyakig sárosan jön haza tornaóráról (rögbiznek a szabadban, esőben-sárban), élvezi az egyenruhát, a tantárgyakat, és úgy tűnik, nagyon ragad rá az angol. Jól érzi magát, kedveli a tanárokat, elboldogul. Egyedül jön-megy a suliba, remélem, beválik neki.

Timi miatt úgy tűnik, nem véletlenül aggódtam. Mikor kijöttem délután a kurzusról, hangüzenet fogadott, az igazgatónő újra beszélni szeretne velem… Így kellőképpen fáradtan, idegesen, elkeseredetten, csalódottan mentem be az iskolába. Timi ebéd óta az irodában ült, mert eltiltották délutánra az iskolától (erről hivatalos levelet is kaptam azóta). Két kiskölyök elvette az előzőleg órákig rajzolt és hajtogatott munkáját, kinevették őt és széttépték a munkáját. Erre bemosott mindkét srácnak. Ezt viszont tiltja az iskola szabályzata. TILOS a testi bántalmazás. Az igazgatónő elmeséltette velem (hisz nem tudták szegény Timit megérteni), hogy mi történt, azt mondta, maximálisan megérti a lányt, de akkor sem szabad ilyen agresszívan viselkedni. Meg kell tanulni kontrollálni a dühét. A másik két fiút is hazaküldték ebéd után, ők sem vehették részt a további órákon. Annyira elkeseredtem, annyira lelkiismeret-furdalásom volt, hogy elsírtam magam. És mint egy rossz giccses romantikus filmben, az igazgatónő elém tolta a zsebkendős dobozt… Na, ettől komoly sírógörcs vett rajtam erőt, kijött belőlem az egész heti düh, szomorúság, elkeseredettség, minden. Nagyon szégyelltem magam, de nem tudtam abbahagyni. Szerencsére abszolút megértő volt, az egész viselkedése azt sugallta, egyetért velem, megért engem, de meg van kötve a keze. Kérte, Timinek írjak le néhány kifejezést magyarul és angolul, hogy meg tudja értetni magát, tudják, mit érez, mit gondol, mi történt.
Ezeket csináltam neki másnapra.

Ez azon nem segített, hogy ma sem fogadott szót, panaszkodtak rá, hogy megint az asztal alá bújt, rohangált stb. Beígértem neki már mindent (pozitív és negatív értelemben is), de egyelőre nem jutunk közös nevezőre…
A hétvége eseménytelenül telt, illetve a szokásos rohanós hétvége: mosás, teregetés, takarítás, sok-sok ing vasalása, fánksütés stb.
Dóri iskolájáról még semmi hír, Bandi írt nekik újabb e-mailt, még semmi reakció.
Ma voltam a második angolórán, nagyon élveztem, Andrea, a szlovák lány ma nem volt, de volt egy új lány, Algériából jött. Annyira sokszínű társaság, és ma valahogy jobban értettem őket, mint múlt héten (lehet, hogy a csütörtöki előadástömeg edzette a fülemet?).
Viszont ma reggel Mr. Kinget nehezen értettem, igaz, nagyon sok orvosi kifejezést (is) használt. Mr. King a májspecialista, akinél 9.20-ra volt időpontunk Harpendenben, de a dugó miatt 10 percet késtünk. Nagyon kedves, szívélyes orvos volt, megvizsgálta Bandit, kikérdezte az előzményekről, majd elmesélte, mi a baja és mi lesz rá a gyógymód. Még rajzzal is illusztrálta a mondókáját (igaz, már az első vonalnál elnézést kért a tehetségtelenségéért). A lényeg, valami sárvirsli-szerűség (idéztem Mr. Kinget) eltömíti a kivezető vezetéket (a máj, a gyomor, és a hasnyálmirigy alatt, után), annyira, hogy a felgyülemlett folyadék miatt háromszorosára szélesedett a vezeték. Nem kő, annál puhább, inkább sárszerű. Ezt mielőbb ki kell venni, nem szabad játszani ezzel (nem akartam szóba hozni az angol egészségügyi rendszer 6-8 hetes időpontkérési "szabályait"). Így rögtön lebeszélt a kórházzal péntek reggel 8-ra egy időpontot, amikor ő saját kezűleg fogja eltávolítani Bandi akármilyen vezetékéből ezt a bigyót. ERCP a módszer neve, endoszkópos beavatkozás lesz, magyarul egy csövön keresztül (amit letolnak a torkába, illetve még lejjebb…) távolítják el. Ha minden rendben, akkor két-három órai kórházi tartózkodás után hazahozhatom őt Watfordból (kb. egyórányira lévő város). Kicsit megkönnyebbültünk, hiszen most már legalább tudjuk, mi a baja, viszont azért aggódom is. Bandi az a típus, aki ha arról van szó, hogy valaminek szövődménye, mellékhatása lesz, akkor azt sajnos "szereti" magáénak tudni…(A 6 évvel ezelőtti epehólyag-hasnyálmirigy, endoszkópos-vágásos-szabdalkozós műtétnél, kórházban levésnél majdnem otthagyta a fogát.) Egyébként is elég rossz beteg (a hisztisebb fajtából), nem hiányzik, hogy komplikációk lépjenek fel. Remélem, hétvégére már jobban lesz, és pár hét múlva elfelejtjük ezt az egészet. Ránk férne már egy kis jó is. Tudom, úgy tűnik, hogy állandóan panaszkodom, de vannak rosszabb és jobb időszakaim (időszakaink) is. Amikor süt a nap, és valami jó történik, másnak is jókedve van – gondolom –, nem csak nekem. Ha esik az eső, és minden "összeesküdött" ellenem, az élettől is elmegy a kedvem. Alakulnak a dolgok, a gyerekek elkezdtek iskolába járni (előbb-utóbb Dóri is), kezdünk beilleszkedni, belerázódni az itteni életbe, és ha Bandi is jobban lesz, optimistábban fogok tudni hozzáállni az angliai élethez én is.

Ez nem az én hetem...

Ez a hét nem az én hetem. Nem indult túl jól, és nem is folytatódott jól. Hiába történik velünk, velem sok-sok pozitív dolog, a negatívumok most erősebben hatnak rám.
Igazából írni sem volt lelkierőm, de annyira összetorlódtak az események, hogy már magam sem tudom követni, ezért inkább leírok mindent, mielőtt még azt is elfelejtem, fiú vagyok-e vagy lány.
Hétfőn voltam angolon. Elsétáltam a közösségi házba, korábban értem oda, ültek egy páran a társalgóban, kávézgattak, leültem közéjük. Kiderült, hogy az angol 1 órától kezdődik, de 12-1-ig minden alkalommal oda lehet menni, beszélgetni, cseverészni, pletykálni egy kávé vagy tea mellett. Egész jól elbeszélgettem néhány hölggyel. 1 órától elkezdődött Angelával az angolóra. Nyolcan vagyunk, Angela pedig kapott egy segítséget Hannah személyében. Angela Új-Zélandról származik, régóta itt él Angliában, Hannah viszont tősgyökeres angol. A társaság elég vegyes, mellettem egy bangladesi fiú ült. Láttam a papírján, hogy ezt ikszelte be, hihetetlen, hogy erre külön rubrika van a papírokon. A másik felemen Grace, a tízensok éve Angliában élő kínai (vagy japán) nő ült, nagyon aranyos volt. Összebarátkoztam Andreával, a szlovák lánnyal (figyelsz, Tomi?), hazafelé is együtt jöttünk, nagyon jól elbeszélgettünk, mindenféle témákról. A bangladesi fiú és egy másik – talán pakisztáni – lány beszédét abszolút nem értem, de ezzel, ahogy láttam, nem vagyok egyedül. Amúgy nem volt gondom sem a megértéssel, sem a megértetéssel. Abszolút pozitív volt a tanfolyam első alkalma.
Egészen az ötperces szünetig. Kimentem megnézni, keresett-e valaki telefonon. 3 nem fogadott hívásom volt az iskolától és egy hangüzenetem. Lehallgattam gyorsan, az igazgatónő keresett Timi miatt, de már nem volt időm, hogy felhívjam, ezért Bandinak szóltam, hogy ha megy a kicsikért (mivel az angol pontban 3-kor fejeződik be, nem érek oda), keresse meg az igazgatónőt, beszéljen vele. Hiába keresték, nem tudták elérni délután, így másnapra maradt a beszélgetés. Eléggé lelombozott, hogy már az igazgatónő akar velem beszélni, nemcsak a tanárok.
Kata beütötte a fejét, bár szerinte valamelyik gyerek dobta fejbe, erről készült baleseti jelentés. Semmi komoly, sírt egy kicsit, de ennyi. Nagyon precízek, mindenről papírt állítanak ki, már lassan elhavazódom a rengeteg adminisztratív köteg alatt.
Bandi még mindig nem érzi jól magát. Egyre jobban sárga, egyre jobban viszket, egyre többször fáj a hasa, a feje, nem jó a közérzete. Hétfő délután elzavartam az orvoshoz, hogy most aztán már mondjanak valamit, ultrahangeredmény ide vagy oda. Én is mentem vele, hogy lássam, halljam az eredményt. Az ultrahang eredménye elkészült, valami lebenyt összekötő vezetékben van egy eltömődés, ez májprobléma. Azt mondja az orvos, hogy kb. 4-6 hét, mire vizsgálati időpontot tud kérni Mr. Kingtől, aki egy májspecialista a megyében. Ettől teljesen elhűltem… De Bandi kimondta a varázsszavakat: Bupa magán-egészségpénztári tagsága van. Oh, mondta az orvos, akkor hipp-hopp lesz időpont. Menjünk haza, hívjuk fel a Bupát, fedezi-e a biztosítás ezt a vizsgálatot, ha igen, telefonáljunk vissza, már küldik is faxon a vizsgálatkérő papírt (persze Mr. Kingnél Bandinak kellett időpontot kérnie). S lőn, jövő hétfőn már mehet is a szomszédos városba vizsgálatra. Ja, és azt mondta, szokjunk hozzá ahhoz, hogy itt nem működnek olyan gyorsan a dolgok, mint Budapesten, Magyarországon…
Dórinak, Timinek és Katának már megjött az NHS-kártyája (ez olyasmi, mint nálunk a tb-kártya), nekem és Gergőnek még nem. A múltkor azt mondták, egyszerre küldték el az összes igényt, hiába voltunk különböző alkalommal regisztrálni. Ez érdekes, hiszen Gergő és én korábban voltunk mindenkinél, mégis csak a miénk hiányzik. A többi ráadásul egy borítékban is jött. Ki érti ezt? Viszont a beígért határidő előtt pár nappal megjött az NI-számot tartalmazó kártyám. Így most már hivatalosan is potenciális munkavállaló vagyok az országban, erről dombornyomott kártyám van.
Hétfőn végre jött e-mail az iskolától is. Gergő egyenruháját kedden megvehetjük, csütörtökön kezdhet, addigra lesz órarendje is. Dórinak választania kell a tárgyak közül, mi az, amiből a következő évben emelt szintű érettségihez hasonló vizsgát akar tenni. Nála ettől függ az órarend és az egész suli. Mindkét gyerek összes papírját kitöltöttük (jó pár órába telt), és kedd reggel bevittük. Ekkor megvettük az összes ruhát Gergőnek, kisebb anyagi csőd… Neki nagyon tetszett, rögtön felpróbált mindent. Fényképet majd csütörtökön csinálok, ha megy az iskolába.
Még Gergő sulija előtt megkerestük Timi igazgatónőjét. Mrs. Mathie nagyon kedves hölgy, szolgálatkész, mosolygós. Mivel Mr. G-nek említettem már korábban, hogy Timivel voltak otthon magatartásgondok, Mrs. Mathie kíváncsi volt a teljes háttéranyagra. Amit tudtam, elmondtam, hogy verekedett, néha agresszív volt, harapott is, tanárral szembeszállt, főleg az év elején voltak vele gondok, a beilleszkedés nem ment simán. Év végére már kezelhető volt, voltunk vele két helyen is pszichológusnál stb. Az igazgatónő végighallgatott, közbe-közbekérdezett, elmondta, hogy rajta vannak az ügyön, hogy Timinek sikerüljön beilleszkedni, de komoly, szigorú szabályok vannak. Ha nem tartja be (pl. megharap valakit), abban a pillanatban mennie kell az iskolából, nincs mese. Ettől viszont rettentően elkeseredtem, nagyon aggódom emiatt. Annyiszor, de annyiszor beszélgettünk erről Timivel. Otthon kisangyal, megígér mindent, jó lesz, okos lesz, szót fogad másnap, még a reggeli búcsúpuszinál is ígérget folyamatosan, délután pedig jönnek a rossz hírek. Ezt hónapokon keresztül csináltam otthon…
Tegnap, azaz kedden délután is így volt. Mentem Timiért, és Mrs. Dupen közölte, hogy az uzsistáskájával fejbevert három kisgyereket, majd amikor rászólt, egész egyszerűen kinevette őt. Borzasztóan leszidtam, megfenyegettem mindennel, beígértem neki különféle dolgokat stb. Nagyon kíváncsi leszek, meddig tartanak az ígéretei. Kérte, tanítsam meg neki, hogy nagyon sajnálom. Szerda reggel belépett az iskolába, majd ezt mondta (angolul) Mrs. Dupennek: Jó reggelt Mrs. Dupen! Nagyon sajnálom Mrs. Dupen! Hízelegni azt tud…
Közben Mr. Garnham megkért, hogy szerdán lesz egy kis beszélgetés az osztályban, Timiről, az új kezdésről egy új iskolában, új országban, és szeretné, ha bemennék, ott lennék én is. Nos, ma ezen is túlestem. Egy órára mentem, beültem a gyerekek közé a földre. Mr. G. felolvasott egy történetet Samről, aki idegen országba került, nem értette a nyelvet stb. Aztán megkérdezte, kire emlékezteti ez a mese a gyerekeket. Utána képeket vetített, Budapestről, Magyarországról, Timiről, és kérdéseket tehettek fel nekem a gyerekek. Volt normális kérdés is (milyen messze van Magyarország Angliától), és nem teljesen normális kérdés is (hány ház volt a faluban, ahol laktunk, hogy hívták az igazgatónőt stb.). Borzasztó nagy zajjal voltak a gyerekek, beszélgettek, hangoskodtak, Mr. G. ideje nagy része azzal ment el, hogy fegyelmezni próbálta őket (vajmi kevés sikerrel). Két gyereket átküldött az igazgatóhoz, az egyik visszaszólt neki még az ajtóból, a fucking teacher-t értettem, a többit nem…
Utána kiosztott egy ábrát, ahol középen a Timinek való segítés szerepelt, a lap négy sarkában pedig négy téma: magatartás, nyelv-megértés, barátság, munka. Ide kellett írni a gyerekeknek, hogy melyik témában mivel tudnának segíteni Timinek, és utána ezt közösen megbeszéltük. Timi nagyon örült, hogy végre van ott valaki, aki tud vele kommunikálni, és lefordítja a többiek beszédét. Pár kislány nagyon ragaszkodott hozzá, ölelgette őt. Aranyosak voltak, úgy tűnt, ők nagyon szeretik Timit. De némelyik kislány és kisfiú olyan idétlennek tűnt, hogy kinyílt tőlük a zsebemben a bicska.
Nagyon remélem, hogy nem lesz Timivel gond, sikerül beilleszkednie, mindannyiunk érdekében…

Egy hét alatt történt

Kata engem is megfertőzött múlt héten – vagy magamtól lettem beteg, de egész héten pocsékul éreztem magam. Vettem Lemsip nevű italt, ez olyan, mint nálunk a Coldrex feketeribizlis por, ez segített, ezután mindig jobban éreztem magam. Így nem voltam túl alkotóképes, a blogba sem írtam, most pótolom a hiányt.

Jó idő és tömeg volt a car boot sale-n szombaton

Szombaton elsétáltunk Dórival a car boot sale-re, Timinek vettünk több matekos és nyelvtani füzetkét, könyvet, Katának verses-dalos könyvet fillérekért. Meg persze neki még egy porcelánt. Lassan már másik vitrint kell venni a sok-sok porcelánjának, amiatt persze nem aggódik, hogy a ruháinak nincs szekrénye, a porcelánok a szoba és élete fénypontjai.

Hétvégén islert sütöttünk (a parmezános sajtrudacska és a fetasajtos háromszög mellett). A két naggyal több órán keresztül gyúrtuk, sütögettük, ragasztgattuk lekvárral össze az islereket, én olvasztott csokival öntögettem le őket. Az egész délután és az este is ráment, de megérte. Ma fogyott el az utolsó darab, és napról napra finomabb lett, jobban összeért az egész. Vittünk a sütikből Szabolcséknak is, ne maradjanak ők sem süti nélkül hétvégére.
Közben Kata elaludt (ami általános nála ebéd után hétvégén), titokban lefényképeztem.

Az Englandos póló még otthoni...

Persze a sütés azért nem egyszerű a mi családunkban, főleg ennyi eszement bolond között. Harcoltunk fakanállal, dobálóztunk tésztával, gyártottunk egy "kitchen song-"ot, ami valószínűleg egyik zenei tehetségkutatóban sem állná meg a helyét, de még a kapuig sem jutnánk vele… A konyha pedig kész csatatér volt, mire végeztünk, de legalább élveztük.
Ugyanennyire élveztük – szintén a nagyokkal – a keddi majdnem egész napos játékot. Pár évvel ezelőtt játszottunk egy számítógépes játékot, akkor négyen (Bandi, a nagyok és én). Elrejtett tárgyakat kellett megtalálni, az egész játék angolul van. Demo verziót töltöttünk le, így nem lehetett belőle kilépni, akkor bekapcsolva hagytuk éjszakára a gépet, hogy ne vesszen el, és másnap folytattuk. Most valahogy eszünkbe jutott, megkerestem (imádom az emlékezőtehetségemet), és mivel van második része, letöltöttem. Szintén a próbaverziót. Valamikor 11 órakor kezdtük el játszani, amikor menni kellett a kicsikért, akkor felálltunk fél óra hosszára, majd folytattuk, egészen estig. Amikor apa hazajött, akkor gyorsan megcsináltam az ebédet (milánói makarónit), vacsoráztunk, és apával ketten befejeztük a játékot (a maradék kb. 20 percet). Tudom mindenkinek ajánlani: Magician's Handbook I. és II. Persze csak miután kész az ebéd…

Jelentkeztem egy állásra, próbaképp két hete elküldtem az önéletrajzomat egy szomszédos város iskolájába, ahol reprográfiai asszisztenst kerestek. Ma jött a válasz, hogy sajnos nem engem választottak. Nem keseredtem el, valószínűleg kicsit pánikba este volna, ha behívnak, most kicsit sok lenne még ez is. De legalább látom, hogy itt sem esznek embert a munkaadók, nagyon korrekt volt már az, hogy válaszoltak (levélben, nem emailben), ez Magyarországon nem szokás. Így begyűjtöttem életem első angol nyelvű álláselutasító levelét.
Tegnap 10 órakor látogatom volt, Samantha az önkéntes munka kapcsán. Nagyon kedves hölgy volt, jól elbeszélgettünk az ő életéről, az én életemről és az önkéntes munkáról. Megtudtam például, hogy szigorú ír katolikus családban nőtt fel, és neki az angol élet a szabadságot jelentette. Azt mondta, nagyon vidám csapat az önkéntesek csapata (ez a részleg, amelyik a családvédelemmel, családlátogatással foglalkozik), általában tízen vannak önkéntesek, 3 koordinátor, ő a menedzser és van egy lelkész, aki velük dolgozik. Elmesélte nagyvonalakban, hogy miről szól ez a home visitor munka, segítőkész volt, bizalmat ébresztő. Azt hiszem, ez az otthoni szociális munkáshoz hasonló tevékenység. Többször hangsúlyozta, hogy nem leszek egyedül, mindig mellettem lesz valaki, amíg nem érzem azt, hogy egyedül is képes vagyok csinálni, bármikor felhívhatom őt, a "kollégákat", és ha úgy gondolom, bármikor abba is hagyhatom. Jövő héten csütörtökön kezdődik a tanfolyam, 9 hét, minden héten egy teljes nap, reggeltől délutánig (ebédet kapok). Az angol tanfolyam is jövő héten kezdődik, hétfő délután, az heti egy alkalom, 10 héten keresztül, alkalmanként két óra. Szóval, beindul az élet jövő héttől…
Remélem, Dóriék is iskolába fognak már addigra járni. Ugyanis onnan még mindig semmi hír. Bandi tegnap írt nekik egy e-mailt, hogy ugye azt ígérték, hogy hétfőig jelentkeznek, reméli, hogy találtak már megoldást. Nos, azóta sem válaszoltak. Sem postán, sem telefonon, sem emailen. Jövő héten már október van, és még mindig nem járnak iskolába. Kicsit kezd aggasztani a dolog, ráadásul ők is unják már az itthonlétet, a barátok nélküliséget, és egyáltalán ezt az egész kilátástalanságot.
Ellenben Timiéknél minden flottul megy, élvezik az iskolát. Timi tanárai néha kevésbé élvezik Timit. Tegnap kaptam egy papírt (incident report) és behívtak egy rövid beszélgetésre tanítás után. A teremben rohangált, asztal alá bújt, a fiúkat lefröcskölte vízzel (itt bent van az épületben a terem mellett a vécé, ott tudnak kezet is mosni, így – sajnos – közel van a fröcskölőeszköz). Kérték, kicsit mossam meg a fejét, és hassak rá, hogy viselkedjen kulturáltabban. Megtörtént, ma már azt mondták, jobb volt. Nem jó, de már jobb… Tegyük hozzá, hogy tegnap Mr. G. nem volt, Mrs. Dupen és egy másik teaching assistant volt velük, és Timi nem szereti őket, odavan Mr. G.-ért. Remélem, nem lesz gond a lányzóval, otthon többször voltam az igazgatói irodában és az osztályfőnöknél, mint otthon. Gergővel már végigjártam ezt az utat, a magatartásproblémáktól kezdve a nevelési tanácsadón át a pszichológusokon túl a mozgásterapeutáig mindenhol voltam vele, okosat sehol nem tudtak mondani. Megállapították, hogy koránál okosabb (Timi is), unja az órákat (Timi is), egyéniségének megfelelőbb oktatásra lenne szüksége. De hogy hol és miből, azt nem mondták. Azt hittem, Timinél nem lesznek ilyen gondok, ha idejár iskolába, de egyrészt kezd beilleszkedni, most már könnyebben fogja fel a dolgot, másrészt unatkozhat egész nap, hiszen még messze nem ért meg mindent (bár már egyre többet), így unalmas lehet neki egész nap ülni és szót fogadni. Ezt megbeszéltük vele, és megígérte (éppen háromezredszerre), hogy soha többet nem csinál ilyesmit, és ő lesz az én kisangyalom. Majd meglátjuk…

Astley Cooper School

Ma voltunk 10-kor meetingen Dóriék sulijában. Meglepetésként érte őket, hogy Dóri és Gergő nem beszél angolul. Kicsit pánikba estek, mert ők azt hitték, minden rendben, holnaptól járhatnak, semmi extra, két új gyerek. Ehhez képest most ki kell találniuk, hogyan tudnák őket segíteni, milyen megoldást találnak arra, hogy megértsék és megértessék magukat és egymást.
A két évfolyam-felelőssel ültünk le beszélgetni, KS-re (Key Stage) vannak osztva. Ezek valamiféle tagozatok. Gergő a KS3-ba tartozik (7-8-9. évfolyam), Dóri a KS4-be (10-11. évfolyam), és minden KS-nek van felelőse. Mrs. Goodchild és Mrs. Cansick nem volt túlságosan boldog attól a tudattól, hogy hoppá, itten gondok lesznek. Eléggé hebegtek-habogtak, nehéz volt követni az amúgy sem túl lassú és érthető beszédüket. Dóri és Gergő egy árva szót sem értett belőle (Kata – akit muszáj volt vinni – végigdumálta az egészet, így többfelé kellett figyelnem), Bandi nem segített fordítani, én meg hol értettem, hol nem. Kicsit lelombozó volt a tegnapi naphoz képest, igaz, kicsit idegesebb is voltam. A nagyok tekingettek hol rám, hol Bandira, eléggé segélykérő volt a tekintetük. Kaptunk tájékoztató füzeteket (jó sokat), egyenruha-rendelő nyomtatványokat, mindenféléket alá kell írnunk (engedély ebédre hazajönni, engedély, hogy biciklivel járjon stb.), vissza kell majd küldenünk. Dórinak választani kell tantárgyakat, amiből jövőre érettségiszerű vizsgát kell majd tennie (dráma, tánc, vizuális művészet stb.), az alaptantárgyak mellett. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű nekik, de úgy látszik, még annál is nehezebb. Egyelőre annyiban maradtunk a hölgyekkel, hogy megpróbálnak kitalálni valami okosat, legkésőbb jövő hétfőig jelentkeznek. Egyelőre semmi értelme, hogy egész nap üljenek bent, ha egy szót sem értenek. Persze, időnként jó lenne, de alapvetően ennél többre van szükség. Azt mondták, postán küldenek majd matematikafeladatokat, hogy legalább a matek nyelvét gyakorolják (itthon szótárral, szülői segítséggel), ezzel is előrébb lennénk… Fogalmam sincs, mit fognak kitalálni, ami megkönnyítheti Dóriék életét. Ők is el vannak kicsit keseredve, és sajnos most én is.

Újra az orvosnál

Kata beteg lett. Tegnap reggelre belázasodott, folyik az orra, nagyon csúnyán köhög (biztos hideg volt a tenger). Mivel apának is tegnap kellett visszamennie az orvoshoz, gondoltuk, együtt mehetnének. De külön időpontot kellett kérni, gondolom, adminisztrációs okok miatt. Együtt mentünk hárman, hogy tudjanak minket egymáshoz kötni, hátha így legközelebb jobban megismernek (apa előttünk volt egy órával). Kata kapott antibiotikumot, köhögéscsillapítót, és sok folyadékot kell innia. Az iskolának egy papírt kell majd írnom – ha megy újra iskolába –, hogy miért és meddig volt itthon, tehát itt nincs kifejezett orvosi igazolás.
Bandi meg potyára ment, mert még nem jött meg az ultrahang-eredmény. Azt mondta az orvos, két-három múlva lesz majd eredmény, mert elküldik valami radiológus szakemberhez Watfordba vagy Indiába (nem viccből mondta), és ha onnan visszajön, majd akkor foglalkozik vele. De azt is mondta, ha találtak volna valami komolyat, azonnal hívnák őt. Mivel a véreredménye nem olyan rossz, epehólyagja nincs, így kő sem valószínű, akármi tömíti is el a kivezető csatornát (ettől sárga megint, nem a hepatitisztől), az előbb-utóbb távozni fog, úgyhogy ne aggódja túl magát…

Egyedül a városban

Tegnap jó napom volt, végre valami sikerélmény. Beiratkoztam angol nyelvtanfolyamra. Ez egy felnőttképzés, a helyi (egyik) közösségi központ nyújt rendszeresen külföldieknek ingyenes tanulási lehetőséget. Voltak ott lengyelek, kínaiak stb. Írni kellett egy tesztet, utána beszélgetés volt egyesével. A hölgy nagyon elégedett volt velem, azt mondta, briliáns az angolom, nagyon boldog volt tőle. Tökéletesen meg tudtam magam értetni, bár kicsit félve mentem oda, eligazodtam a recepción, nem tévedtem el, mindent elintéztem. Jövő hét utáni héten indul a tanfolyam, hétfőn vagy kedden lesz hetente egyszer, majd telefonálni fognak.
Ezután átmentem a Volunteer Centerbe, a helyi önkéntes segítő központba. Ott már vártak, pedig 10 perccel korábban érkeztem a megbeszéltnél. A hölgy tudta a nevemet, ez már önmagában bátorító volt. Vagy nagyon kevesen járnak oda, vagy nagyon készségesek és figyelmesek. Vagy mindkettő… Elmondták, hogy egyszerre csak egy önkéntes munkát végezhetek, a többféle lehetőségből egyet választanom kell. A Home visitor nevezetű önkéntes munkát választottam, itt anyagi vagy érzelmi nehézségekkel küzdő családokat látogatnak meg, és beszélgetnek velük, kávézgatnak, a gyermekkel elmennek sétálni, tehát inkább lelki támaszt nyújtanak. Ehhez részt kell vennem egy 9 hetes tanfolyamon, amit már a helyi önkormányzat tart, hetente egy napot kell majd ott eltöltenem. Ez volt a legszimpatikusabb munka, ráadásul itt nyújtanak valami képzést ahhoz, hogy pontosan hogy lehetek mások segítségére, és a tanfolyam (előadások) alatt is ismerkedek emberekkel, hivatalnokokkal. Azt mondták a központban, hogy átadják az adataimat a hivatalnak, akik majd jelentkezni fognak egy héten belül, a tanfolyam szeptember végén indul. Ha letelik a 9 hét (és gondolom, elégedettek velem), akkor kezdhetem el majd az önkéntes munkát. Kérdezték, miért akarok önkéntes lenni. Mikor mondtam, hogy sok időm van, megkérdezték, négy gyerek mellett hogy csinálom…
Nem titkoltam azt sem, hogy gyakorlatot is szeretnék szerezni, angolban és kapcsolatokban egyaránt, ehhez ez tökéletesen alkalmas. Legalább annyira örültek nekem, mint én nekik.

Southend-on-Sea – hétvégi kirándulás

Vasárnap messzebbre jutottunk, mint eddig. Szabolcsék elhívtak bennünket az Északi-tengerhez, Southend-on-Sea-re. Két kocsival mentünk, Gergő ült náluk. Az út majdnem 2 órás volt, dugó is volt, útfelbontások, de megérte ilyen sokat utazni.

Nagyon jó időnk volt és szép helyre is mentünk.
Southend-on-Sea fényképek
Sok kicsi kabin van a tengerparton, ezeket bérlik vagy a tulajdonosok használják. Lejönnek egy-két napra (vagy esetleg hosszabb időre), és itt "laknak". Némelyik háznál láttunk gázkiállásokat, tehát van fűtés vagy főzéshez gáz, van bent kis asztal, néhol ágy. De az is lehet, hogy csak lejönnek reggel, kiülnek a napra, és este hazamennek… Mivel már eléggé nyár vége van, nem volt sok faház nyitva, így nincs összehasonlítási lehetőségem. De el tudnám képzelni én is, hogy reggel kiülök a partra, egész nap süttetem a hasam a napon, a közelben van kávézó, étkezési lehetőség, nyilvános vécé, teljes a komfort.
(Az csak hab volt a tortán, hogy hazafelé bementünk egy Aldiba, először láttunk itt ilyet, kicsit mindjárt honvágyam is lett...)

Két nap tapasztalata + segítő munka

Túléltük az első két napot a suliban. Pontosabban a kicsik. Tegnap jókedvűbben jöttek haza, mint ma, de még egyik sem sírt. Pontosabban Kata ma sírt, nem értették miért, délután tőlem kérdezték meg, hogy mi volt a baja. Az, hogy nem játszottak a másik játszótéren az eső miatt, és ő ott akart játszani – ez legyen a legnagyobb baj. Úgy tűnik, különösebben nem zavarja a lányokat, hogy senki nem érti egy szavukat, és az sem, hogy ők sem értenek senkit. Kata ma reggel az egyik tanító nénit átölelgette, megszeretgette, aki furcsán nézett, gyanítom, náluk ez nem szokás. Kata amúgy is bújós, délután, mikor vártam őt, az ablakban láttam, hogy egy másik tanító néni ölében ül és bújik hozzá. Azt mondták, nem volt vele semmi gond, remélem a továbbiakban is a legjobbakat.
Timi tanító bácsija kevésbé mosolygós, mint Kata tanítói, és ő egyedül is van (míg Katánál mindig hárman vannak, ma reggel az osztályfőnök helyett egy bajszos fiatalember volt). Reggel fél percet látom, amíg beengedi az osztályba a tanulókat, és délután szintén fél percet, amíg mindenkit odaad a szülőnek. Nem mosolyog, nem tűnik túl barátságosnak. Megnézem ma a nevét a tablón (van az előtérben egy), Mr. Gamham-nak hívják. Timinek ma gondjai voltak Mr. G.-vel. Azt mesélte, hogy szorzást és osztást kellett csinálniuk, ráadásul állítása szerint az egyik szorzásnál az egyik számjegy kétjegyű volt, és neki ez nem ment. Felhívtam a régi osztályfőnököt, aki azt mondta, a szorzás otthon csak második osztály második félévében aktuális, kétjegyű szorzás pedig csak harmadikban. Úgyhogy vagy Mr. G. akar túl sokat, vagy Timi túloz kicsit. Mindenesetre azt találtam ki, hogy holnap Timinek adok egy papírt, ráírom, miket tud matekból, adja oda az osztályfőnöknek, hogy képben legyen, ha már személyesen nem tudok vele beszélni.
A lányok megtanultak kikéredzkedni vécére, valamint jó reggelt kívánni. Timi mondta is reggel, Kata csak félszegen mosolygott, amikor Good morning-ot köszöntek neki. Sőt, Timi azt is tudni akarta, hogy kell megkérdezni valakinek a nevét. Igyekeztem egyszerűsíteni, mondtam, mutasson magára, mondja, hogy Timi, majd mutasson rá a másikra, és kérdezze meg: and you? Bevált, már tudja a padtársa nevét. Apró sikerélmény, de nagyon örült neki.
Kértem ma az iskolatitkártól igazolást a családi pótlékhoz, azt mondta, holnapra vagy holnaputánra kiállítanak egyet. Valamint szereztem parkolási engedélyt a közeli Community Center parkolójába, mert nem lehet beállni az iskola területére és a közelben nincs parkolási lehetőség máshol. Mi kedden jól beálltunk, és amikor mentünk kifelé, a gondnok, aki kinyitotta a nagykaput (befelé nyitva volt és egy teremtett lélek sem járt arra – igaz, akkor korán volt még), szólt, hogy itt tilos parkolni, de lehet kérni engedélyt az irodában. Így holnaptól akár már parkolhatok is szabályosan…
Telefonáltak ma a nagyok miatt az Astley Cooperből, jövő hét kedd reggel várnak bennünket egy beszélgetésre, és valami matematika felmérőt is emlegettek, de az emlékeztető emailben erről egy szó sem esik. Majd meglátjuk, egyelőre annyi biztos, hogy jövő hét keddig még nem mennek a nagyok iskolába.

http://www.volunteerdacorum.org/

Többekkel beszélgettem arról, hogy jó lenne valami gyakorlatot szerezni angol nyelvből, beszélgetni angol emberekkel, esetleg eljárni közösségbe. Hemel központjában van egy segítő központ, talán olyan, mint nálunk a családsegítő. A honlapjukon van 400 ajánlat önkéntes segítőknek, az egészen egyszerűtől a legbonyolultabbig. Nagyon sok egyesület, alapítvány keres így könyvelőt, kertészt, gondnokot stb. Ha nincs pénzük, önkéntest keresnek, és ez mindenkinek jó. Az önkéntes gyakorlatot szerez valamiben, esetleg később felveszik, pénzért, jól mutat az önéletrajzában, többféle dologhoz érhet előbb-utóbb. Sok szervezet (akár maga a központ is) fizet tanfolyamokat a megfelelő munkához. Például lehet jelentkezni önkéntes elsősegélynyújtónak, ehhez természetesen előbb el kell végezni egy tanfolyamot – amit ők fizetnek. Ezután lehet menni segíteni rendezvényekre elsősegélyt nyújtani. A pontos feltételeket nem ismerem, külön lehet jelentkezni mindenhova, és előtte egyeztetni kell a központtal. Jelentkeztem 6-félére, nem volt türelmem mindet végignézegetni, elolvasgatni. Tegnap felhívtak a központból, hogy megbeszéljünk egy időpontot, jövő hét hétfőn megyek 10-re hozzájuk, és reményeim szerint el fogok járni önkéntesnek. Találkozom emberekkel, segítek másokon. Többnyire olyasmi érdekel, mint például idős emberekhez való eljárkálás, akár beszélgetni, akár kísérgetni őket, akár apróbb házimunkát, bevásárlást végezni. Nagyon sok ilyet is keresnek. De van például játékkölcsönző is, ahol heti egy órára (annyit vannak nyitva összesen) keresnek kisegítőt. Itt is találkozhatnék sok-sok emberrel (több mint 100 ügyfelük van). Tényleg a legkülönbözőbb önkéntes munkák vannak olyanoknak, akiknek van idejük ilyesmire, munkanélküliek, egyetemisták stb. Lehet ez délelőtt, délután, vagy esetleg hétvégén is. Ezeket beszéljük meg jövő héten személyesen. És mivel pont aznap van szintén a belvárosban az ingyenes angol tanfolyamra való beiratkozás is, így két legyet ütök egy csapásra, aznap mindent elintézek.

Iskola – végre valami pozitívum

Tegnap reggel Bandi a Yewtree iskola felé autózott, bement megkérdezni, hogy ugyan már, tudnak-e valamit kicsi lányainkról. Mivel tegnap kezdődött a suli, az iskolatitkár(szerűség) nagyon el volt havazva, így azt kérte, térjenek vissza a témára délután. Úgy időzítettünk, hogy a fél ötös nurse előtt (Kata volt még hátra) én is elmehessek, mégis jobb, ha együtt látjuk, halljuk mindazt, amit elmondanak.
Fél négyre ott voltunk, nagyon kedves volt a titkár, hozta a papírokat Katának, amiket ki kellett tölteni. Szóltunk, hogy van még egy lányunk, akit szintén ide szeretnénk járatni, nem volt gond, rögtön hozott még egy kupac papírt. Név, cím, telefonszám, származás, bőrszín, beszélt nyelv, néhány orvosi adat – kb. ennyit kellett beírni.
Elmondta a hölgy, hogy amint megvan minden cuccuk, akár másnap már jöhetnek is iskolába. Nosza, mondtuk, mesélje el, mire van szükségük, és uccu… Timinek galléros póló vagy blúz kell, hogy meg tudja kötni a nyakkendőjét, Katának elég a sima (kerek nyakú) fehér póló. Alulra sötét alj, fekete cipő, fehér zokni (ezeket már korábban megvettük). Amit ott helyben adnak (a nyakkendőn kívül): címeres könyvtartó táska (iskolatáskának nehezen nevezném, hiszen max. 2-3 A/4-es könyv fér bele), címeres tornazsák és címeres pulóverek. A két lány cuccaiért ott helyben ki kellett fizetni 29 fontot (a nyakkendő pl. 3 font volt). Próbáltunk tegnap este még venni Timinek váltócipőt (Katának van), de sajnos nem sikerült, viszont vettünk ételtartó táskaszerűséget a szendvicseknek. Van lehetőség bent étkezésre napi 1,90-ért, de nem vagyok biztos benne, hogy értékelni fogják az angol ételeket, így egyelőre csomagolok minden nap szendvicseket nekik. Pólókat, blúzokat megvettük, így minden készen áll az iskolára (az izgatott lányok is).
Nyugtatott minket a titkár, hogy ne izguljunk, nem gond, hogy nem beszélnek angolul, megoldják, minden rendben lesz, hamar alkalmazkodni fognak. Közben befutott Kata osztályfőnöke is, Mrs. Jones, ő is elmondta, hogy csak nyugi, megkérdezte Kata becenevét (simán kimondta a Katalint is), és azt, hogy hogy köszönünk magyarul. Nagyon kedves, bájos, nálam fiatalabb hölgy, elsőre nagyon szimpatikus.
Timi osztályfőnöke Mr. Gamham (vagy valami hasonló), sajnos nem értettük a nevét, amikor a titkár mondta, és ma reggel meg nem láttuk jól a névcímkéjét.
20 perccel órakezdés (itt 9-kor kezdődnek az órák) előtt kell odaérkezni, de 10 perccel 9 előtt már csúnyán néznek az emberre, így illik pontosan érkezni. A gyermekeket az osztályteremig kell kísérni, osztályfőnök átveszi, délután pedig osztályteremből kell elhozni, osztályfőnök adja a szülő kezébe pontban 15 órakor.
Ma reggel együtt mentünk apával kocsival az iskolába, hogy bekísérjük első napjukon a kicsiket (Dóri is jött velünk, ő is izgult értük).

Nagyon várták már, hogy mehessenek, korán érkeztünk, ezért várni kellett elég sokat. A lányok türelmetlenek voltak. 8.45-kor nyitották meg Katánál a kapukat, be kellett kísérni, felakasztani a fogasra a cuccokat és mehetett is be. Az osztályfőnök egyesével vett át minden gyereket, illetve nyugtázta, hogy megvan. Megkérdezte, Timi melyik osztályban van pontosan, hogy ha esetleg bármi gond lenne, átvihesse hozzá a Katát, mégis jobban el tudják magyarázni egymásnak, mit akarnak..
Még egyszer elmondta, hogy ne izguljak, délután háromkor vár. Visszanéztem, és láttam, hogy Kata már az egyik asztalnál ül és rajzol. Ő feltalálja magát, csak hagyják békén, ha úgy akarja. Elfelejtettem szólni, hogy ő aztán tényleg makrancos Kata, de Bandi azt mondta, majd rájönnek…
Ezután siettünk Timi osztályába, ahol az osztályfőnök az ajtóban állt, megkérdezte, ő Timi, mondtuk igen, behívta, és máris beriglizte az osztályajtót. Timi arcán ekkor kicsit látszódott az idegesség és a pánik, de nagyon remélem, hogy jól telik az első napjuk és holnap is szívesen mennek majd.

Sweet Central - cukorevés és arcfestés

Kimaradt a legutóbbi beszámolókból, hogy múlt héten voltunk bent a városban vásárolni, és részt vettünk a Sweet Central (édességbolt) megnyitóján. Ami abból állt, hogy jól bevásároltunk édességből (gumicukor, nyalóka, csokik, cukrok) és a felét meg is ettük a bolt teraszán. A két kisebb lányt beadtuk arcfestésre, amíg mi válogattunk a sok-sok édességből. Mindennek egységára volt, így fogni kellett egy papírzacsit és pakolni bele vegyesen azt, amit a szem megkívánt. Volt, ami nagyon finom volt, de volt, ami sajnos ehetetlen volt.
A cukrokról nincs fénykép, de a kifestett lányokról igen, íme:

Még egy fényképet szeretnék megosztani. Tegnapelőtt este kuglófot sütöttem, Dóri beállt nekem segíteni. Előkereste az egyik kötényemet, és abban pózolt a konyhában. Élen járt a segítésben, ahogy később a megevésben is...

Grand Union Canal

Ma voltunk újabb hosszú sétán, a Grand Union Canal egy részét néztük meg (nagyon kis részét). Férjem - most már csak volt - kollégája és családja újabb sétára hívott minket.

Fényképek a sétáról itt 

Mivel pont ebédidőben mentünk, ezért nem volt időm főzni, szendvicseket ettünk a parton, cserébe vacsorára gofrit sütöttem a kiéhezett családnak.

Feri és a fotózás

Feri elment. És a gyerekei is. Biztos megunták, hogy folyamatosan fényképezni akarom őket. A legutolsó fénykép utáni napon reggel üres volt a fészek. Azóta néha látni és hallani véljük őket, de bizonyítékunk nincs rá, hogy valóban ők repkednének a közelben. Nem tudom, hova költöznek ilyenkor a rigók, mit csinálnak, vajon tényleg ennyire fejlettek voltak a kicsik, hogy mindannyian elrepültek?
Így nem fogok több madárképet feltölteni. Ellenben próbálom a kertben lévő virágokat (bokrok, fák virágait) fényképezni. Tüneményes exfőnököm segít távoktatásilag, de erőteljesen küzd velem. Ma állvánnyal felszerelkezve, később fehér pólóban fetrengve a földön idétlenkedtem a kertben. Már értem, hogy a szomszédok miért nem barátkoznak velem. Átköszönt ugyan a szomszéd néger hölgy, de láttam az arcán a megrökönyödést, amikor a bokor alól visszaintegettem neki. Mivel mostanában nem nagyon megyünk sehova (ahova fényképezőgépet is tudok vagy akarok vinni), így csökkent a naponta feltöltött képek száma. Mutatóba teszek ide virágfényképet, ami ma készült.

A gyerekekről is csináltam képeket, szükség van igazolványképre (iskolába, ide-oda kellhet). Ezt is iderakom, bár ez nem a legjobb (annak ellenére, hogy nagyon-nagyon sok képet csináltam róluk, és próbáltam többféle beállítást, többféle helyszínt stb.), 3 × 4 centisként bárhova jó lesz.

Iskola – megint vagy még mindig…

Kezdem az iskolával. Semmi hír. Nem haladtunk előrébb az iskolaügyben sajnos semmit. Kedden volt egy e-mailváltás Dóriék iskolájával. Bandi írt nekik, hogy akkor most hogyan tovább, milyen felszerelés kell, mikor mehetnek a gyerekek, mikor találkozhatunk valami illetékessel, aki megmondja a teendőket. A válasz az volt, hogy sajnos a hölgy egyedül van bent, nem tud intézni semmit, de a héten vége a nyári szünetnek, utána amint lehet, felveszik velünk a kapcsolatot, és összehoznak majd egy találkozót az osztályfőnökkel és/vagy az igazgatóval. Azóta semmi. Vagyis holnap biztos hogy nem mennek iskolába, egyik gyermek sem. Timire még nem jött válasz, hogy felveszik-e, elfogadják-e a kérelmünket, Katát ugyan felvették, de azóta se kép, se hang. Nem nagyon értem, miért nem igyekeznek kicsit jobban, és hiába bombázzuk őket levelekkel, hívásokkal, egy tapodtat sem haladunk előre.
Hétvégén körülnéztünk egy-két áruházban, a sétálóutcában. Vettünk cipőket, szoknyát, nadrágot, zoknikat. Felsőt nem mertünk még venni, hisz nem tudjuk, kinek milyen címeres, milyen színű kell. Lehet, odaadják a címert, hogy az ember lánya varrja vagy vasalja rá. Tényleg semmit nem tudunk ilyen apróságokról sem, de már előre félek a kiadásoktól. Ha belegondolok, hogy a kicsiknek minimum 5 póló kell fejenként, a nagyoknak 2-3, pulóver 2 fejenként, blézer, kabát stb. És még nincs táskájuk, füzeteik, könyvek, és ki tudja, még mi minden fog kelleni (iránytű biztos, ezt olvastam az Astley honlapján…). Próbálom magam nem idegesíteni ezeken a dolgokon, hiszen ha az iskola sem igyekszik, én hova törjem magam. Mennek, amikor mennek, egyelőre úgysem értenek majd egy árva szót sem, két-három hét ide vagy oda…

Bürokrácia magas fokon

Pár nap múlva lejár a családi pótlék intézési határideje. Reménykedünk minden nap, hogy talán ma megjön az elmúlt hat-, lassan héthavi összeg. Egészen keddig reménykedtünk. Aznap jött egy levél, hogy még háromféle papírt kérnek (eredetiben). Születési anyakönyvi kivonatot – amit másolatban anno beküldtünk, de az eredeti Magyarországon volt nálam, ezért nem azt adtuk be. Ezt ugye esetleg kérhették volna júliusban, mikor megjöttünk, de mindegy. Ami bosszantóbb, hogy kérnek iskolaigazolást a gyerekeknek. Amit, ha nem járnak egyelőre iskolába, elég nehéz beszerezni. Kérnek még orvosi igazolást, hogy bejelentkeztünk, ennek egy része már megtörtént (ezt külön ecsetelem majd), de mire ezeket mind beküldjük, elintézik, lesz karácsony is, mire pénzhez jutunk. Nem kezdődik újra a 26 hetes procedúra, de biztos vagyok benne, hogy ezen is ülnek hosszú-hosszú heteket majd. Egyelőre az önkormányzattól sem kapunk lakástámogatást (bérletidíj-támogatás), mert ahhoz is hiányzik néhány papír. Mivel a férjem kiváltotta a vállalkozóit (nem volt túl bonyolult dolog, és nem is olyan extrém minden vele, mint otthon), ezért kérik az előző 12 hónapban befolyt jövedelméről az igazolást. Még ez sem lenne olyan nagy macera, de csak múlt héten jött meg a vállalkozói igazolványának a száma, ami szintén kell a segélyhez. Van viszont, ami még mindig hiányzik. Ez pedig a tulaj által aláírt bérleti szerződés. Július 1-jével van bérleti szerződésünk, én már otthon aláírtam, visszaszkenneltem, elküldtem, a cég, akivel kötöttük, már júliusban elküldte a tulajnak, aki azóta nem volt képes visszaszolgáltatni belőle egy példányt. Írtunk az ingatlanos cégnek, írtunk a tulajnak, a cég írt a tulajnak: reménytelen. Tegnap az ingatlanos ember felajánlotta, hogy kiállít egy igazolást ("saját szakállukra"), amely igazolja, hogy itt és itt lakunk, ennyi bérleti díjat fizetünk stb. Ez ma meg is érkezett, rendesek voltak. Legalább valami papír van a kezünkben, amivel továbbléphetünk (ja, persze az iskola is fog kérni ilyesmit…). Reméljük, az önkormányzat is elfogadja majd, és egyszer (komolyan mondom, karácsonyi ajándéknak) pénzünk is lesz majd valahonnan.

Nurse, helpdesk

Kedden délutánra volt időpontunk (Gergőnek és nekem) a háziorvoshoz, pontosabban a nővérhez, akinél regisztrálnunk kell. A recepción szóltam, hogy jöttünk, van időpontunk, kaptunk egy számot, kb. 10 percet kellett várnunk. A nurse egy nagyon kedves idősebb barna bőrű hölgy volt (nem tudom, hogy néger vagy indián származású, de nem fehér, azért fogalmaztam ilyen körülményesen). Mosolygott végig, szépen, érhetően beszélt – legalábbis mindent értettem, és meg tudtam értetni magam. Még a vicces megjegyzéseimen is mosolygott. Itthon is ritkaság az ilyen kedves egészségügyi dolgozó. Az asztmám kapcsán megtárgyaltuk a magasságom és a tüdőkapacitásom összefüggéseit, tehát tényleg jól éreztem magam ott, már majdnem olyan volt, mintha beilleszkedtem volna. A kitöltött papírokat elvette, mért vérnyomást, súlyt, magasságot (Gergő 3 centivel magasabb nálam), kérdezte, mire vagyunk allergiásak, szedünk-e gyógyszert stb. Mondta, hogy ha bármi gond lenne, kérjünk időpontot, és jöjjünk nyugodtan az orvoshoz. Dórival és Timivel ma délután megyek, Katával jövő hétfőn délután.
Feldobott voltam attól, hogy végre valakivel megértetem magam, nem érzem úgy, hogy béna bevándorló vagyok. Ez a lelkesedés sajna hamar elmúlt. Másnap, vagyis szerdán próbáltam belépni a Lloyds-os internetes bankba. Előzményként röviden: még júliusban nyitottunk nekem bankszámlát a Lloydsnál, nagyon kedves hölgynél, kaptam mindenféle hozzáférést, meg kell adnom különböző jelszókat, adatokat. Kb. 20 perces ügyintézés volt, két nap múlva postán megjött a Visa kártyám is, minden klappolt. Előtte próbálkoztam egy internetes bankszámlanyitással, ahol azt hirdetik, hogy egyszerűen és gyorsan, személyes találkozó nélkül juthatok bankszámlához és bankkártyához, de elküldtem az adataimat, kérték, hogy küldjek be postán hiteles másolatokat (hitelesíttetni lehet banki dolgozóval, postai dolgozóval, börtönőrrel, rendőrrel stb.). Mire elgondolkoztam volna, hogy kivel is hitelesíttetném a papírjaimat, kaptam egy e-mailt, hogy sajnos a feldolgozott adatok alapján nem tudnak nekem bankszámlát nyitni… Így maradt a legegyszerűbb, elsétáltunk egy bankba, és nyitottunk egyet. Szóval, internetes bank: a jelszóval és az azonosítóval még nem voltak gondjaim, de amikor egy emlékeztető információnak kellett beírnom a 6., 8. és 10. karakterét, elgondolkodtam. Arra sem emlékeztem, hogy megadtam ilyen információt (pedig muszáj volt…), nemhogy a karakterekre. Próbálkoztam beírni olyasmit, amit normál esetben megadnék, de nem sikerült másodszorra sem eltalálnom a jó megoldást, így letiltottak. Rákattintottam az "elfelejtettem az információt" gombra, majd ott kérték a születési dátumomat, nevemet, sok-sok adatot, miután végeztem mindennel, a tovább gomb után jött a meglepetés: hívjam fel az ügyfélszolgálatot, és kaptam egy referenciaszámot is, amit be kell majd diktálnom. Vért izzadtam az ügyintézővel. Nem értettem, amit mondott, amit kért tőlem (igaz, fogalmam sem volt, hogy a kártyámon lévő hat számjegyet six digit sort code-nak hívják), ő egyre idegesebb volt, én egyre elkeseredettebb. Ügyfélszolgálatosként valószínűleg naponta sok száz eszement ügyféllel találkozik, én ugyan nem voltam az, egyszerűen csak értetlen, egy másik országból származó, aki nem érti a nyelvet. Beszélhetett volna tőmondatokban, lassan, ahogy erre többször meg is kértem. De nem. Hadart, hadart, hadart. Sikerült elintéznünk végül is az újraaktiválást, de a telefon letétele után bőgtem vagy negyedórát emiatt. Belegondoltam, hogy ha beadom pár helyre az önéletrajzomat és esetleg felhívnak, vajon hányadik nem értem után teszik le majd a telefont. Ettől megint elment hosszú időre az élet- és munkakedvem.

Ma öt éve történt...

Suli, iskolaválasztás

Nagyon sokan kérdezték tőlem e-mailben, telefonon, személyesen, hogy mi a helyzet az iskolával. Mármint a gyerekek fognak-e menni iskolába, hogyan és hova. Most megpróbálom röviden összefoglalni az eddigieket.
Az mindenki számára természetes, hogy mennek iskolába. Az is logikus, hogy olyan iskolába íratjuk be őket, amely itt van a városban, lehetőleg közel.
Mivel idén központilag változtattak a beiratkozás rendjén, nem olyan egyszerű a dolog. A hivatalok, iskolák csúsztak a határidővel, nekünk meg ugye egyébként sem megy könnyen, hiszen nem tudjuk, hova, kihez és mikor kell fordulni. Amikor kijöttünk, az összes gyerek bizonyítványát elküldtük az központi (városi) iskolahivatalnak. Ők az iskolákkal egyeztetve helyezik el a gyerekeket. Az iskolaév július végéig tartott. És jövő héten pénteken kezdődik a következő. Hosszabb az iskola, de több az évközi szünet. Mindegyik gyermekünknek be kellett írni három iskolát, rangsorolva, hogy melyikbe szeretnénk íratni őket. Mint amikor felvételihez kell a három legjobban tetsző iskolát beírni. Ezt is elküldtük az iskolahivatalnak. És vártunk. Vártunk. Vártunk. Időnként Bandi felhívta őket, azt mondták, várjunk türelemmel, intézkednek. Hétfőn írt nekik egy e-mailt, hogy nem szeretnénk türelmetlennek tűnni, de most már baromira elegünk van az egészből, jó lenne tudni, hova veszik fel őket, beszélni kéne az iskolával, megvenni a könyveket, felszerelést, egyenruhát. Itt minden iskolában kötelező az egyenruha viselése. Általában címeres pólót, pulóvert, blézert, kabátot hordanak, fehér trikó, póló, fekete szoknya/nadrág a kötelező, valamint fekete cipő. Nem lehet csizma, szandál, farmer, kordnadrág, színes póló. Nem lehet piercing, tetoválás, maximum egy gyűrűt engedélyeznek, kicsi fülbevalót, semmi hajfesték, semmi smink, a hosszú hajat össze kell fogni, nem lóghat. Szigorú, de értelmes szabályok.
Kedden válaszoltak e-mailen, hogy Katát felvennék a Yewtree Primary School-ba, ami nem volt benne a hármas listában. Ráadásul azt szeretnénk, ha a két kicsi egy helyre kerülne – ahogy a két nagy is. Megírták azt is, hogy a többiek ügyében majd szeptember elején felveszik velünk a kapcsolatot. Drága férjem írt e-mailt a hivatalnak, hogy persze-persze, értjük, de jó lenne, ha a két kicsi egy helyre kerülne, ha oda, hát oda. És ugye nem gondolják komolyan, hogy az első heteket kihagyják, mert nem tudják megoldani a beiratkozást? A másnapi válaszban rákérdeztek, hogy akkor Timit is szeretnénk-e oda rangsorolni első helyre, ahova a Katát esetleg felvennék. Persze, hogy szeretnénk, volt a válasz. Elküldték Dóri és Gergő papírját, még ez volt az e-mailben. Közben megjött egy papíralapú levél Katának, ebben csak annyi volt, hogy elfogadjuk-e a felkínált helyet a fent említett iskolában, és kérjük-e azt, hogy ha a másik háromból valamelyikben felszabadul egy hely, akkor azt fenntartsák nekünk. Természetesen nem kérjük, hiszen ha mindkettőt felveszik a Yewtree-be, akkor utána már nem akarjuk rángatni őket, pláne nem, ha csak az egyiket vennék fel máshova. Így egy kicsit többet kell sétálni, esetleg autózni, de legalább van helyük.

Yewtree Primary School

Ma megjött Dóriék levele is, amelyben arról érdeklődnek, hogy elfogadjuk-e az első helyre rangsorolt Astley Cooper School (secondary) által felajánlott két helyet. Hát persze, hogy elfogadjuk. Írták, hogy vegyük fel az iskolával a kapcsolatot, ami legkorábban kedden valósulhat meg. Egyrészt ugye nyári szünet van, másrészt ugyan írtam, hogy a szombat munkanap, de ez nem egészen így van. Nagyon sok minden nyitva van, sokan dolgoznak ezen a napon, de hivatalosan nem munkanap. Hétfőn munkaszüneti nap lesz itt, így kedden tudunk először beszélni az iskolával. De most este elsétáltunk megnézni kívülről, és kicsit belopództunk, körbesétáltunk az épületek között (nyitva volt az egyik hátsó kapu). Az igen választ tartalmazó levelet be is dobtuk az iskola ajtaján lévő levélnyílásba, ez legalább már megvan. Ha jövő héten elkezdődik az iskola, vagy már megvolt a beszélgetés az illetékessel, újra visszatérek a témára.

Astley Cooper School

Feri és gyermekei

Egyre nőnek a fiókák, így egy picit könnyebb fényképezni őket. Bár nehezíti, hogy mozognak…


A kicsik


Feri jobbról, Feri balról...

Mivel a bokor legbelsejében vannak, az összes létező levél, kis ág belóg a látótérbe, így elég nehéz jó fotót csinálni róluk. Ezeket sikerült.

Közművek, adók, segélyek - telefon, skype, msn

Kicsit el vagyok maradva néhány beszámolóval, időnként eszembe jut, hogy még ezt sem meséltem, még arról sem írtam. Hát lássuk!
Érdekes a villany itt nálunk. Feltöltőkártyás. Pontosabban van egy token (ami úgy néz ki, mint egy pendrive…), amivel elmegy az ember a boltba (nem mindegyikbe ám, ki van írva, hogy hol lehet áramot venni), és megmondja, hogy mekkora összegért szeretne áramot venni. Aztán hazaviszi az áramot, bedugja a tokent a villanyórába, az leolvassa az összeget, és kész is van. A neten lehet nyomon követni mindent, villanyóra-állást, mikor mekkora összegért vettél áramot, tehát nem lehet csalni, lopni, átverni a céget. És ami szintén lényeges: itt nem lehet villanyszámla-hátralékod. Nem tudom, minden háztartásban így működik-e, illetve hogy minden cégnél lehetséges-e ez a "feltöltőkártyás" módszer (mi az e-onnál vagyunk). Hangsúlyozom, én a saját háztartásunkból indulok ki, és a férjemtől kapott válaszokat osztom meg. Fogalmam sincs, hogy a szomszédban, a szomszéd utcában, vagy a szomszéd városban hogy működnek ugyanezek a dolgok. 

Gázt még nem használunk, hiszen egyrészt villanytűzhelyem van, másrészt, még nincs olyan hideg, hogy fűteni kelljen. Egyébként a gázszolgáltatónk is az e-on. Kaptunk a British Gas-tól egy árajánlatot, de a férjem még nem döntötte el, hogy érdemes-e átmenni oda.
A hideg vízért átalánydíjat kell fizetni, megállapították, hogy ez a lakás ekkora, ennyi vizet fogyaszt, és ezt kéretik előre egy évre kifizetni. A meleg víz melegítése szenzációs. A bojleren nincs automata kapcsoló, hogy mennyire legyen meleg a víz, mikor melegítse, ez nem úgy működik, mint otthon. Itt kapcsoló van ahhoz, hogy egyáltalán elinduljon a víz melegítése. Vagyis vagy van meleg víz, vagy nincs. Igaz, ha bekapcsoljuk, 5-10 percen belül lesz meleg víz, de ha elfelejted, és beállsz a kádba, akkor van gond…
Családi pótlékról még semmi hír. Gyermekek után járó adókedvezményről sincs hír. Létezik olyan, hogy bérletidíj-támogatás, amit a helyi önkormányzattól kell igényelni, és jövedelemre való tekintettel maximum a fele bérleti díjra kérhető támogatás. Ez nálunk azt jelenti, hogy a 800 fontos bérleti díjból (rezsi nélkül) kb. 390 fontot kifizet az önkormányzat, ha minden papírt sikerül beadnunk. Mert nem olyan egyszerű ám. Sokféle papírt kérnek, igazolásokat, de viszonylag gyorsan dolgoznak. Az első beadás után két nappal jelezték, hogy mik hiányoznak még. Remélem, továbbra is ez lesz a sebesség. Jó lenne, ha most már valahonnan kapnánk egy kis pénzt is, mert mindenhova csak fizetünk egyelőre. A férjemtől vonják a helyi adót, ami kettőnk nevére szól, az éves adó kb. 1200 font, ezt 10 hónap alatt vonják le. Ez az adó függ attól, hogy hol laksz, és ez tartalmazza például a szemétszállítási díjat is. Telefon: mind a négyen a 3 (Three) szolgáltatónál vagyunk. Három előfizetés, egy "feltöltőkártyás" telefonunk van. Az országban lévő összes 3 előfizetővel vagy kártyás telefonnal ingyen beszélhetsz, az előfizetések tartalmaznak plusz 300 perc beszélgetést vagy 100 ingyen sms-t országon belül (ha jól tudom fejből, ennyit nem tudok elhasználni, így nem jegyeztem meg…). Mindannyiunk telefonján van internet, skype, msn, tehát alkalmasak csevegni a haverokkal. És mivel a skype és az msn ingyenes csevegőprogramok, ezért Dóri ki is használja ezt, reggeltől estig a barátaival beszélget (szóban és írásban is). Nem igazán használom ki a telefonom nyújtotta előnyöket, pedig hiper-szuper érintőképernyős nokiám van. Telefonálni ugye nem telefonálok rajta, hisz nem nagyon van kivel, fényképezni ott van a fényképezőgép (ami persze nincs mindig nálam sajnos), játszani nem nagyon van időm, így egyelőre (más másfél hónapja) csak gyönyörködöm benne.

Angoltanulás, Glenda

Szorgalmasan nekiálltam tanulni. Bár általában hamar alábbhagy a lelkesedésem, remélem, most nem fog. Egyik barátnőm újságolta, hogy talált egy online angoltanárt, aki csak és kizárólag skype-on tanít, így nem kell elmenni sehova, viszonylag szabad időbeosztása van, és nem is túl drága (a többi magántanárhoz képest). Én is bejelentkeztem hozzá, megcsináltam a tesztet (kettőt is), volt ingyenes próbaóránk, és megvolt az első "igazi" óránk is. Sokat kellett beszélnem, egész jó óra volt. Sok-sok házi feladatot kaptam, igyekszem minél többet megcsinálni belőle, ez legalább ösztönöz arra, hogy foglalkozzak ezzel.
Kicsit keveslem a napi 24 órámat, annak ellenére, hogy nem dolgozom, úgy érzem, kevés a nap ahhoz, hogy mindennel, mindenkivel foglalkozzam. Dórinak kell a segítség a Twilight fordításához, tegnap elkezdte olvasni. Gergő a Tunnels-t olvassa (magyarul Az alagutak rejtélye címen fut), illetve ő is inkább elkezdte. Ez ugye napi 5-20 mondatig terjed, lassan megy, szótáraznak, és nem éppen könnyű könyvek. Mellette minden nap csinálunk angol nyelvű rejtvényeket, vagy akasztófázunk, a BBC honlapján van ehhez megfelelő anyag. Nagyon élvezik, de pokoli sok időt elvesz ez is. Mellette persze ugyanúgy éljük a napokat. Mikor lesz reggeli? Mi lesz reggelire? Mikor lesz ebéd? Mi lesz ebére? Mikor lesz vacsora? Mi lesz a vacsora? Társasozunk ma este? Miért nem? Mikor megyünk kirándulni? Kicsit (na jó, NAGYON) fárasztó. Anyu ilyenkor szokta mondani: szép a nagy család, ugye?
Egyre jobban hiányzik Glenda. A mosogatógép. Még otthon adtunk nevet egy-két háztartási eszköznek. Rozi a mosógép. Glenda volt a mosogatógép. Minden reggel, amikor felkelek és megpróbálok teát főzni, rá kell jöjjek, ahhoz, hogy vizet eresszek, ki kell pakolnom a teli mosogatót (úgy, hogy előző nap legalább kétszer komplett mosogatást csináltam). Erre persze a legjobb módszer, ha rögtön el is mosogatok. De reggeli után újra tele a mosogató. Mintha valami láthatatlan kéz (kb. 10, ha jól számolok) folyamatosan töltené fel tányérokkal, villákkal, bögrékkel. Ebéd után be sem fér a rengeteg lábos, fazék, tepsi (miért is kell nekem többfélét főznöm, sütnöm – én vagyok a hibás) a mosogatóba. Úgyhogy ezért (is) hiányzik Glenda. Amikor a kicsik jönnek le reggel kakaózni, mindig azt látják, hogy éppen mosogatok. Kata valamelyik nap meg is jegyezte: Anya, te nagyon szeretsz mosogatni, ugye? Mondtam neki, hogy nem, nem szeretek. De hát minden reggel mosogatsz… - volt a válasz. Igen, mert sajnos muszáj. Szegény anya. Azóta, ha meglát mosogatni, mindig megjegyzi, hogy muszáj, de nem szeretem. Ha tudná, hány dologgal vagyok még így…

Feri anya lett

Van a kertünkben pár hete egy énekes rigó, amely fészket rakott az egyik bokorban. Dóri elnevezte őt Ferinek. Figyeltük, ahogy dolgozik a fészkén, repked folyamatosan ide-oda a kertben. Tegnap figyelmesek lettünk arra, hogy mozgás van a fészekben. Kiderült, Feri anya lett. Ha jól számoltuk, négy kis fiókája van. Nem sikerült jó fényképet csinálni róluk, mert a bokor olyan sűrű, hogy a kezem alig fér be, nemhogy egy egész fényképezőgép - megfelelő távolsággal pláne. Így telefonnal csináltam képet, olyat, amilyen. Alig várjuk, hogy sok-sok kismadár repkedjen a kertben.

GP és vérvétel

Az én drága párom lebetegedett. Múlt vasárnap, már a londoni sétán sem érezte túl jól magát, fájt a hasa, a feje. Hétfő reggelre – az én megállapításom szerint – besárgult. A szeme, az arca, a teste. Nem húdelátványosan, de azért sárga volt. Mindjárt diagnosztizáltam nála egy hepatitiszt, igazából A-ra tippeltem. A négy gyerekből kettő be van oltva A és B ellen, egy B ellen, a legkisebb nincs és én sem. Kedden már kellőképpen beteg volt ahhoz, hogy felkeresse a GP-t (General Practitioner), a háziorvost. Ahol egy adminisztrátor hölgy adott neki csütörtök délutánra egy időpontot. Nem asszisztens, nem orvos, egy adminisztrátor. Eddig úgy tudtuk, hogy legalább fél évet itt kell élni, hogy regisztrálódj a háziorvosnál, de a hölgy azt mondta, ezt nem kellett volna megvárni, bármikor bejelentkezhetünk.
Tegnap, azaz csütörtök délután volt a férjem az orvosnál. A nevét nem tudom megmondani, három arab hangzású névre hallgató orvos közül az egyiknél volt. Nagyon kedves, normális volt – a férjem elmondása szerint. Ránézett, és közölte: vagy hepatitis vagy epekő. Mivel a férjemnek pár évvel ezelőtt kivették az epéjét, így kizárásos alapon marad az első verzió. Pontosabban hepatitisz A. Ennek igazolására vérvételt és ultrahangot kért az orvos. Közben az adminisztrátor hölgy adott időpontokat mindannyiunknak, kicsi színes kártyákra írta fel a nevünket, nekem vizeletet is kell vinnem, és ki kell tölteni mindannyiunknak egy kétoldalas papírt, az előzményekről (a férjemnek a sajátját mára kell visszavinnie). Elszórtan kaptunk időpontokat, egészen szeptember 6-ig bezárólag. Én sokszor fogok odamenni, hisz mindegyik gyerekkel mennem kell, plusz saját jogon is…
Ma reggel elmentünk a hemeli kórházba vérvételre. Azt mondták, fél 9 után menjünk, és sokat kell várni. Valóban így volt, amikor odaértünk, kb. húszan voltak előttünk (sorszámot kellett húzni), és talán több mint egy órát kellett várni. Volt, akit név szerint szólítottak, de ők leadtak a recepción vmi tb-kártya-szerűt vagy valami hasonló laminált kis kártyát, de nem sikerült megállapítani, mi is az.
Miután megvolt a vérvétel, átmentünk az ultrahangra – mint kiderült, két helyen is végeznek a kórházban ilyet. Mondták, hogy az időpont miatt vagy telefonálnak, vagy postán értesítenek, és a papírt átviszik a másik épületbe, oda kell majd menni, ha megvan az időpont. Vagyis ez nem holnap lesz… Itt egyébként a szombat munkanap, postás is jár. Az eredmény 4 munkanap alatt készül el, és a háziorvoshoz érkezik. Bár a férjemet az orvos kedd délutánra hívta be, és az csak két és fél munkanap (szombat, hétfő, kedd reggel). Az, hogy mennyi ideig kell itthon maradni és mikorra gyógyul meg teljesen, még rejtély.
Ja, azt még hozzá kell tennem, hogy ma én vezettem. Be a belvárosba, a kórház parkolójába, a Tescóba és végül haza. És áthajtottam a magic roundabouton is... Egészen büszke vagyok magamra :)

I was in London

Tegnap végre eljutottunk Londonba. Az egész hét nyomi volt, állandóan esett az eső, a Daily Mail már beharangozta, hogy vége a nyárnak. A férjem kollégája elhívott minket Londonba, egy kis sétára a Hyde-parkba. Már ezen sikerült összevesznünk, hisz én nem egy kis sétára szerettem volna elmenni Londonba – ahova mellesleg gyerekkorom óta vágyom –, hogy megnézzek egy újabb parkot, és összefogdossam a szanaszét futó gyerekeimet, hanem LÁTNI akartam mindent-mindent, ha egyszer bejutok az angol fővárosba. Na jó, ha mindent nem is, de azokat, amiről az iskolában tanultunk, fényképen már százszor láttam, ha nem ezerszer.
De végül minden szépen és jól alakult, két kocsival kilencen (mi hatan, kolléga feleséggel, kisgyerekkel) bementünk Londonba. A befelé vezető út, a külváros, szörnyű. Mint Józsefváros legrosszabb része, bezárt boltok, néhol kitört kirakatok egymás hegyén-hátán, szinte csak külföldi (főleg arab) üzletek, a tulajok kint lézengtek az utcán, sok hajléktalan, koldus, kéregető. Ahogy beértünk a belvárosba (vagy legalábbis a város belsejébe), sokkal szebb kép fogadott, de legalább megtudtam, hogy itt is van ilyen környék (hazafelé kerültünk, egy másik kivezető úton jöttünk, ott teljesen normális kertvárosi környezetet tapasztaltunk).
Leparkoltunk nem messze a Hyde-parktól, és mivel már hetek óta tanulmányozom London térképét (vagy előző életemben itt éltem, annyira ismerős volt minden – de ez közhelyszerűen hangzik), rögtön tudtam, hogy közel van a Buckingham-palota, inkább arrafelé menjünk. Nem mentünk be sehova, mert ennyi embernek ez egy vagyon. A palotába a belépő egy felnőtt embernek 17 font, a családi belépő 45 font (Katának még ingyen lett volna). Van a palota mellett egy ajándékbolt is, azt sem látogattuk meg. Csak kívülről néztünk meg mindent, csomagoltam szendvicseket, innivalót bőven, így egy fillért sem költöttünk Londonban. Illetve a Green Parknál élő szobrokkal találkoztunk, és ahhoz hogy megmozduljanak, dobni kellett valamit a kalapjukba, erre szántunk némi aprót, szenzációsak voltak. A London Eye-ra sem olcsó a feljutás (bár oda kivételesen nem vágyom), kb. 18 font egy felnőttnek, de ha a család kombinálja például Madame Tussaud's panoptikumával, akkor adnak kedvezményt. Érdemes ezekre interneten előre jegyet váltani, hogy elkerüljük a tülekedést. A Buckhingam-palotát alaposan őrzik, végig szögesdrót-kerítés körbe, őrök mindenhol,oda egy légy nem juthat be. Mindenhol kamerák, és táblák figyelmeztetnek a rend betartására. Ja, igen. Londonban nem nagyon találni kukát, mint megtudtam, a robbantások miatt.
Több helyen láttunk bérelhető bicikliket, ezeket is előre neten el kell intézni, kapunk egy kódot (kulcsot), amivel odamehetünk az út szélén lelakatolt kerékpárokhoz, felülünk rájuk, körbejárjuk Londont, visszavisszük, és fizetünk. Nagyon praktikus.
A Trafalgar tér környékén sok ajándékbolt van, nem is vészesen drágák, egy képeslap 30 penny, négy képeslapot adnak akciósan 1 fontért. És mindent kapni, ami szem-szájnak ingere, londonos pólót, kalapot, angol zászlós tárgyakat, öngyújtót, kanalat, mini piros angol telefonfülkét stb. Viszont ezeken a részeken például a fagyi kétszer-háromszor annyiba kerül, mint máshol – ami egyébként sem olcsó.
Vasárnap a parkolás Londonban ingyenes, illetve nem kell behajtási díjat sem fizetni. Hétköznap és szombaton viszont kell, és elég borsos ára van.
Végül a Hyde-parkba nem jutottunk el, de láttuk a Buckingham-palotát, a St. James-parkot, a Westminster-apátságot, a Parlamentet, a miniszterelnök lakhelyét (igaz, messziről), a London Eye-t és sok-sok emeletes buszt. Nem tudom elmondani, mit éreztem, ahogy sétáltam végig az utcákon. Ezt látni kell. És azt hiszem, még sokszor-sokszor látni akarom…

Car boot sale, könyvtár, vezetés – ja és Rubyék

Minden szombaton 10-től 14 óráig van az egyik kivezető főút melletti szántóföldön kirakodóvásár. Car boot sale – ez van kiírva, ami körülbelül annyit tesz, hogy autó csomagtartó vásár, vagyis mindenki odamegy autóval, és kipakolja a motorháztetőre, az autó elé, vagy kis asztalkára azt, amije van. Többnyire használt dolgokat kapni, fillérekért. A többség összepakolja azt, amit otthon talál és már nincs rá szüksége (ruhák, játékok stb.). Minden hétvégén terveztük, hogy megnézzük, de sosem jött össze. Egészen most szombatig. Persze most is szemerkélt (időnként komolyan esett) az eső, de mi márpedig megnézzük, történjen bármi. Elsétáltunk oda, alig-alig áztunk meg, de nagyon kevesen voltak kint. 50 penny belépőt kell fizetni a felnőtteknek, de látták, hogy négy gyerekkel vagyunk, így beengedtek minket ingyen. (Néha valamire a gyerkőcök is jók…) Nem költekezni mentünk, inkább megnézni egy ilyet, úgyhogy nem is vásároltunk be. Kaptunk ajándékba ördögszarvakat, Gergő persze nagyfiúsan nem kért belőle. Vettük két videokazettát (angol nyelvűt értelemszerűen), az Oroszlánkirályt és a 101 kiskutyát. Azóta felváltva azt kell nézni. Jó vásár volt…

Pénteken beiratkoztam a helyi könyvtárba. Online. Megadtam minden adatomat, elvileg postán küldik a tagkártyát és a hozzá tartozó pin-kódot. Ingyenes a beiratkozás és a kölcsönzés is, csak extra szolgáltatásért kell fizetni, például könyvlefoglalás, faxolás, fénymásolás stb. Ez jó lesz arra, hogy a kicsiknek és nagyoknak könyveket kölcsönözzünk ki, akár gyerekmeséket is, amiket könnyebb megérteni, mint a nehéz és bonyolult szövegű krimiket. Nagyon sok eBook és audiobook is található a honlapon, amiket ingyen le lehet tölteni, az audiobookot többféle formátumban is, akár telefonra is. Ha megjön a kártyám, irány a könyvtár!
Vasárnap reggel elmentünk a Sainsbury's-be vásárolni, és én vezettem. Be kell vallanom, nem túl bonyolult, nem is nehéz megszokni, és sokkal kevésbé van halálfélelmem, mint amikor a férjem mellett ülök a baloldali anyósülésen. A körforgalomnál figyelni kell, de sikerült mindig a jó oldalra ki- és bekanyarodnom. A váltás sem okozott gondot, és nem vittem el egyetlen bal oldalon parkoló autó tükrét sem. Talán a kelleténél jobban féltem a vezetéstől, pedig a már nagykorú jogosítványom és sokéves rutinom arra utal, hogy tudok vezetni – akár a jobb, akár a bal oldalon. Péntek délután Dóri barátnőjéék meglátogattak bennünket. Kb. másfél-két éve megismerkedett Rubyval, akivel egy vonattal, busszal jártak be Pestre és vissza. A lány Etyeken lakik, anyukája mindig kijött érte a vasútállomásra, és néha Dórit is hazahozták, vagy néha reggelente érte jöttek, esetleg felszedték a főúton és kivitték az állomásra. Eljött Dóri ottalvós születésnapi bulijára is. A neve azért ilyen furcsa, mert apukája angol. Ruby folyékonyan beszél angolul, abszolút kétnyelvű. Már amikor tudtuk, hogy kijövünk, volt róla szó, hogy ha jönnek rokonlátogatásra (fél Angliát, Wales-t bejárták), akkor errefelé is eljönnek. Először még ittalvásról is szó volt, de végül csak egy-két órára tudtak beugrani, de aranyosak voltak, hogy egyáltalán bejöttek. És amiért külön köszönet jár nekik: hoztak egy pár Czimer-kolbászt. Az életemet (és Dóriét) mentették meg vele.

Ki mondta, hogy jó itt?

Amikor elmondtam otthon, hogy Angliába költözünk, többféle reakciót is tapasztaltam. Az egyik, hogy de jó neked, úgy irigyellek. Miért is? Mert ott biztos tök jó lesz nektek, meg az olyan más. Hát ez az. Mindaddig, míg távolról szemlélünk egy másik országot, főleg nyugatit, úgy gondoljuk, hú, ott biztos jobb, szebb, minden kerítés kolbászból van. Amikor előhoztam ellenérveimet (elhagyom az otthonom, a barátaim, a munkámat, idegen országban idegen nyelvet fogok beszélni stb.), mindig azt vágták a fejemhez, gondolj a gyerekeidre, megalapozod a jövőjüket. Amiben természetesen van némi igazság, hisz ha nem így lenne, már itt sem lennék. Miért is szeretnék itt élni inkább, mint otthon? Mennyivel jobb itt, mint ott? Egyelőre semmivel. Állandóan csak panaszkodom, ez nem jó, az nem jó, ez nem könnyű, az nem könnyű. Ebből a szempontból nem vagyok kalandvágyó, soha nem vágytam máshova lakni, mint Magyarország, sőt, mint Biatorbágy.
Itt is bérből és fizetésből élnek az emberek, itt is fizetni kell minden olyan dologért, mint otthon. Persze, az ember többet tud keresni, mint otthon, de drágább is az élet. Vagyis nem tejszínhabos leányálom (bocsi az esetleges képzavarért) Anglia. Nehezen tudom megértetni magam, nehezen értem meg az embereket, nincsenek barátaim, nem dolgozom – és azt is tudom, hogy ezek idővel mind változni fognak. Előbb-utóbb megtanulom annyira az angolt, hogy gond nélkül megértsek másokat és megértessem magam másokkal, lesznek barátaim, dolgozni fogok – de addig hadd nyavalyogjak azon, hogy mindezt a kész "dolgot" ott kellett hagynom, ez már egyszer mind megvolt...
Vagyis ha az ember nem kalandvágyó 20 éves, aki képes többedmagával egy apró lakást kibérelni az olcsóbb bérleti díj miatt, és elmegy akár pincérnek, akár mosogatónak, pizzafutárnak (nem lenézésből írom ezeket), nem tartozik felelősséggel senkiért, és ha nem jön be a dolog, hazamegy, szóval, ha nem ez vagy, ne gyere ide. De ez olyan ijesztően hangzik. Ennyire nem szörnyű. Ha nem lennének a gyerekeim, akiknek a jövője minden bizonnyal tényleg jobb lesz, ha egy "gazdagabb" országban nőnek fel, ha megtanulják (majdnem) anyanyelvi szinten az angolt, jobban fognak boldogulni stb., kötve hiszem, hogy bárki rávehetett volna, hogy éljek a hazámtól távol.
Többen kérdezték, na és, mihez kezdesz kint? Az értetlen arckifejezésem többnyire elárulta, hogy már a kérdéssel sem vagyok tisztában. Mi az, hogy mihez kezdek? Élek, dolgozom, gyereket nevelek, tanulok, háztartást vezetek, olvasok – 2000 kilométerrel arrébb. A válaszom többnyire ugyanaz volt mindenkinek: megpróbálok elhelyezkedni a "szakmámban", vagyis csak részben, hisz tördelőszerkesztőként, grafikusként még csak-csak, de korrektorként nehezen menne… Ha nem sikerül, csinálok bármit, amivel pénzt kereshetek.
Lehet, furcsán hangzik, de vonz a betegápolás, főleg az idősek gondozása. Mivel több évig gondoztam a nagymamámat, akinek A-tól Z-ig szó szerint szinte minden betegsége volt (Alzheimertől zöldhályogig, Parkinsontól cukorbetegségig, napi ötszöri injekciózás, ugyanennyi tisztába tevés stb.), majd mama halála után nagypapámat (aki hála Istennek, fizikailag ép volt, csak az Alzheimertől és az időskori elbutulástól nem ismert meg, és ötpercenként tette fel ugyanazt a kérdést, akár naponta tízszer-húszszor is), úgy érzem, szót értek az idősekkel, és nem idegenkedem a velük való lelki-fizikai foglalkozástól. Persze, ehhez is előbb fejleszteni kell az angol tudásomat. Amit itthon nem tudok. Ez egyfajta huszonkettes csapdája: ha nem megyek el dolgozni, nem kerülök emberek közé, nem fog fejlődni az angolom, ha nem fejlődik az angolom, nem tudok elmenni "normális" helyre dolgozni. Márpedig a megélhetéshez itt is kevés egy kereset.
Megjött az NI-számom, igaz, még csak a levél a számmal, az NI-kártyám pár héten belül érkezik, de magát a számot már használhatom, azaz kérhetek segélyt, és elmehetek hivatalosan dolgozni, le tudom adni a munkáltatómnál.

Hol vásárolunk? És mit?

Többféle vásárlási lehetőség kínálkozik itt, Hemelben. Most itt a hétköznapi árukra gondolok, nem ruházatra, bútorra vagy autóra. Van néhány internetes bolt (amelynek van fizikai valója is), például a Sainsbury's, Asda, Iceland vagy a Tesco. Van egy kis Tesco bolt a közelünkben, ha valami elfogyott, vagy a napi kenyér van fogytán, akkor oda szoktunk elugrani.
Két-három alkalommal rendeltünk a Sainsbury's-nél, egész jó áraik vannak, 100 font felett ingyen házhozszállítással. Ez főleg addig volt jó, míg nem volt kocsink, így nem kellett cipekedni.
Az Iceland – mint a nevéből is sejthető – fagyasztott termékekkel foglalkozik, és az árai is jók. Tegnap voltunk egy nagyobb Tescóban, amely még mindig kisebb, mint például az általam ismert budaörsi áruház.
Keresgettem magyar árukat a közelben, találtam Londonban egy jó kis boltot, amely szintén szállít házhoz, akár másnap is. Nem olcsó, de nagyon sok dolog van, amit itt Angliában sajnos nem kapni.
Pár dolog, ami nagyon hiányzik nekem vagy a családnak (a jófajta biai Czimer kolbászon, virslin és párizsin kívül): tv-paprika (lecsóhoz), töpörtyű, kolozsvári szalonna, kakaós csiga, túró rudi, csemege uborka, tarhonya, betűtészta, csigatészta, zsír, normális kakaópor, újságok, normális tampon (itt csak applikátoros van, vagy noname, tehát például ob nincs). Ezeket mind kapni például a londoni boltban, bár egyelőre még nem jutottam el oda, hogy vásároljak tőlük, ezzel megvárom a következő havi fizetést (mármint apáét…).
Amit hiányolok itt: nem láttam hentest, pékséget, nem igazán vannak kávézók, boltok. Néhány pub, de még egy jó éttermet sem láttam (a belvárosban van néhány kis indiai, kínai, és mittudomén milyen távol-keleti kajálda). Fish and chips mindenhol. Hogy hiányzik egy jó kis brassói vagy cigánypecsenye…
Persze, lehet, hogy ezek például Londonban mind megvannak, én csak a "saját" kisvárosom nevében tudok nyilatkozni.
A férjem mindig azt mondja, hogy ne számoljam át az árakat, de még automatikusan erre jár az agyam. Itt mindent a fizetéshez kell mérni, nem pedig az otthoni árakhoz, otthoni fizetésekhez.
De azért tájékoztatásul néhány ár a Sainsbury's-től (ezek persze középkategóriás vagy akciós árak, ennél többnyire csak drágább van): csirkemellfilé 6,67 £/kg, sertéscomb 6,52 £/kg, karaj 8,78 £/kg, marhafelsál 7,93 £/kg, banán 0,74 £/kg, 15 db-os tojás 2,5 £ (ez a tojás kicsi és szinte fehér a sárgája, van olyan, amelynek darabja 35 penny, és ez még nem a házi tojás!), liszt 0,70 £/kg stb.
Próbáltam keresni finom bort, de nemhogy aszúhoz hasonló bort nem találtunk, igazából semmilyen normális édes bort sem. Vettünk egy középkategóriás árú spanyol muskotálynak csúfolt bort, amelynek a színe elég sötétnek látszott, hogy jó íze legyen, de csalódnunk kellett. Szörnyen pocsék, szinte semmilyen íze volt. Ahogy a férjem mondta: ételbe jó lesz (pörkölt, borsos tokány stb.).
Kapható többféle likőr, tömény ital is, ahogy sör is. Ezekből még nem vettünk, egyelőre egy üveg ouzo-val lepett meg a férjem, de azt máshol vette. Ha ivászatra támad kedvünk, Bacardi Breezert veszünk, ízesített koktélokat. Nem helyettesíti a tokaji aszút, de ezzel kell beérnünk. A félliteres Jäger például 12,49 £, a literes Martini Bianco 6,92 £, 650 ml-es üveges Heineken 2,02 £.
Mivel nem túl olcsó a hús, meg úgy igazából semmi (persze, mihez képest), a főzés is elég körülményes. A gyerekek igénylik, hogy változatosan főzzek (a világ legfinnyásabb férjéről nem is szólva), legyen itthon gyümölcs, csoki, sütike állandóan. Nem egyszerű feladatra vállalkozik az, aki a finom, jó magyar ízeket megpróbálja itt is reprodukálni. Aki otthon hamburgeren él, az itt olcsón megússza, az Icelandnél például 24 db hamburgerpogácsa 1 £, 12 db fagyasztott szezámos zsömle szintén 1 £, vagyis 24 db hamburger ára (hagyma, ketchup, majonéz, mustár, saláta nélkül persze) 3 £. Ez egyszer-egyszer esetleg vacsorára, délutánra elég, de a normális, rendszeres, változatos étkezéshez ez kevés.

Angol tanfolyam, MOT és csiga

A városközpontban, a sétálóutcában (Marlowes) van egy (talán több is) szociális helyiség, iroda, nem tudom pontosan, minek nevezzem. Mindenféle ingyenes lehetőségek (tanfolyamok, képzések) szórólapja van kiragasztva. Megakadt a szemem egy angol tanfolyamon, amit felhívtam, szeptemberben indul új képzés, idegen nyelvűeknek (mint például én), hetente két óra ingyenes. Úgy gondolom, ezért megéri besétálni vagy bebiciklizni a központba, hiszen csak tanulhatok, még ha az elején esetleg egy kukkot sem értek.
Egyébként a sétálóutcában több turkáló is van, ezek kicsit mások, mint itthon. Nem profitszerzés a fő céljuk, mindegyik ilyen boltra ki van írva, hogy melyik segélyszervezetet támogatja az ember lánya a vásárlással (gyermekvédő szervezetek stb.). És nemcsak ruha van, hanem bútorok, könyvek, régi kazetták, porcelánok, egyszóval szinte minden. Van, ami tényleg fillérekért van, de van, ami majdnem olyan drága, mint az új. Kíváncsiságból bementem az egyik ilyen üzletbe, és hogy ne jöjjek ki üres kézzel, vettem 40 pennyért egy újabb apró porcelánbigyót (kiskutyus) Dóri gyűjteményébe.
És bár központ, sétálóutca, mégis találni olcsó és jó dolgokat. Bementünk Dórival az egyik butikba, ahol voltak akciós áruk. Sikerült venni neki egy nagyon jó kis farmert 5 fontért, és tudtunk volna még vásárolni, ha apa több pénzt ad nekünk reggel.
MOT: műszaki vizsga. Apának sikerült elintéznie, de nem volt egyszerű, és főleg nem volt olcsó. Elvitte megadott reggel 8-ra az autót a helyszínre, ott kellett hagynia, mondván, majd hívják, ha készen van. Hívták is. Nem ment át az autó, mert ezt-azt, emezt-amazt cserélni kéne rajta, elvileg meg is tudják csinálni, és akkor délután megpróbálják még egyszer a vizsgát (amiért nem kell még egyszer fizetni). Mit tudott tenni, rábólintott. Este valóban mehetett a kész autóért, és ott is hagyott majdnem 500 fontot érte. A szívem szakadt meg (az övé is). Persze, még így, vizsgával és némi javítással is megérte az árát, és benne van abban a keretben, amit az én párom egy autóra szánt. De akkor is: ez elég sok spórolt pénzt kihúzott a zsebünkből.
A kötelezőt neten kötötte meg, kikereste a viszonylag legolcsóbbat, ez pont úgy működik, mint otthon nálunk. Csak kicsit (nagyon) drágább. Mást nem kell fizetni (az évi 215 fontos útadón kívül, amit a postán kell befizetni, és kirakni a matricát a szélvédőre), itt nincs forgalmi engedély, törzskártya stb. Kap egy papírt az államtól, hogy övé az autó, de a jogosítványán, személyijén kívül nem kell semmit bemutatni az esetlegesen őt igazoló rendőrnek. Ja igen, rendőr. Mint megtudtam, itt nem zérótolerancia van, belefér, ha az ember bedob egy sört, mielőtt autóba ül. Nem azt mondom, hogy követendő példa, de jó tudni.
Megint van csigánk. Vagy még mindig. Biztos nem egyedi, hogy egy házban éjjelente csiga mászkál, hiszen a neten több helyen is találtunk információt arra vonatkozóan, hogyan távolítsuk el otthonunkból. Állítsunk neki sörcsapdát. A csiga szereti a sört… De hogy beleesik, belefullad vagy lerészegedik tőle, és még kanyargósabb utat csinál, arra már nem emlékszem. Itt abbahagytam az olvasást, mert nehezen ment a röhögéstől. Ma reggel például nem voltak nyomok. De ha tartósan megzavarja hangoskodásával a nyugalmunkat, megosztozom vele egy sörön.

Mivel már "rég" jelentkeztem, gondoltam, itt az ideje, hogy újra elmenjünk kirándulni és fotózni.
Ma elsétáltunk a belvárosba, végigsétáltunk Hemel Váci utcáján, megnéztük a nagy, mágikus körforgalmat, és sok-sok kacsát, hattyút, sirályt. Dórinak vásároltunk egy farmert az egyik butikban, vettünk enni-innivalót, vagyis tényleg nagyot csavarogtunk.
Bármilyen meglepő, találtunk egy új játszóteret...
A város központjában van egy folyó, patakocska, amelyik átfolyik szinte az egész városon (ez nem a Grand Union Canal, az három utcával arrébb van, oda majd legközelebb megyünk), ezt is megnéztük.
Négy és fél órát sétáltunk, nagyon elfáradtunk, úgy estünk be az ajtón.
Más: férjem nem kapta meg az állást, amelynek interjúján volt múlt héten, és csak kicsit van elkenődve. Szereti amit csinál, de persze van az a pénz, amelyért máshol jobban szeretné.
Én várom postán az NI-számomat, előbb-utóbb megérkezik. Nézegettem állásokat a neten, de vagy nem értem a felét sem, vagy a világ másik végén van, vagy legalább húsz olyan dolgot kérnek hozzá, amihez kevés vagyok. Nem lesz egyszerű állást keresnem, már most látom. Bár eddig sem áltattam magam... Szombaton voltunk bankszámlát nyitni nekem, a bankos hölgyet teljesen jól értettem. Annyira másként beszél itt mindenki, szokni kell őket.
Ma majonézes ráksalátát csináltam magamnak, gondoltam, kipróbálom, itt a tengeri bigyók szinte olcsóbbak, mint a normál húsok (csirke, disznó stb.). Egész ehető volt, lehet, rászokom :)